A bíró vétke - Mr Justice Maxell E-Book

Edgar Wallace

• Herausgeber: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Kategorie: Fremdsprachen
• Sprache: Englisch
• Veröffentlichungsjahr: 2016

Seitenzahl: 439

Beschreibung

When Cartwright and Maxell visit the theater in Tangiers, Cartwright boldly liberates the Irish singer Miss O'Grady from her infamous surroundings, so angering the theater owner's son and the Spaniard Jose Ferreria. Then the news from El Mograb is good, s

Leseprobe

EDGAR WALLACE

A bíró vétke

*

Mr. Justice Maxell

fapadoskonyv.hu2014

Honlap: www.ipubs.hu

E-mail: [email protected]

A magyar nyelvű szöveget fordította

Z. Tábori Piroska

Borító: Rimanóczy Andrea

ISBN 978-963-377-486-1 (epub)

ISBN 978-963-377-487-8 (mobi)

© Fapadoskonyv.hu Kiadó

A bíró vétke

I.

Késő este volt, két órája, hogy a müezzin esti imára hívó kiáltása elhangzott. Az éjszaka csillagok millióival hintette be Tanger felett az eget. A kis utca kenyérárusai keresztbe rakott lábbal kuporogtak árujuk mögött. A gyertyák nyugodtan égtek, csepp széláramlat sem lobogtatta lángjukat. Az éjszaka csöndjét alig néhány hang zavarta meg: az egyik mór kávéházból egyhangú gitárpengés hangzott, egy elkésett szamárhajcsár biztatta szamarát a nagy bazárhoz vezető meredek úton felfelé, meztelen lábak csiszogtak a kövezeten, és messze a hullámok zúgtak.

John Maxell a Continental kávéház előtt üldögélt, egy sikerült ebéd után, jóllakottan. De a testi jó érzés, a pompás ebéd emléke sem tudta lelkét megnyugtatni. Már idegesen érkezett Tangerbe, franciaországi és spanyolországi útja mindenféle aggodalmat és kételkedést keltett benne, melyeket Cartwright sem tudott eloszlatni. Sőt az vidám kifogásaival, derűs optimizmusával és hirtelen fellobbanó ingerültségével még több okot adott a derék Kings counselnak, a királyi tanácsos úrnak, a nyugtalanságra.

Cartwright vele szemben ült, szokatlanul csöndesen. Maxell igen örült ennek. Semmi kedve sem volt fecsegni. Olyan éjszaka volt ez, amilyen Észak-Afrikában gyakori. Az ember nem meri megtörni a csendet, mely szárnyat ad, és szabad repülést biztosít a gondolatoknak. Maxellnek nagyon kellemetlen lett volna, ha mindjárt ebéd után üzleti ügyekről kell tárgyalnia.

Cartwrightnak nem voltak ilyen szeszélyei, más okból hallgatott. Végre mégis megszólalt. Olyan erőteljesen verte pipáját a vassal szegett asztalhoz, hogy érzékeny társa ijedten rezzent fel.

– Az életemre és a lelkem üdvösségére mernék fogadni, hogy mégis van ott arany – mondta váratlanul. – Ön is látta a legfelső réteget, nem ugyanaz az alakulat, mint az aranybányákban?

Maxell bólintott.

Bár tulajdonképpen kitűnő jogász volt, mégis érdekelte a bányászat, és alaposan tanulmányozta az aranyásás minden fortélyát.

– Elismerem – mondta –, de az is igaz, hogy nem egy kitűnő mérnök áldozott már jócskán időt és pénzt arra, hogy az ér fekvését meghatározza. Hogy Marokkóban van arany, azt mindenki tudja, és én azt hiszem, Cartwright, hogy igaza van. De hol az aranyér? Az ásatás vagyonba kerülne – bár, a már lefúrt nyílások megszabhatnák az irányt.

Társa türelmetlen mozdulatot tett.

– Persze, ha az ér már szépen fel volna egy térképre rajzolva, a dolog átkozottul egyszerű lenne. De akkor nem is juthatnánk úgy hozzá, mint így: pár ezer fontért. Az ördögbe, Maxell, valamit csak kell kockáztatnunk! Én is tudom, akárcsak ön, hogy ez számítás. Erről nem is kell beszélnünk. De más dolog is számításból történik. Számítás volt öntől, hogy jogot tanult és még inkább, hogy magára öltötte a selyemtalárt.

Ez kényes pont volt Maxell életében, és társa tudta ezt. Mint sokat ígérő, fiatal ügyvéd került a törvényszékhez és abban a reményben vette fel Kings counsel rangját és címét, hogy ez majd nagyot lendít előmenetelén. És mint olyan sokan előtte, ő is csakhamar belátta, hogy lehet valaki keresett ügyvéd, de ez még nem jelenti, hogy neves Kings counsel is.

Szerencséjére már régebben fellépett egy választókerületben, és helyet kapott a parlamentben. A szolgálatok, melyeket a mostani kormánynak tett, bizonyos értelemben biztosították jövőjét. De anyagiakban nagy veszteségek érték.

– Nem – mondta –, elismerem, hogy a selyemtalár nem biztosít nagy előnyöket. Igaz, ezt a játékot elvesztettem.

– Most jut eszembe – mondta Cartwright –, hogy mielőtt Londonból eljöttem, hallottam, hogy önnek helyet akarnak adni a kormányban.

Maxell nevetett.

– Nagyon valószínűtlen – mondta. – No, és ha ki is neveznének Solicitor generalnak, államügyész-helyettesnek, azért még nem tartozom a kormány tagjai közé.

– Mindegy, sok pénzt hoz – mondta Cartwright rövid hallgatás után –, és most a pénz a fontos.

A jogász bólintott.

Azt is hozzátehette volna, hogy – ha nem volna szüksége pénzre – már régen megszakított volna Baton Cartwrighttal minden összeköttetést, bár annak neve a londoni City bizonyos köreiben igen jó hangzású volt. Együtt jártak iskolába, de abban az időben nem barátkoztak egymással. Cartwright kezdettől fogva a sikert hajhászta. Apjától jelentős üzletet örökölt, melyet megnagyobbított és jövedelmezőbbé tett. Azonkívül is száz más üzletben vállalt érdekeltséget, és legtöbbje nagy jövedelmet hajtott. Akadt ugyan köztük hibás is, és azt suttogták, hogy ezek nagy részét elnyelik a haszonnak, melyet jó üzletei hoznak.

Akkor találkoztak újra, amikor Maxell fiatal ügyvéd volt már, Cartwright pedig egy per vádlottja, melyet ha elveszít, körülbelül harmincezer fonttal marad szegényebb. Maxell, ha erre visszagondol, beismeri, hogy nem volt valami kellemes helyzet; Cartwirghtot azzal vádolták, hogy meghamisította a tényállást. És ha ő meg is nyerte számára a pert, mégpedig fényesen, soha sem volt valami büszke erre a sikerére.

– Nem – mondta –, a szünetek egyre szaporodtak és nőttek… nem tudom elképzelni, hogy a miniszterelnök ennyire szeressen. A parlamentben annak van sikere, aki képes másoknak kellemetlen perceket szerezni, vagy elég erősnek kell lenni, hogy követői legyenek a nép között, és elég függetlennek, hogy pártunk reszkessen tőle. Rólam tudják, hogy számíthatnak rám, kerületem biztos, még akkor sem veszíteném el, ha akarnám, így nem jut előbbre az ember. Persze, lehetne belőlem államtitkár-helyettes, ha kérvényt adnék be. Ez hozna évente pár ezer fontot, de azt is jelentené, hogy amíg ez a minisztérium van kormányon, alárendelt állásban vagyok, és alig melegedtem meg, pártom ellenzékbe megy, és akkor nincs mit tenni.

Fejét csóválta és újra az állítólagos aranyérről kezdett beszélni, mint aki nem kívánja, hogy magánügyeiről több szó essék.

– Azt mondja, jó csomó pénzbe kerülne, ha már megtalálták volna az aranyeret? De nem kerül-e így is sokba?

Cartwright habozott.

– Csakugyan – ismerte be –, a megtalált ér semmibe sem kerül, vagy csak nagyon kevésbe, mert El Mograb segít nekem. Tulajdonképpeni üzletünkben, a szindikátusban nem sok a kiadásunk. De én attól függetlenül is vásároltam, és erre kell a pénz. Angerától délre minden földet és telket megveszek – drága mulatság!

Maxell nyugtalanul fészkelődött székén.

– Nagyon kínos dolog, Cartwright – mondta. – Igen nagy tervei vannak. Ma délután kiszámítottam, amíg a szobámban ültem: ha a terve, ahogy tegnap vázlatosan elmondta, sikerül, ez önnek kétmillió hasznot jelent.

– Hármat – javította ki a másik vígan –, de képzelje el a további következményeket, Maxell! Feltéve, ha a terv sikerül! Feltéve, ha eret találunk, és az ér, ahogy én biztosan hiszem, az egész földdarabon, melyet megvettem, végighalad. Igenis, ez százmillió hasznot jelentene nekem!

Maxell sóhajtott.

– Én annyira vagyok, hogy százezer is hatalmas összeg számomra – mondta. – Hát igen, ön ismeri legjobban az üzletét, Cartwright. De én szeretném, ha nyugodt lehetnék közös üzletünk felől, hogy kötelezettségeim sohase haladják meg fizetőképességemet. És van itt más dolog is.

Cartwright sejti, hogy mi ez a „más dolog”.

– Nos?

– Átnéztem az iratokat ma délután – mondta Maxell –, és semmit sem találtam, ami a régi spanyol üzemre vonatkozik. Emlékszem, ön azt mesélte nekem, hogy egy spanyol nagy darab földet vett meg, és egész tőkéjét belefektette, hogy az aranyeret megtalálja. Brigotnak hívták, ugye?

A másik bólintott.

– Iszákos, értéktelen fickó – mondta. – Nem sokáig húzza.

Maxell mosolygott.

– Erkölcsi tulajdonságai nem nagyon érdekelnek, az a fontos, hogy – ha az ön elmélete helyes – az ér a spanyol birtokán fut át. Mit akar tenni?

– Megvenni tőle – felelt a másik.

Hirtelen felállt.

– Kicsit kimegyek még a szabadba, velem tart?

Együtt mászták meg a hosszú, meredek utat és csak akkor szólaltak meg, amikor a régi kapun kilépve, a várost körülvevő félelmetes sötétségbe értek.

– Nem értem önt, Maxell, olyan elvei vannak, mint egy öregembernek – mondta Cartwright ingerülten. – Aránylag fiatal, jó színben van. Az ördögbe, miért nem házasodik meg?

Maxell nevetett.

– Próbált valaha gazdagon házasodni? – kérdezte szárazan.

– Nem – felelte a másik kis szünet után –, de azt hiszem, nagyon egyszerű lehet.

– Próbálja meg – mondta Maxell röviden. – A regényekben egyszerű, de az életben majdnem lehetetlen. Hiszen én megfordulok mindenféle társaságban és mondhatom, hogy még sehol sem találtam megfelelő pénzes lányt – legalábbis sok pénzzel nem. Igaza van – folytatta később –, a magamfajta embernek meg kéne házasodni. Mégpedig jól. Szép társadalmi állást biztosíthatnék a feleségemnek, csak megtalálnám az igazit. Helyzetem néha felbőszít. Öregszem, legközelebbi születésnapomon már negyvenhét esztendős leszek, és minden haszontalanul eltöltött nap elveszett. Házasodnom kellene, de nem tudom eltartani a feleségemet. Utálatos dolog a házasságot és pénzt összekeverni, de nem tudok másra gondolni sem. Ahogy házasságra gondolok, egy szépséget látok magam előtt, nagy pénzeszsákon ülve – magában nevetett. – Menjünk vissza, itt kinn mindig borzongok.

Valami dobogott mögöttük a sötétben, egy hatalmas nagy állat, melynek kellemetlen szagát is érezték, s valaki torokhangon, arabul kiáltotta:

– Vigyázz!

– Tevék – mondta Cartwright röviden. – Árut hoznak a holnapi vásárra. Még korán van, Maxell, menjünk fel a színházba.

– Színházba? Nem is tudtam, hogy itt színház van.

– Udvariasságból hívjuk annak – magyarázta Cartwright. – A bennszülöttek cirkusznak nevezik. Nagy faalkotmány, egészen a tenger partján.

– Ismerem, ismerem. Mit játszanak? Az egyetlen színészfélék, akiket ott láttam, spanyol artisták voltak, méghozzá elég rosszak.

– Most tetszeni fog önnek. Angol társaság, helyesebben varieté-társaság, egy sereg angol számmal. Rosszabbul is eltölthetnénk az időt, legalábbis én – mondta Cartwright.

A színházban kevés nézőt találtak. Cartwright nyitott páholyt vett, kísérője az egyik sarokba húzódott dohányozni. A műsor olyan volt, amilyen a Levantén lenni szokott. Egy flitterrel teliaggatott hölgy spanyol dalt énekelt, melynek komikuma félreérthetetlenül illetlen volt. Utána bűvész, majd egy kutyaidomító következett. Végül „Miss O’Gradyt” – jelentették be.

– Angol – mondta Cartwright, a műsorba pillantva.

– Sőt valószínűleg ír – mondta Maxell szárazan.

A szuszogó kis zenekar pár taktust játszott, és kilépett a lány. Szép volt, kétségtelenül, és mindkét férfinak tetszett. Angolszász volt, mert a francia dalt mindkét férfinek ismerős kiejtéssel énekelte.

– Borzasztó ilyen helyen és ilyen társaságban látni egy angol lányt – mondta Maxell.

Cartwright bólintott.

– Szerelném tudni, hol lakik – mondta inkább önmagának.

Maxell megvetően mosolygott.

– Talán ki akarja menteni utálatos környezetéből? – kérdezte.

Cartwright dühösen nézett rá.

– Az ördögbe is, ne gúnyolódjék, Maxell!

– Bocsánat – szólt a másik –, ma kicsit cinikus hangulatban vagyok.

Tapsolni kezdett, mert a lány meghajolt és körülnézett a nézőtéren. Három páhollyal odébb kis férfitársaság ült, valószínűleg a spanyol kolónia jómódú tagjainak fiai. Ujjukon gyémánt villogott, és ékkövekkel kirakott cigarettaszipkákból füstöltek. Most Cartwright is odanézett.

– Miss O’Gradynak sikere volt – mondta. – Ezek a fickók hanyatt-homlok sietnek majd, hogy bókokat mondjanak neki. Szeretném tudni, hol lakik – ismételte.

A fiatalemberek most felálltak és elhagyták a páholyt. Cartwright elfintorította az arcát.

– Nem bánja, ha itt hagyom, és kimegyek?

– Nem én – mondta a másik. – Mit akar? Megtudni, hogy a lány hol lakik?

– Már megint kezdi? – dörmögött Cartwright. – Úgy veszem észre, hogy Tangerben rosszindulatú kezd lenni.

Mire az előcsarnokba ért, a spanyolok már eltűntek, de a páholynyitogató azt mondta, hogy a kis társaság csakugyan a színpad felé ment.

Kívülről is be lehetett menni a színpadra. Persze, kő- és vakolatrakásokon keresztül. Csakhamar egy nyitott ajtajú fülkéhez ért, melyben egy félvér pipázott, és valami ócska újságot olvasott.

– Kérem – kérdezte Cartwright spanyolul –, nem látta erre bejönni három barátomat?

– Igenis, uram – bólintott az ember –, épp most mentek be.

Sötét, rossz szagú folyosóra mutatott.

Cartwright átment a dohos folyosón, és a kanyarodon túl érdekes csoportra bukkant, amely egy csukott ajtó előtt állt. A társaság legkevésbé józan tagja az ajtót ököllel verte. Mellette egy alacsony, piszkos estélyi ruhás férfi feszített.

– Nyisd ki az ajtót, álmaim öröme – dadogta a fiatalember, és egyre erősebben verte az ajtófélfát. – Azért jöttünk, hogy hódoljunk neked és imádjunk. Mondja neki, hogy nyisson ajtót, José – fordult a színházigazgatóhoz, mire a kis emberke előretipegett, és angolul mondta:

– Úgy van, kedvesem, néhány barátom szeretné meglátogatni.

Belülről egy hang, melyet Cartwright felismert, azt felelte:

– Nem akarom látni őket. Menjenek el.

– Hallja? – mondta az igazgató és vállat vont. – Nem akarja önt látni. Menjenek csak vissza a helyükre, majd én megpróbálom rábeszélni.

– Señor! – Cartwright váratlan felbukkanása bosszantotta, homlokát ráncolva kérdezte: – Mit keres ön itt?

– A barátnőmet keresem – felelte Cartwright –, Miss O’Gradyt.

– Tilos a színpadra lépni – mondta az apró emberke nagyképűen. –Ha Miss O’Grady a barátnője, várja meg az előadás végét.

Cartwright nem sokat törődött a kis emberrel. Ő maga hatalmas, erős testalkatú ember volt. Minden nehézség nélkül tört utat magának az ajtóig, melyen bekopogott.

– Miss O’Grady – mondta –, egy angol van itt, aki beszélni szeretne önnel.

– Angol? – kérdezte az előbbi hang. – Jöjjön hát be.

Az ajtó megnyílt és a lány, aki színpadi ruhájára selyemkimonót borított, mosolyogva köszöntötte. A fiatal spanyol, aki az előbb az ajtót verte, követni akarta, de Cartwright karjával elzárta az utat.

– Óhajtja a fickót? – kérdezte a lánytól.

– Óhajtom-e? – mondta a Miss keserűen. – Akár a himlőt vagy pestist! Fogadást köthet rá, hogy nem óhajtom. Zaklat, mióta itt vagyok.

– Hallja, mit mond a hölgy? – kérdezte Cartwright spanyolul. – Nem óhajtja megismerni!

– Ez a színház az apámé – kiabálta a fiatalember spanyolul.

– Ezzel ugyan kár dicsekedni – válaszolta Cartwright nyugodtan.

A spanyol dühösen fordult mocskos rabszolgájához.

– José, azonnal dobja ki ezt az embert vagy megbánja!

A kis ember tehetetlenül vont vállat.

– Uram – mondta angolul –, látja szerencsétlen helyzetemet. A señor a tulajdonos fia, és keservesen megbánhatom, ha ön el nem megy. Kérem, mint barátot és gentlemant, távozzék azonnal és ne okozza vesztemet.

Cartwright a lányhoz fordult.

– Vissza kell térnie ebbe a szörnyű viskóba? – kérdezte.

A lány nevető, bámuló tekintettel bólintott.

– És mi lesz, ha egyszerűen itt hagyja ezt az átkozott üzletet?

– Becsuknak. Tíz hétre szerződtem ezzel az emberrel.

– Mit keres?

– Kétszázötven pezetát hetenként – mondta a lány megvetéssel. – Mesés fizetés, ugye?

Cartwright bólintott.

– És meddig tart még a dolog, mikor jár le a szerződése?

– Négy hét múlva. Jövő héten Cadizban játszunk, utána Sevillában, majd Malagában, utoljára Granadában.

– Szívesen csinálja a dolgot?

– Szívesen! – a lány olyan megvetéssel mondta a szót, ami mindent kifejezett.

– Ez a ruha bizonyosan a társulaté – mondta Cartwright –, vegye fel az utcai ruháját. Majd megvárom.

– Mit akar? – kérdezte a lány, és mélyen a szemébe nézett.

– Majd kárpótlást nyújtok önnek elvesztett szerződéséért.

– Miért?

Cartwright vállat vont.

– Nem szívesen látok itt egy angol lányt.

– Írt – javította ki a lány.

– Akkor hát írt – nevetett a férfi. – Nem tetszik nekem, hogy egy ír lány egy rakás utálatos félvér között ilyen munkát végezzen. Ön elég tehetséges London vagy Párizs számára. Mit szólna Párizshoz? Egész rakás embert ismerek ott.

– Tudna nekem jó szerződést szerezni? – kérdezte a lány lelkendezve.

A férfi bólintott.

– Akkor hát először is mondja meg a nevét.

– Az igazán mindegy. Smith, Brown, Jones, Robinson – amelyik önnek legjobban tetszik.

A mozgékony kis direktor most közbeszólt.

– Uram – mondta –, önnek nincs joga rábeszélni a hölgyet, hogy itt hagyja a színházat. Nagy büntetés várna rá, bíró elé állíthatom.

– Csak verje ki a fejéből ezt a badarságot! – mondta Cartwright. – Tangerben nincsenek bírák. A hölgy angol alattvaló, és legrosszabb esetben az angol konzul elé viheti az ügyet.

– De ha újra Spanyolországba kerül? – mondta a kis ember, akinek a vér lassan már a fejébe tódult.

– Nem kerül Spanyolországba. Legfeljebb Gibraltárig utazik, onnan tengeren marad, míg angol kikötőbe nem ér.

– Megyek a spanyol konzulhoz – rikácsolta az apró igazgató hadonászva. – Nem engedem kirabolni magam. Semmi köze az én üzleteimhez, ön…

Ez az izgalom – ahogy Cartwright feltételezte – a fiatal spanyolnak szánt színjáték volt, aki a háttérben állt. Most Cartwright kiment a szobából, az ajtót becsukta maga mögött és elé állt. A fiatal spanyol izgatottan elsuttogott parancsára az igazgató eltűnt és két erőteljes színpadi munkással tért vissza.

– Hajlandó azonnal elhagyni a színházat? – kérdezte a direktor dühtől tajtékozva.

– Majd akkor, ha jónak látom – felelte Cartwright –, és ha hamarabb akarna kényszeríteni, biztosítom, hogy nem lesz könnyű dolga.

Az igazgató hátrább lépett.

– Dobjátok ki ezt az urat – mondta méltóságteljesen.

A két munkás habozott. Az egyik előbbre lépett.

– Az úrnak mennie kell – mondta.

– A maga idejében, barátom – felelte Cartwright.

Egy kéz megragadta. De azonnal lerázta magáról, és ökle teljes erővel csapott a munkás állkapcsára. A munkás elvágódott. Cartwright most a lányhoz fordult.

– Vegye fel a kimonóját – mondta gyorsan –, majd holnap visszaküldi a színpadi rongyokat. Különben baj lesz.

– Helyes – mondta a lány, kisurrant Cartwright mögött, hóna alatt a ruhacsomóval.

– Ismeri a kijárást, ugye? Mindjárt jövök én is. No, José? – mondta kihívóan –, most elmegyek, mert semmi dolgom itt többé.

II.

Mögötte pokoli lárma támadt. A csillogó gyémántok izgatottan villogtak. Cartwright megtalálta a sötétben várakozó leányt.

– Brr! Hideg van – mondta a lány.

– Hol lakik? – kérdezte a férfi.

– Az angol konzulátussal szemben, egy kis szállodában. Nem valami előkelő hely, de az egyetlen szoba volt, amit ezen az áron megkaphattam.

– Jobb volna, ha nem menne oda vissza – mondta Cartwright –, holnap majd elküldök a holmijáért. Adja ide a ruháit.

Cartwright hóna alá vette a batyut. Egymás mellett haladtak. Egyszer csak a lány belékarolt.

– Olyan boldog vagyok, hogy kiszabadultam onnan. Kutyának való élet. Meg akartam szökni. Ezek a fickók üldöznek, mióta Tangerben vagyok. Igazán azt hiszem, jobb, ha nem megyek a szállodámba. Ezek a spanyolok szívós fickók. S ha nem is értem az átkozott nyelvüket, tudom, milyen kellemes napokat szántak nekem.

A városba értek, és a mecset előtti úton mentek felfelé. A lány halkan kérdezte:

– Hová visz?

– A Continental szállóba.

– Ilyen állapotban? – kérdezte a lány meghökkenve. A férfi nevetett.

– Van irodám a városban. Felmehet és átöltözhet. Én majd kinn megvárom.

Elkísérte a parányi helyiségbe, mely az Angero Aranybánya Szindikátus székhelye volt. Maga leült a ferde lépcsőfokra és várt, míg a lány felöltözött. Nemsokára kijött, most volt csak igazán vonzó és előkelő jelenség.

– Eszembe jutott: jobb, ha ön a Central szállóba megy. Én a Continentálban lakom, jobb, ha önt nem látják ott.

– Magam is gondoltam ilyesmire – mondta a lány. – De mi lesz megszegett szerződésemmel? Tréfált, mikor azt mondta, hogy rendbe hozza a dolgot? Nem nagyon szeretek pénzügyekről beszélni, de semmim sincs. José még tartozik az utolsó heti fizetésemmel.

– Majd holnap rendbe hozom a pénzügyeket – mondta a férfi. – Most kölcsönzök önnek tíz fontot.

– Tulajdonképpen mit akar velem? Tömérdek regényt olvastam, és kívülről tudok minden mesét a kóbor lovagokról. Ön igazán nem olyannak látszik, mint aki ingyen tesz valamit.

– Nem is vagyok olyan – mondta a férfi hidegen. – Mikor a színpadon megláttam, eszembe jutott, hogy önt sokfélére lehetne felhasználni. Nekem szükségem van valakire, Párizsban, akiben megbízhatom – valakire, aki érdekeimet képviselje.

– Nem vagyok üzletasszony. Gyűlölöm az üzleteket.

– Üzleteket csak férfiak kötnek – mondta Cartwright nyomatékkal. – Van ott néhány ember, akit szeretnék megfigyeltetni. Ért engem?

A lány bólintott.

– Látom, hogy ön jobb ember, mint gondoltam.

Cartwrightot nem nagyon érdekelte a leány véleménye, sem az, hogy mit gondolt terveiről. Elkísérte a szállodába, szobát vett ki számára, aztán lassan visszasétált a Continentálba. Már az előcsarnokban volt, mikor eszébe jutott, hogy a derék Kings counselt, a parlament érdemes tagját, szerencsésen ottfelejtette a tengeri cirkusz egyik páholyában.

Maxell másnap reggel bocsánatot kért.

– Elkerültük egymást tegnap – mondta mentegetőzve –, mikor eszébe jutottam és visszajött értem, már eljöttem onnan, a sötétben nem találkoztunk. Mi történt tegnap este?

– Nem sok – felelte Cartwright könnyedén –, kimentem a lányhoz, nagyon kedves volt.

– Milyen kedves? – kérdezte Maxell kíváncsian.

– Hát, kedves. Éppen egy igazi spanyol hidalgó alkalmatlankodott neki.

– És ön közbelépett és megszabadította? – kérdezte Maxell. – De mi történt vele a szabadítás után?

– Elkísértem a szállodájába és ezzel vége a történetnek. Különben ma reggel már elindult a „Gibel Muzá”-n Gibraltár felé.

– Hm! – Maxell elgondolkozva nézte a kezében tartott levelet, összehajtogatta és félretette.

– A posta már megjött? – kérdezte Cartwright érdeklődve. Társa bólintott.

– Megkapta a napi levelet kicsikéjétől?

Maxell mosolygott.

– Tulajdonképpen nem is gyermeklevél, de nagyon eredeti – mondta.

– Hány esztendős a kicsi? – kérdezte Cartwright.

– Tán kilenc vagy tíz.

– Igazán szeretném tudni, hogy véletlen vagy a sors akarata – töprengett Cartwright hangosan.

– Mi lenne véletlen?

– Hogy önnek van egy leánykája, akiről gondoskodik, én pedig bizonyos értelemben felelős vagyok egy eleven eszű fiúért. Azt hiszem, az én feladatom kevésbé érdekes. Mindegy, legalább fiú és valamiképpen unokaöcsém. Ostoba szülei vannak, akik született rabszolgák, kell nekik valaki, akiért agyondolgozzák magukat, és akik istentelenségnek tartanák fellázadni sorsuk ellen. Én csak egyszer láttam a kölyköt, de azt hiszem, nem alkalmas a szüleihez hasonló életre, hanem szerencsét fog próbálni. Különben nem is érdekelt volna.

– Mennyire terjed az érdeklődése? Nem hiszem, hogy ön kedvtelésből segítene szerencsétlen szegényeken.

– Nem tart olyannak, aki érdek nélkül tesz valamit? – nevetett Cartwright. – Érdekes, tegnap óta másodszor hallom ezt.

– Ki mondta először, a színésznő?

Cartwright társa térdére csapott.

– Eltalálta. Nem, igazán semmit sem teszek ingyen. Azok közé az optimisták közé tartozom, akik fenyőmagot ültetnek, hogy öreg napjaikra legyen tüzelőjük. Nem tudom, milyen ember lesz Bate-ből, de jól indul. Egy úton járunk hát, Maxell.

– Egy különbséggel – mondta Maxell. – Ahogy mondja, semmi köze védencéhez, és alapjában mindegy magának, hogy kísérlete hogyan sikerül.

– Igaza van, kísérlet az egész.

– Nekem a kislány több annál. Az egyetlen élőlény, akihez igazán vonzódom. Meghalt bátyám gyermeke.

– Akkor hát húga önnek? Persze, ez más. Nekem sose volt húgom, nem is szeretném, ha valaki bácsikának szólítana.

Beszélgetésüket egy kis emberke érkezése szakította félbe, akin meglátszott, hogy legjobb ruháját vette fel. Homlokán mély ránc, mely fenyegető akart lenni, de csak mókás volt. José Ferreira külön kiöltözött ehhez a tárgyaláshoz, mert – amint barátainak bejelentette – ijesztő és méltóságteljes akar lenni egyben, mert: „Az az ember megrontotta az életemet!” – mondta.

Cartwrighthoz fordult tehát és megkezdte betanult beszédét.

– Estoy indignado…

De Cartwright játékos ijedtséggel szavába vágott:

– Horroroso! Ön nagyon dühös, ugye? No, jöjjön hát, kis emberke és mesélje el, miért dühöng úgy!

– Señor – mondta az emberke ünnepélyesen –, ön szégyent és megaláztatást hozott rám – ezt nem felejtem el soha!

Spanyolul beszéltek, de Maxell tökéletesen jártas volt ebben a nyelvben.

– Mi a baj? – kérdezte, mielőtt még a felháborodott José folytathatta volna.

– Hallgassa meg és ítéljen – csúfolódott Cartwright. – Voltam olyan bátor és hasonlíthatatlan együtteséből kiragadtam a legdrágább gyémántot, az igazgató szeme fényét.

– Más szóval a szeretetre méltó Miss O’Gradyt – mondta Maxell.

– Ó igen, uram – szólt José. – Számomra ez a romlást jelenti. Mennyi pénzt adtam ki, hogy együttesemet teljessé tegyem! Az a férfiú finanszírozta, aki leggazdagabb embere Tangernek, és a fia most azt mondta nekem, ha a hölgyet vissza nem hozom, mehetek a pokolba vagy az utca csatornájába – sírta.

Maxell lopva a társára kacsintott.

– Nos, itt az újabb alkalom, hogy fenyőmagot vessen – mondta mosolyogva. – Nem tudná ezt az urat is használni?

De Cartwrightnak nem volt kedve tréfálni.

– Señor Ferreira, ön, mint ahogy minden spanyol tudja, gazfickó és csirkefogó. Ha még nagyobb gazfickókkal kerül össze, az az ön baja. Csak annyit mondok, örülhet, hogy nem vittem a dolgot a spanyol konzul elé. Biztosítom, többet a lábát sem tehetné Tangerbe, azok után, amiket önről hallottam.

A kis spanyol nyitott szájjal, rémülten bámészkodott. Nagyon félt! Cartwright csak találomra beszélt, de biztosra vette, hogy egy olyan mulatóban, mint az igazgatóé, valószínűleg történtek dolgok, amik a vezetőre igen rossz fényt vetnek.

– Minden, amit rólam beszélnek, hazugság – buzgólkodott a kis ember. – Az életem csupa erény! Még ma panaszt emelek az angol konzulnál, és majd meglátjuk a többit!

– Csak menjen panaszra, barátom – mondta Cartwright.

– Adok önnek még egy módot – señor Ferreira kövér, piszkos ujja ott mozgott az orra előtt. – Ha visszahozza nekem Miss O’Gradyt, nem teszek további lépéseket ön ellen.

– Miss O’Grady elutazott Tangerből – felelte a másik nyugodtan. – Igazán nem hozhatom hát vissza.

– Nem igaz – bömbölt a spanyol –, figyeltettük a hajót, mely az utasokat a Gibel Muzára szállította, a Miss nem hagyta el a mólót.

– A partról indult – magyarázta Cartwright türelmesen. – A „Cecil” egyik matróza vitte át csónakon. Azóta már félúton jár Gibraltár felé.

Ferreira felnyögött.

– Ez a vég! Az enyém, de talán az öné is – mondta baljóslatúan. – Nem tehetek mást, mint hogy Párizsba utazom, és az ügyet nemes uram elé terjesztem, Señor Don…

Cartwright fejével a ajtó felé intett.

– Tűnjön el – mondta, és az asztalon fekvő újságot kezdte olvasni.

Maxell megvárta, míg a kis dühöngő emberke eltűnik. Azután Cartwrighthoz fordult.

– Gonosz dolognak látszik, Cartwright. Mi történt a lánnyal?

– Nem hallotta? Gibraltárba küldtem. Egy kutyát sem hagytam volna ebben a társaságban. És Gibraltárból az első angol hajóval hazamegy.

– Hm! – dünnyögte Maxell már másodszor.

– Mi az ördögöt akar az örökös dünnyögésével? – morgott Cartwright. – A lány elment. Nem látom többet. A felebaráti szeretet egy fejezete volt. Nem tetszik önnek?

– Bocsásson meg. Nem hittem, hogy ennyire rossznéven veszi. Igazán azt hiszem, jót tett a lánnyal. Csak éppen manapság nem várja az ember…

– Boldog, aki semmit sem remél, Maxell – idézett Cartwright –, mert nem csalódhat. Nem hiszem, hogy a tulajdonos, akárki legyen is, a kisujját is megmozdítsa a dolog miatt. Átkozott fiacskája fűti ezt az imádatra méltó Josét.

Aznap délután a két férfinak megbeszélése volt egy kissé feltűnően öltözött mórral, aki olyan óvatosan közeledett hozzájuk, hogy valami idegen megfigyelő rablónak tarthatta volna. Ha Marokkó jelenlegi uralkodóját megkérdik, azt feleli, hogy rablónál is rosszabb. Mert a férfi El Mograbnak, a trónkövetelőnek követe volt. Fejére hatalmas díjat tűztek ki, és ezért nem csoda, ha óvatosan mutatkozott. El Mograbtól hozott levelet Cartwrightnak. Örömhírt.

Maxell és barátja már kora délután elindultak, és két órát vártak irtózatosan égető napsütésben, a városon kívül. Bár Maxell jogász volt, cseppet sem bántotta a tudat, hogy összeesküszik a szultán ellenségével. Sokkal jobban ismerte az ország történetét, semhogy sokat törődött volna szultánokkal és trónkövetelőkkel. A csak élvezeteinek élő szultán uralma, melyet gyakori lázadások tettek jellegzetessé, nem tarthatott már soká. Nagybátyja, El Mograb, született uralkodó és hétezer jól felfegyverzett katona parancsolója, csak a lélektani pillanatot várta, hogy öccsét letaszítsa a trónról. Nem lehetett már messze az idő, melyben Abdul összes autójával, rézágyával, csillogó rongyaival eltűnik a színpadról, és börtönbe kerül, mely nagyon alkalmas hely az ilyen kicsapongó és ingatag uralkodók számára.

El Mograb jó híreket küldött. Még egyszer megerősítette a szerződést, melyet megbízottja az ő nevében kötött, és virágos arab nyelven mondott köszönetet annak a férfiúnak, aki katonáit a szükséges fegyverekkel ellátta.

– Ez újság nekem – mondta Cartwright, mikor visszalovagoltak a városba. – Nem tudtam, hogy ön fegyverekkel is kereskedik, Maxell, és hogy El Mograbbal ilyen jó barátságban van.

– Szeretem El Mograbot – felelte Maxell. – Azok közé az arabok közé tartozik, akik feledhetetlen benyomást tesznek az emberre. Ne feledje, hogy már ifjúkoromban gyakran jártam Marokkóba és a legtöbb vezért ismerem. Ismertem El Mograb bátyját is, aki Tetuannál esett el. Mikor még az udvar kedvence volt, szeretettel vendégelt meg Fezben.

– Mit ér a szava?

– Többet, mint a világ valamennyi nagypecsétes írása – rajongott Maxell. – Azt hiszem, nyugodtan szőheti tervét tovább.

Cartwright bólintott.

– Londonba megyek, hogy pénzt vegyek fel. Szükségünk lesz néhány millióra, de egyelőre elég félmillió is, hogy előbbre jussunk. Jobban tenné, Maxell, ha részt vállalna a nagy tervben. Nincs vesztenivalója. Mi célja van annak, hogy mindig csak kis társaságával – a Perent-Companyt értem – játszogat?

– Bízom benne. És pontosan ismerem a kötelezettségeimet.

– Bolond – mondta a másik röviden. – A nagy játék milliókat jelenthet önnek. És szükségem van a segítségére, vezetésére.

Maxell habozott. A csalétek kívánatos volt, a jutalom hallatlanul nagy. De olyan kockázatot kellett vállalnia, melyre nem készült. Eléggé ismerte Cartwright pénzügyi módszereit. Megfigyelte hatásukat, és nemegyszer volt tevékeny része abban, hogy Cartwright megmenekült a saját okossága következményeitől. Bár – gondolta – Cartwright minden nehézség nélkül megszerezheti a szükséges pénzt, és az ő részvétele garantálná, hogy társa nem térhet le az egyenes útról!

Bár általában nem tudtak róla, hogy Maxell bele van keverve Cartwright üzleti ügyeibe, befolyásos körökben mégis suttogtak róla. Tudtára adták, hogy jobb volna, ha távol tartaná magától ezt a gentlemant, aki igaz, hogy csodálatra méltó üzletember, de nagyon kedveli az olyan vállalkozásokat, melyek néha már a csalás határán mozognak. De ezek a befolyásos körök arról mit sem beszéltek, hogy Maxell jövőjéről, mely pedig teljesen az ő kezükben van, nem feledkeznek majd meg!

Becsvágyó ember volt, de csak a lehetőség határain belül. Olyan szolgálatokat tett a kormánynak, hogy feltétlen elismerést érdemelt. Csak az a kérdés, milyen formája lesz az elismerésnek. Nyelvtudása alkalmassá tette a legfontosabb külügyi szolgálatra. De a külügyi hivatalt vastag sövény vette körül, melyet igen nehéz volt áttörni. Nagyon sok állandó hivatalnoka volt, akik az egyes állások betöltését családi ügynek tekintették, és minden kitüntetésre féltékenyek voltak, mely kívülállót ért.

Mikor aznap lunchhöz mentek, Cartwright éppen egy sürgönyt olvasott. Társa érkezésekor összehajtotta és zsebre tette.

– Kis barátnőm szerencsésen megérkezett Gibraltárba – mondta Cartwright.

Maxell kíváncsian nézett rá.

– Mi lesz vele?

– Hazaküldöm.

Cartwright úgy mondta ezt, mint akit a tárgy egyáltalán nem érdekel.

– És azután? – faggatta társa tovább.

Cartwright vállat vont.

– Ajánlólevelet adtam neki egy barátomhoz. Magamnak is van egy-két színházzal összeköttetésem.

Maxell nem felelt. Őt sem érdekelte a lány különösebben.

Csak színpadi jelenség volt számára, egyénisége, igazi megjelenése nem érdekelte. De ha a lány hidegen hagyta is, annál jobban érdekelte Cartwright ebben az új beállításban. Erről az emberről eddig mit sem tudott. Érezte, hogy nagyon felületesen ismeri Cartwright jellemét, bár évek óta kapcsolatban állnak és közös céljaik vannak.

A férfi viselkedése a lánnyal szemben nagyon különös volt, de nagyon tanulságos is, neki, mint közömbös megfigyelőnek. Egészen új embert ismert így meg, aki az eddig ismerttől annyira különbözött, hogy alig hasonlított rá. Nagyon szerette volna Cartwrightot erről az oldaláról közelebbről megvizsgálni.

– Nem is akarja többé viszontlátni? – kérdezte látszólag közönyösen.

– Miért ne? – kérdezte Cartwright hirtelen támadt ingerültséggel. – Az ördögbe, mit akar, Maxell? Nagyon könnyen viszontláthatom a lányt, egyszerűen elmegyek néhány kabaréba, bajosan téveszthetem el. Természetes, hogy érdekel a hölgy, akit onnan megszabadítottam – Tanger partja felé mutatott –, és talán még hasznomra lehet. Tán csak nem szerelmes belé?

Nem ért célt, mert Maxell nyugodtan nézett szembe vele.

– Azt sem tudom, milyen. Nem is valószínű, hogy beleszeressek valakibe, aki eddig semmi hatást sem tett rám.

Maxell másnap a Cadizba induló hajóval elutazott. Párizsba és Londonba indult. Cartwright is vele tartott és útitársuk volt egy kopott kis emberke is, aki minden holmiját egy viaszosvászonnal bevont táskában cipelte magával, melyen óriási betűkkel ékeskedett a név: José Ferreira.

Ferreira uram egész úton a fedélzeten kuporgott, körmét rágta, és egyre jobban beleásta magát a mit sem sejtő Cartwright elleni haragjába.

III.

Maxell alig négy órát töltött Párizsban. Reggel hétkor érkezett a déli expresszel a francia fővárosba. Az esti expresszel továbbutazott Londonba. A nyári szünidő vége felé járt, és egész sereg fontos irat várta, hogy átnézze. Az attorney general, a legfőbb államügyész is várta, hogy megbeszélje vele a legújabb hajózási törvény egyik szakaszának értelmezését. És a parlament ülése előtt még választóinak is beszédet kellett mondania.

Hiába törte a fejét, hogy az előtte álló munkatervben valami vonzót fedezhessen fel. A parlament untatta, és a közönséges ügyvédi gyakorlatban sem telt már öröme.

Igaz, az a munka, amit a kormány számára végzett, mégis érdekelte, mert az új, csak felületesen megfogalmazott hajózási törvény nehéz problémákat tartalmazott. Olyan rendszabályok voltak ezek, melyeket annak idején nagy sietve keresztülhajszoltak, de mikor az igazi jogvita tüzét kellett kiállniuk, azonnal kitűnt, mennyi gyenge oldaluk van.

A leggyengébb közülük éppen a teherhajójáratokra vonatkozott. Egy perben, melyet a legfelsőbb bíró előtt folytattak le, úgy magyaráztak egy kétes szakaszt, hogy azáltal az egész törvény holt betűvé vált.

Felesleges ismertetnünk a nagy vitát, melynek alapja a három szó: „vagy másutt megrakodva” volt. Az a fontos, hogy Maxell, mielőtt még Londont elérte volna, megtalálta a módját, mellyel a kormányt ebből a nehézségből kisegítse.

Ezt a megoldást megérkezése után azonnal az attorney general, a legfőbb államügyész elé terjesztette. És ezzel a kormány olyan meggyőző érvet adott a legfelsőbb bíróság kezébe, hogy egy hónappal Maxell megérkezése után már megváltoztathatta az alsó fokú bíróság ítéletét.

– És – bizonyítgatta az attorney general – viheti most már maga az ördög a felsőház elé, mégis elveszti az ügyet, hála az ön éles elméjének, Maxell.

Együtt cigarettáztak a törvényszéki épület nagy kupolatermében, az ítélet kimondása után.

– Hol töltötte a szünidejét? – kérdezte az attorney general.

– Marokkóban.

– Marokkóban? – az attorney elgondolkozva bólintott. – Hallott valamit Cartwright barátjáról?

– Egy szállodában laktunk.

– Különös ember – mondta az attorney gondolataiba merülve. – Nagyon különös ember… milyen kancellár lehetne belőle!

– Ilyen szempontból igazán nem figyeltem még meg – mosolygott Maxell.

– Ismeri közelebbről? Úgy értem, jó barátja?

– Nem – Maxell közönyt tettetett. – Ismerem… sok jogász ismeri.

– Csak nem kötött üzleteket vele?

– Dehogy – felelte Maxell azonnal.

Hazugság volt, jól tudta. De jól megfontolta, mert tisztán akart barátai előtt állni. Nagyon jól ismerte Cartwright hírét, azt is tudta, mit tart felőle a párt, melynek három esztendeje tagja. Cartwright egyszer egy londoni kerületben, a választás előtt visszalépett. Okul „üzleti túlterhelést” adott, de sokan azt állították, hogy társai nyomásának engedett. Ezek megtudták, hogy ugyanebben az időben folyik egy nem éppen tiszta ügy a bíróság előtt, melynek Cartwright a főszereplője.

A dolgot nem lehetett bizonyítani, mert a panaszt az utolsó percben visszavonták. A rosszindulatúak szerint Cartwrightnak ez egész kis vagyonba került. Az bizonyos, hogy az ügyben szereplő hölgyek egyike (aki aprócska szerepeket játszott a Hippoceus színházban) visszavonult a színpadtól, és azóta pompában, fényben él. Cartwright vállat vont, ha erről szó esett – de a politikai pályáról végképpen lemondott.

– Örülök, hogy nem kötött vele üzleteket – mondta az attorney. – Nagyon kedves fiú és azt hiszem, van olyan becsületes és derék, mint a város legjobb embere. De nagyon ravasz fickó és egy kicsit – ezt már habozva mondta – nem éppen fair. Ért engem, Maxell, ugye, vagy mondjuk inkább, kicsit rossz hírű.

– Az bizonyos, hogy pompás fickó – mondta Maxell, akinek csepp kedve sem volt barátját hevesebben védeni.

– Igen, igen – helyeselt az attorney –, az ilyen fickók mind pompásak. Kár, hogy tehetségét nem a szokott úton értékesíti, hanem mint egy lobogó rakéta bolyong ide-oda és minden érintésnél robban.

Leugrott az asztal sarkáról, ahol eddig ült, és levetette selyemtalárját.

– Mindenesetre örülök, hogy üzletileg semmi dolga Cartwrighttal.

Maxell nem is próbált ennek az ismételten elmondott megjegyzésnek mélyére hatolni.

Hazament Cavendish square-i lakására, ahol egy nagy szemű kislány várta, akit ma hoztak be Hindheadból, hogy „Max bácsi”-nál megtegye rendes látogatását.

Cartwright nem kísérte el barátját Angliába és erre oka volt. Dolga nagy részét Párizsban kellett elvégeznie, ahová fontos pénzügyek kötötték. Lakása egész emeletet foglalt el a hatalmas, de nem éppen előkelő Avenue de la Grand Armén, mégpedig annak régibb részén. Így olcsóbban élt, és jobban is elbújhatott az emberek elől, mintha állásának és vagyonának megfelelőbb, fényűző lakást vesz az előkelő negyedben.

Most bizottsági ülést tartott, egész fesztelen ülést, mely azonban nagyon fontos volt.

Cartwright elnöke és vezetője volt a londoni és párizsi Arany-szindikátusnak, egy virágzó vállalatnak, mely tulajdonosa volt több országbeli aranyásó vállalat részvényeinek, és három saját bányát is műveltetett. Bár a társaságnak szerény jövedelme volt johannesburgi birtokából, nem csak aranykitermeléssel foglalkozott. Egészen nagyszabású uzsoráskodást is űzött. Okosan és nagy összegekben játszott a tőzsdén. Ritkaság volt, hogy a részvényesek 12 és fél percentnél kevesebbet kapjanak, és voltak esztendők, mikor ezenkívül jutalmat osztottak szét, mely elérte a befizetett üzletrész nagyságát.

Körülbelül százötvenezer részvényes volt, többnyire kisemberek, akik a játékot a biztos befektetésnél többre becsülték – falusi lelkészek, orvosok, és azok a kis üzérek, akik a nagy pénzemberek árnyékában élnek. A részvények magasan névértékük felett álltak, és Cartwrightnak évente szép összeget jövedelmeztek. Valószínű, hogy a kis üzéreket leginkább az vonzotta, hogy a mérlegben tiszteletre méltó összeg szerepelt tartalékként. És éppen ez a tartalék foglalkoztatta most a négy nyugodt férfi gondolatait, akik egy párizsi szállodában jöttek össze.

Hárman szövetkeztek Cartwright ellen, mert részvényeseinek egyike sem tudott volna helytállni vele szemben.

– Nagyon veszedelmes, Cartwright úr – kezdte Gribbler, akinek származása ismeretlen volt. – Így is eleget kockáztatunk, és véleményem szerint többet nem szabad kockáztatnunk. Ha az angol közönséghez fordul, bizonyosan még túl is jegyzik a pénzt.

Cartwright homlokát ráncolta.

– Miért ne tegyük mi magunk zsebre a nyereséget? – kérdezte. – Mondom, nyugodtan hozzányúlhatunk a tartalékhoz.

– Nem nyúlunk hozzá – szakította félbe az óvatos Gribbler –, szavamra, nem, nem nyúlunk hozzá. Mert bizonyos, hogy jönnek még sovány esztendők, és a részvényesek akkor is akarnak osztalékot.

Cartwright nem erőltette a dolgot. Volt még más lehetősége is a mór terv finanszírozására: például a Benson-szindikátus.

Bőbeszédűen ismertette ezt az új vállalkozást, és hogy ezentúl Párizs lesz a központja. Így aztán bizalmatlan igazgatótársai állandóan szemmel tarthatják. Csak úgy ömlöttek ajkáról a nevek, melyeknek a pénzügyi világban igen nagy súlyuk volt. A három férfinek be kellett látni, hogy a Benson Részvénytársaság biztos dolognak látszik.

Sokkal fontosabb volt az ügy, mely Alfred Cartwrightot egy héttel később a St. Lazare állomásra vitte, hogy ott valakinek az érkezését várja.

A lány kiugrott a vonatból, kétkedve nézett körül, de arca azonnal felderült, mihelyt Cartwright mogorva ábrázatát megpillantotta.

– Istenem, de örülök, azt hittem, nem lesz itt és nekem már csak pár fontom van!

– Megkapta a sürgönyömet? – kérdezte a férfi.

A lány mosolygott és kimutatta gyönyörű fogait.

– Semmit sem tudok még – mondta. – Mi dolgom lesz Párizsban?

– Előbb eszünk, azután beszélgetünk majd – mondta a férfi. – Éhes lehet nagyon.

– Majd meghalok – kacagott a lány.

Cartwright autóba ültette és elrobogtak egy kis utcába, mely a Boulevard des Italiens-ről nyílik, és melyben Párizs egyik legjobb vendéglője van. A lánynak nagyon tetszett a hely.

– Mondja – kérdezte irigyen –, mindennap itt villásreggelizik?

– Ismeri ezt a vendéglőt?

– Már láttam – ismerte be a lány –, de eddig a legfőbb élvezet számomra az volt, ha Duvalnál három frankért megebédelhettem.

Elmesélte Cartwrightnak, hogyan jött át mint táncosnő a szárazföldre, hogyan táncolt a Montmartre egyik csepp kabaréjában, míg az impresszárió, aki a levantei körutat szervezte, felfedezte és leszerződtette.

Cartwright tizenkilenc esztendősnek gondolta, nagyon csinosnak találta és úgy vélekedett, hogy megfelelő körülmények között még a legjobb körökben is megállná a helyét. Bosszankodva gondolt arra, mit szólna Maxell, a szigorú és válogatós ember, ha tudná, hogy a lány nála van Párizsban? Szóba állna vele? Bajosan. Maxell kissé puritán és bizonyos értelemben unalmas volt. De nélkülözhetetlen! Nagyszerű jogász, jóba van a kormánnyal és jöhet idő, amikor igen nagy szüksége lesz Maxellre. Cartwright megengedhette magának, hogy részt juttasson a jogásznak a nagy nyereségből, melyet várt. Mert Maxell kisigényű és szerény volt.

Cartwright milliókban számolt, Maxell legfeljebb ötjegyű számokban. Ha Cartwright terve sikerül, akkor megengedheti magának ezt az ötjegyű számot.

– Mi van a barátjával? – kérdezte a lány, mintha kitalálta volna gondolatait. – A férfival, akitől távol kellett magam tartani. Miért nem szabad neki engem látni?

Cartwright vállat vont.

– Olyan fontos ez? Angliában van.

– Ki ő? – kíváncsiskodott a lány.

– Egy barátom.

– És kicsoda ön? – kutatva nézett az arcába. – Ha Párizsban valamit el kell az ön számára végeznem, akkor nem tartom helyesnek a Smith-, Brown- vagy Robinson-választékot. Ön jó volt hozzám, de mégis szeretném tudni, kinek dolgozom, és milyen munkát kíván tőlem.

Cartwright lehajtotta a fejét – így tett mindig, mikor gondolkozott.

– Üzleti dolgom van itt.

– Csak nem akar bedugni egy irodába? – gyanakodva nézte a férfit. – Műveltségem nagyon hiányos.

A férfi a fejét rázta.

– Nem, nem az irodában van szükségem önre – mosolygott. – És mégis irodai munkaféle. Egy kis részvénytársaságot vezetek itt, a Benson-társaságot, Benson a nevem.

– Vagy a név, melyet használ – vágott közbe a lány.

Cartwright nevetett.

– Milyen okos ön. No, azt hiszem, O’Grady sem igazi neve önnek.

A lány nem felelt, a férfi folytatta:

– Nekem kell valaki Párizsban, akiben megbízhatom. Valaki, aki pénzt vesz át számomra, azt átutalja a Benson-szindikátusnak és utasításom szerint vállalatokba fekteti.

– És honnan tudja, hogy nem lopom meg? Eddig még senki sem bízott rám pénzt.

Mondhatta volna neki, hogy egyszerre nem sok pénzt kap kézhez, és állandóan megfigyelteti. De jobbnak tartotta, ha új alkalmazottjának hízelgőbb magyarázatot ad. Nemcsak hízelgés volt, sok igazságot is tartalmazott és Cartwright meggyőződését fejezte ki.

– A nők becsületesebbek, mint a férfiak. Kétszer is meggondolnám, mielőtt férfit alkalmaznék arra a helyre – legyen bár a legjobb barátom –, melyet önnek szántam. Egyszerű munka és jól megfizetem. A legjobb szállodák egyikében lakhat, sőt ezt meg is kívánom. És – itt kicsit akadozott – mint Bensonné szerepelhet, mint gazdag angol hölgy.

A lány bámulva nézett rá.

– Miért kívánja ezt tőlem? Azt hittem, igazi munkát ad. Nagyon ügyetlen vagyok üzleti ügyekben.

– Nem baj – mondta a férfi hidegen. – Csak gyakorlatot kell szereznie, én úgy megmagyarázok mindent, hogy bajosan csinálhat hibát. Olyan foglalkozás ez, mely sok szabad időt hagy. No, legyen okos és csapjon fel!

A lány pillanatig gondolkozott, aztán bólintott.

– Ha mindennap itt villásreggelizhetem, megteszem – mondta határozottan.

Így alakult meg a híres Benson Részvénytársaság, melyről annyit írtak és melyről annyi elméletet csináltak. Mert, hogy igazat mondjunk, a Benson-társaság csak attól a pillanattól kezdve létezett, melyben Cartwright a Ciros vendéglőben életre hívta. Az igazgatótársai részéről tapasztalt ellenkezésből született, és sietni kellett a megalapításával, mert óránként jöttek Londonból a nyugtalanító táviratok.

Mint már mondtuk, Cartwright sokfelé volt érdekelve. Londoni Victoria street-i irodájának ajtaján ott ékeskedett valamennyi társaság neve, mely ott tartotta gyűléseit a csinos lakásban. Volt még két iroda a londoni Cityben, melynek lakbérét Cartwright fizette, igaz, hogy nem a maga neve alatt. Volt ott számtalan szindikátus és társaság, melyek mind szabályszerűen be voltak vezetve a kereskedelmi listába és melyek bőségesen foglalkoztattak egy közös részvénytársaságot. Mert a kereskedelmi törvények le vannak fektetve, és Cartwright sokkal okosabb volt, semhogy apró szabálytalanságokat kövessen el.

Mindezen vállalatokhoz részvényesek tartoztak. Egy részük meg volt elégedve, más részük – a többség – haragudtak a kevés nyereség miatt és barátaiknak panaszkodva mutogatták részvényeiket, elmesélve, hogyan csalták őket lépre, azaz a részvények megvásárlására.

Csak nagyon okos jogász, a kereskedelmi ügyek specialistája ismerhette volna ki magát Cartwright bonyolult, csavaros pénzügyeiben. Megesett, hogy egyik részvénytársaság a másiknak hitelezett, és biztosítékul a harmadik részvényeit kapta. Voltak ott bonyolult váltóügyek és mindenféle más kuszált műveletek, melyeket csak egy kitűnő matematikus tudott volna követni.

Cartwright gazdag ember volt, barátai milliomosnak tartották. Az is volt, de abból a fajtából, akinek ezer font semmi, de tízezret már nehezen tud megszerezni. Londonba egy váratlan sürgöny hívta, bár nem szívesen ment. Miután a nehézségeket, melyeket alkalmazottai leküzdhetetlennek tartottak, elhárította, néhány órát még magánügyeinek kellett szentelni, mielőtt visszatérhetett volna Párizsba.

Titkára egész halom apró számlát hozott, melyeket ki kellett fizetni. Egyiknél megállt és homlokát ráncolta.

– A fiú tandíját nem fizették meg az utolsó félévben.

– Nem emlékszik? Említettem, mikor utoljára Londonban volt. Ha most meg nem érkezik, kifizettem volna a magam felelősségére. Különben ma idejön a fiú, ruhára van szüksége.

– Idejön? – kérdezte Cartwright érdeklődve.

– Igen.

Cartwright kezébe vette a számlát.

B. M. J. Anderson – olvasta. – Mit jelent a három betű? Talán: „Bízz mindent jó szerencsédre?”

– Azt hiszem, ön után kapta nevét, Baton John Cartwright – mondta a titkár. – Matthew az édesapja.

– Persze, persze – mosolygott Cartwright. – De „Bízz mindent jó szerencsédre” sem rossz név egy fiúnak. Mikor jön?

– Már itt kell lennie – a titkár órájára nézett. – Mindjárt megnézem.

– A fiú itt van – jelentette nemsokára. – Akarja látni?

Cartwright bólintott.

– Hozza be. Egyszer már igazán látni akarom ezt az öcsémet vagy kicsodámat.

Azon gondolkozott, mi bírta arra, hogy egy kis gyermekért felelősséget vállaljon, és megvesztegethetetlen önbírálata azt mondta, hogy csak a hiúság.

Az ajtó megnyílt, egy fiú jött be. Gyorsan, energikusan lépegetett, és közben világos szeme egyre Cartwrightot nézte. Ez sem a fiú ruháját vizsgálta, hanem az okos, szürke szemet, a határozott szájat, mely túlságosan határozott is volt a fiú korához képest. Keze kifejezésteljes, de nem éppen tiszta.

– Ülj le, fiam – mondta Cartwright. – Tehát te vagy az.

– Unokaöcséd vagyok – felelte a fiú, és kutatva nézte az íróasztalra dobott írásokat. – Ugye, te vagy Baten bátyám?

– Hát bátyád vagyok? Persze – nevetett Cartwright.

– Mondd csak, ez nem a tandíjszámla? Az igazgató már nagyon fúj.

– Fúj? – csodálkozott Cartwright. – Nem értem.

– Nohát, pukkad – felelte a fiú nyugodtan. – Haragszik, ha már éppen finoman kell kifejeznem.

Cartwright nevetett.

– Mi akarsz lenni? – kérdezte.

– Pénzember – felelte a fiú azonnal. Leült, az íróasztalra támaszkodott és le nem vette szemét Cartwrightról. – Azt hiszem, a pénzügy elég tág tér – mondta. – És én nagy legény vagyok a számtanban.

– A pénzügynek melyik ágára gondolsz? – kérdezte Cartwright mosolyogva.

– Más emberek pénzügyeire – felelte a fiú. – Olyan üzletekre, amilyeneket te csinálsz.

Cartwright teli torokból nevetett.

– És azt hiszed, tudnál egyszerre húsz vállalatot a levegőben táncoltatni? – kérdezte.

– A levegőben? – a fiú homlokát ráncolta. – Ó, úgy gondolod, hogy felvirágoztatni. Bizonyosan! Mindenesetre! – Mindent a jó szerencsére bízok!

– Igazán? Különös. Éppen, mielőtt bejöttél, neveztelek „Bízz mindent jó szerencsédre” Andersonnak.

– Mindenki így hív – mondta a fiú közönyösen. – Tudod, ha az embernek ennyi neve van, okvetlenül adnak neki valami csúfnevet is.

– Bolondos fickó vagy, jöjj, együtt villásreggelizünk.

IV.

Cartwrightnak megvolt az az irigylésre méltó tulajdonsága, hogy minden ügyet vagy embert, aki neki kellemetlen, kínos volt, ki tudott törölni az emlékezetéből. Ez a tehetsége segítette abban, hogy a kötelezettségeiről is megfeledkezzék, akár kellemesek, akár kellemetlenek voltak is. Hogy igazságosak legyünk, bizonyosan gondolkozott azon, hogy biztosíthatná öccse jövőjét, de annyira elfoglalta a saját jövőjének gondja, hogy ez minden mást kiszorított agyából.

Cartwright az esti vonattal érkezett Párizsba, és egyenesen a lakáshoz hajtatott, melyet új védence számára bérelt. A lány a Szajna kevésbé előkelő partján, kényelmes helyen lakott, és megkönnyebbült szívvel üdvözölte gazdáját.

Sadie O’Grady még nem küzdötte le egészen gyanúját, hogy új ismerőse tán mégsem egészen megbízható. De miután ez ideig nem tett neki szerelmi vallomásokat, sőt biztosította, hogy a szerep, melyet neki szánt, nem árt meg majd önbecsülésének, hát lassanként megbékült ezzel a különös viszonnyal. A boulevardok egyikén harmadik emeleti irodát vett ki, de idegennek és kényelmetlennek érezte ezt a számára szokatlan környezetet. Az irodának rajta kívül nem volt személyzete és a levélhordón kívül csak a házmester csöngetett be, aki a takarítást is vállalta.

De nemsokára megtudta, hogy Cartwright többet is vár tőle, mint hogy naponta néhány órát töltsön az „irodában”.

– Sadie, kedves barátnőm – mondta cigarettáját szíva –, most megmondom önnek, hogy tulajdonképpen mi a dolga.

– Azt hittem, már tudom – mondta a lány óvatosan, és halkan nevetett.

– Egészen sohasem fogja megtudni, mit akarok magától – vallotta be a férfi –, csak amennyit megmondok. Tehát hallgasson ide. Nekem szükségem van a munkaképességére. Olyan szolgálatokat kívánok, melyeket nyugodtan vállalhat. Ön színésznő, és így nyíltabban beszélhetek magával, mint más lánnyal.

A lány már nagyon kíváncsi volt.

– Elmesélek valamit, ami igazán fontosabb, mint a nevem, melyet olyan nagyon szeretne tudni. Él ebben a városban egy ember, akivel el kell bánnom.

– Hogy érti ezt? – kérdezte gyanakodva a lány.

– Ennek az embernek megvan a hatalma engem tönkretenni. Iszákos fickó, buta és fantáziátlan.

Megmagyarázta a lánynak, hogy vállalatot alapított, és érdekelve van egy marokkói bányánál, melyet azonban még nem találtak meg.

– Azért volt hát ott! – bólintott a lány.

– Azért. Szerencsétlenségemre azon a földön, melyet megvettem, illetve melynek bányászati jogát megszereztem, húzódik ennek az embernek egy darab földje. Spanyol ember – tud ön spanyolul?

– Keveset, de nagyon keveset ám!

– Nem baj – mondta Cartwright. – Ő jól beszél angolul. Ez a föld gazdájának mit sem ér, de minden kísérletem, hogy megvegyem tőle, meghiúsult. De ebben a pillanatban, mikor a részvénytársaságot meg akarom szervezni, feltétlenül szükséges, hogy birtoka az enyém legyen.

– Hogy hívják?

– Brigot.

– Brigot? – gondolkozott Sadie. – Mintha már hallottam volna ezt a nevet.

– Elég gyakori Franciaországban, de Spanyolországban ritka.

– És mit tegyek?

– Valahogyan összeismertetem vele. Olyan ember, aki nagyon szereti a szép nőket, és ha okos lány kezébe kerül, az a kisujja köré csavarhatja.

A lány intett.

– Értem, mire gondol, de nem tudom, mi lesz a dolgom.

– Várni! Mondtam magának, hogy ezt a birtokot meg kell szereznem. Titkot bízok magára, tudom, hogy érdemes lesz rá. Szívesen fizetek valami nagy összeget is, nem kívánom, hogy lopjon, vagy személyes áldozatot hozzon, hogy célomat szolgálja. Fizetek, mégpedig jól fizetek.

– Mit nevez jó fizetésnek? – kérdezte a lány hidegen.

– A földért húszezer, önnek tízezer fontot.

A lány bólintott.

– Ez már valami. Most mondja el a tervét.

– Tervem a következő: Señor Brigot önt gazdag, fiatal amerikai nőnek tartja majd, aki a telet Marokkóban töltötte – ezt én elrendezem. Az ő birtokához tartozik egy erdős dombocska is – a legcsinosabbak egyike Angerában. Erről a dombról kell önnek áradozni, szakadatlanul dicsérje szépségét, báját. El kell vele hitetni, hogy ön mindent megadna azért, hogy ezen a gyönyörű vidéken építhessen egy házat. Érti?

A lány megint bólintott.

– Brigot gyorsan meghódol a női bájnak – folytatta Cartwright. – És ha nem csalódom, egy gyönge pillanatában nevetséges összegért fogja önnek felajánlani a birtokot. Különösen, miután abbeli reményében, hogy ott aranyat talál, keservesen csalódott.

– Nekem ez nem tetszik – mondta a lány rövid gondolkodás után. – Ön megígérte, hogy ha Párizsba jövök, valamelyik színháznál szerez szerződést. Erre vágytam, ez az egyetlen, ami nekem való. A másik dolog nem látszik valami tisztességesnek.

– És a tízezer font? – dörmögte Cartwright.

– Nagy csomó pénz – ismerte be a lány –, de ez a dolog reménytelenül kompromittál majd.

Cartwright vállat vont és rosszkedvűen nevetett.

– Kedves lányom…

– Várjon kicsit, értsük meg egymást teljesen. Remélem, nem várja, hogy mindjárt az első alkalommal, sőt a másodiknál sem, odamenjek Brigot-hoz és azt mondjam neki: „Van önnek egy bájos birtoka. Mennyiért akarja eladni?” Ön is tudja, hogy így nem lehet célt érni.

– Nem nagyon – ismerte el Cartwright.

– Kicsit nehezebb a dolog, mint ahogy ön elképzeli – folytatta a lány. – Ebédeket és vacsorákat jelent, meg kell engednem, hogy a kezemet szorongassa, meg kell cirógatnom. És ha célt érnék, milyen fényt vet rám? Éppen olyan kényes vagyok a nevemre, mint ön az önére, titkolózó uram. Éppen annyit akarok nyerni a dolgon, mint ön. Nem engedem bepiszkítani a nevemet és nem akarom, hogy Párizsban – hogy is mondják csak? – csalónak mondjanak. Igazán mindent a kedvére szeretnék tenni, mert kedvelem, és jó volt hozzám. De azt már nem, hogy mindent odaadjak, és magam maradjak a pácban. Érti, mire gondolok?

– Tökéletesen – mondta Cartwright, és bámulta a lány éles eszét. Nem hitte volna, hogy ilyen világosan tud gondolkozni. Így bosszankodott, de mulatott is egyszerre.

– Igaz, ön azt mondja, hogy ad tízezer fontot – folytatta a lány –, és ez jól hangzik. De nem elég jól. Én azt hiszem, önnek a dolog sokkal fontosabb, mint ahogy beismeri.

– No, mennyire fontos? – gúnyolódott Cartwright.

– Olyan fontos, hogy tönkremehet bele. Én azt hiszem, minden árat megadna, hogy ezt a darabka földet megszerezze. Különben maga is odamehetne Brigot-hoz, vagy ahogy szokás, elküldhetné az ügyvédjét. Nem, nekem nem kell a tízezer fontja, ajánlok valami mást. Ön elmondta, hogy agglegény, nekem sincs férjem, a szívem is szabad. Nem szeretem önt, és nem hízelgek magamnak azzal, hogy ön szerelmes belém. De ha azt akarja, hogy a terv sikerüljön és én ilyen pocsolyán másszak át, hogy önt keresztülsegítsem, akkor meg is kell fizetnie az árát.

– És mi az? – kérdezte Cartwright kíváncsian.

– El kell vennie feleségül.

– Mit… mit? – Cartwright majd hanyatt esett a csodálkozástól. Azután nevetni kezdett, előbb halkan, majd olyan hangosan, hogy a vendéglő vendégei odafordultak. – Pokoli gondolat! De…

– De? – ismételte a lány, és le nem vette a szemét róla.

– Megegyeztünk! – bólintott a férfi és kezét nyújtotta.

A lány szemébe nézett, úgy szorította meg a feléje nyújtott kezet. Azután aggodalmasan csóválta meg fejét.

– Igazán! Önnek feltétlenül szüksége van annak a fickónak földjére!

Cartwright megint kacagni kezdett.

Señor Brigot, ahhoz képest, hogy a tönk szélén állt, elég nagy lábon élt. Volt egy kis háza a Maison Lafitte-ban és egy egész emeletet elfoglaló lakása a Boulevard Weberen. Kövér, fáradt ember volt, feketére festett bajusszal és hasonlóképpen kezelt rövid szakállal. Brigot-nak is, akár Cartwrightnak, mindenféle érdekeltsége volt, de legfontosabbnak azt tartotta, hogy kedve szerint, kedvteléseinek élhessen. Azzal dicsekedett, hogy Párizst – bár húsz éve él ebben a városban –, még sohasem látta reggel hat és déli egy óra között. Kettőkor reggelizett. Délután hatkor kezdte érdekelni az élet abban az időben, amikor a legtöbb ember pihenni tér, kezdett csak igazán élni.

Egyik este megtörtént, hogy Brigot – aki a legbékésebb hangulatban szokta ebédjét elkölteni –, haragos arccal ült le az Ablaye-ben kedves asztalához, és az udvarias maitre d’hotel köszönését dörmögve fogadta.

Brigot-nak sok vállalata és kevés birtoka volt, ezek közé tartozott – miről azonban Cartwright nem tudott – egy kis, rozoga, faszínház is, Tangerben. Több spanyol kabarénál is érdekelve volt. De nem azért bosszankodott, mintha ezek a vállalkozások valamelyike rossz hírt küldött volna. Fiától kapott ma délután egy hatoldalas levelet, melyben a család reménysége részletesen beszámolt arról, miért eresztette szélnek egyik nagyon hasznos alkalmazottjukat. Ezért káromkodott Brigot úr, és átkozta dicső elsőszülöttjét.

A levéllel egy időben érkezett meg José Ferreira is, aki egy hetet töltött Madridban. Éppen rá gondolt Brigot, mikor a derék fiú belépett és bocsánatkérő vigyorgással, mint aki tudja, hogy estélyi öltözéke nem éppen kifogástalan, letelepedett az asztal másik oldalán álló székre. Brigot egy teljes percig bámulta, Ferreira uram kényelmetlenül izgett-mozgott a széken.