A 13-as szoba - Room 13 E-Book

Edgar Wallace

• Herausgeber: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Kategorie: Fremdsprachen
• Sprache: Englisch
• Veröffentlichungsjahr: 2016

Seitenzahl: 559

Beschreibung

Recently released from prison, John Gray visits his old friend Peter Kane. Although it is the day of his daughter's wedding, Kane agrees to an audience with Emanuel Legg, the criminal and cop-killer with whom he has some business. Gray wanders into the ga

Leseprobe

EDGAR WALLACE

A 13-as szoba

*

Room 13

fapadoskonyv.hu2014

Honlap: www.ipubs.hu

E-mail: [email protected]

Borító: Rimanóczy Andrea

ISBN 978-963-377-501-1 (epub)

ISBN 978-963-377-502-8 (mobi)

© Fapadoskonyv.hu Kiadó

A 13-as szoba

ELSŐ FEJEZET

A barátságtalan kőépület boltozatos kapujára két szó volt vésve:

PARCERE SUBJECTIS.

Johnny Gray a maguk tolvajnyelvén „parki subások”-nak fordította le; valódi jelentését: „kíméld a legyőzötteket” nem vállalta, mert őt nem győzték le és nem is kímélték.

Johnny Gray és Lal Morgon minden áldott nap jól felszerszámozva egy nehéz kézikocsit húzott a meredek úton. Minden áldott nap figyelmetlenül nézegette, mint dugja be a kulcsot a vörös szakállas kapus a jókora fényes zárba és nyitja ki a kaput. Akkor a kis társaság kisétál, fegyveres őr elöl, fegyveres őr hátul, aztán újra bezáródik mögöttük a kapu.

Délután négy órakor visszaballagtak a boltív elé, várták, míg a kaput kinyitották, és bebocsájtották a kézikocsit.

Minden épület már utálatosan ismerős volt a szemében: a csupasz termek, amelyeket a dartmoori viharok ellen szurkosra festettek, az alacsony irodahelyiség, a nagy mosóhodály, a régi pékműhely, a gyakorlótér, amelynek aszfaltburkolata feltöredezett, a förtelmes, agyoncifrázott templom, a hosszú, kopott padok az őrök magas üléseivel, aztán a temető, ahol a kényszermunkától szerencsésen megszabadult életfogytiglanosok örökre megpihentek.

Egy tavaszi reggelen újra kiment a kapun munkába. Egy hodályt építettek és kőműves segédmunkás volt. Kedvére volt ez a fajta munka, mert emellett mégis szabadabban lehetett beszélgetni, és hallani akarta, mit tud Lal Morgon a nagy nyomdászról.

– Aztán ma ne beszéljenek annyit – mondta a szolgálatos börtönőr, és leült egy zsákkal leborított téglarakásra.

– Nem, sir – felelte Lal.

Ötven körül járó, ösztövér ember volt, fogytiglanos, és csak egyre vágyott: egy új, kiadós börtönbüntetésre.

– De nem rablásért, Gray – mondta, amíg kényelmesen a helyére illesztette a téglát –, lepuffantásért se, amiért az öreg Legge kapta a mázsáit, se lóversenycsalásért, mint maga.

– Én nem csaltam – felelte nyugodtan Johnny. – Én nem tudtam, mit műveltek a lovammal, hogy nem is a régi Spider King volt. Csak azért tették, hogy veszítsek rajta. Nem panaszképpen mondom, de ami igaz, igaz.

– Én tudom, hogy maga ártatlan; mindenki az – csitította Lal. – Én vagyok az egyetlen bűnös az egész sitiben. A princi mindig is mondja: „Morgon – azt mondja –, jólesik az ember szívének, ha olyan bűnöst lát, aki nem a körülmények áldozata. Mert itt a sitiben mindenki az.”

Johnny nem feszegette tovább a dolgot. Nem lett volna semmi értelme. Fölösleges volt itt minden feleselés. Mindent tudott a nagy lóversenycsalásról: cinkostársa volt azoknak a zsokéknak, akik manipulált lovakon lovagoltak. Elfogadta a háromévi fegyházat, föllebbezés nélkül. Nem azért, mert bűnös volt a vádban, amit ráolvastak; egyéb nagy oka volt rá.

– Ha bedutyizták, csak azért tehették, mert zöld pali volt – mondta az öreg Lal leereszkedve. – Mire valók a palik? Hogy a hűvösre tegyék őket. Hogy is mondta az öreg Kane?

– Mr. Kane-t nem is láttam – vágta rá Johnny kurtán.

– Ő is csak palinak mondaná – mondta Lal nagy megelégedéssel. – Adjon csak ide egy téglát, Gray, aztán fogja be a száját! Az a nagy orrú kopó már megint itt lábatlankodik.

A nagy orrú kopó egy cseppet se fogta szorosabbra a kantárt, mint akármelyik más őr. Lassan ellépkedett mellettük, kurta botja kiállt a zsebéből, a kopott korbács meg lelógott.

– Ne beszéljenek annyit – mondta gépiesen.

– Csak egy téglát kértem, sir – felelte Lal alázatosan. – Ezek a téglák sokkal rosszabbak, mint a múltkoriak.

– Én is észrevettem – jegyezte meg az őr, és nagy szakértelemmel, elégedetlenkedve nézegetett egy téglát.

– Gondolom, hogy észrevette, sir – mondta Lal, és hangjából kicsengett a bámulat és a mély hódolat a nagyúr iránt. Amikor azonban az őr továbbment, más húrokat pengetett.

– A gülüszemű patkány még azt sem tudja, mi a különbség a tégla és a gázkályha között – mondta Lal heveskedés nélkül. – Ezzel a pasassal is összepaktált az öreg Legge, amikor itt volt, minden másnap suttyomban levelet hozatott be. Hanem akkor az öreg Legge pénzmagra tett szert. Ő meg Peter Kane feltörték az Orsonic páncélszobáját, és vagy egymillió dollárral elszeleltek. Petert sose csípték meg, de az öreget nem volt nagy mesterség galléron ragadni. Lepuffantott egy zsarut, és elítélték életfogytig.

Johnny már vagy százszor hallotta az öreg Legge életrajzát, de Lal Morgon már abba a korba lépett, amikor csupa újság volt neki minden história, amit elmesélt.

– Ezért gyűlöli Petert – folytatta a locsogó kőműves. – Ezért szeretné a fiatal Legge meg az öreg hurokra keríteni Petert. A fiatal Legge pedig tüzesvérű legény! Mindössze harminc éves, és a legügyesebb bankóhamisító a kerek ég alatt! Ccc! Milyen bankót csinál! A szakemberek belebolondultak, amikor meglátták a fiatal Legge bankóit… Az istennek se tudták megkülönböztetni az angol bank pénzeitől. Aztán utánaeredt az egész zsarunép, a titkos hekusok egész falkája, évekig hajszolták, de sose tudták kézre keríteni.

Meleg volt és Lal levetette vörös-kék csíkos munkazubbonyát. Mint általában az egész társaság, pettyessárga nadrágot viselt, rajta az intézet rápecsételt bélyege: egy széles nyíl. Lábán gombos lábszárvédő. Durva vászon, keskeny kék csíkos fehér ing volt rajta, fején sapka, azon néhány betű ékeskedett, azt jelezte, hány évre ítélték. (Egy héttel később eltörölték ezt a jelzésmódot, de Lal Morgon zokon vette az újítást. Úgy érezte magát, mint a katona, akitől elszedték a kitüntetéseit.)

– Még sose akadt össze a fiatal Jeff-fel? – mondta inkább, mind kérdezte Lal, és könnyedén elsimította a falon a lapát maltert.

– Látni láttam, de még nem beszéltem vele – válaszolta Johnny hangosan, és volt valami a hangjában, amire a vén bűnös felkapta a fejét.

– Bemószerolt – mondta Johnny, mire Lal meglepetésének kifejezésére egyet bólintott a fejével, ami csúfondáros meghajlásnak tetszett.

– Miért mószerolt be, nem tudom, de annyi szent, hogy bemószerolt – mondta Johnny. – Ő fundálta ki azt az egész lóverseny-históriát, ő ugratott be rá, aztán meg gyalázatosan rám vallott. Addig nem is tudtam, hogy a lovam, az állítólagos Spider King nem volt más, mint Boy Saunders, csak agyafúrt ügyesen átmaszkírozták.

– Cimborára rávallani – méltatlankodott Lal, és mintha egészen megzavarodott volna tőle.

– Emmanuel Legge fia! De miért tehette? Pénz dolgában bekefélte volna?

Johnny megrázta a fejét.

– Nem tudom. De ha igaz, hogy Peter Kane-t gyűlöli, bosszúból tehette, mert tudja, hogy szeretem Petert, és… igen, szeretem Petert. Ő bizony figyelmeztetett, ne keveredjek ilyen korpa közé.

– Hallgassanak, ne beszéljenek annyit!

Egy ideig némán dolgoztak.

– Ez a kutya még akasztófára juttat valakit – mondta Lal csendes kétségbeeséssel. – E miatt a dög miatt kapott derest a kis Lew Morse is, mert a kovácsműhelyben egyszer istenigazában meglazsnakolta. Majdnem ráment szegény feje. Ilyen bolondság! De Lew nem volt éppen beszámítható, mert amint már nem egyszer mondták, csak akkor józanodik majd ki, ha elpatkol.

Négy órakor a kis társaság letette a szerszámot, és a keskeny úton újra visszament vagy inkább – csoszogott a börtönkapu elé.

PARCERE SUBJECTIS.

Johnny fölnézett és egyet hunyorintott a keserű tréfára. Úgy rémlett neki, mintha a boltív visszahunyorintott volna rá. Negyed ötkor pedig átlépett cellája kivásott küszöbén, és a sárga vasajtó nagy döngessél rácsapódott.

Tágas, boltozatos cella volt, és az összehajtott ágytakaró csíkos vége szinte akasztófahumorú hangulatot terjesztett benne. A sarokban levő polcon egy foxterrier kutya fényképe állt. A takaros kis kutyafej vizslaszemmel nézett le rá.

Öntött egy pohár vizet, kiitta, és fölnézett a rácsos ablakra. Hamarosan meghozzák a teáját, aztán rázárják a lakatot teljes tizennyolc és fél órára… És tizenkilencedfél óráig úgy mulathat, ahogy tud. Amíg világos volt, olvashatott: a polcon, amely asztal gyanánt is szolgált, egy útleírás hevert: írhatott a palatábláján, rajzolhatott kutyákat, lovakat, kiszámíthatott végeérhetetlen matematikai feladatokat, verseket faraghatott… vagy gondolkozhatott.

De ez volt a legrosszabb mulatság. A cella végébe ment, és levette a fényképet a polcról. A keret már kopott volt a sok fogdosástól, és Johnny félig-meddig mosolyogva nézett a foxterrier nagy szemébe.

– Kár, hogy nem tudsz írni, öreg Spot – mondta.

Mások tudtak és írtak is, gondolta magában, mikor visszatette a képet a helyére. De Peter Kane soha egy árva szóval se emlegette Marney-t, és Marney se írt… réges-régóta. Peter is legföljebb annyit írt, hogy van Marney, kurtán, egész életére döntő módon: „Marney egészséges” vagy „Marney köszöni az érdeklődést”. Ennyi volt az egész.

Benne volt ezekben a kurta mondatokban az egész história, Peter nagy-nagy szeretetének históriája a lánya iránt, és föltett szándéka, hogy a lánya sose megy férjhez börtönviselt emberhez. Ez a bálványozás már valóságos mániává fajult Peterben: Marney boldogsága, jövője volt az öreg minden gondja, egyetlen gondolata, el se tudta gondolni, hogy más is lehetne. Johnny érezte, hogy Peter jó szívvel van hozzá, szereti őt. Olyan melegség élt benne Johnny iránt, amilyennel a férfi a felnőtt fiát szereti. Ha az a tragikus bolondság bele nem sodorja abba a slamasztikába, ami a fegyházba juttatta, Peter hozzáadta volna Marney-t, aminthogy a lány is hajlott hozzá.

– Így van ez – mondta Johnny filozófus bölcsességgel.

Aztán beadták a teát, rázárták éjszakára az ajtót, utána csend… és újra csak a gondolataival maradt.

Miért csalta lépre a fiatal Legge? Csak egyetlenegyszer látta világéletében, de találkozni nem is találkoztak soha. Csak egyszer látta, akkor is csak véletlenségből, ezt a fiatal bankóhamisítót. Az pedig nem tudhatta, hogy akit bemószerolt, látásból ismerte, mert Jeff Legge mindenkit elbolondított. Sose lehetett látni a rendes találkozóhelyeken, ahol a fél alvilág összegyűlt hetvenkedni, új terveket főzni, inni, szerelmeskedni.

Kulcs zördült a zárban és Johnny felugrott. Elfelejtette, hogy a pap ezen az estén szokta meglátogatni.

– Üljön le, Gray. – Az ajtó bezárult a pap mögött, aki leült Johnny ágyára.

Különös volt, hogy tudta fölvenni éppen Johnny gondolatainak elejtett fonalát.

– Szeretném, ha békés hajlandóságot tudnék magában kelteni Legge iránt… a fiatalabbikra gondolok. Nem való, nem érdemes régi bántásokon, való vagy képzelt sérelmeken rágódni. Maga egyre jobban közeledik büntetése végéhez, amikor a haragja módot találhat rá, hogy lecsapjon. Én meg, Gray, nem szeretném magát újra itt látni.

Johnny Gray elmosolyodott.

– Nem szeretne újra itt látni! – nyomta meg erősen a szót. – Ami Jeff Legge-et illeti, nem sokat tudok róla, bár gyanítok és hallottam is egyet-mást.

A pap tűnődve csóválta a fejét.

– Én is hallottam róla egy keveset. Ugye őt hívják nagy nyomdásznak? Arról természetesen tudok, hogyan árasztotta el Európát hamis bankjegyekkel, és hogy a rendőrség felsült, sose tudta galléron csípni azt, aki forgalomba hozta őket. Ugye ő az a Jeff Legge?

Johnny nem felelt, mire a pap kissé szomorúan elmosolyodott.

– „Ne mószerolj be senkit!”, mondja a tizenegyedik parancsolat – jegyezte meg a pap somolyogva. – Attól félek, tapintatlan voltam. Mikor telik le a büntetése?

– Hat hónap múlva – felelte Johnny –, és egy cseppet se búsulok majd rajta.

– Mihez fog? Van pénze?

A rab ajkai meg vonaglottak.

– Van, évi háromezer font jövedelmem van – felelte nagy nyugodtan. – A tárgyaláson, bizonyos okoknál fogva, ez a dolog nem derült ki. Nem, szentatyám, pénz dolgában nem lesz problémám. Talán utazni megyek. De eszem ágában sincs, hogy csúnya múltamat megtagadjam.

– Vagyis nem gondol arra, hogy a nevét megváltoztassa – mondta a pap egyet hunyorintva. – Csakugyan, ha háromezer font évi jövedelme van, akkor én bajosan látom itt még egyszer.

Hirtelen az eszébe ötlött valami. A zsebébe nyúlt és kivett egy levelet.

– Az aligazgató nyomta a kezembe. Már majdnem elfelejtettem. Ma reggel érkezett.

Felbontott levél volt persze. A rabok nem is kaptak másképpen levelet, csak felbontva. Johnny szórakozottan ránézett a borítékra. De nem az ügyvédtől érkezett levele, amint várta. A borítékon Peter Kane merész vonalú írására ismert. Hat hónapja ez volt tőle az első levél. Johnny megvárta, míg az ajtó újra bezáródott a látogató mögött, akkor kivette a levelet a borítékából. Csak pár sor írás volt:

„Kedves Johnny, remélem, nem izgatja majd fel nagyon, ha megírom a nagy újságot: Marney menyasszony, vőlegénye Floyd őrnagy, Torontóból, és én szentül hiszem, maga van olyan erős és jólelkű, hogy szívből boldogságot kíván neki. Vőlegénye igazi jó fiú, aki biztosan boldoggá teszi.”

Johnny csak letette a levelet a polcra, és tíz percig le s föl járt szűk cellájában, összekulcsolva háta mögött a két kezét. Marney menyasszony! Arca elfehéredett, szeme feszülten, sötéten meredt maga elé. Megállt, reszkető kézzel öntött egy pohár vizet, aztán felemelte a poharat az észak felé néző rácsos ablak felé:

– Sok szerencsét, boldogságot adjon az Isten, Marney! – mondta rekedten, és fenékig kiitta a poharat.

MÁSODIK FEJEZET

Két nap múlva az igazgatói irodába hívták Johnny Grayt, ahol nagy újságot hallott.

– Gray, jó hírt mondok magának. Ebben a pillanatban elbocsájtjuk: szabad. Most kaptam a parancsot.

Johnny meghajtotta a fejét.

– Köszönöm szépen, sir.

Egy börtönőr elkísérte a fürdőszobába, ott levetkőzött, aztán egy takarót terítve magára, bement egy fülkébe, ahol civil ruhája már várt rá. Valami különös szokatlanságot érzett, amíg átöltözött és visszament a cellájába. A börtönőr tükröt, borotvát vitt neki.

A nap hátralevő része az övé volt. Kiváltságos ember, kedvére ődönghetett a börtönben, csak a ruháját érezte szokatlannak; akivel csak találkozott, mind irigyelte, ő meg ismerte, utálta valamennyit: félig-meddig megbomlott emberek, akik egy éven át egyre súgták-búgták a fülébe haszontalan beszédeiket.

Amint így állt bizonytalanul a nagy csarnokban, az ajtó egyszerre csak felpattant, és egy csomó ember özönlött be. Középen ész nélkül üvöltözött, sivalkodott valaki, se nem ember, se nem állat, arca csupa vér; vadul csapkodó karjait lefogták a dulakodó börtönőrök.

Nézte, nézte a tragikus csoportot, amint a büntetőcella felé nyomultak.

– Fenner – dörmögte valaki a foga között. – Aki egyszer eltángált egy kopót, de még egy ruhát már úgyse adhatnak neki érte.

– Az a húsz évre ítélt ember, aki letöltötte a büntetését? – kérdezte Johnny, aki emlékezett erre a rabra. – És holnap ő is kiszabadul.

– Az, az – felelte a másik, az egyik sepregető. – Simán megúszhatta volna, de az öreg Legge rosszul vallott. De holnapután már úgyse fektethetik le többet.

Johnny ismerte a históriát. Legge tanúja volt a jelenetnek, amikor egy őr, akit azóta már elbocsátottak, vadul nekiesett Fennernek. A boldogtalan elkeseredésében visszacsapott, mire bíró elé állították. Legge vallomása megmenthette volna a botozástól, amire ítélték, de Legge nagyon is jó barátja volt a börtönőröknek, vagy azok neki, és így nem vallott a kopóra. Így aztán Fenner deresre feküdt, hogy örökre elment tőle a kedve.

Johnny aznap éjjel nem aludt egy szemhunyást se. Marney-n járt az esze szakadatlanul. Egy pillanatig se tett neki szemrehányást. Az apja iránt se ébredt benne keserű érzés. Rendjén való és jogos, hogy Peter Kane mindent megtesz, amit a lánya érdekében a legjobbnak lát. Az öreg mellén már szinte lidércnyomás volt az örökös aggodalom a lánya jövője miatt. Johnny úgy érezte, hogy amikor ez az elfogadható kanadai vőlegényjelölt megjelent, Peter mindent megtett, ami csak kitelt tőle, hogy a házasságot nyélbe üsse.

Johnny Gray utoljára ment végig a meredek úton. A kulcs megfordult a nagy zárban és ő kinn állt, szabad ember, a kapu előtt. A vörös szakállú első börtönőr kinyújtotta a kezét.

– Sok szerencsét – mondta érdes hangon. – Hanem aztán többet át ne jöjjön a hegyeken.

– Én már lemondtam a hegymászásról – felelte Johnny.

Illendően elköszönt az igazgatótól, és most már csak az emlékeztette sötét fogházbeli életére, hogy egy börtönőr is ballagott az oldala mellett az állomásra. Egy kicsit várnia kellett a vonatjára, és Johnny szerencsét próbált, hátha más oldalról is szert tehetne egy s más hírre.

– Nem, nem ismerem Jeff Legge-et – mondta az őr a fejét rázva. – Az öreget ismertem, egy évvel ezelőtt még itt volt. Akkor már ugye maga is itt volt?

Johnny rábólintott.

– Hát akkor Jeff Legge sose járt még a hegyeken innen? – kérdezte gúnyosan.

– Nem, legalábbis ebben a börtönben nem, Parkhurstben vagy Portlandban sem volt, amennyire én emlékszem. Én pedig mind a két helyen szolgáltam. Hanem a hírét hallottam, az emberek beszéltek róla. Azt mondják, nagyon talpraesett, szemfüles ember, vagyis egy szép napon ő is kiteszi majd nálunk a pléh fejlapját. Isten vele, Gray, aztán becsületes ember legyen!

Johnny megfogta az őr felé nyújtott kezét, hanem mihelyt benn volt a vonatban, kivette a selyem zsebkendőjét, és letörölte a kezéről a börtön utolsó nyomát is.

Amikor aznap délután megérkezett Paddingtonba, szolgája az állomáson várt rá, és vele, kurta pórázon, a lógófülű kis foxterrier is, amely boldogan ugatott a gazdája jövetelére. A következő pillanatban a kutya már a karjaiban ugrált, nyaldosta az arcát, fülét, haját, és nem győzött eleget vinnyogni örömében. Johnnynak könnybe lábadt a szeme, amikor letette az állatot a földre.

– Sok levél várja, sir. Otthon vacsorázik?

A derék Parker olyan nyugodt volt, olyan egyszerűen üdvözölte urát, mintha csak egy kis monte-carlói kirándulásról érkezett volna haza.

– Igen, otthon vacsorázom – felelte Johnny. Beült a taxiba, amelyet Parker előre megfogadott, Spot meg nyomban beugrott utána.

– Poggyász nincs, sir? – kérdezte Parker komoly képpel a nyitott ablakon.

– Nincs poggyász – felelte Johnny éppoly komolyan. – Jöjjön csak velem, Parker.

Az inas habozott.

– Nagy merészség volna, sir.

– Sokkal különb merészségeket is követtek el velem az elmúlt egy év, kilenc hónap alatt – mondta Johnny.

Amikor a taxi kifordult a komor Chapel Streetre, a nagyon nekibátorodott Parker megkérdezte:

– De azért nem volt rossz sora, sir?

Johnny elnevette magát.

– Bizony nem a legjobb. A börtön nem mulatságos hely.

– Gondolom jómagam is – bólintott rá Parker. Aztán szükségtelenül hozzátette: – Én még sose voltam börtönben, sir.

Johnny lakása a Queen’s Gate-en volt, és dolgozószobájának előkelő békéje láttára szinte elakadt a lélegzete.

– Bolond, bolond – mondta magának hangosan.

– Igenis, sir – felelte rá az előzékeny Parker.

Aznap éjjel sok látogató lopakodott a Queen’s Gate-i lakásra, és Johnny, amikor az elsőt fogadta, beszólította Parkért a kis ebédlőbe.

– Parker, hallom, hogy amíg odavoltam, a környéken már a jóravaló emberek is rákaptak a mozira.

– Igenis, sir, én is nagyon szeretem – vállalta Parker is.

– Hát akkor nézzen szét, melyikben van előadás tizenegy óráig – mondta Johnny.

– Azt tetszik mondani…

– Azt mondom, hogy ma este nincs magára szükségem.

Parkernek leesett az álla, de jóravaló, szófogadó ember volt.

– Igenis, sir – felelte, és már indult is ki, és elszontyolodva töprenkedett magában, ugyan miféle kétségbeesett terveket forral már megint a gazdája.

Fél tizenegykor az utolsó vendég is elköszönt.

– Holnap meglátogatom Petert – mondta Johnny, a kandallóba vetve a cigarettavéget. – Nem tudja, mikor lesz az esküvő?

– Bizony nem. Én csak távolról ismerem Petert.

– Ki a vőlegény?

– A hírek szerint nagy gavallér… Peter nagyon ügyes ember, és tudja, milyen vasat kell ütni. Amint hallom, őrnagy a kanadai hadseregben, nagyon helyes fiú. Peter hamarabb elcsípi a palikat, mint más ember a legyet.

– Peter sose utazott palikra – mondta John Gray élesen.

– Én bizony nem tudom – felelte a másik. – A palik percenként születnek erre a világra.

– De sokáig tart, amíg megnőnek, és a nők csípik el őket először – mondta Johnny jóízűen.

Mikor Parker negyed tizenkettőkor hazatért, urát a kandalló előtt találta, amelynek a tüzét eltemette a sok papírhamu.

Johnny másnap kora délután átment Horshambe, és aki látta az atlétatermetű lovast, nem hitte volna, hogy két nappal ezelőtt még börtöncella lakója volt.

Még egy utolsó kétségbeesett harcra készült a boldogságért. Hogy végződik majd ez a küzdelem, milyen fegyvereket használ, maga sem igen tudta. Egy jó fegyvere lett volna, de azt még nem használhatta.

Mikor befordult a Down Roadra, két hatalmas autót látott egymás mögött a ház előtt, és nagyot nézett, ugyan mi történt itt.

Manor Hill magasan kiemelkedett külvárosi szomszédai közül. A méltóságos vörös téglaépületet belepte a vidám vadszőlő. Johnny elkerülte a főkaput, egy oldalösvényre tért, amely, amint nagyon jól tudta, egy nagy gyepre vezetett a ház mögött, ahol Peter ilyentájt a napon szeretett sütkérezni.

Megállt, mielőtt kilépett a nyílt gyepre. Egy csinos képű szobalány egy idősebb emberrel pattogott, akin elég szedett-vedett módon állt a libéria. Homlokát kényelmetlenül összeráncolta, fejét nagy figyelemmel előrenyújtotta, bár aki süket nem volt, nagyon is meghallhatta, amit a lány mondott:

– Én nem tudom, maga miféle házakban, milyen népeket szolgált, de annyit mondhatok, hogyha még egyszer a szobámban találom, hogy dobozaimban kotorászik, megmondom Mr. Kane-nek. Nem tűröm, Mr. Ford!

– Nem, Miss – mondta a férfi rekedten.

Johnny tudta, hogy nem a felindulás okozta ezt a rekedtséget. Barney Ford kiskora óta rekedt volt – talán már a bölcsőjében is rekedten nyöszörgött.

– Ha valaki tolvaj és úgy jár a keze más holmijában, azt még értem – folytatta a szobalány nekimelegedve. – De magát tisztességes embernek nézik, és én nem tűröm, hogy suttyomban kutakodjanak, kotorásszanak a szobámban. Érti? Nem tűröm!

– Nem, Miss – mondta a rekedt Barney.

John Gray nagy mulatsággal hallgatta végig ezt a jelenetet. Barney-t nagyon jól ismerte. Akkor hagyta el az élet sötétebb ösvényeit, amikor Peter Kane jónak látta visszavonulni kockázatos pályájáról. A volt bokszbajnok, betörő és börtönlakó sötét múltját valahogy feledtette, expiálta nagy szeretete Kane iránt, akinek a kenyerén élt, bár ügyetlenebb első inas még nem hordott libériát, mint Barney.

A lány takaros volt, fénytelen aranyhajú, vonásai kissé merevek is, mozgékonyaik is. Arca kipirosodott a bosszúságtól, sötét szeme szikrázott. Barney-nak már a vérében volt a kutakodás, mint a régi bűnös idők öröksége. Más szolgák ilyen okon kirepültek a házból, és Peter pattogott, fenyegetőzött, de ezt a szolgáját nem tudta teljesen kikúrálni betegségéből.

A lány nem vette észre Johnnyt. Otthagyta nagy dérrel-dúrral az öreget, és sarkon fordulva bevágódott a házba, az öreg meg csak bámult utána.

– Megharagította – mondta John odalépve Barney mögé.

Barney Ford megperdült a sarkán és rámeredt. Leesett ámulatában az álla.

– Úristen, Johnny, hát maga meg mikor jött haza a kollégiumból?

A látogató csendesen elnevette magát.

– Tegnap letelt az időm – felelte. – Hogy van Peter?

Barney kegyetlen erősen kifújta az orrát mielőtt felelt, de közben le nem vette a szemét a jövevényről.

– Már régóta itt van? – kérdezte végül.

– Beszélgetésüknek épp a végére érkeztem – felelte Johnny jót mulatva. – Barney, maga csak a régi!

Barney Ford csúfondárosan elfintorította az arcát.

– Ezek azt hiszik, hogy maga haver, amikor nem is az – mondta végre. – Mit tud ez az életről? Még nem látta Petert? Itthon van. Rögtön bejelentem neki. Nincs semmi baj. Most is tejben-vajban fürdeti a lányát. A tenyerén hordja. Szinte még a földet is megcsókolja, ahova Marney lép. Nem természetes ez sehogy, amikor egyébként olyan fiúkat szeret, mint maga. Agyonkényeztetik manapság a gyerekeket, nem porolják ki őket elég sűrűn. Pedig ha a nádpálcát kímélik, elromlik a gyerek.

A kőlépcsőn lépés nesze hallatszott. John Gray arra fordította a fejét. Peter volt, arca ragyogott, de zavart is volt. Tartása hatvanéves, ősz hajú ember létére még most is olyan egyenes, mint a bot. Reggeli ruha volt rajta és gyöngyházszürke mellény, ami nagy újság volt nála. Egy pillanatig tétovázott, a mosoly eltűnt az arcáról, aztán kinyújtotta a karját, odasietett.

– No Johnny fiam, cudar idők voltak!

Kezét a fiatalember vállára tette, hangjából a régi szeretet és büszkeség beszélt.

– Bizony éppen elég cudarok – felelte Johnny –, de nincs szükségem részvétre. Jómagam Dartmoort még inkább szívelem, mint Parkhurstöt, egészségesebb és ott hülye is kevesebb akad.

Peter karon fogta Johnnyt, és elvezette a nagy japán napernyő mögé, amely a gyepen volt felütve. Magaviseletében valami kínos kényelmetlenség mutatkozott, amit a vendég sehogy sem tudott felfogni.

– Találkoztál ott valakivel… akit ismerek, Johnny fiam?

– Legge-dzsel – felelte Johnny lakonikusan, le nem véve Peterről a szemét.

– Éppen őrá gondoltam én is. Hogy van?

Hangja közömbös volt, de azért Johnnyt nem vezette félre. Petert nagyon közelről érintette a dolog.

– Hat hónapja kinn van. Nem tudta?

Peter arcára felhő borult.

– Hat hónapja kinn van? Biztos vagy benne?

Johnny rábólintott.

– Nem tudtam.

– Azt gondoltam, magától Legge-től hallotta a hírét – mondta Johnny nyugodtan. – Legge nem szereti magát!

Peter csendes mosolya kiszélesedett.

– Tudom. Szerét tudtad ejteni, hogy beszélgess vele?

– De mennyiszer. A mosókonyhában volt és megkent néhány kopót, úgyhogy azt tehette, amit akart. Gyűlöli magát, Peter. Azt mondja, maga juttatta hurokra, bemószerolta az öreget.

– Hazudik – mondta Peter higgadtan. – Legveszedelmesebb ellenségemet se mószerolnám be. Maga ment lépre. Johnny, a rendőrség ügyes, szemfüles hírben áll, de az az igazság, hogy minden bűnös maga juttatja magát a rendőrség körmére. A bűnösök ügyetlenek. Kesztyűt viselnek, hogy ujjlenyomat ne maradjon utánuk, hanem aztán maguk beírják a nevüket a vendégkönyvbe. Legge meg én feltörtük az Orsonic páncéltermét, és amerikai pénzben megfújtunk százhúszezer fontot… Ez volt az utolsó munkám. Gyerekjáték volt ép bőrrel meglépni, de Emmanuel dicsekedni kezdett, hogy ő milyen ügyes legény, és ivott is egy kicsit. Becsületes ember ihat, és akkor is a maga ágyában ébred föl. De aki betörő létére iszik, az a börtönőrnek köszön jó reggelt.

Hirtelen abbahagyta ezt a tárgyat és újra a fiatalember vállára tette a kezét.

– Johnny, ugye nem veszed a szívedre?

Johnny nem felelt.

– Ugye nem veszed?

Hát akkor kezdődik a harc. John Gray összeszedte magát a kétségbeesett küzdelemre.

– Marney házasságát? Nem, csak…

– Öregem, meg kellett tennem. – Peter hangja csupa meggyőző erő, hit volt. – Te tudod, mi nekem Marney. Én igazán szerettelek, volt is kedvem hozzád, de hogy belerántottak, sokat töprenkedtem magamban. Belepusztultam volna, Johnny, ha ezek után a feleséged lesz. Már akkor is fájt látni, hogy sír, amikor még ölbeli kisbaba volt. Képzeld el, mi lett volna neki ez a házasság. És akkor jelent meg ez a fiú, jóravaló, becsületes, takaros, jókedvű legény, igazi gentleman. És én megvallom neked az igazat, a kezére jártam. Te is megszereted. Olyan ember, akit mindenki szeret. És Marney szereti, Johnny.

Csend borult rájuk.

– Énbennem egy szikra rosszindulat sincs iránta. Ostobaság is volna. Csak szeretnék pár szót szólni az esküvő előtt…

– Az esküvő előtt? – Peter Kane hangja megremegett. – John, hát Barney nem mondta? Ma reggel megesküdtek.

HARMADIK FEJEZET

– Megesküdtek?

Johnny tompán mondta utána a szót.

Marney megesküdött…! Hihetetlen volt, megfoghatatlan. Egy pillanat alatt az élet minden oszlopa, pillérje porrá omlott, az élet rendje vad zűrzavarrá kavarodott.

– Ma reggel megesküdtek, Johnny. Te is biztosan megszereted ezt a fiút. Nem közülünk való, fiam. Olyan becsületes, mint… érted, öregem? Mindig csak Marney-ért dolgoztam, őérte kovácsoltam terveket. Szörnyű lett volna, ha az ő jövőjét kockára vetem.

Peter Kane bizonykodott, nagy keze Johnny vállán pihent, finom vonású arcát nyugtalanság felhőzte. Félt, hogy örökre helyrehozhatatlanul megbántotta ezt a fiatalembert.

– Sürgönyöztem volna…

– Nem segített volna az se – mondta Peter Kane megátalkodottan. – Nem lehetett itt változtatni, Johnny, egy jottányit se. Meg kellett ennek lenni. Még ha ártatlanul ítéltek volna is el – és én nem is mondom egy szóval se, hogy te nem vagy ártatlan –, de még akkor sem tudtam volna a lelkemre venni, hogy a te börtönbüntetésed emléke örökösen a feje fölött lebegjen. Még magam sem tudtam volna elviselni a bizonytalanságot. Johnny, én betörő voltam világéletemben, a tizenöt évvel ezelőtti időkig. Világosabban látok, mint a legtöbb ember, éppen mert az vagyok, aki vagyok. De Marney ezt nem tudja. Ma itt van Craig…

– Craig… a rendőrségről?

Peter rábólintott, szemében vidám fény csillant fel.

– Jó barátok vagyunk, azok voltunk mi már régen. Tudod, mit mondott ma reggel? „Peter – azt mondja –, nagyon okosan tette, hogy minden ceremónia nélkül férjhez adta a lányát.” És tudom, hogy igaza van…

Johnny hátradőlt a mély nádszéken, kezével árnyékot vetett a szeme elé, mintha vakította volna a nagy világosság.

– Én nem búsulok majd sokat magamért – mondta, és még mosolygott is; kinyújtotta a kezét és megfogta Kane karját. – Másik vendetta nem nyomja majd a vállát, Peter. Csak arra gondoltam, hogy Emmanuel Legge még sok borsot tör majd az orra alá…

Hirtelen elhallgatott. A szedett-vedett ruhájú inas észrevétlenül melléjük lopakodott.

– Peter – kezdte rekedt hangján. – Megjött. Akar vele beszélni?

– Ki jött meg?

– Emmanuel Legge… förtelmesebb, mint valaha.

Peter Kane arca elfakult, olyan lett, mint a halotti maszk.

– Hol van Miss Marney… akarom mondani Mrs. Floyd?

– Öltözik, fölveszi a menyasszonyi ruháját, mert itt a fényképész – felelte Barney. – Egyszer már levetette, de most érkezett meg a fotográfus, az első kertben már rendezik a dolgait. Majd szólok Marney-nak…

– Fecsegő öreg gentleman vagy – mondta Peter sötéten. – Küldd be Emmanuelt. Akarod látni, Johnny?

John Gray fölkelt.

– Nem. Inkább kisétálok a rózsakertbe. Nem akarok látni semmit, ami eszembe juttatja azt a rettenetes helyet. Köszönöm szépen.

Johnny már éppen eltűnt a nagy gyep túlsó végén, az élő sövényen vágott kis nyíláson, amikor Barney visszatért a látogatóval.

Mr. Emmanuel Legge a közepesnél alacsonyabb férfi volt, teste, arca szikár, feje kopaszodó. Orrán szarukeretes pápaszem nyugodott. Egy-két másodpercig csak állt, körülnézett, magasra emelte a fejét, ajkait a foga közé csípte. Ruhája kopott volt, óráján acéllánc lógott, és talán, hogy még jobban szemet szúrjon viseltes ruhájának a kopottsága, rikító sárga, vadonatúj cipő volt a lábán. Kalapjával a kezében várt, szeme lassan végigjárta ellensége birodalmát, végre megpihent a háziúron.

Peter Kane törte meg a halálos csendet.

– Mi újság, Emmanuel? Gyere hát, ülj le.

Legge lassan elindult a házigazda felé.

– Takaros kis fészek, Peter. Mindent csak a legjobbat, mi? Amint látom, az öreg Barney is itt van még. Megjavult már?

Vékony hangja panaszosan szólt. Fakókék szeme hidegen nézett a másikra.

– Sose lop, ha ugyan erre gondoltál – felelte Peter kurtán, mire a látogató arca kínosan megvonaglott.

– Ne használd azt a szót, nagyon csúf…

– Add ide a kalapod. – Peter kinyújtotta utána a kezét, de a vendég hirtelen elkapta a magáét.

– Köszönöm, hagyjuk csak. Megígértem egy fiatal barátomnak, hogy amíg itt leszek, nem adok ki a kezemből semmit. Mióta laksz ezen a helyen, Peter?

– Vagy tizennégy éve.

Peter leült, a hívatlan vendég is követte példáját, és úgy fordította a székét, hogy teljesen belelátott a másik arcába.

– Ah! – mondta eltűnődve. – Kényelmes úri élet, enni-, innivaló jó bőven, szabadon járhatsz ki s be, amint a kedved tartja. El se lehetne tölteni szebben ezt a tizennégy évet. Jobb, mint ha délután négy órakor ráfordítják az emberre a kulcsot. Princetown is csak a régi, ó, elfelejtettem, hogy te nem jártál ott soha.

– Autón már keresztülmentem rajta – mondta Peter hűvösen, szándékosan. Előre tudta, hogy fájó ponthoz ér, mielőtt még a vendég az ajkait harapdálta volna.

– Autón! – fintorgott rá a vendég. – Szerettem volna előre tudni. Kitűztem volna rá a zászlót. Akkornap fel kellett volna lobogózni Princetownt, Peter. Hát keresztülhajtottál rajta! – Szinte köpte a szavakat.

– Parancsolsz egy szivart?

Emmanuel Legge egy mozdulattal visszautasította.

– Köszönöm, nem kérek. Én leszoktam róla… Te meg rászoktál a tizenöt év alatt. Egyebekre is rászokhattál. Tizenöt év nagy idő egy ember életében.

Emmanuel azért jött, hogy galibát okozzon, és szerencsésen eltalálta rá a legjobb napot. Peter felvette az odadobott kesztyűt.

– Akit meglőttél, kevesebbel is boldog lett volna… két évre rá belehalt – mondta kurtán, és egykori cimborája szemében egyszerre fellobogott minden fojtott dühe.

– Remélem, most a pokolban van – sziszegte. – Nyomorult, piszkos pali! – De aztán erőt vett felindulásán. – Hanem terád jó idők jártak, Peter, ugye? Szép kis ház, nem adták ingyen. Aztán cselédség meg mi, aztán autó! Ügyes ember vagy!

– Mit tagadjam?

A kis ember keze reszketett, vékony ajkai görcsösen vonaglottak.

– Otthagyod a havert a slamasztikában, magad meg elpárologsz, mi? Ki-ki magáért, ez a természet törvénye. És ha az ember attól tart, hogy amaz majd mószerol, küld az ügyben eljáró hekusnak pár sort meg néhány száz fontot és rendben vagyunk! – Elhallgatott, de feleletet nem kapott. – Ugye ez a módja, Peter?

Kane közömbösen vállat vont.

– Én nem tudom… Én öreg fejjel is szívesen tanulok.

– Ugye ez a módja? – feszegette a másik, a fogait mutogatva. – Ez a módja, mint maradhat az ember a sitin kívül?

Peter ránézett a kínzójára, de úgy arcra nyugodt maradt.

– Nem vitatkozom veled.

– Nem is vitatkozhatsz. Az én beszédemben van logika. – Körülnézett. – Ez a ház szép kis summába került. Mi a fele kétszázezer fontnak? Rossz számoló vagyok.

Peter nem ugrott be erre a bevezetésre.

– Ugye százezer font? Hatvanezret kaptam, még negyvennel tartozol.

– Ha arról a hajóhistóriáról beszélsz, hát akkor ródd végre a füled mellé, hogy százhúszezer fonton alul kerestünk rajta. Te megkaptál hatvanezret, az pedig már több, mint a részed. Lefizettem a bankodba, aznap, mikor lementél.

Legge tamáskodva mosolygott.

– Az újságok egymillió dollárról beszéltek – dörmögte.

– Csak nem hiszed el, amit az újságok írnak? Emmanuel, a végén még gyerekes leszel.

Majd hirtelen lecsapott rá:

– Meg akarsz zsarolni?

– Zsarolni? – Emmanuel méltatlankodott. – Becsület is van még a világon… barátok között, Peter! Én csak azt kérem, amire becsületes jussom van.

Peter csendesen, jóízűen elnevette magát.

– Komikus, amit mondok? Még nevetni is tudsz a szegény, öreg cimborán, aki tizenöt éven át a sitiben ült?

Manor Hill ura keményen lecsapott rá:

– Ha ötven évig a pokolban ültél volna, még akkor is nevetnék rajtad!

Emmanuel elszontyolodott. Mindig is az volt a gyengéje.

– Igazán, még akkor is nevetnél? Van egy lányod, ugye? Fiatal. Ma ment férjhez, vagy nem?

– De igen.

– Jól ment férjhez… gavallér úrhoz, ugye?

– Igen, jó ember az ura.

– Nem tudja, ki vagy, ugye nem?

Emmanuel közömbös hangon tette fel a kérdést, házigazdája meg acélkemény tekintettel nézett rá.

– Nem. Mi jut az eszedbe? Gondolod, ilyen módon kicsikarod belőlem a negyvenezer fontot?

– Nekem van egy fiam. Te még sose ültél egy nyirkos cellában, sose láttad, mint terpeszkedik a falon a mocsár felszálló köde, és sose gondolkoztál négy fal között, hogy a végén belefájdult a szíved. Embert a gyerekén keresztül lehet megfogni.

Elhallgatott.

– Én is így foglak meg téged – mondta aztán.

Abban a pillanatban Peter Kane kiegyenesedett előtte, arca baljóslatú lett.

– Amely napon az én szívem megsajdul, a tied nem ver többet – mondta lassan. – Te már öreg vagy, és félsz a haláltól! Látom a szemedből. De én nem félek semmitől. Megölnélek!

Erre a szilaj hangra, vad tekintetre Legge megrökönyödötten lapult meg a széke mélyén.

– Micsoda beszéd ez? Megölnélek! Én csak azt kérem, amire becsületes jussom van. Ugye Peter, nagyon szereted a lányod? Fogadni mernék, hogy nagyon szereted. Azt mondják, bolondja vagy. Csinos? Nem gondolnám, hogy rád üt. A fiatal Johnny Gray is szerelmes volt belé. Peter, én a lányodon keresztül foglak meg…

Ennyit mondhatott, akkor Kane keze úgy csapott le a nyakára, mint egy acélhurok. Legge csak úgy repült ki a székéből.

Peter, egy hang nem sok, annyit se mondott. Úgy rángatta maga után a vonagló embert, mint a pelyhet. Végigment a szűk ösvényen a ház mellett, a keskeny kerten, aztán ki a kapun az útra. Nagyot lendített a karján és Emmanuel Legge meghemperedett a poros úton.

– Aztán be ne tedd ide többet a lábad, Emmanuel – mondta, és meg sem várta, mit felel rá a másik.

*

John Gray jó messzire elment a két embertől, se nem látta, se nem hallotta őket: nem volt rá kíváncsi, mi járatban van itt Legge, ahhoz se érzett kedvet, hogy egy börtönbeli ismeretséget megújítson.

A sövényen túl három széles terasz volt, mind a három csupa szín, finom virágillat. Azon túl lejtős gyep vezetett le a kis patakig. Peter nagyon okosan vette ezt a birtokot. A kert végén egy magas libanoni cédrus állt. Jobbra a sűrű bokrok között lilapiros és sárga virágok, napraforgók rikítottak.

Leült egy márványpadra, boldog magányosságban, amelyen csak egy hangos rigó és egy pacsirta osztozott vele, de meg se látta őket.

Marney férjhez ment. Ez volt mindennek az eleje és a vége. De boldog. Egyszerre meglátta magában a nagyon is emberi hiúságot, mikor hirtelen kétség ébredt benne, vajon lehet-e Marney mással is boldog.

Milyen drága, kedves kislány volt! E pillanatban egy hang ütötte meg a fülét, egy metsző, gyűlölködő hang. Legge hangja volt: a lányt fenyegette, és Johnny szívében szinte megfagyott a vér. Ez volt Peter Kane páncélján az egyetlen gyenge pont, itt volt a rés, amelyen keresztül meg lehet sebesíteni.

Talpra szökkent és felrohant a széles lépcsőkön, hármat is átugrott egyszerre. A kert üres volt, csak Barney terített. Kane és a vendége már eltűnt. Keresztülment a gyepen, amikor egyszerre valami fehéret látott kivilágítani az egyik szoba homályából a nyitott ablakon keresztül. Mintha glória volna körülötte. Egy lány, fehér menyasszonyi ruhában, és felé nyúlt a keze. Szépsége olyan édeni, olyan nem földi volt, hogy első pillanatra meg sem ismerte.

– Johnny!

Egy katona volt mellette, Peter Kane mögötte, de John Gray nem látott mást senkit, csak Marney-t.

A lány szinte repült felé, és meleg tenyerébe szorította a fiú két kezét.

– Ó, Johnny… Johnny!

Csak akkor nézett a férfi mosolygó arcába, arra a csinos, talpig becsületes emberre, akinek a kezére bízta Peter Kane bálványozott lányát. Egy pillanatra összenéztek, a szelíd Floyd őrnagy és John Gray. Johnny szeme egy kis rezdülésével sem árulta el magát.

Annak a lánynak az ura, akit ő szeretett, nem volt más, mint Jeff Legge, a pénzhamisító, áruló, aki apjával együtt megesküdött rá, hogy megrepesztik Peter Kane szívét.

NEGYEDIK FEJEZET

Töprengett, ugyan elárulta-e magát? Minden lelkierejét összeszedte, hogy ezt a veszedelmet elhárítsa. A düh valóságos orkánja zúgott végig a lelkén, szinte kékült-zöldült, amikor meglátta ezt az arcot, az állati ösztön vad ugrásra unszolta, de azért szeme szinte mozdulatlan, nyugodt maradt. A néző még azt se vehette észre, elsápadt-e, mert a dartmoori napsütés és sok szél szinte mahagóni színre cserzette az arcát. Egy pillanatig olyan rettenetes meghökkenés fogta el, hogy se szólni, se mozdulni nem tudott.

Floyd őrnagy tehát Jeff Legge volt! Egy szempillantás alatt keresztüllátott a szitán. Így áll bosszút Emmanuel, gézengúz fiával elvéteti Peter Kane lányát.

Jeff szúrósan ránézett, de Johnny a legcsekélyebb jellel se árulta el, hogy megismerte. Az egész nem tartott tovább, mint a másodperc egy tizedrésze. Aztán gépiesen mosolyogva újra a lányra fordította a szemét, aki mintha mindenről elfeledkezett volna, ami, aki csak körülötte volt. Nem tudta, hogy mellette áll fiatal férje, aki szemében ragyogó derűvel nézett rá, nem látta, hogy Peter aggodalmasan összeráncolja a homlokát, és az öreg Barney is úgy elbámult, hogy még a száját is nyitva felejtette.

– Johnny, szegény Johnny! Ugye nem haragszik?

Johnny mosolygott és csendesen veregette a tenyerén nyugvó kis kezet.

– Boldog? – kérdezte halkan.

– Igen, igen, szerencsésen férjhez mentem. Erre gondolt? Nagyon boldog vagyok… Johnny, rettenetes volt a hír? Sose feledkezetem el magáról, mindig gondoltam magára… Ha nem is írtam… aztán… Ne gondolja, hogy rossz voltam… Pedig tudom, hogy az voltam… nagyon szomorkodott, öreg Johnny?

John Gray megrázta a fejét.

– Egy dolog van, amit Dartmoorban nem szabad tenni: szomorkodni. Hanem boldog?

Marney nem nézett a szemébe.

– Egy perc alatt már másodszor kérdi! Nem csúnyán bántó azt mondani, hogy az vagyok? De nem akar megismerkedni Jeffreyvel?

– Dehogynem akarok.

Odalépett a fiatal férjhez. Jeff Legge jól ránézett.

– Bemutatom magának Gray kapitányt – mondta Marney kissé akadozva. – Régi-régi jó barátom.

Jeffrey Legge hideg keze megszorította John kezét.

– Örülök a szerencsének, uram – felelte Jeff Legge.

Ugyan megismerte-e? Aligha, mert Jeff Legge feléje fordított arca zavart mosolyra húzódott.

– Most érkezett Kelet-Afrikából? Sok vadat ejtett?

– Nem, nem vadásztam – felelte Johnny.

– Sok arra az oroszlán? – kérdezte Jeff.

A kiszabadult fogoly ajka megvonaglott:

– Azon a tájékon, ahol én jártam, különösen szelíd oroszlánok vannak – mondta szárazon.

– Marney, édes lelkem, örül, hogy az esküvő napján látja Gray-t? Szép, hogy eljött. Mrs. Floyd gyakran emlegette.

Azzal karját Marney derekára fonta, de közben egy pillanatra sem vette le szemét Johnny arcáról. Vágni akart, sebet vágni mind a kettőjükön. Marney csak állt mereven, nem is húzódozott, nem is hajlott az ölelésre, csak állt sápadtan, feszülten, a lélegzete is elakadt. Marney tud mindent! John Gray-t úgy érte ez a fölfedezés, mint a mennykőcsapás. Marney tudta, hogy ez az ember hazug gézengúz. Tudta, milyen csúf játékot űztek az apjával!

– Boldog?

– Nagyon, ó, nagyon.

Hangja megremegett. Johnny szíve megsajdult, és kegyetlen lelki harcba került, hogy fékezze magát. Peter mentette meg a kínos helyzetből.

– Johnny, ismerkedj csak jól meg ezzel a fiúval. A legjobb ember a világon. És hidd el, Marney-nek a legjobb férj az ég alatt.

Jeff Legge halkan felnevetett.

– Mr. Kane, rettenetes zavarba hoz. Százszor jobbnak kellene lennem, hogy Marney-t megérdemeljem… Esetlen, durva golyhó vagyok én csak, nem érdemlem meg ezt a nagy szerencsét.

Odahajolt a lányhoz, és megcsókolta fehér arcát. Johnny nem tudta levenni a szemét a fiatalemberről.

– Boldog vagy, ugye? Fogadok, hogy boldog vagy, kis huncut – kuncogott Kane.

Marney kitépte magát az ölelő karokból.

– Édesapám, azt hiszem, ez éppen nem valami nagy mulatság Johnnynak. – Hangja megremegett. A dartmoori fiatalember tudta, a szegény lányt csak egy hajszál választja el, hogy sírva ne fakadjon.

– Biz’ ez keserű mulatság – gondolta John Gray, de aztán megtalálta a hangját. – Igazán nagy öröm látni a fiatalok boldogságát. Most én is olyan öregnek érzem magam. Ön kanadai, őrnagy úr?

– Igen, francia kanadai, bár a nevem után senki se gondolná. Szépapám a hatvanas években ment nyugatra, Albertába és Saskatchevanba, még jóval a vasút előtt. Önnek is Kanadába kellene menni. Biztosan jobban érezné magát, mint ahol most járt.

– Biztos vagyok benne én is.

Peter lányával a karján elsétált.

– Kanadában nincsenek oroszlánok, se vadak, se szelídek – mondta Jeff, lebocsájtott szemhéjai alól lesve Johnnyt.

Gray cigarettára gyújtott. Most már keményen összeszedte magát, szemei nyugodtak voltak.

– Olyan istentől elhagyatottnak érezném magam oroszlánok nélkül – mondta hűvös nyugalommal. – Hanem bocsássa meg a merész megjegyzést, őrnagy úr, nagyon helyes, csinos lányt vett feleségül.

– Kívánni se lehetne különbet.

– Térdig koptatnám érte a lábam, a világ végéig is elmennék érte. Még az oroszlánok közé is.

Tekintetük találkozott: a vőlegény szemében kihívás volt, Johnny Gray pillantásában hideg gyilkosság. Jeff Legge szeme lezáródott: összerezzent.

– Úgy látom, szeret vadászni – mondta. – Ó, igaz, az imént még azt mondta, nem szeret. Nem tudom felfogni, olyan ember, mint ön, minek megy külföldre?

– Küldtek – felelte Johnny és minden szót megnyomott. – Valakinek nagy oka volt rá, hogy kiküldjön külföldre… azt akarta, hogy ne álljak az útjában. Elmentem volna én anélkül is, de ez az ember siettette a dolgot.

– Tudja, ki volt?

A kelet-afrikai históriát hallgatólag elejtették. Jeff is nyugodtan megtehette, mert megtudhatta az igazat. John Gray világtól való visszavonulásának az oka nem volt titok.

– Nem ismerem azt az embert. Teljesen idegen. Aminthogy személyesen nagyon kevesen ismerik. A bandájában – a mi bandánkban csak öt-hat ember ismeri. A rendőrségen is csak egyetlen ember ismeri…

– Kicsoda? – vágott Jeff a szavába hirtelen.

– Egy bizonyos Reeder. A börtönben hallottam hírét… természetes, ön is tudja, hogy én most jövök Dartmoorból?

Jeff mosolyogva rábólintott.

– Ezt az embert hívják a Nagy Ismeretlennek – mondta, és igyekezett eloszlatni hangjából a megvetést. – A klubban hallottam róla. Nagyon korlátolt atyafi, olyan közepes korú, Peckhamben lakik. Vagyis nem is olyan ismeretlen az ön titokzatos embere.

– Az nagyon meglehet – felelte a másik.

– Rabok hajlandók rendkívüli tulajdonságokkal felruházni hőseiket és ellenségeiket. Én csak annyit tudok, amennyit hallottam. Dartmoorban azt beszélik, hogy Reeder mindent tud. A kormány teljesen szabad kezet adott neki, hogy kézre kerítse a nagy nyomdászt…

– És kézre kerítette? – kérdezte Jeff Legge ártatlanul.

– Majd kézre keríti – mondta Johnny. – Előbb vagy utóbb valaki bemószerolja.

– Annál már én is szeretnék ott lenni – mondta Jeff Legge, és jókedv nélkül való mosolya kimutatta fehér fogait.

ÖTÖDIK FEJEZET

Johnny egyedül volt az alsó kertben, ahol behúzódott egy márványpad sarkába. Nem láthatták, de ő hallhatta a vendégeket, akik a gyepen gyülekeztek. Meg kellett hányni-vetnie a dolgát, még pedig gyorsan. Marney mindent tud! De Marney nem szólt, és Johnny gyanította, miért.

Mikor rukkolt ki neki Jeff Legge? Talán a templomból hazamenet. Az édesapjának nem szólt. Az szegény azt hitte, nem kell aggódnia a lánya jövőjéért, biztosította a boldogságát. Mit mondott Jeff? Nem sokat, Johnny legalábbis úgy gondolta. Alighanem csak pedzette, hogy a kedves Floyd őrnagy nem az a Floyd őrnagy, akivel Marney, hite szerint, élni fog.

Johnny most már hűvösen nézte a helyzetet, vagy inkább fagyos hidegséggel. Bizonyosságot kell szerezni, minden kétségen felül álló, abszolút bizonyosságot. Utóvégre Jeff hasonlíthat is ehhez a Floyd őrnagyhoz. Összevissza csak egyszer látta a gazembert, akkor is csak távolról.

Szoknyasuhogást hallott, és hirtelen körülnézett. A szobalány volt, aki korábban Barney-vel pörölt.

– Mr. Kane kérdezteti, sir, nem volna-e kedve beállani a csoportba; most fényképezik – mondta a lány.

Nem felelt nyomban a kérdésre. Szeme friss érdeklődéssel fürkészte a lányt.

– Mondja meg, hogy nincs kedvem, aztán jöjjön vissza.

– Jöjjek vissza? – kérdezte a szobalány nagyot nézve.

– Igen, beszélni akarok magával – mondta Johnny mosolyogva. – Szánjon meg egy elhagyott vendéget, akinek senkije sincs, akivel elbeszélgetne.

A szobalány tétovázott. Johnny láthatta az arcán a bizonytalanságot.

– Nem tudom, Mr. Kane-nek ínyére volna-e – felelte végre, és szája szélén mosoly bizonytalankodott. – Hanem jó, visszajövök.

A szobalány csak tíz perc múlva jelent meg újra, szerényen, de kíváncsian. Johnny számítása szerint a fényképfölvétel megvolt, és a vendégek visszamentek az épületbe.

– Üljön le – mondta Johnny. Eldobta a cigarettáját és lehúzódott a kőpad végére.

– Csak tessék folytatni, miattam ne dobja el a cigarettáját, sir – mondta a szobalány.

– Mióta van itt? – kérdezte Johnny.

– Mr. Kane szolgálatában? Lehet hat hónapja.

– Ugye jó hely? – kérdezte hanyagul.

– Igen, sir, nagyon jó hely.

– Hogy hívják?

– Lilának. Miért kérdi, sir?

– Arra gondoltam, hogy nekünk jobban össze kellene barátkoznunk, Lila – felelte Johnny, és megfogta a lány kezét, aki nem is ellenkezett.

Lelke mélyén jólesett a lánynak ez a beszéd, de úgy mutatta, mintha egy kicsit bántaná.

– Nem is tudtam, hogy ön is ilyen flörtölőfajta, Mr. Gray. Ön ugye kapitány?

– Ez a kapitány csak afféle megtisztelő cím – felelte Johnny. – Gondolom, magának majd nagyon hiányzik a kis úrnője.

– Nagyon.

– Csinos kislány, mi? – ingerkedett Johnny.

– A férje is csinos ember – felelte a lány élesen.

– Gondolja?

– Igen, én csinosnak tartom. De nem sokat tudok róla.

– Jóképű fiú.

A lány vállat vont.

– Azt hiszem.

– És fülig szerelmes Miss Kane-be. Az a fiú bálványozza – szólt Johnny. – Igazán nem is tudom, talán még nem is láttam, hogy valaki ennyire bolonduljon egy lány után.

A szobalány egy sóhajtást fojtott el.

– Igen, úgy látszik, fülig szerelmes bele – mondta aztán türelmetlenül. – Hanem parancsol még valamit, sir, mert sok a dolgom?

– Ne szaladjon el – kérte Johnny, amilyen kedves hangon csak tudta. – Esküvő mindig ilyen regényes hangulatot ébreszt bennem. – Újra felvette a fonalat, ahol az imént elejtette. – Nem hinném, hogy az őrnagy úr évek során át meglásson más nőt. A feje búbjáig szerelmes, de hogy is ne volna? Azt hiszem, olyan ember az őrnagy úr – mondta, mintegy emlékei között szemlélődve, de elkerülve a lány tekintetét –, olyan ember az őrnagy, akinek sok szerelem lehet már a háta mögött. – Vállat vont. – Olyan lányokkal, akit az ember ma felcsíp, és amikor elunja, otthagyja a faképnél.

A lány egész arcát mély pirosság futotta el, a szeme sajátságos tűzben ragyogott.

– Én nem tudok Floyd őrnagyról semmit – mondta kurtán és fölkelt, de Johnny keze lecsapott a karjára.

– Ne szaladjon, Lila.

– Nem maradhatok – mondta a lány egyszerre hevesen. – Nem tárgyalok se Floyd őrnagyról, se másról. Ha ön azt akarja, hogy beszélgessünk…

– A mézeshetekről szeretnék magával beszélgetni. El tudja-e képzelni őket, a comói tó partján, rózsalugasban? Képzelje el az őrnagy urat, aki elfelejti a múltját, minden régi bolondságát, a régi lányokat…

Lila kitépte karjait a kezéből és felállt, de az arca halottsápadt volt.

– Mit akar, Gray? – kérdezte, de hangjából elpárolgott minden tisztelet, minden alázat.

– Magát akarom, Miss Lila Sain – felelte Johnny –, és ha megpróbál megszökni előlem, megfojtom.

A lány rámeredt és szaporán lélegzett:

– Azt mondják, hogy ön úriember – mondta Lila.

– Hát én Johnny Gray vagyok, Dartmoorból. Üljön csak le. Mit főztek ki?

– Nem értem, miről beszél.

– Mit főztek ki? – ismételte Johnny halálos nyugalommal. – Magát Jeff Legge dugta ide, hogy a házat kiszimatolja, állandóan tudassa, mi folyik itt.

– Én nem ismerem Jeff Legge-et – dadogta a lány.

– Hazudik – csapott le Johnny egyszerre. – Én ismerem magát, Lila. Maga Legge-dzsel járja a világot. Olcsó, kurta kis csirke csak. Én már vagy tízszer láttam magát. Ki ez a Floyd őrnagy?

– Kérdezze meg tőle – felelte Lila kihívóan.

– Ki ez a Floyd őrnagy?

A lány karjain egyszerre még szorosabb lett a fogás.

– Maga is tudja – felelte konokul. – Hát Jeff Legge.

– Most hallgasson ide, Lila. Üljön csak le. – Eleresztette a lányt, és kampósra görbítette az ujjait. – Ha most maga csak egyet szól Jeffnek, mind a kettejüket bemószerolom, érti? Bedugom Jeffet oda, ahol a legjobb helyen van, most úgyis van egy üres cella Dartmoorban. Erre megsajdul a szíve, ugye? Nagyon odáig van Jeffért?

A lány nem felelt.

– Hát én bedugom Jeffet oda, ahol a helye van – ismételte Johnny vontatottan és határozottan –, ha maga meg nem teszi, amit mondok.

– Meg akarja revolverezni? – szólt a lány az ajkát biggyesztve.

– Revolver! Mi az az én fiatal életemben? Hanem én csak azt mondom magának, hogy én fölkeresem Reedert és bemószerolom neki Jeffet, hogy arról koldul, ha meg nem kapom, amit akarok.

– Mit akar?

– Tudni akarom, hova mennek, hol meddig maradnak. Tudni akarom a jövő terveiket. Meg van maga esküdve vele?

Egy pillantás a lány arcára, megadta a kérdésre a feleletet.

– Nincs? Hát akkor még lehet, Lila. De nem fáradt még bele Jeff piszkos dolgaiba?

– Talán igen, talán nem – felelte a lány kihívóan. – Nem tehet ön most vele semmit, Johnny Gray. Elkaparintotta a lányt az orra elől, és ha a lelkét kiköpi, akkor se csinálhatja vissza, amit az öreg pap ma reggel elvégzett. Jeff lepipálta önt. A körme közé kaparintja magát, Gray…

– Ha tud – felelte Johnny nagy nyugalommal. – De ha ő tud, Reeder is tud ám. Nem gondolja?

– Mi hát most a szándéka? – kérdezte a lány egy kis hallgatás után.

– Hát egy kis tréfát csinálok – mondta Johnny a foga között. – Pompás kis tréfa lesz! Most kezdődik. Peternek nem mondhatom meg, mert megölné a maga fiatal gavallérját, és nekem különös okom van rá, hogy Peter akasztófára ne jusson. És maga se mondhatja meg Jeffnek, mert akkor esküdtbíróság elé kerülne a jófiú, és mire kiszabadulna, magából rég vénasszony lenne. Az pedig nem a legszebb kilátás. Most pedig mondjon el mindent, amit csak tud, de lassan beszéljen, mert nem tudok gyorsírást.

Kirántott egy kis jegyzőkönyvet a zsebéből, és amit a lány duzzogva, huzakodva, féltében csak elmondott, gyorsan leírta. Mikor végzett, eleresztette a lányt.

– Most elmehet, kislányom – mondta neki. Lila fölkelt, de a szeme szikrát hányt dühében.

– Johnny Gray, ha maga mószerol, hát én megölöm. Ez a házasság nekem sose tetszett, az természetes. Tudtam, az öreg Legge kívánta, hogy vegye el Peter lányát, mert az öreg meg akarja zsarolni. De Jeff mindig jó volt hozzám. És ha egyszer a hekusok eljönnek Jeffért, én is elmegyek magáért, és én lelövöm magát, Johnny Gray, lelövöm, mint egy veszett kutyát, Isten engem úgy segéljen!

– Helyes! – mondta Johnny röviden.

Megvárta, amíg a lány eltűnt az élősövény egyik ajtónyílásán, aztán lement a sövény mellett a másik ajtócska felé, majd egyszerre megállt. Peter Kane állt az ajtóban, a ritkás sövény eltakarta, és nem lehetett kifürkészni, mi van az arcán.

HATODIK FEJEZET

– Hej, Johnny! Vigaszverseny?

Johnny elnevette magát.

– A szobalányra gondol? Csinos kis fruska, ugye?

– Nagyon – felelte a másik.

Ugyan hallotta-e a beszédüket? Ez a kérdés nyugtalanította Johnnyt. A márványpad hatlábnyira se volt attól a bokortól, ahol Peter Kane állt. Ha már régebben ott volt…

– Régóta vár rám, Peter? – kérdezte.

– Nem. Éppen elbúcsúztál Lilától. Takaros kis lány, Johnny, ritka takaros kis teremtés! Nem is tudom, mikor láttam csinosabbat. Miről beszélgettetek?

– Az időről, kis madarakról, az igaz szerelemről – felelte Johnny, mikor Kane karon fogta és keresztülvezette a gyepen.

– Minden változandó, minden múlandó – mondta Peter elmosolyodva egy kicsit. – Gyere, Johnny, harapjunk. Ezek egykettőre mennek. Marney most öltözik át. Mit gondolsz a vőmről?

Most is a régi, jóízű Kane. Amikor beléptek a nagy szalonba, és Peter Kane a veje válla köré fonta a karjait, Johnny megkönnyebbülten felsóhajtott.

– Hála Istennek, nem tud semmit. – Kiütött homlokán a veríték féltében, mi lenne, ha kitudódna a titok.

Harminchatan ültek az ebédlőben, és Marney, aki az asztalfőn foglalt helyet, utazóruhában ült az ebédhez. John egy hirtelen pillantást vetett rá, mikor belépett, de Marney elfordította a szemét. Kane Marney jobbján ült, mellette a pap, aki a szertartást végezte. Amellett Marney egyik barátnője, majd egy férfi, azután Johnny.

Pergamenszerű arcára nyomban ráismert.

– Messze járt, Johnny? – Craig detektívfelügyelő olyan halk hangon tette fel ezt a kérdést, hogy senki meg nem hallhatta, csak akinek szánta.

A zsongó terefere, a fel-felcsattanó nevetés, amely hol itt, hol amott csendült fel az asztal körül, szintén hozzájárult, hogy a bizalmas beszélgetés csak kettejük közt maradt.

Mikor az öreg Barney odahajolt, hogy elé tartsa a tálat, Craig félszemmel a szomszédjára nézett.

– Peter csendben rendben tartja az öreg Barney-t… Mindig a becsület útján, Barney?

– Nekem már az a természetem – felelte Barney tompán. – Nem azért maradok becsületes, mert rendőrt látok.

A detektív merev vonásai megenyhültek.

– Sokan elmondhatnák ezt mások is, Barney – felelte a detektív, és mikor Barney továbbment a következő vendég mögé, Johnnyhoz fordult újra: – Igaza van. Barney sohase volt rossz ember. Csak egyszer ült egy évig, arra se került volna sor, ha megvolna benne Peter fantáziája.

– Peter fantáziája?

– Nem a mostani fantáziájára gondolok, hanem arra az isteni adományára, amely tizennégy-tizenöt évvel ezelőtt megvolt benne. Valamennyi társa között Peter volt a legügyesebb. Fényes volt minden haditerve, mesteri módon volt kidolgozva a visszavonulása, csodálatosak az alibijei, gyönyörűen összevágott minden, mint az óra kerekei úgy, hogy ha elcsíptük volna, nemcsak fölmentik minden vád alól, de még ő kapott volna segítséget a szegények perselyéből. Minden fiatal rendőrtisztnek az volt a fő-fő vágya, hogy elcsípje, hogy a tervében gyenge pontot, botlást fedezzen föl. De ő állta a sarat, rendőrrel, bolonddal szemben egyaránt.

– Peter pirulna, ha hallaná ezt – mondta Johnny szárazon.

– De igazat mondok, Johnny! Milyen agyafúrt leveleket írogatott nekünk, hogy lóvá tegyen bennünket. Mi mindent művelt a leveleivel! Összebolondított embereket oda, ahol szüksége volt rájuk, ahol megjelenésükkel a legjobban a kezére jártak. Emlékszem rá, hogy csalta ki egyszer a főnökömet a Charing Cross térre az óra alá, kilenc óra tíz percre; akkor ment oda ő is, és a főnökömmel igazolt alibit.

Halkan nevetett hozzá.

– Sokan alighanem különösnek találják – mondta Gray –, hogy ön és Peter ilyen jó barátok.

– Nem is különösnek mondanák, hanem átkozottul gyanúsnak! – mormogta a másik. – De nem innánk egyet? – szólt hirtelen, és az asztal másik oldaláról felkapott egy poharat.

– Köszönöm, nem kérek, én csak nagy ritkán iszom. A mi mesterségünk megköveteli, hogy mindig tiszta legyen a fejünk. Mi nem engedhetjük meg magunknak, hogy elálmodozzunk.

– Pedig egyebet még úgyse engedhetünk meg – mondta Craig. – De miért mondja, a mi mesterségünk? Hisz már kiugrott belőle?

Johnny észrevette, hogy a lány felé néz. Csak egy elrebbent pillantás volt, de a szeme abban a gyors villanásban meglátott mindent, amitől félt: rettegést, bomlott zavart, tehetetlenséget. Összeszorította a fogait, és hirtelen a detektívhez fordult:

– Hát az ön mestersége? – kérdezte.

– Csak, csak csendeskén.

– Sajnálom – mondta John Gray gúnyos részvéttel. – De hát most mindenütt panaszkodnak az üzletre.

– Aztán, hogy érezte magát ott… vidéken? – kérdezte Craig.

A szomszédja elvigyorodott.

– Fényesen! A hálószobámra elkelt volna ugyan egy kis tapétázás, de a kiszolgálásra nem lehet panaszom.

Craig felsóhajtott.

– Bizony holtig tanul az ember – mondta nehéz szívvel. – Nagyon sajnáltam azt a dolgot, Johnny, igazán nagyon sajnáltam. Szomorú, de nem érdemes keseregni rajta. Magának se volt szerencséje, mint annyi másnak. Ha mindenki benn hűsölne a börtönben, aki rászolgált, akkor nem volna a nyakunkon a súlyos lakáskérdés. Hallom, egész sereg elsőrendű csillag van most ott – folytatta Craig. – Ott van Harry Becker, a fiatal Lew Storing… aztán ott kellett még akkor lenni az öreg Legge-nek is. Aztán volt ott még egy úr… ejnye, hogy is hívják? A pénzhamisító… megvan! Carper! Látta hébe-korba?

– Igen, láttam. Egyszer egy kocsiba fogtak be vele.

– Á! – mondta Craig biztató hangon. – Fogadni mernék, hogy akkor hallott tőle egyet-mást. Biztosan elbeszélgetett önnel.

– Úgy van.

Craig odahajolt hozzá, és még halkabbra fogta a szót.

– Mit szólna hozzá, ha én azt mondanám, hogy tudom, ki juttatta magát hűvösre, és nagy okom van azt hinni, hogy nekem épp erre az úrra fáj a fogam. Nem volna kedve kicserélni a híreinket? – kérdezte Craig.

– Hát csakugyan összesúghatnánk, nem is volna rossz. De nincs rá mód. Igazán mondom, Craig, nem mondhatok én a nagy nyomdászról semmit az égvilágon. Hanem Reeder biztosan tud mindent.

– Reeder! – felelte Craig megvető gúnnyal. – Egy amatőr! Unom már az efféle urakat, torkig vagyok velük. Ha a rendőrségre bízták volna ezt az ügyet, már rég lefogtuk volna a nagy nyomdászt… Találkozott már vele valaha, Johnny?

– Még nem – füllentette Johnny.

– Reeder! – folytatta Craig elgondolkozva. – Beszélik, hogy volt valaha a rendőrségen egy tiszt, bizonyos Golden nevű öregúr, aki azt hitte, lefüleli a világ minden hamisítóját, ha benn kuksol a hivatalban, és nagyot gondolkozik. Reeder se sokkal különb, az már igaz. Egyszer már láttam, az aggkori hülyeség szélén járt.

Craig mélyen felsóhajtott. Kedvetlen, morcos képpel végignézett a vidám asztaltársaságon, aztán újra megszólalt:

– Ha csak néhány percig négyszemközt, bizalmasan beszélhetnénk, mondanék egy jót, hol szerezhetne könnyűszerrel egy majmot,{1} Johnny – mondta halkan.

Johnny el se mosolyodott.

– Rúdon ugráló majom lenne az csak, Craig…

– Világi emberek vagyunk mind a ketten – vágott a szavába Craig kérlelő hangon.

– De nem egyvilágbeliek – felelte rá Johnny.

A detektívfelügyelő még egy kétségbeesett erőfeszítést próbált, bár tudta, hogy hasztalan veti ki a horgát, egy kis mószerolásra, Johnnyval éppúgy nem boldogul, akár Peterrel.

– A Bank of England ezer fontot fizetne azért a hírért, amit én szeretnék megszerezni.

– Ki fizethetne ugyan ki könnyebben ezer fontot, ha nem a Bank of England? – nevetett jóízűen Johnny. – De csitt, Craig, valaki beszédet akar mondani.

Az esketést végző nagytiszteletű úr mondott jámbor, kenetes beszédet. Craig a legnagyobb érdeklődéssel hallgatta a pufogó, lapos frázisokat, a beszéd végén körülnézett és meglepetve látta, hogy a szomszédja eltűnt az oldala mellől. Szétnézett utána. Johnny Peter karosszékéhez hajlik, Peter pedig nagyokat bólogat rá. Aztán pedig Johnny kiment a teremből.

De valaki más is szemmel tartotta: a vőlegény, aki játékosan forgatta borospoharát a talpánál fogva az ujjai között. Nézte, nézte a kifelé igyekvő Johnnyt, de a rendesnél sokkal elevenebb érdeklődéssel figyelte. Egy pillanatra elkapta a takaros szobalány tekintetét, majd jelentősen az ajtóra nézett. Erre az intésre Lila nyomban elindult Johnny Gray után. De Johnnyt nem találta a hallban, erre kilépett az útra, de ott se látta a színét se annak, akit keresett. De volt ott valaki más, és egyetlen intésére Lila odament hozzá.

– Mondja meg Jeffnek, hogy mielőtt elindul a nászútjára, beszélni akarok vele – dörmögte az öreg Emmanuel Legge, szúrósan ránézve a szemüvege alól. – Beszélt avval a lánnyal? Láttam a lány arcát. Mit mondott neki?

– Honnan tudjam én azt? – csattant fel a lány. – Maga meg a Jeffje! Csak soha bele ne keveredtem volna ebbe a históriába! Mit főztek ki? Az az akasztófavirág mindent tud, Legge!

– Ki? Johnny Gray? Itt van? Hát eljött?

– Ismeri Jeffet… első pillantásra ráismert – mondta a lány, Emmanuel Legge meg elfüttyentette magát.

– Megmondta legalább Jeffnek, hogy ráismertek?

Emmanuel Legge nyersvonású arca csupa feszültség volt.

– Mit kérdezi ezt tőlem? Én egy szót se válthatok vele! Tele van a feje evvel a lánnyal…

– Ne is gondoljon rá – vigasztalta Legge a lányt, egyet legyintve. – Hanem mondja, mit mondott az a Johnny Gray?

– Egyet megmondhatok, ami nagy mulatságomra volt – felelte a lány elkeseredetten. – Azt mondta, megfojt, ha eljár a szám. Pedig olyan keze van, hogy nagy respektussal nézek rá. Egy csepp kedvem sincs, hogy szorosabb érintkezésbe lépjek a fiúval. Nekem ugyan hasztalan mondja erre, Emmanuel, hogy ugyan-ugyan, ccc! Én csak azt mondom, amit hallottam. Ismeri Jeffet, biztosan látta, még mielőtt a sitibe került.

Az öreg elgondolkozott, összerántotta a szemöldökét, összeszorította az ajkait.

– Az pedig nagy baj, ha tudja, mert szerelmes a lányba, akkor pedig cifra vége lesz a nótának. Küldje ki nyomban Jeffet.

– De ha ön itt marad, Peter meglátja – figyelmeztette a lány az öreget. – Menjen le a gyepen, forduljon be a kisútra. Jeffet majd kiküldöm az alsó kertbe.

Emmanuel egyet bólintott rá, és nagy sietve odábbállt. Egy kis időbe került, amíg Lila módját ejthette, hogy intsen Jeffnek. Végre mégis találkozott a pillantásuk, mire Jeff kiment utána a kertbe.

– Az öreg az alsó kertben várja – mondta Lila halkan. – Siessen.

– Mi baj? – kérdezte Jeff hirtelen, veszélyt szimatolva.

– Majd ő megmondja.

Jeff egy pillantást vetve maga körül lesietett a teraszra, épp amikor az apja is odaért.

– Jeff, Gray rád ismert.

Jeff levegő után kapkodott.

– Rám ismert? – kérdezte hitetlenkedve. – Még csak a szeme se rebbent meg, amikor most találkoztunk!

Emmanuel csak rábólintott.

– Az a fráter olyan hidegvérű, mint a jégcsap… a legveszedelmesebb mákvirág a világon. Együtt voltam vele a sitiben, ismerem, milyen híre van. Nem ijed az meg az ördögtől se. Ha megmondja Péternek… az agyonlő! Nincs ugyan nála mindig fegyver, de a közelében mindig akad… és Peter gyors kezű. Hanem én majd fedezlek. Fölcsíptem két célszerű pasast, jó munkára… És Johnny is megkapja a magáét.

– Hát énnekem mi lesz a dolgom?

Jeff Legge elgondolkozva rágta a körmét.