A kalandor - Kate Plus Ten E-Book

Edgar Wallace

• Herausgeber: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Kategorie: Fremdsprachen
• Sprache: Englisch
• Veröffentlichungsjahr: 2016

Seitenzahl: 493

Beschreibung

What an enigma Kate is! Whilst possessing all the finer womanly attributes, she is yet able to plot and schedule, to the very last detail, for the gang in Amberscombe Gardens (better known as "Crime Street") the most daring and wildly ambitious robberies

Leseprobe

EDGAR WALLACE

A kalandor

*

Kate Plus Ten

fapadoskonyv.hu2014

Honlap: www.ipubs.hu

E-mail: [email protected]

A magyar nyelvű szöveget fordította

HAVAS JÓZSEF

Borító: Rimanóczy Andrea

ISBN 978-963-377-489-2 (epub)

ISBN 978-963-377-490-8 (mobi)

© Fapadoskonyv.hu Kiadó

A kalandor

Bevezető

– A stratégia a hősök vigasztalása – dörmögte a tábornok.

– És a tábornokok tudománya – csicseregte egy kislány, aki lábát keresztbe rakva üldögélt előtte.

Az öregúr gyanakodva nézett rá bozontos, hófehér szemöldöke alól, és csendesen kuncogott.

– Jó lenne, ha fiú volnál – sopánkodott az öregúr.

A kislány hangosan elnevette magát és nagy, ragyogó szemével felnézett nagyapjára; Katharine Westhanger nem szeretett más senkit a föld hátán, csak ezt a sasorrú, fehér sörényű, marcona öreget, akinek ő volt örök társa.

Forró júniusi nap volt, egy hatalmas szilfa alatt üldögéltek. Padjukról beláthatták a kedves tájékot, amely se szebb, se csúnyább nem volt, mint Galway grófság egyéb vidékei. Bal kéz felé emelkedett a Masserfieldek ősi háza, akiknek férfiágon Sir Shaun Masserfield tábornok, a hírneves stratéga az utolsó ivadéka volt. A házon túl egy jókora földdarab feketéllett, ahol munkások tőzeget ástak és rakásba rakták.

Egy kisebb földterületen, melyet kidőlt-bedőlt kőfal övezett, négy tehén legelészett: ez a négy jószág volt az egykori Masserfield-gulyák romja. Szegény volt a ház, szegény a gazdaság. Ez a szegénység sírt ki a keleti szárny betört ablakán, ahol ültek, onnan éppen ráláttak, de az már régóta csak ócska lomtár volt, egerek, patkányok tanyája. Ez a szegénység látszott meg a málló vakolaton, az elhanyagolt kerten, meg a tábornok kifényesedett ruháján is. Lenézett a kislányra és rámosolygott.

– Stratégiát olvastál? – kérdezte. A lány bólintott.

– Csodálatosan szép tudomány – szólt Sir Shaun sóhajtva. – Hat könyvet írtam róla, és mindegyikkel csúnyán megloptak.

Egy hajlott derekú öregember lépett ki a házból. Sietség nélkül végigballagott a kerten, közben felszedegette a lehullott faleveleket, amelyek bántották a szemét. Odament hozzájuk, és fejét meghajtva, közölte:

– Tálalva van, mylord.

A tábornok a botjára támaszkodva felkelt.

– Tálalva van, Kate – ismételte ünnepélyesen és megfogva egymás kezét, visszamentek a házba. Sertéscomb volt ebédre, ami ilyen forró júniusi napon egy cseppet se volt éppen csábító, de a tábornok és unokája becsülettel hozzáláttak, és tovább vitáztak arról a tárgyról, ami az öreg generális szemében a legnagyobb dolog volt az egész civilizációban.

Fölösleges mondani, hogy Sir Shaun Masserfield tábornok tekintély volt a maga tudományában. Könyveit, különösen A modern tüzérség a stratégia alapelvei szerint című munkáját a világ minden nyelvére lefordították.

Éveken keresztül a hadügyminisztérium egyik osztályának főnöke volt, és legalább két könyvét kézikönyvül használta az olasz hadsereg. A kislány némán hallgatta, amint az öregúr egyre jobban belemelegedett kedves tárgyába: hogy s mint esett Schwarzenberg győzelme Napóleon fölött, meg a többi csodálatos csaták, amelyek az 1814-i fegyverszünetre vezettek, aztán pedig…

– De mennyi veszteség árán! – mondta a lány. Az öreg nagy szemet meresztett rá.

– Veszteség árán! – csattant fel –, aztán mi veszett el?

– Élet, pénz, minden – felelte a lány.

– Rövideszű kis csacsi vagy – dörmögte az öreg. – Tizenhárom éves fejjel mit is tudhatsz te erről!

– Westhanger ezredes azt mondja…

– Westhanger ezredes bolond meg gézengúz! – pattogott az öreg. – Csak nagyobb bolond, nagyobb gézengúz, mint az apád – tette hozzá még dühösen. – Minden Westhanger bolond és Molly Maguires is. A fene essen beléjük! Ha a fogunk gyémántból volna, te bezzeg csak kását ehetnél, egy fogad se lenne!

A kislány nyugodtan végighallgatta az öregúr kifakadásait legközelebbi rokonai ellen.

– Westhanger ezredes azt mondja – folytatta tovább –, hogyha mind azt a tehetséget, amit a háborúra pazaroltak.

– Ő ugyan édeskeveset pazarolt rá – csúfolódott az öreg generális. – Szemtelen rezervista!

– Ej, ugyan, hisz tényleges tiszt! – javította ki a kislány.

– Hát a hadseregnek egy csepp oka sincs büszkélkedni vele – vágott vissza a generális, kése nyelével dobolva az asztalon. – Ő beszél stratégiáról? Ó, a szegény ostoba!

Katharine nevetve rázta a fejét.

– Szó sincs róla, generális uram – másképpen nem is szólította soha a nagyapját –, hogy a stratégiáról beszélt volna. Csak annyit mondott, mennyi élet, pénz és minden egyéb pusztult el a háborúkban.

– És először is az ő pénze, arra megesküdhetnék.

– Élet és minden egyéb – mondta a leány ügyet se vetve a közbeszólásra –, amikor mindazt a tudományt és ügyességet pénzszerzésre lehetett volna fordítani.

– Pénzszerzésre! – mondta diadalmaskodva a generális. – Éppen olyan fából faragott bolondok a Westhangerek. Ő se tudna pénzt szerezni a stratégiával, de mással se. A jó ég a megmondhatója, mi lesz veled, ha én meghalok, mert ez a birtok a testvérem fiára száll, arra a nyomorult csúszómászó ír Krisztus-tagadóra, és az apád éppúgy nem tud téged eltartani, mint ahogy én nem tudok becstelen lenni.

Levágott még egy jó vastag szeletet a sertéscombból, csak azután szólalt meg. Szinte kíváncsiskodva kérdezte meg unokáját, mintha előbb jól megforgatta volna a fejében a szót:

– A stratégia tudománya hogy segíthet valakit a pénzszerzésben? – kérdezte.

A leány előbb gyűrűbe göngyölítette az asztalkendőjét, mielőtt felelt.

– Sok útja-módja van annak – mondta nyugodtan –, de azt éppen nem gondolnám, hogy Westhanger ezredes vagy az apám értené a módját. Ők nem olyan nagy stratégák, mint mi – tette hozzá nagy lelki nyugalommal. Az öreg generális kuncogott.

– Mint mi! – ismételte – hát te hogy szereznél pénzt vele?

Katharine Westhanger megcsóválta a fejét.

– Igazán magam sem tudnám megmondani – felelte –, olyan sok útja-módja van.

– Mondj csak egyet – biztatta a generális és hátralökte a székét.

– Jó – szólt Kate vontatottan. – Tegyük fel, hogy Terence-t elküldjük a vasúti állomásra, ő meg levette a kerék agyáról a kocsikenőcsös kupakot, és mire eljut az országúton egy kicsivel túl az O’Gorman villán, leesik a kerék. Mitévő lesz most Terence? – Kate felnézett a mennyezetre és vontatott, nyugodt hangon csendesen kidolgozta a helyzet minden mozzanatát.

– Először is Terence visszamegy az O’Gorman villába, ahol az őrnagy kulcsárja kölcsönadja neki az új nagy kocsit.

– Szép, szép, de azt mi kölcsön kérhetnénk más módon is – mondta a generális –, akkor pedig mire való ez az egész bolondéria?

– Ország-világ tudná, hogy mi csak azért kértük kölcsön a hintót, mert szédíteni akartuk azt az urat, aki most jön Dublinből és meg akarja venni generális uram képeit.

– Hát azt meg honnan tudod, hogy el akarom adni a képeimet? – kérdezte a generális élesen.

Ebben a dologban nagyon érzékeny volt. A két Van Dyck, amely a ház szegényes halljában lógott, értékes tárgyainak végső maradéka volt. Csak az kényszerítette, hogy kész volt megválni a Masserfield-vagyon ereklyéitől, mert bizonyos mexikói részvények, amelyekbe évekkel azelőtt belefektette a pénzét, egyszerre elértéktelenedtek, amiatt aztán megcsappant a jövedelme.

– Honnan tudom? – felelte Kate. – Hát a hadvezér honnan tudja, mi történik ott, ahová pedig nem lát?

– Kémkedtél – mondta ki a vádat a generális, de Kate csak a fejét csóválta.

– Sohase törődjön vele, kedves generális uram, honnan tudom – mondta a lány –, ahelyett folytassuk inkább a históriát. Terence tehát kíséri az előkelő idegent, és mi épp az O’Gorman villa tájékán találkozunk vele. Felmegyünk az őrnagy pompás villájába, megkérdezzük, itthon van-e az őrnagy úr, aki azonban mint becsületes ír földesúrhoz illik, most a feleségével és gyermekével együtt Londonban van.

– Az őrnagy azt mondta, hogy amíg ő távol van, bátran használhatom a házát. Nagyon szép könyvtára van – szólt közbe a generális.

– Vezessék be azt az urat a könyvtárba, és mutassák meg neki a könyveket. A képek pedig csak várjanak ott: a környezet tudniillik nagyon sokat jelent. Mrs. O’Shea, az őrnagy házvezetőnője mindent megtesz a kedvemért.

– De hol van itt a stratégia? – kérdezte az öreg generális.

A lány elnevette magát.

– „Ha a támadónak sikerül az ellenséget rákényszeríteni, hogy neki kedvező terepen vívjon csatát, az olyan előnyt biztosít számára…”

– Tulajdon könyvemet olvassa a fejemre – mondta az öregúr kétségbeesetten –, de minek ez a titkolódzás? Mért ne mehetnénk egyenesen Mrs. O’Shea-hez, és miért ne mondhatnánk meg neki kereken, mit akarunk?

– Akkor feltett szándékunk volna ott lenni, így meg csak véletlenségből vetődtünk oda – felelte a lány a legnagyobb biztonsággal. – Ha feltett szándékunk volt odamenni, akkor az ellenség megtudja, mert akkor kényre-kedvre ki vagyunk szolgáltatva Mrs. O’Shea-nek, aki akaratlanul is elejthet egy áruló szót. Ha azonban véletlenségből vagyunk ott, jelenlétünk az O’Gorman villában mindenki előtt érthető lesz.

– Agyafúrt história – mondta az öreg. – Kate, tebenned egy nagy stratéga vagy nagy bűnös veszett el.

A lány felkelt, és lehúzta a szoknyáját vékony lábára.

– Gondolom, még nem veszett el semmi – jegyezte meg kedvesen.

*

Ez a történet csak egy rövid, gyors pillantás Katharine Westhanger gyermekkorára. Szinte egész gyermekkorát az öreg Shaun Masserfield társaságában töltötte, mert nem éppen legjobb hírű apjának és éppoly kétes életű nagybátyjának a látogatásai csak ritkán zavarták, akkor is jókora időközök teltek el közben. Ők voltak törvényes gyámjai annak a kis vagyonkának a megőrzésére, amelyet az anyja hagyott rá, de az öreg generális élt a gyanúperrel, a lány meg egészen biztosan tudta, hogy „gyámjai” már réges-rég a nyakára hágtak a pénzének, hanem azért időnként mégis szükségesnek látták, hogy legalább látszatra hébe-hóba értekezzenek a lánnyal a vagyon dolgában.

Valójában egyedül élt, „Írországban tölti nevelőintézetben utolsó éveit”, amint szapora beszédű apja magyarázta a dolgot. Sokat olvasott, sokat gondolkozott, aztán ott volt nagyapja bőséges tapasztalata, abból is sokat tanult. Egy évvel az öregúr halála előtt, amikor Kate tizenötödik esztendejében járt, olyan esemény történt, amely valószínűleg mélyebben belenyúlt életének további kialakulásába, mint bármi egyéb.

Volt a házban egy mindenes, aki mindent végzett a ház körül: hol kertész, hol kocsis, hol inas, szóval Sir Shaun tótumfaktumja. Terence, „talán nem is volt más neve”, városi ember volt. Dublinben született, ott is élte le fiatal éveit. Akármi volt is a hibája, a lánynak hűséges szolgája volt, tűzbe is ment volna érte, és ami földi halandótól kitelik, pillanatnyi habozás nélkül megtette volna.

Egy délután Kate váratlan látogatót kapott: egy rendőrtiszt kereste fel. Nagyapja reumatikus fájdalmai miatt lefeküdt, így ő fogadta a tisztet a szegényes fogadószobában, bekeretezett fényképek és mahagóni bútorok között.

– Jó napot, Miss Westhanger – köszönt a tiszt vidám mosollyal. – Végtelenül sajnálom, hogy alkalmatlankodom, de egy kis ügyünk van itt a környéken, gondoltam, talán segítségemre lehet.

Kate nagyon jól tudta, milyen ügyben kereskedhetik a tiszt, mielőtt még megszólalt volna.

– Három hét alatt három rablás történt a környéken, egészen bizonyos, hogy ezt csak a helyi viszonyokkal ismerős ember követhette el. Betörtek O’Gorman őrnagy, Lord Pretherston és Mr. Castlereigh házába, és értékes holmikat vittek el. Minden állomást szemmel tartunk, az országutakat is bejártuk, de se itt, se máshol sem akadtunk idegenre.

– Talán azt gondolja, hogy a nagyapám volt? – kérdezte Kate ártatlanul.

A tiszt elnevette magát.

– Azt nem – felelte –, de az lehetséges, hogy valaki más, aki ebben a házban lakik.

– Én? – kérdezte Kate tettetett riadtsággal.

– Miss, én kirakom minden kártyám az asztalra. Azt hiszem, az önök embere, Terence a bűnös. Gondolom, tudja róla, hogy Dublinben már egyszer ült.

– Rablásért?

– Kisebb lopásért – felelte a tiszt. – Meg tudná mondani, hol volt Terence a múlt éjjel?

Kate rábólintott: igen.

– Szinte minden mozdulatát meg tudom mondani hat és tizenegy óra között – felelte készségesen.

– Bocsásson meg, ha a szavába vágok; a rablást tíz órakor követték el, tehát ha ön számot tud adni Terence-ről, hol járt kilenc és tíz között, az nekem tökéletesen elég.

– Tessék helyet foglalni uram – szólt Kate és maga is leült. – Kilenc órakor vagy talán inkább kilenc óra előtt tíz perccel, mert az ebédlőóra tíz percet siet, Terence behozta a vacsorámat. A tábornok úr már ágyban volt, Cassidy és a felesége pedig elmentek látogatóba Cassidy anyjához, aki beteg.

– Vagyis akkor csak ön és Terence voltak a házban?

– Meg a tábornok úr – mosolygott Kate –, de a tábornok már ágyban volt. Fél tízkor Terence kiment, és háromnegyed tízkor csengettem a feketekávéért. Emlékszem rá, hogy a csengő nem szólt megfelelően, ezért kimentem a konyhára magam. Mikor Terence behozta a kávémat, én már levelet írtam, megkértem, várja meg, míg befejezem, mert a csengő nem volt rendben és egy csepp kedvem sem volt újra lemenni a konyhára, mint az előbb a kávé miatt. Az óra már elütötte a tízet, mikor bevégeztem a levelet, akkor egy másikat írtam Mullinsnak, a fűszeresnek, amelyet tíz óra tíz perckor végeztem be. Akkor aztán Terence elment…

– Rendben van – szakította félbe a rendőrtiszt csalódott képpel –, akkor nem lehet Terence a tettes, mert látták, amikor a rabló tíz óra előtt öt perccel leugrott Lord Pretherston villájának erkélyéről. Utána lőttek, amikor keresztülszaladt a gyepen. Bocsásson meg, hogy alkalmatlankodtam. Hol van most Terence?

– Az istállóban. Behívjam?

A rendőrtiszt tétovázott.

– Köszönöm, nem szükséges. Szabad még arra kérnem, hogy látogatásomról ne szóljon senkinek?

Kate az ablakban megvárta, míg a rendőrtiszt lóra ült, és átugratva a gyalogúton, elvágtatott a csúf országúton, amely a faluba vezetett. Akkor csengetett. Az öreg szolga lépett be.

– Küldje be Terence-t, szükségem van rá – mondta.

Terence egy kicsit aggodalmaskodva lépett be. Mosolygó szemű, simára fésült hajú, karcsú fiatalember volt, a környékbeliek szemében az egyik első gavallér.

– Csukja be az ajtót, Terence – mondta a lány higgadtan. – Mi baja a kezének?

– Megvágtam, mylady – felelte Terence a háta mögé dugva bekötött kezét.

– Magát meglőtték – mondta Kate nagy nyugalommal –, magát meglőtték, amikor végigrohant Lord Pretherston kertjének a gyepjén. Hol dugdossa a rablott holmit?

Terence olyan fakó lett, mint a fal.

– Esküszöm…!

– Ne legyen ostoba, Terence – mondta a lány. – Mutassa meg, mit lopott.

– Az isten szerelmére, miss, ne áruljon el! – kapkodott Terence levegő után. – Elvesztettem az eszemet…

– Most veszti el az eszét – mondta a lány hidegen. – Keljen fel. Ne leplezze le saját magát. Mutassa meg, hová dugta a lopott holmikat. Az elmúlt éjjel nyolc órától fél tizenegyig házon kívül töltötte az időt. Láttam az ablakból, mikor hazasompolygott.

A ház mögött egy nagy szerszámos bódé állt, ahol a kerti munkások a szerszámaikat tartották. Volt ott egy négyszögletes gödör, melyet ügyesen takart egy csapóajtó, amelyet teljesen elrejtett egy ráállított nagy szekrény. A bódéba csak Terence-nek volt kulcsa, mindig csak ő lépett be a kis alkotmányba.

– Egy egész hónapomba került, míg megástam és megerősítettem – mondta Terence büszkeséggel.

Ennek az „értékőrző széfnek” a mélyéből Terence három kis kézitáskát vett elő. Kettő vadonatúj volt, a harmadikban a leány megismerte nagyapja táskáját.

– Hozza csak be a házba – mondta Kate. A maga szobájába ment, bevezette Terence-t is, aztán becsukta és kulcsra bezárta az ajtót.

– Most már lássuk, mije van.

Egész mutatós kiállítás volt, mert a derék férfiú jó munkát végzett: a zsákmány csakugyan elképesztően nagy volt, különösen, ha számba vesszük, hogy a java rablásokat igen rövid idő leforgása alatt hajtotta végre, mielőtt még a környék észbe kapott, és mielőtt a háziurak szükségesnek látták volna, hogy jobban vigyázzanak ablakzáraikra és értékes holmijaik biztonságára.

Volt a rablott holmik között egy gyöngynyakék és egy gyöngynyaklánc; Kate megismerte bennük Mrs. O’Gorman ékszereit. Volt aztán két jó nyaláb bankó és amennyire a lány megítélhette, körülbelül kétszáz font arany is egy kis bőrzacskóban.

– Aztán hogy tudna túladni az ékszereken? – kérdezte Kate.

A fiatalember a szék legszélén üldögélt és savanyú ábrázattal csóválgatta elszontyolodott fejét.

– Az már igaz, örökre rossz nap volt, mikor ide betettem a lábam – sopánkodott Terence.

– Hallgasson ide, szerencsétlen flótás – mondta a lány türelmetlenül –, hogy tud túladni az ékszereken?

– Eladtam volna őket Dublinben, miss. Ismerek ott egy öregembert…

– Jó – mondta Kate.

Gyakorlott ügyes kézzel kiszedte az ékszereket és gondosan mindegyiket papírba burkolva beletette egy széles dobozba.

– Hol lakik Dublinben? Mi a címe? – kérdezte Terence-t.

Az gyanakodva nézett rá.

– A bátyámnál lakom – felelte.

– Írja csak le ide a címét.

Elővett egy ívpapírt, mire Terence rövid habozás után odament Kate kis íróasztalához, és nagy üggyel-bajjal leírta a címet.

– Most pedig töltse ki ezt a szállítólevelet – folytatta Kate.

Egy papírdobozból elővett egy sárga postai szállítólevelet, megállt Terence háta mögött, úgy parancsolta, mit írjon. Mikor Terence végzett az írással, Kate leitatta a szállítólevelet, a rakás aranyból kivett öt fontot és átadta neki. Aztán leült, összekulcsolta ölében a kezét, két szemét pedig keményen rászegezte az emberre.

– Terence – szólalt meg Kate –, ma este nyolc órakor indul egy vonat Galway-ből Dublinbe. Ha gyalog megy, három órába kerül, míg Galwey-be ér vagy befoghatja a pónit a kocsiba, elmehet kocsin és otthagyja Donoghue-nál.

Terence-nek elállt szeme-szája, úgy rámeredt a lányra.

– Mi a szándéka, miss? – suttogta.

– Majd megküldöm magának ezeket a holmikat postacsomagban. Menjen csak a testvéréhez. Holnap délután megkapja a csomagot – mondta nagy nyugalommal. – Azt tanácsolom, adja el ezeket az ékszereket, aztán tisztuljon Írországból, amilyen hirtelenében csak tud. A maga tehetségével Amerikában sokra viheti. Az jó hely lesz magának.

– Aztán nem küld rendőrért, miss? – kérdezte Terence hosszú szünet után.

Kate tagadóan rázta a fejét.

Terence arcán lassanként agyafúrt mosoly terült szét. Az arcátlan gondolat, amely sekélyes agyán végigáradt, egyszerre világos lett, amikor vigyorogva mondta:

– De aztán énmiattam bajba keveredhet, mylady. Kate erre tetőtől talpig úgy végignézett rajta, hogy Terence összeroskadt gúnyos pillantása alatt.

– Nekem is meg lesz a hasznom, Terence – mondta Kate állhatatos nyugalommal. – Elveszem a pénzt, az lesz az én részem.

Kihúzta az asztala fiókját, belesöpörte a csomó bankót és a kis zacskó aranyat, aztán visszacsattintotta a fiókot. Terence éktelen zavarában a fejéhez kapott.

– A miss nyilván tréfál! – dadogta. – Hiszen ha ráakadnak…? Ha én feljelenteném…?

Kate felnevetett.

– Szedje csak a sátorfáját, Terence, de gyorsan – mondta Kate higgadtan. – Ha gyalog megy, lesz három órája, azalatt elgondolkozhat rajta, számíthat-e rá, hogy hisznek-e a szavában.

Hanem Terence-nek nem volt elég három óra, hogy kielégítő megoldást találjon a kérdésére. Még egy hét múlva is ezzel a problémával küszködött a hatalmas Cunard hajó fedélzetén, amikor az óriási alkotmány kisiklott a tengerre a queenstown-i kikötőből.

Első fejezet

Lord Flanborough megnyomta íróasztalán a csengőt, és pontosan három másodperc múlva ismét megnyomta, bár az inas fülkéje messze esett a könyvtárszobától: nem sok híja lehetett az ötven yardnak, és olyan inas még nem született erre a világra, aki ekkora távolságot három másodperc alatt megtett volna.

Hanem ezen a napon őlordságára olyan fogvacogva gondolt minden inasa, szobalánya és minden teremtett lélek a házban, hogy Sibble, a főkomornyik, öt másodperc alatt ott termett.

– Az ördögbe, miért nem felel, ha csengetek? – förmedt rá a gróf, és rámeredt a kivörösödött arcú komornyikra.

Sibble nem felelt, mert tapasztalatból tudta, hogy ha a némaság szemtelenség, a hangos szó tűrhetetlen arcátlanság lett volna.

Lord Flanborough egy kicsit túlhaladt már a közepes koron, vékonypénzű, kopasz, gyomorbajos ember volt. Arca közönséges, jelentéktelen, és ha valaki hasonlatosságot keresett volna közte és azok között a derült képű Feltonok és Flanboroughok között, akiknek jó néhány nemzedéke nézett le a hosszú hallban a súlyos keretekből, ki szelíden, ki mogorván, ki pedig (mint a poétahős, az első báró Felton és Flanborough, Lovelace kortársa) halk melankóliával, az bizony hasztalan kereste volna ezt a közös vonást. Mert George Percy Allington Felton, Flanborough grófja, báró Felton és báró Sedgely of Waybrook, a sok szép címe után is csak távoli rokonságban volt a híres Felton családdal és nagybátyjának a címét és súlyos jelzáloggal megterhelt uradalmait csak véletlenül, a szerencse rosszakaratából örökölte. Legalábbis ez volt a megbocsátást nem ismerő nézetük az igazi Feltonoknak, akik az öröklés rendjén még távolabb álltak ettől a nagybácsitól.

Lord Flanborough neve azelőtt Mr. George Felton of Felton volt, a Heinrich és Somes cég tagja, amely a világ minden tájékán hatalmas bányákat tartott a kezében és ebben az egész örökségben, amely peeri rangra emelte, az volt az egyetlen fényes pont, hogy kétmillió font sterlinget is kapott, hogy a jelzálogoktól megszabadítsa a birtokát.

Harapós, mogorva, barátságtalan ember volt, de sohasem volt olyan tűrhetetlenül barátságtalan, mint mióta felvette a Flanborough címet és tempókat; de lordságának az egész ideje alatt se volt olyan tökéletesen és olyan gyalázatosan elviselhetetlen, mint éppen ezen a napon.

– Ej, miért is hívattam? – kérdezte lord Flanborough haragosan. – Valamiért csengettem… Okosabb lett volna, ha nyomban felel ahelyett, hogy levegő után kapkod. Azt akartam…  Á, igen … Mondja meg lady Moyannak, hogy beszélni szeretnék vele.

Sibble hálásan menekült.

Lord Flanborough megrántotta hervadt fűszínű bajuszát, és ránézett a hófehér papírra, amely az íróasztalon feküdt előtte. Aztán felvette a tollát és írt:

ELVESZETT

egy értékes gyöngynyaklánc, amely nyolcvanhárom, nagyság szerint fel fűzött szemből áll. Aki nyomára vezet, kétszáz font jutalomban részesül.

Elgondolkozott: keresztülhúzta a kétszáz fontot és beírt helyette százat. Majd ez se elégítette ki, és újra megváltoztatta az összeget ötven fontra. Aztán még ezt a szerényebb összeget is addig latolgatta, míg a végén kihúzta ezt a számot is, és beírta helyette: illő jutalomban részesül.

E pillanatban feltárult az ajtó, mire a lord felnézett.

– Á, Moya. Éppen egy hirdetéssel vesződöm – mondta mosolyogva.

Lady Moya Felton huszonkét éves volt és igazán csinos.

Csodálatos formái újra egyesítették azt a sok hagyományos családi szépséget, amely oly rosszindulattal hátat fordított az apjának. Csak középtermetű volt, de igen formás, kedves tartású, arca pedig gyöngéd vonásaival igazi Felton volt. Ha kemény álla, határozott szája és mély, kékszínű szeme a rég meghalt és sírba szállt Sedgely ősök öröksége volt, hajának ódonarany csillogása különösen feltűnő vonás volt.

Csak mikor beszélt, akadékoskodhatott volna az epés kritikus: hangjából hiányzott az a gazdag hajlékonyság, amellyel a család mindig büszkélkedett. Mert a Feltonok szónokok voltak azokban az időkben, amikor a parlamenti beszédeket úgy mondták el, mintha könyvből olvasták volna. Moya hangja egy cseppet éles volt és színtelen, vagyis egy kicsit, ha ugyan csak nagyon kicsit, nem rokonszenves. Lord Flanborough szívesen kérkedett vele és nem is ok nélkül, hogy a lánya „gyakorlati kis fehérnép”, az apján kívül legalábbis még egy férfi tanúságot tehet e tulajdonságáról.

– De, apám nem gondolja, hogy egy kicsit képtelenség ilyen hirdetést feladni? – kérdezte a leány.

Leült az íróasztal másik oldalára, és kinyújtva a karját, kinyitotta apja ezüst cigarettadobozát, és kivett belőle egy cigarettát.

– Miért volna képtelenség? – kérdezte lord Flanborough mogorván. – Hirdetés útján sok elveszett drágaság visszakerült már a gazdájához. Emlékszem rá, évekkel ezelőtt, amikor még a Cityben éltem, volt ott egy ember, Goldberg volt a neve…

– De kérem, felejtse el apám, az egész Cityt – mosolygott lady Moya cigarettára gyújtva –, és fontoljuk meg újra az eset minden mozzanatát. Először is, mikor lady Machinstone palotájában voltam, a gyöngysor még megvolt. Kellemes, tisztességes urakkal táncoltam, Sir Ralph Sapson, Sir George Felixburn, Lord Fethington, Aitkens őrnagy és Machinstoneséknek az a csodálatosan helyes fia volt a táncosom. Ők biztosan nem lopták el. Megvolt a gyöngysor akkor is, mikor onnan eljöttem, mert láttam, amikor bekapcsoltam a bundámat. Rajtam volt még a kocsin is, mert a kezemben volt, éppen mikor a ház elé értünk. Nem emlékszem rá, hogy levetettem volna, de halálosan fáradt voltam, és amióta lefeküdtem, nem emlékszem semmire. Nyilván Martin a tolvaj. Ő az egyetlen ember, akinek bejárása van a szobámba, ő segített levetkőztetni; olyan világos az egész, mint a nap.

Lord Flanborough a tollszárával kopogtatta széles fogait; ez a szokása mindig kegyetlenül bántotta a lányát, de lady Moya ebben a pillanatban jónak látta, ha szemet huny erre a gyarlóságra. A veszteség nagyon ráijesztett, mert a gyöngysor megért vagy háromezer fontot.

– Kértem a rendőrséget, küldje ki a legügyesebb emberét – mondta lord Flanborough fontoskodva. – Hol van Martin?

– Bezárattam a szobájába. Az embereknek megmondtam, hogy legyenek az ajtaja körül – mondta a lány, majd nagy érdeklődéssel kérdezte: – Aztán mikor jön majd a detektív?

Lord Flanborough felkapott az asztalról egy felbontott sürgönyt.

– „Pretherston vizsgálóbíró küldetett ki”… teringette! Az íróasztalon keresztül hunyorogva nézett a lányára.

– Pretherston – ismételte lady Moya eltűnődve –, nem különös?

– Pretherston… hm – szólt az apja, és újra ránézett.

Ha azt hitte, hogy valami kis zavart, valami halványpirosságot lát majd Moya arcán, ha csak olyan hirtelen átfutó pirulást is, mint a lehelet, akkor most megkönnyebbülhetett, mert a lánya nyugodt biztonsággal nézett a szeme közé, legfeljebb csak valami távoli pillantás révedezett a szemében, a szemhéja is egy kissé leereszkedett, mintha gondolkodóba esett volna.

Ötéves volt ez a regény, és ha lady Moya kedvesen gondolt is rá, azért ebben az érzésben csak annyi melegség volt, mint amennyivel egy kedves porcelánjára nézett a vitrinjében; olyan is volt, mint a porcelánok: időnként elő kellett venni és leporolni. Michael Pretherston nem volt hozzávaló, minden szempont ellene szólt, bár rokkant unokatestvére peer volt, így előbb-utóbb rá várt a rang, a lord Pretherston cím. Hajmeresztően szegény volt, szinte egyik napról a másikra éldegélt, a vagyont nem tisztelte, felháborító nézeteket vallott egyházról, társadalomról, államról; már szinte közeljárt az anarchizmushoz, lord Flanborough pedig attól félt a legjobban.

Udvarlása rövid volt, de annál hevesebb. A lányt valósággal leigázta, úgyhogy lady Moya elígérkezett neki. A lady azonban még aznap észbekapott, és belátta: a szerelem még nem „minden”; megírt hát egy tizennégy oldalas levelet, amelyben kategorikusan megszabta a házasság elengedhetetlen feltételeit. Ezek a feltételek pedig minden eddigi elveinek megtagadását, régi megrendült hitének újravallását kötötték ki, és költségvetést kívántak arról, mibe kerülhetne a Pretherston kastély rendbehozatala, hogy lady Moya Pretherston (született Felton) rangjához, méltó legyen.

Lady Moya tizennégy oldalas levelére Pretherston harminckét oldalas levéllel felelt, amely egyetlen nagy sértés volt és az anarchia valóságos himnusza. Nem szerelmes levél volt, hanem valami vegyes műfajbeli írásmű a Henry George-féle röpirat és Jean Jacques Rousseau-féle értekezés között. Közben pedig szenvedélyes hivatkozások Moya asszonyiságára és sértő célzások szatócslelkű apjára.

– Mindig olyan vad, hóbortos ember volt – mondta lord Flanborough, csóválgatva a fejét. – Úgy hallottam, hogy kiment külföldre.

– Gondolom, vannak más Pretherstonok is – felelte a lánya. – Hanem azért mégis különös. Nem?

– Érzed még valaha?? – kezdte az apja gyámoltalanul.

A lány elmosolyodott, majd letette a cigarettáját a kristály hamutartóra.

– Tisztára lehetetlen ember volt – jelentette ki lady Moya.

Az ajtón halk kopogás hallatszott, és belépett egy fiatal lány.

Takaros, fekete ruhába volt öltözve, de csinossága más természetű volt, mint úrnőjéé. Gyönyörű arca volt, lehajló ajka tragédiát sejtetett, és nagy szürke szemében a szomorúság titka lappangott. Pedig szomorúsággal még nem találkozott, és ha tragédia érte, az sem rendítette meg. Dús haja pompázó barna volt, kicsiny, művésziesen formás keze a mellére szorította a kis jegyzőkönyvet. Egy hüvelykkel magasabb volt, mint lady Moya, de alacsonyabbnak látszott, mert tartása nem volt olyan nyílegyenes.

– Apám tegnap arra kért, ma délelőttre engedjem át magát neki – szólt lady Moya, megbólintva fejét a lány felé. – Nem tudom, szüksége van-e még rá.

– Úgy elszomorít ez a rettenetes dolog, lord Flanborough – szólt a lány halk hangon. – Szörnyűség tudni, hogy tolvaj van a házban.

Lord Flanborough jóízűen elmosolyodott.

– Megkapjuk még azokat a gyöngyöket, biztos vagyok benne – mondta a lord. – Sohase búsuljon, Miss Tenby, remélem, jól érzi magát?

– Nagyon, mylord – mondta a lány hálásan.

– És a munkája sem valami nehéz, mi?

A lány alig észrevehetően elmosolyodott.

– Semmi, néha szörnyen szégyellem magam miatta. Egy hónapja vagyok itt a házban, és alig szolgáltam meg a sót is, amit elfogyasztottam.

– Nagyon jól van – felelte őlordsága nagy leereszkedéssel. – Máris a legnagyobb segítséget nyújtotta nekem, és találunk majd az ön számára sok egyéb munkát is. Nagyon örültem, mikor vasárnap a templomban is láttam önt. A tiszteletes azt mondja, hogy szorgalmas templomjáró.

A leány meghajtotta a fejét, de nem felelt. Egy kis ideig még várakozott, aztán egy udvarias elbocsátásra kiment a könyvtárból.

– Istenuccse, takaros egy lány – mondta őlordsága nagy megelégedéssel.

– Jól dolgozik és nagyon gyorsan. És gyönyörűen olvas fel franciául. Szerencsém volt vele – mondta Moya hanyagul. – De miről is beszéltünk, mikor bejött? Ó igen, Michael Pretherstonról. El sem tudom most gondolni…

Az ajtó feltárult, és az inas jelentette:

– Pretherston vizsgálóbíró úr, mylord.

– Michael Pretherston vizsgálóbíró, maga nagy tökfilkó – javította ki bosszúsan a fiatalember már a küszöbön.

Hát csakugyan Michael volt!

Egy kicsivel idősebb, egy kicsivel határozottabb, egy kicsivel talán jobb színben, de most is a régi Michael, most is éppen olyan szertelen és kiszámíthatatlan, mint valaha.

– Az inas egészen elrontotta a megjelenésemet, Moya – mondta nevetve és gyors lépésekkel ment a lány felé. – Hogy van, mióta annyi éve nem láttam? Éppoly csinos, mint valaha. Lord Flanborough, látom, nagyszerű színben van. Olvastam a lordok házában mondott beszédét a hajózási törvényjavaslatról. Nagyszerű beszéd volt! Maga írta, egyedül?

Moya csendesen elnevette magát, és megmentette a helyzetet, amely nagyon könnyen kínossá válhatott volna, mert őlordsága már éppen tiltakozni készült a feltevés ellen, hogy a szerzőség dicsőségében mással is osztozna.

– Maga csak nem változott, Michael – mondta Moya, és palástolatlan, bár egy cseppet sem szerelmes csodálattal nézett rá. – Hanem az Isten szerelmére, hogy kerül a rendőrséghez?

– Hihetetlen – mondta lord Flanborough, majd jókedvűen hozzátette: – és a tetejébe még anarchista is!

– Hosszú históriája van annak – mondta Michael. – Engem valójában egy speciális osztályra, a külügyi osztályra neveztek ki. Csak később helyeztek át a bűnügyi osztályra, amikor elfogtuk a Callam-bandát. Nem valami megtisztelő, ugye, hogy a bűnügyi osztályon vagyok vizsgálóbíró? De embere válogatja! – csendesen elnevette magát, majd egyszerre elkomolyodott. – De majd elfelejtettem, hogy nekem dolgom is van itt. Hát mi a baj?

Lord Flanborough elmondta az okát, miért hívták ilyen sürgősen, mire Michael Pretherston arcán siralmas csalódás jelent meg.

– Csak egy nyomorult kis lopás? – mondta szemrehányó hangon. – Gondoltam, legalábbis Moyát rabolták el. Hát akkor kérem, mondja el, mi történt azon az éjszakán, amikor elvesztette a gyöngyöket.

A lány erre apróra beszámolt minden mozdulatáról, pontosan megmondta, hogy ekkor meg ekkor, ilyen és ilyen órában még megvolt a gyöngysor.

– Aztán a hálószobájába ment – folytatta Michael. – Hát ott mi történt? Először is levette a bundáját, ugye?

– Igen – bólintott a lány.

– Jókedvű volt vagy kedvetlen?

– Hát az is jelent valamit? – kérdezte Moya meglepetten.

– Türelmes és rendszeresen dolgozó vizsgálóbírónak minden apróság mond valamit. Kedélyállapotra vonatkozó adatok éppoly érdekesek a számára, mint bármi egyéb.

– Hát, ha már meg kell vallani az igazat – vallotta be Moya –, bizony egy kicsit kedvetlen voltam és nagyon fáradt.

– Ön vetette le a bundáját vagy a szobalánya segítette le?

– Én magam vettem le – felelte Moya rövid szünet után –, én magam is akasztottam fel.

Michael még néhány kérdést tett fel neki.

– Most pedig nézzük meg azt a bánatos Martint – folytatta Michael –, és ne vegye rossz néven, Moya, ha megmondom, ha az a szobalány ártatlan, akkor megvan a jogalapja, hogy megokolatlan fogva tartás miatt perbe fogja önt.

– Mit mond? – kérdezte lord Flanborough érdesen. – Nekem feltétlen jogom van rá, hogy bárkit is fogva tartsak, akit lopásban bűnösnek hiszek.

– Mylord, önnek egy cseppel sincs több joga lakat alá zárni a szobalányát, mint amennyi nekem van, hogy önt a feje tetejére állítsam – mondta Michael nyugodtan. – De ez nem tartozik a dologra. Vezessenek a fogolyhoz.

A fogoly, egy közepes korú asszony, olyan sápadt volt, mint a halott, a szeme csupa könny. Helyzete kegyetlen kínosan érintette, és keserves könnyhullatások közt szinte összefüggéstelenül egyre azt hajtogatta, hogy ártatlan.

– Gondolom, mindenütt kereste a gyöngyöt, ugye? – kérdezte Michael Moyához fordulva.

– Mindenütt – felelte Moya nagy hévvel. – Minden dobozt, a szoba legkisebb zugát is felkutattam érte, de hiába.

– Ha teszem, a gyöngysor zsinórja elszakadt, minden szem széthull?

– Nem, akkor is megmarad rajta valamennyi, mert minden szem külön rá volt erősítve. Az apám születésnapi ajándékul adta, és erre különös gondja volt.

– Hát én fogadni mernék – szólt Michael hirtelen –, hogy ez a gyöngysor még most is ebben a szobában van. Nyissa csak ki a ruhatárát.

Moya ruhásszekrénye az öltözőszoba egyik egész falát elborította, a sírdogáló Martin kinyitotta a szekrény rózsafa ajtajait a vizsgálóbíró előtt.

– Ez az a bunda, ugye? A gyöngysor eltűnése után ezt is megnézte?

– Megnéztem-e a bundát! – szólt lady Moya álmélkodva. – Nem én, minek néztem volna meg? Mi köze van a bundának az elveszett gyöngysorhoz? Hiszen nincs is rajta zseb.

– Márpedig, ha jól ismerem a mostani divatos bundákat – mondta Michael meggondoltan –, mondhatom, nagyon is előfordulhat, hogy ennek a luxus ruhadarabnak igenis köze van az elveszett gyöngyökhöz. Mert, kedves Moya – fordult hozzá Michael –, az ön titokzatos vesztesége most már másodszor vagy harmadszor fordul elő ebben az évben. Kétszer rendőrt hívtak, de a harmadik esetben a bunda gazdája maga is elég ügyes volt, és rendőri közbelépés nélkül megtalálta az elkallódott kincset.

A legnagyobb óvatossággal leakasztotta a bundát, aztán széttárta úgy, hogy látni lehetett a selyem bélést: ott volt a gyöngysor felakadva egy hosszú, lapos húzásban. Moya boldogan felsikoltott, és rögtön leakasztotta a drága kincset.

– Csodálatos, nem gondolja? – szólt Michael szárazon. – Ez a história nem háromszor, hanem talán egy tucatszor is megesett, mióta ezek a lapos húzások divatba jöttek. Rosszkedvűen levetik a bundát, a húzásba beleakad a gyöngysor, a zsinórja elpattan, aztán bedobják a köpönyeget a szekrénybe és már kezdődik is a titokzatos drágagyöngy história.

– Ki nem mondhatom, milyen boldog vagyok – mondta Moya. – Michael, maga csodálatos!

Michael nem felelt. Barátságos mosollyal odafordult a halálra rémült szobalányhoz:

– Nagyon sajnálom, hogy a gyöngysor miatt ilyen kínos helyzetbe került, Mrs. Martin – mondta –, de ha az emberek ilyen drága holmit elvesztenek, hajlandók elveszteni a tulajdon drága fejüket is. Biztos vagyok benne, hogy lady Moya is sajnálja a dolgot, és illő kárpótlást talál majd azért a kellemetlenségért, amibe ön ártatlanul belekerült.

Lady Moya neheztelve nagy szemet meresztett rá.

– Hogyne, természetesen nagyon sajnálom a dolgot – mondta hidegen.

– Ó, my lady – mondta a jó Martin nekihevülve –, csak annak örülök, hogy megkerült a lánc, valósággal beteggé tett a keserűség.

– Kap egyheti szabadságot – mondta lord Flanborough nagylelkűen. – Majd szerzek magának egy vasúti szabadjegyet Seahamptonba – tette még hozzá.

– Látja, Mrs. Martin – kezdte Michael nyájasan, de hangja csak alig-alig leplezte az éles gúnyt, amely mindig annyira bántotta őlordságát –, látja, nagylelkű gazdái nem szalasztanak el semmi alkalmat és nem néznek semmi költséget, ha a maga kényelmére tehetnek valamit. És ha majd Seahamptonban lesz, Mrs. Martin, szabad lesz önnek is le s fel sétálgatni a sétatéren, éppúgy, mint az arisztokratáknak. És maga is szívhatja azt az ózondús levegőt, amely rendes körülmények között csak nagyobb urak számára van ezen a világon. Leülhet majd a székekre, és nézheti azt a ragyogó életet, mely szeme előtt pezseg, és elgondolkozhat a felső körök nemeslelkűségén és áldhatja a jó szerencséjét, mely ilyenformán szinte állandó érintkezésbe hozta az angol arisztokráciával. Vasárnaponként pedig, Mrs. Martin, ön is elmehet a templomba, ahol szép számú ülés szintén teljesen ingyenes, sőt egy imádságos könyvből énekelhet méltóságos, sőt talán fenséges hívővel, aki olyan magasan áll ön felett a társadalmi ranglétrán, hogy azután soha többé nem ismeri meg magát. Remélem, hő áhítattal könyörög majd az egek urához, hogy a lordok házának a tanácskozásait hassa át az Isten sugallata.

– Ó, hogyne, Sir, könyörögni fogok – felelte Mrs. Martin, akinek a feje szinte elszédült ekkora ékesszólásra.

Erre Michael otthagyta a kábult Mrs. Martint, visszatért a könyvtárszobába lord Flanborough-val, aki elkeseredett volt, és lady Moyával, aki méltatlankodott.

– Milyen képtelen ostobaságokat összebeszél ön, Michael! – szólt a lány haragosan. – Igazán nem szép magától, hogy ellenem izgatja az alkalmazottaimat.

– Szörnyű tapintatlanság és ízléstelenség – mondta lord Flanborough. – Különben is, Pretherston, ön mint vizsgálóbíró jött ide, nem pedig mint régi ismerős, és azt hiszem, messze túljár a kötelességén, ha nem veszi figyelembe a szavaimat.

– Régi ismeretség csak arra való, hogy elfelejtse az ember – mondta Michael és felkapta a kalapját, kabátját a székről. – És ezt a különös dolgot lépten-nyomon eszünkbe juttatja az a régi nóta, amelyet minden nagy ebéden énekelnek, amikor a józanság tapintatlan dolog volna. Nem volt egyéb szándékom, csak hogy néhány erkölcsi szabályt oltsak be rabszolgájuk elméjébe, az pedig hasznára válik önöknek is, a társadalomnak is.

– Ugyan ne mondjon ilyeneket – mordult rá lord Flanborough. – Mintha nem értettem volna meg, hogy csúfolódik.

– Gyerekek és az alárendeltek sohase értik meg a csúfolódást – felelte Michael széles mosollyal. Majd kinyújtotta kezét a lord felé, aki némi húzódozás után odanyújtotta petyhüdt kezét.

– De mielőtt elmegyek – mondta Michael – gondolom, legjobb lesz jegyzőkönyvbe foglalni az esetet. Nincsen titkárjuk vagy valaki más, akinek lediktálhatnánk az eset körülményeit? Tudják, nekem jelentést kell tennem fölöttes hatóságomnak.

Moya már odáig jutott, hogy Michael Pretherstonnal való régi barátságának minden maradványa nemcsak kihalt belőle, hanem már porrá égett elfojtott haragjának tüzében: most már ő is alig várta a találkozás végét, mint az apja.

– Talán csengetnénk Miss Tenbyért – mondta végre Moya rövid szünet után.

Az apja megnyomta a csengőt, és megjelent Sibble, a főkomornyik.

– Küldje be Miss Tenbyt – parancsolta a lord.

– Remélem, Michael – mondta lady Moya komolyan –, ha Miss Tenby itt lesz, ő előtte majd nem tesz olyan hóbortos megjegyzéseket, mint Martin előtt.

– Miss Tenby nem is hallgat ilyen beszédre – vetette közbe lord Flanborough. – Ez a fiatal kisasszony…  hm…

– Tudom, tudom – mondta Michael kellő komolysággal –, nagyon kedves, derék kisasszony. Percenként negyven szót ír az írógépén, szorgalmasan jár a templomba, szabad perceiben kézimunkával foglalatoskodik, és zongorán ő kíséri magát.

– Csodálatos dolog a detektívség – mondta Moya csúfondárosan. – De Miss Tenby csakugyan az egyik leggyorsabb gépírónő.

Michael különös képpel nézett lady Moyára.

– A leggyorsabb gépírónő – mondta utána, de a hangjából eltűnt minden jókedv. – Énekel is?

Most már a leány nézett nagyot.

– Igen, énekel, mégpedig nagyon szépen.

– Főképp az olasz operát szereti? – kérdezte Michael. Erre aztán lady Moya hangosan felkacagott.

– Valaki biztosan megmondott róla önnek mindent, és most adja a titokzatost – vádolta meg régi barátját.

A további beszélgetést elvágta a leány megérkezése, aki belépett a szobába, becsukta maga mögött az ajtót, és egyenesen az íróasztal felé tartott. Michael láttára azonban riadtan megállt. Moya észrevette összevillanó pillantásukat, látta, mint dermedt meg a leány, és szomorú szeme, mint meredt a vizsgálóbíró arcára.

– Kate! – szólt Michael Pretherston halkan. – Ki hitte volna, hogy ilyen előkelő helyen találkozunk újra!

Miss Tenby nem felelt egy szót sem.

– Ugyan miféle nagydolgot forgat most a fejében? – kérdezte Michael tréfálkozva. – Ugyan miféle gyönyörű terv fújta ebbe az istenfélő nemes házba? Hát az ezredes hogy van és Gregori barátunk és a többi derék fiú? Különben az ezredes már alighanem kiszabadult. Mit is kapott? Három évet?

Miss Tenby még mindig nem felelt egy hangot sem.

– Mit jelent ez? – kérdezte lord Flanborough, aki érezte, hogy itt a pillanat, mikor közbe kell lépnie. – Ismeri ezt a hölgyet?

– Ismerem-e? – mondta Michael lelkesülten. – De mennyire, egyik legnagyobb bámulója vagyok. Nem igaz, Kate?

A leány arca csendes mosolyra derült, amely látni engedte szabályos fehér fogsorát. Amikor megszólalt, szava kedvesen hangzott.

– Tökéletesen igaza van, lord Flanborough mondta nyugodtan –, mister Pretherston csakugyan ismer engem. Azt is tudja, hogy a nagybátyám, Westhanger ezredes belekeveredett egy nagyon súlyos, csúnya botrányba, amely összeütközésbe hozta őt a törvénnyel. Az is tökéletesen igaz, hogy mikor kislány voltam, mindenkinek csak Kate volt a nevem. Az is igaz, hogy most minden erővel azon vagyok, hogy megszabaduljak a bűnösökkel való ismeretségeimtől, és rehabilitálni akarom magamat a világ előtt.

– Hm! – dörmögte lord Flanborough egy kicsit elszontyolódva. – Igen tiszteletre méltó szándék.

Lady Moya felháborodva fordult Michael felé.

– Ön talán azt hiszi, hogy nagy szolgálatot tesz a világnak, ha megpróbálja újra lerángatni a sárba ezt a szegény lányt, ha leleplezi a munkaadói előtt és kierőlteti elbocsátását becsületes munkahelyéről?

– Igenis, azt hiszem – mondta Michael szemérmetlenül.

– Hát én meg azt hiszem, hogy ez lelketlenség! – mondta Moya haragosan.

E pillanatban még nem tudott határozni, milyen lépéseket tesz majd e leleplezés után. Ami őt magát illeti, nagyon valószínű, hogy „Miss Tenby” a rövidebbet húzná ebben a históriában. De egyelőre nem szabad elfeledkezni róla, milyen kedvező alkalom kínálkozik most a keresztény könyörületesség és jóindulat parádézására. Látta a miss kérő pillantását, összekulcsolt kezét, egy pillanatra őszinte, meleg részvétet érzett a derék lány iránt, aki elszántan viaskodik, hogyan menekülhetne meg a törvény és a bűn halálos polipkarjai közül. E pillanatban szívbeli, őszinte lélekkel kívánt segíteni felebarátján.

Ha arra számított, hogy Michael Pretherston vizsgálóbíró összeroskad a szemrehányásai alatt, akkor nagyon csalódott. Michael le se vette egy pillanatra se szemét a titkárnőről, de tekintete alatt szeme ragyogása se homályosodott el. Michael egyet bólintott „Miss Tenby” felé.

– Kate – mondta neki –, maga igazán csodálatos teremtés, ha az ember elgondolja, hogy még sohasem került a törvény körmei közé, legalábbis eddig nem.

– Eddig nem – felelte a miss, hirtelen felemelve a hangját.

Michael újra bólintott egyet.

– A bűnözés megelőzéséről szóló törvénycikk alapján – dörmögte magában Michael. – Ha akarom, elfoghatom magát – és erősen hangsúlyozta az akaromot –, ajánló levelek hamisítása, csalárd állásszerzés címén, mint gyanús személyt letartóztathatom.

A miss erre egyszerre eldobta eddigi szerény alázatos magatartását, hátraszegte a fejét, elnevette magát és kimutatta szabályos fehér fogait.

– Ó, Mike! – kötekedett vele. – Jaj, de igyekszik! Mulatsága azonban nem tartott sokáig, mert az arca egy pillanat múlva újra komoly lett, és szürke szemében harag lángolt.

– A napokban ön nagyon is ügyes lesz – mondta keserűen. – Én már láttam jobb embereket, mint ön és derekabb embereket is. Távozzék innen, Michael Pretherston! Ön emlegeti a bűnözés megelőzéséről szóló törvényt! Azzal ugyan engem meg nem ijeszt. Az a törvény csak akkor alkalmazható, ha nevemre szóló ítélet van a kezében. Arra pedig nem tesz szert soha, ahhoz hatökör!

– Kate, Kate! – dörmögte Michael –, egy lady jelenlétében így beszélni!

A miss vállat vont.

– Gondolom, szedhetem a cókmókomat – mondta –, itt úgyse volt éppen valami nagy mulatság az élet.

– A legnagyobb részvéttel vagyok ön iránt – mondta Michael –, kegyetlenül unalmas lehetett a régi nagy dáridók után.

– Hanem valamit mindig nagyon szerettem volna tudni – mondta a lány és tűnődve harapdálta az ajkát.

Az íróasztalhoz lépett. Lord Flanborough annyira meg volt rökönyödve, hogy eszébe se jutott megállítani. A miss egy szó nélkül kinyitotta az asztalon lévő ezüst dohánydobozt, és kivett belőle egy cigarettát.

– Mindig szerettem volna tudni, ugyan milyen dohánnyal tartja magában elevenen a lelket ez a jó öreg gentleman.

Kritikus szemmel nézett a cigarettára, aztán utálattal ledobta az asztalra.

– Csak ócska Gold Flavours! – mondta gúnyosan elbiggyesztve az ajkát. – El tudja ezt képzelni, Mike? Pedig százezer font jövedelme van egy évben!

– Egy kis megértéssel kell nézni az uralkodó osztályok dekadenciájára – csillapította Michael.

Aztán megfordult, búcsút intett Moyának, majd Miss Tenbyt karonfogva kiment vele a szobából, lord Flanborough és a lánya elképedve bámultak egymásra. Az ámulattól torkukon akadt a szó.

Második fejezet

– Ha nincs jobb dolga, ebédeljen velem – mondta Michael Pretherston.

Ott állt a Felton kastély előtt, mellette a lány, akinek minden holmija belefért egy kis utazótáskába. Letette a földre és taxira várt.

– Miért ebédelnék magával? – kérdezte arcátlanul. – Azt hittem, galléron csíp.

– Megdöbbent, milyen közönséges tud lenni! – mondta Michael szemrehányóan csóválva a fejét. – Ilyen közönséges módon nem csíphetem el magát. Ezt a műveletet nem kívánom testi értelemben véghezvinni. Egyezzünk meg és ebédeljen velem.

A lány még mindig tétovázott.

– Gondoljon a jó híremre – felelte.

– A maga hírnevének a megóvása éjjel tart engem ébren – mondta Michael könnyű szívvel és odaintette a taxit.

Sohóban találtak egy kis kurta vendéglőt, amelynek a pincehelyiségében jóízűen elfogyasztották az egyszerű ebédet.

– Hát, Kate, szeretném tudni, mit forgat a fejében – szólt Michael. – Szükségem van a felvilágosításaira, mert tudom, hogy nem babra megy a dolog.

– Majdnem betege lettem azoknak a gyöngyöknek – mondta a lány eleresztve a füle mellett a kérdést. – Rettenetes lett volna, ha olyan histórián kerülök horogra, amihez semmi közöm.

– Valamire szeretném kérni – mondta Michael.

– Csak szóljon, én többel tartozom magának, mint amennyit valaha is vissza tudok fizetni – felelte a lány jelentősen.

– A legközelebbi napokban – mondta Pretherston rövid gondolkodás után – majd megbízza az egyik fizetett cinkosát, Gregorit vagy az ezredest, vagy a kis Stockmart, hogy kövessen el ellenem valami súlyos sértést.

– Ön ellen! – mondta a lány. – Ha a rendőrségen nem lennének olyan emberek, mint ön, már régen elpusztítottak volna bennünket mind egy szálig! Ön valóságos biztosítási kötvény a számunkra, és minden pénzt megér nekünk, hogy ön jó egészségben életben maradjon. A Bűn utca gyászba borul aznap, amikor önt eltemetik.

– Csak nem akar gorombáskodni velem? – kérdezte a rendőrtiszt.

A lány ravaszul rápillantott hosszú pillái alól, és a szeme csillogott tréfás jókedvében.

– Mit gondol, miért álltam be lord Flanborough házába? – kérdezte Michaelt.

A rendőrtiszt megrázta a fejét.

– Isten úgyse, nem tudom – vallotta be. – Természetes, mihelyst hallottam a gépíró szédületes ügyességéről és az olasz áriákról, rögtön tudtam, hogy ez csak maga lehet. De hallgasson csak ide, eszem ágában sincs, hogy rábeszéljem a jó…

– Ne is tegye! – vágott rá a lány lakonikusan.

– De gyakran csodálkoztam rajta, egy jó nevelésű csinos lány miért hajlik inkább a betörőéletre, mint…

– Mint a heti két-három fontos keresetre, amiért reggeltől estig keményen meg kell dolgozni – fejezte be a lány a mondatot helyette. – Miért nincs kedvem a szűk kis padlásszobához az isten háta mögött egy külvárosban, miért nincs kedvem minden reggel a soromra várni a fürdőben. És miért nincs kedvem meghallgatni a cégvezető szerelmi vallomásait! Üzleti okokból nem volt szerencsém efféle tapasztalatokhoz, nem szeretem egy cseppet se.

Kate belenézett a rendőrtiszt szemébe. Vagány viselkedése, beszéde egyszerre eltűnt: úgy beszélt, mint akármelyik úrilány.

– Tudja, a nő sorsa egészen más, mint a férfié. A nőnek szüksége van szép holmikra és egész élete, életének színvonala azon fordul meg, milyen csinosságra törekszik. A férfiak nem tesznek a nőkért semmit se ingyen. Férfi férfi barátjának kölcsönadná szívesen a világ minden pénzét és hálás, ha visszakapja. Mást nem kíván, csak a pénzét és meglepi, ha visszakapja. De ha én gépíró vagyok egy nagyvállalatnál és kölcsönkérek két fontot a cégvezetőtől vagy a főkönyvelőtől, vagy öt fontot az egyik cégtulajdonostól, akkor szerdán már vacsorára várnak. Gondolja el, hogy valaki kölcsönad magának két fontot, és cserébe azt kéri magától, hogy ne csak a pénzt fizesse vissza, hanem a kölcsön miatt tagadja meg legszentebb elveit. Ha azt kérné magától, árulja el a barátját, akihez mindig hűséges volt és hazudjon, mikor mindig igazat mondott, szegje meg a szavát, amikor szótartó volt, lopjon, amikor mindig becsületes volt, cserbenhagyná-e minden tisztességes ösztönét, hűségét, hitét?

Mike nem szólt semmit. Mert nem is volt mit mondani. Kifizette az ebédet és kikísérte a lányt a taxihoz.

– Én nem búsulok maga miatt – mondta Michael. – Magáé az élet. A napokban eljövök magáért és elviszem, de ez nagyon kedvem ellen lesz. Ugorjon be, Kate!

Kate csakugyan a szó szoros értelmében beugrott a várakozó taxiba, búcsúzóul kezét lengette és elment.

Michael Pretherston öt álló percig csak állt, állt a gyalogút szélén és azon gondolkodott, miket mondott a lány. Rokonhúrt ütött meg a lelkében, hiszen nem mondott mást, csak a tiszta igazságot.

Egy kicsit elszomorodva elindult a hivatalába, de útközben eszébe jutott, hogy elfelejtette megírni a jelentést. Gondolkozott, bemenjen-e a hivatalába és emlékezetből írja meg vagy térjen vissza a Felton-ház kellemetlen levegőjébe. Végre erre határozta el magát és mikor betoppant, lord Flanborough éppen ebéd utáni álmát aludta. Michael nem győzött eleget mentegetőzni, és olyan mélységes tisztelet volt minden szavában, hogy őlordsága elfelejtette az alkalmatlankodást.

– Moya nincs itthon – mondta.

– Hát majd megpróbálom megírni egymagam – felelt Michael letelepedve a lord íróasztala mellé, és hozzáfogott a jegyzőkönyvhöz. Megírta a tényálladékot, amiért őlordsága a rendőrség közbelépését kérte, aztán mikor a jelentést befejezte, leitatta, összehajtogatta és betette a zsebébe.

– Csak egy-két kérdést szeretnék még feltenni, amelyek Kate-re vonatkoznak, akarom mondani Miss Tenbyre, amint ebben a házban hívták. Tartok tőle, hogy ma délelőtt kínos meglepetést okoztam.

– Bizony, meglepetés volt – jegyezte meg óvatosan lord Flanborough. – Ki ez a Kate? A leggondosabban végigkutattuk az: egész házat, minden zegét-zugát, de mondhatom, nem hiányzik semmi.

Michael elnevette magát.

– Azért ugyan kár is volt aggódni. Kate nem tolvaj. Az igazi neve Katharine Westhanger; de csak Kate-nak szólítják. Az ezredes unokahúga. Tizenkilenc-húsz éves lehet, és gyerekkora óta úgy nőtt fel, hogy az egész világot csak fejőstehénnek látta. Az anyja jóravaló, jámbor asszony volt, az apja utolsó szélhámos, akit nyolcvankilencben kirúgtak a hadseregből, mert megsértette az enyém-tied törvényét. Anyai nagyapja Sir Shaun Masserfield generális, aki Írországban a testvérem szomszédja, és akinél nagyobb stratégája még nem volt az angol hadseregnek. Kate tőle örökölte lángeszét, de erkölcsi elveit nem tanulta meg. Az apja meghalt, amikor Kate tizenhat éves volt, a nagybátyja fejezte be a nevelését, aki még nagyobb akasztófavirág, mint az apja volt. A család Westhanger ágának valóságos bűnügyi krónikája van, amely kisebb-nagyobb megszakításokkal két évszázadra visszanyúlik. Kate-t tolvajnak nevelték, de nagy kaliberű tolvajnak. Azt hiszem, ő a lelke egy nagy gonosztevő szervezetnek. A bandának már minden tagja hurokra került, de Kate ellen még nincs döntő bizonyíték. Óriási szédelgéseket tervez, és mindegyik nagyobb, mint az előző. A nyomok azonban sohase vezetnek egészen az ajtajáig.

– Hát a rendőrség? … – kérdezte lord Flanborough.

– Kedves lord Flanborough – mondta Michael fáradtan –, a rendőrök is emberek, akiknek emberekkel van dolguk, ők se angyalok, se gondolatolvasók és a telepátiához se értenek. A törvényeink pedig olyanok, hogy a gonosztevőnek hat eset valószínűsége van a menekülésre egy ellen, míg a rendőrségnek csak egy van a sikerre. Tudjuk, hogy Kate-nek is része volt abban a híres bankrablásban, amely a Holland Bank kincstárából tízmillió koronát rabolt aranyban. Kate szervezte meg tavaly júniusban a londoni aranyművesek ellen a sorozatos betöréseket. Kate a Bűn utca anyja. Ön nem ismeri ezt az utcát, de ha kíváncsi rá, szívesen elvezetem. Előre kijelentem, ha azt hiszi, hogy valami szörnyű piszokba kerül, szörnyen csalódik. Ez London egyik legbecsületesebb utcája, csak térképen nem ez a neve. Csodálatosan ötletes, végtelenül türelmes ez a lány és részben azért is jöttem vissza, hogy megtudakoljam, mit kereshetett itt és mi volt a dolga?

– Amint már mondtam… – kezdte újra lord Flanborough.

– Az isten szerelmére – vágott a szavába Michael –, ne mondja, hogy nem hiányzik semmi a házban! Ismétlem, Kate egy gombostűt se vesz el, ami az önöké. Először is igen módos lány. Ugyan érdemes is neki törődni azzal, ami itt nem az övé! Azt hiszem, hogy ha számba veszi az egész házat, még akkor se találna benne száz fontot érő pénzzé tehető holmit. Nem, Kate nem ezért jött önökhöz. Meddig volt itt?

– Majdnem egy hónapig – felelte lord Flanborough, akinek egy kicsit zokon esett, hogy nyomozásának eredménye a legkisebb hatást se tette a rendőrség képviselőjére.

– Miféle munkát végzett?

– A titkár dolgát végezte Moya körül. A legjobb ajánlóleveleket hozta.

– Felejtse el őket – szakította félbe újra bosszúsan Michael. – Az a gentleman, aki Kate ajánlóleveleit írta, a Bűn utca 9. szám alatt lakik, Millet a neve.

– Páratlan gépírónő volt – kezdte újra a lord, aki a maga megnyugtatására keresett mentséget, ami érthetővé tenné, ha ennyire csalódott valakiben.

– Azt is tudom. Amint önök mondták, Kate csakugyan a leggyorsabb kezű gépíró. Nevelésében igazán nem hanyagoltak el semmit. Öt nyelven beszél, és franciául folyékonyan olvasott, amikor még csak kilencéves volt. És ön körül, mylord, milyen munkát végzett?

– Néhány levelet és jelentést gépelt.

– Miféle jelentéseket?

– A dél-afrikai részvénytársaságunk jelentéseit. Tudja, Michael, én még most is a kezemben tartom a legtöbb régi üzletem vezetését.

– Aztán fontosak voltak azok a jelentések?

– Igen is, nem is – felelte lord Flanborough vontatottan –, csak üzemi jelentések voltak, termelési költségekről, tervbe vett új hajóutakról.

– Hát még milyen egyéb munkát végzett?

– Hadd gondolkozzam – mondta lord Flanborough.

– Csak tessék! – felelte Michael élesen. – Hajói emlékszem, önöknek egy nagyon titkos, külön jelszógyűjteményük van a bizalmas sürgönyökre.

– Úgy van – felelte lord Flanborough –, de azt ő természetesen nem látta.

– Hol szokta tartani?

– Az íróasztalomban.

– Nem is láthatta?

– De láthatta, hanem az lehetetlen, hogy le is tudta volna másolni.

– Mennyi ideig maradhatott itt egyedül?

– Legfeljebb öt perc lehetett a leghosszabb idő, amennyit egyedül itt tölthetett – felelte a lord kis gondolkodás után.

Michael az állára tette az ujját.

– Nem lépett ön, mylord a dolgozószobájába, amikor félájultan találta Kate-t a szobában?

Lord Flanborough olyan elképedten bámult rá, hogy még a száját is nyitva felejtette.

– Talán elmondta magának? Michael tagadólag rázta a fejét.

– Nem, nem mondott el semmit. De a kérdéséből következtetem, hogy efféle eset csakugyan előfordult.

– Hanem az igazán érdekes, hogy ilyen kérdés eszébe jutott – mondta őlordsága. – Egy reggel csakugyan arra léptem be, hogy ez a szegény lány… hm… ez a nyomorult fehérnép… rettenetes rosszul van.

– Erre ön kimegy a dolgozószobából, hoz neki egy pohár vizet és a házvezetőnőért küld – folytatta Michael.

– Úgy van, csakugyan ezt tettem.

– Ez pedig érthető nyelvre lefordítva annyit jelent – mosolygott Michael –, hogy éppen akkor lepte meg, amikor az ön legtitkosabb írásai közt kereskedett. Míg ön vizet szerzett és segítséget hívott, ő szépen mindent visszatett a helyére, ahol találta. Nem történt meg más alkalommal, hogy mikor mylord belépett a szobába, egyszerre csak felhívja a figyelmét valami váratlan dologra, például, hogy ez vagy az a festmény nem lóg függőlegesen a falon vagy, hogy ez és ez a váza megrepedt?

Lord Flanborough újra nagy szemet meresztett rá.

– De igen, egyszer csakugyan mondta, hogy a porcelános vitrin ablaka eltört, és megkérdezte, ki törte be. Pedig meg se volt repedve.

– De azért mylord odament és megnézte?

– Természetes, hogy megnéztem.

– Ez is csak ugyanolyan fogás volt, mint amaz – magyarázta Michael. – Amíg ön megnézte a vitrint, addig ő visszarakta az írásokat, amelyeket elolvasott vagy becsukta a fiókot, ha onnan szedte ki őket. Most csak azt szeretném tudni, mit forgathat a fejében?

– Csak nem gondolja – kezdte őlordsága ijedten –, hogy ellenem forral rablóterveket?

– Gondolom, nem – felelte Michael komolyan. – Kótyagos lesz az ember feje, már csak a puszta gondolatra is, hogy önt akarná kirabolni.

– Jobb lenne, ha nem csúfolódna. Attól tartok, sohase bocsátotta meg Moyának?

Én csak áldani tudom Moyát, ahányszor csak eszembe jut – vágott a szavába Michael. – Ember nagyobb szolgálatot nem tehet a felebarátjának, mit ő tett nekem, amikor kikosarazott. Én okosabbat teszek, mint Moya. Ön, mint Moya atyja, ez ellen tiltakozik, tudom, tudom – állította meg a lord szavát Michael, és vidáman integetett felé az ajtóból.

Harmadik fejezet

Michael Pretherston még idejében visszatért a rendőrségre, ahol találkozott a főnökével, mielőtt az eltávozott a hivatalából.

Az arisztokráciának ez a fiatal tagja, főnökének, T. B. Smithnek köszönhette az állását, de ebben az ügyben az ő támogatása se segített rajta.

– Ha most valamilyen vád alapján le is tartóztatnám Kate-t, az új nagy szédelgést akkor sem tudnám már megakadályozni – mondta T. B. Smith. – Biztosra veheti, hogy Kate minden erejét mozgósította, és kis hadserege felkészült a harcra az utolsó gombig. Egy detektív nyilván szemmel tartja, de úgy látszik, nagy ügyesen már el is vesztette a szeme elől. Nem hinném, hogy akármit is nyernénk vele, ha még oly pontosan figyeltetjük is, mert Kate tudja, hogy megfigyelés alatt áll és aszerint jár is el. De lenne egy tanácsom az ön számára, fiatal barátom: jól vigyázzon a tulajdon drága életére. Kate fél magától.

– Ma délelőtt nem ilyen benyomást szereztem róla – mondta Michael szomorúan.

– Kate hatásra dolgozik, nem szabad mindent szóról szóra venni, amit mond. Fogadja el egy jó barát tanácsát, és nagyon óvatosan lásson dologhoz. Nem vagyok biztos benne, ma délelőtt nem volt-e indiszkrét vele.

– Az lehetetlen! – felelte Michael büszkén, mire T. B. Smith csak nevetett.

– Nem lett volna szabad ráismerni, hanem csak szemmel kellett volna tartani és a rendes módon lefolytatni a vizsgálatot.

– Ha ön meg tudná mondani, milyen úton-módon tudtam volna megakadályozni, hogy ő se ismerjen meg engem és ne vegye észre, hogy én is megismertem őt, akkor elhiszem, hogy hibás voltam.

Erre T. B. Smith se tudott mit felelni.

– Talán igaza van – jegyezte meg –, de mindenesetre vigyázzon magára.

Michael azon nyomban elfelejtette a főnöke tanácsát, és az estét azzal töltötte, hogy magányos sétát tett a Bűn utcában. A Bűn utca nem szerepelt semmilyen londoni térképen. De aki a Hampstead kerület jóravaló térképére csak egy pillantást is vet, annak egyszerre felötlik az épületek kissé szabálytalan labirintusában egy különös tojásdad térség, amely egyszerre magára vonja a figyelmet nemcsak szabályosságával, hanem a belőle kisugárzó utak vonzó rendjével is.

Ezen a téren terülnek el az Amverscombe kertek. Az ovális tér közepén négy ház emelkedik, a 2., 3., 6. és 8. számú; a kertek északi oldalán meg öt ház: az 1., 3., 5., 7. és 9.

Észak felől három út torkollik a kertbe; az elsőnek, az 1. és a 3. szám között, Kertsor a neve, a másodiknak, amely az 5. és 7. számú házak között nyílik a térre, Bethburn Avenue, a harmadiknak, a 7. és 9. számok között, Coleburn Avenue. Az utcák elrendeződése a tér déli oldalán éppen ilyen. A tér közepén valamikor kilenc ház volt, de a megmaradó négy gazdái ötöt leromboltattak, és helyükön a négy ház körül közös parkot rendeztettek. Ilyenformán az ovális tér közepén, a déli oldalon, nem voltak épületek, csak egy nagy fal, amelyet szabályos közökben a kertre nyíló ajtócskák tagoltak, amint London külvárosaiban sokfelé lehet látni.

Valójában ez az egész terület Amverscombe kertek néven szerepelt a térképeken, de a térnek az a része, amely északon övezi tojásdad alakban a középső házakat, történetünk idején csak Bűn utca néven volt ismeretes a rendőrség krónikájában és beletartozott mind a kilenc ház.

Az 1. számú házat, amely a legszerényebb volt valamennyi között, dr. Philip Garon bérelte, egy amerikai orvos, aki sűrűn megtette az utat az óceánon át ide-oda, és mikor visszajött, mindenkor elég csinos összegeket tett be a London and Western Counties Bank helyi fiókjába. Dr. Garon fényes bizonyítéka volt a sok figyelmeztetés haszontalanságának, amelyek az óceánjáró utasokat a dohányzó falain a legfeltűnőbb helyekről óva intik, hogy ismeretlenekkel ne üljenek le kártyázni: ez a figyelmeztetés tudniillik a doktorra nem vonatkozott.

A 3. számú házat tavasszal valósággal elborították az orgonák, a fehér ablakrámák, a vastag vörös falak ki se látszottak alóla; ez az épület Mr. Cunningham lakása volt, akinek nyilván nem volt keresztneve. Bizalmas ismerősei Mush néven tisztelték, de ennek az elnevezésnek az eredete egy kicsit homályos. Mr. Cunningham independens felekezetűnek, independentnek: függetlennek vallotta magát, ami nem jelentett egyebet, minthogy független volt a becsületes élet minden hagyományától és parancsától. Bizonyos értelemben ő volt a kolónia legjobban ismert tagja, mert Mush már kétszer is volt büntetve, egyszer angol, másodszor pedig francia börtönben ült. Nagy becsülete volt, mert a szóbeszéd szerint a legjobb acél pénzszekrényekben is hamarabb lyukat tudott fúrni, mint a szakmában működő bármelyik más gentleman; azt mondta és valószínűleg nem hazudott, hogy tökéletesítette az oxihidrogénes marást, mert egy új elemet is alkalmazott, amely fele idővel megrövidítette a munkát.

Az 5. számú ház lakója egy nagyon jóságos arcú gentleman, aki igen jó volt a szegényekhez. Barátai és ellenségei egyformán püspöknek hívták. Az igazi neve Brown volt, és több bankszédelgésben vett részt, mint a kolónia bármely tagja, bár csak egy büntetés volt a rovásán, az is csak egy kilenc hónapos fegyház volt: afféle légycsípés.

A 7. számú ház tulajdonosa a városi címtárban Mr. Colling Jacques mérnök néven szerepelt. A rendőrség rovott múltúakról szóló nyilvántartása megjegyzi róla, hogy páratlan Céllövő, és zárójelben megjegyzi, hogy mikor a Holland Bank kirablása után letartóztatták, nem volt nála fegyver. A nyilvántartó megjegyzi még azt is, hogy Angliában még nem mértek rá ki büntetést, de a francia börtönök belsejét már ő is látta.

A 9. számra nem csekély lokális büszkeséggel mutatott rá a kalauz: ez volt Millet-nek, a pénzhamisítónak a lakása, akinek egyszer egy tizenöt évre szóló ítéletet varrtak a nyakába, de két esztendő leülése után elbocsátották; a hatóságok kegyelme népszerűtlenné tette a cimborák között, mert azt tartották, hogy szabadulása összefüggésben van néhány régebbi bűntársa hirtelen letartóztatásával: az volt a vélemény, hogy Mr. Millet árulta be őket.