A pénzhamisító - The Forger E-Book

Edgar Wallace

• Herausgeber: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Kategorie: Fremdsprachen
• Sprache: Englisch
• Veröffentlichungsjahr: 2016

Seitenzahl: 711

Beschreibung

Forged notes have started to appear everywhere. Mr Cheyne Wells of Harley Street has been given one. So has Porter. Peter Clifton is rich, but no one is quite certain how he acquired his money - not even his new wife, the beautiful Jane Leith. One night s

Leseprobe

EDGAR WALLACE

A pénzhamisító

*

The Forger

fapadoskonyv.hu2014

Honlap: www.ipubs.hu

E-mail: [email protected]

A magyar nyelvű szöveget fordította

WIESNER JULISKA

Borító: Rimanóczy Andrea

ISBN 978-963-377-534-9 (epub)

ISBN 978-963-377-535-6 (mobi)

© Fapadoskonyv.hu Kiadó

A pénzhamisító

I. FEJEZET

A nagy rendelőszoba a Harley Street 903. szám alatt éppen annyira különbözött minden más orvosi rendelőtől, mint Mr. Cheyne Wells az átlagorvosoktól.

Valamiféle átmenet volt a fogadószoba és a könyvtárszoba közt, amelybe a könyvkedvelő darabonként hordta össze a könyveket. Volt valami barátságos az elhasznált, kissé megkopott bútorokban, a bőrrel bevont pamlagban, amely a pirosló tűz elé volt húzva. Két falat beépített könyvespolcok borítottak, amelyek telve voltak furcsán bekötött, szokatlanul nagy könyvekkel. Az asztalon is könyvek hevertek, és a földre valaki gondtalanul ledobott egy újságot. De sehol semmiféle orvosi műszer nem volt látható, még egy mikroszkóp vagy kémlőcső sem.

A szoba egyik sarkában, közel az ablakhoz, amelyen át sárga fény áradt a szobába, fényezett ajtó volt, amely a fürdőszobába vezetett. Csakhogy ebben a fürdőszobában nem volt fürdőkád, ellenben tele volt rakva üvegpolcokkal és üvegtetejű asztalokkal. Itt azután halomszámra voltak különös gépezetek, és a különféle fertőtlenítőszerek orrfacsaró éles szagot árasztottak. Gondosan lezárt szekrények is voltak itt, telis-tele sorba rakott üvegekkel és acélból és üvegből készült falakkal elzárt fülkécskék, tele különféle orvosi célokat szolgáló edényekkel. De bár Peter Clifton négy év óta állandó látogató volt ebben a házban, még sohasem látta nyitva ezt az ajtót.

Most is ott ült az egyik hatalmas szék karján. Finom metszésű fejét úgy fordította, hogy kiláthatott az utcára, bár egyáltalában nem érdekelte a nagy kocsi, mely a járda szélén állt, sem a szemben lévő ház felső emelete, amelyre öntudatlanul bámult. De érzékeny lelkű ember volt, aki gyűlölte a nyilvánosság elé vinni az érzéseit, és azt szerette volna, ha ebben az órában senki sem láthatná az arcát, még Cheyne Wells sem.

Egyszerre hátrakapta a fejét és a szeme találkozott a másik férfi sötét pillantásával, aki felegyenesedve, mereven állt a kályha előtt.

Mr. Wells meglehetősen sovány ember volt, és ezáltal magasnak látszott, bár a valóságban egyáltalában nem volt magas termetű. Fekete bajuszos, sötét és komor arcában rendszerint volt valami baljóslatú. Ha mosolygott, az egész arckifejezése megváltozott. És most mosolygott.

Peter mélyen felsóhajtott és kinyújtotta hosszú lábait és karjait.

– Mondhatom, szerencsés nap volt, amikor fogorvosnak néztelek – mondta.

Ideges feszültség volt a hangjában, ami nem kerülte ki Mr. Donald Cheyne Wells figyelmét.

– Édes barátom – felelt bólintva –, ez mindkettőnkre nézve szerencsés nap volt, mert mindeddig te voltál a legesztelenebbül bőkezű betegem. És áldom a véletlent, hogy az az úr, akit te tulajdonképpen kerestél, egy héttel az én beköltözésem előtt költözött ki ebből a lakásból.

Peter nevetett.

– Te még a kiérdemesült zápfogamat is meggyógyítottad.

Az orvos arca elkomolyodott.

– Semmiből sem gyógyítottalak ki, csak a rossz sejtelmekből. Az egyetlen bizonyosság, amelyben nyugodtan hihetsz, az, amit sir Williams Clewers állított. Én nem mertem volna olyan pontosan meghatározni az esetet, mint ő; most is kereken kijelentem, hogy a nagy veszélyt elkerültük, de még mindig bekövetkezhetnek a rohamok, amelyekről beszéltünk. Nem tudom, volt-e értelme megbeszélni ezt a lehetőséget sir Williammel, de ha akarod, akár még egyszer is konzultálhatok vele.

Peter erélyesen rázta a fejét.

– Ezentúl nagy körutakat fogok tenni, hogy kikerüljem a Harley Streetet – mondta, azután sietve hozzátette: – Tudom, hogy ez nagyon hálátlan eljárás…

De az orvos megértően bólintott.

– Ostoba volnál, ha nem így cselekednél – mondta, azután másra fordítva a beszélgetést, hirtelen így szólt: – Mikor lesz az ünnepélyes szertartás?

A páciens komoran összeráncolta széles homlokát. Meglepő volt ez a kifejezés egy nagyon gazdag és nagyon jó megjelenésű fiatalembernek az arcán, aki a közeljövőben a legszebb lányt fogja feleségül venni, akit Cheyne Wells valaha látott. Azonban az orvos nem volt túlságosan meglepődve.

– Fél egykor. Természetesen ott leszel? A gratuláció a Ritzben lesz. Azután Longford Manorba megyünk. Azt hittem, Jane inkább európai út után vágyódik, de úgy látszik, mégis jobban szereti Longfordot.

Egy darabig semmi hang sem hallatszott, csak a svájci óra lágy tiktakolása, amely a kandalló párkányán állt.

– Miért ráncolod úgy a homlokod? – kérdezte Wells, mialatt feszült figyelemmel nézte a betegét.

Peter kezei bizonytalan mozdulattal lehanyatlottak.

– Tudja az Isten – én magam sem tudom. De… nagyon különös volt a mi jegyességünk… ezzel a fenyegető rémmel a fejem felett. És Jane néha – hogy is mondjam? – „hideg” nem a megfelelő kifejezés – és nem is közömbös. Legyőzhetetlen, meghódíthatatlan – talán ezzel tudom a legjobban megközelíteni az igazságot. Nem lehet behatolni a lelkébe. Idegen hozzám, és ez félelemmel tölt el. Az egész dolgunk rossz előjelekkel indult – nem tudunk egymással lépést tartani, és mindaddig folytatnom kell ezt a tapogatódzást, míg egy kis világosságot kapok.

A mosoly újra ott bujkált Cheyne Wells szája szögletében.

– Én mutattalak be neki, ez volt az első rossz előjel! – mondta. – És…

– Ugyan kérlek, ne beszélj ostobaságokat – ez volt a legokosabb dolog, amit valaha is cselekedtél. Donald, én imádom Jane-t! A világon mindent meg tudnék tenni érte! És éppen ezért félek tőle, mert így érzek iránta, és mert tudom, hogy ő ezt nem viszonozza. És erre nem is volna semmi érthető oka – ez az egyetlen, sovány vigasztalásom. Úgy érzem, rettenetes gazságot követtem el – betörtem egy békés otthonba – beleüldöztem ebbe az eljegyzésbe, amely tulajdonképpen nem is eljegyzés…

A fogai összeverődtek és az arca ismét szomorúságot, gondteltséget tükrözött.

– Donald, én megvettem őt – mondta egyszerre lehiggadtan.

Az orvos hangosan felkacagott.

– Rejtélyekben beszélsz, barátom – hogyan vehetted volna meg Jane-t? Micsoda ostobaság ez már megint!

De Peter a fejét rázta.

– Természetesen nem álltam oda az apja elé és nem mondtam: – Nekem kell a maga lánya – adok érte százezer fontot – hiszen akkor egyszerűen kidobtak volna. De ügyetlenül, együgyűen, ostobán a sarokba szorítottam Leitht a dolgozószobájában és meggondolatlanul azt mondtam, hogy ezt az összeget letétbe helyezném, ha megnősülnék… És addig még csak kétszer láttam Jane-t! Azt hiszem, ez törte meg az ellenállásukat… Nem vagyok bizonyos benne… Talán gonoszabbnak látom a dolgot, mint amilyen. Tudod, hogy még sohasem csókoltam meg Jane-t?

– Akkor itt a legfőbb ideje, hogy megpróbálkozz – felelt az orvos szárazon. – Egy lány, akinek holnapután lesz az esküvője, megkívánja az érzelmeknek ilyen irányú kinyilatkoztatását is.

Peter végigsimított összeborzolt barna haján.

– Oktalanság bizonyosan, ugye? – kérdezte. Természetesen az én hibám… Néha rettenetes félelem fog el – szinte érthetetlen, ha nem hallott semmit sem rólam. Tudod, hogy mire gondolok. Vagy, hogy talán más terveket borítottam fel… talán Hale…

A rendelőszoba ajtaján gyöngén kopogtattak.

– Ez a feleségem lesz – mondta Wells. – Engedjem be, vagy akarsz még beszélgetni?

– Már eleget beszéltem – mondta Peter szomorúan.

A karcsú, fiatalos külsejű asszony elé ment, aki a szobába lépett. Marjorie Wells harmincöt éves volt, de tíz évvel fiatalabbnak látszott.

– Hallottam, hogy itt van – mondta, miközben a fogai egy pillanatra megvillantak. – Üdv a boldog vőlegénynek! Különben, ma reggel láttam a menyasszonyát is, ragyogott a boldogságtól, amint illik – bár nem magával volt, hanem egy másik fiatalemberrel!

Látta a férje gyors oldalpillantását, amelyet reá vetett, de úgy tett, mintha nem venné észre. Egy hajszálnyi malícia mindig volt Marjorie legártatlanabb megjegyzéseiben is, de ez már több volt a soknál. Az orvos fogta fel a támadást.

– És az a fiatalember talán éppen Basil Hale volt?

Látta, hogy Peter szürke szemeivel kérdően fordul Marjorie felé. És az az ember, aki valamikor helyettes bíró volt Gwelóban, és habozás nélkül felakasztatta a lázadók vezérét, most észrevehetően remegett.

– Basil volt csakugyan, a szegény jó Basil! Meg vagyok róla győződve, hogy bűnösnek érezte magát…

– Miért?

Ha Cheyne Wells ezen az érces, kemény hangon beszélt, a felesége egyszeriben szelíd és bűnbánó lett.

– Gonosz fecsegő vagyok, ugye? Igazán sajnálom, Peter.

A fiatalember felvette a kalapját és mosolygott, mintha titkon valami jó tréfára gondolna.

– Tökéletesen igaza van – mondta egyszerre haragosan. – Egy asszony sem mér reám oly kegyetlen támadásokat, mint maga. Kérlek, Wells, holnap este ebédelj nálam!

Az orvos bólintott.

– Férfiestély lesz – mondta jelentőségteljesen. – Természetesen jövök, nem bánthatlak meg az esküvőd előestéjén.

Az ajtóig kísérte Petert és a legfelső lépcsőn várakozva állt, míg a Rolls-Royce eltűnt a Wigmore Streeten. Azután visszament a rendelőszobába.

– Tulajdonképpen mi baja van Peternek? Teljesen egészségesnek látszik.

Olyan hangon adta fel ezt a kérdést, mintha meg volna róla győződve, hogy Peter csak miatta járt olyan sokat a házhoz.

– Már legalább tízszer megmondtam Marjorie, hogy nem vagyok hajlandó elárulni a betegeimet, még álmomban sem. És, Marjorie – tette hozzá, amikor látta, hogy az asszony bosszús vállrándítással indul az ajtó felé –, ne bosszantsd Petert – hiszen értesz, ugye?… Mi az?

A szobalány ott állt a nyitott ajtóban. Ezüsttálcán keskeny, megcímezetlen lepecsételt borítékot nyújtott Wells felé. Felbontotta és névjegyet szedett elő belőle. Egy pillantást vetett reá.

– Rendben van, vezesse be, kérem, Mr. Roupert. Azután elmehet. – Most a feleségéhez fordult: – Majd később beszélünk Peterről és más egyebekről.

Még mielőtt befejezte volna a mondatot, az asszony már becsukta az ajtót maga mögött.

Széles vállú, magas férfi lépett a szobába. A haja már egészen megszürkült, de katonásan tartotta magát. Cheyne Wells becsukta az ajtót és látogatóját odavezette egy székhez.

– Foglaljon helyet, barátom!

Rouper detektívfelügyelő gondosan letette a kalapját az asztalra, lehúzta barna bőrkesztyűit és aggodalmaskodva belenyúlt a kabátja belső zsebébe. Végre, mikor a napfényre húzott egy vastag bőrerszényt, megnyugodott, azután leült.

– Sajnálom, hogy zavarom, doktor – kezdte. – Tudom, hogy nagyon el van foglalva, de beszélnem kell magával.

Mr. Wells várakozott, kíváncsian és csodálkozva.

– Itt van. – A felügyelő összehajtogatott fehér papírt vett elő, és kiterítette az asztalra.

– Ötvenfontos bankjegy. Sehogy se tudtuk volna kinyomozni az esetet, de a maga bélyegzője a bankjegy hátára van ütve. – Feltette a szemüvegét és hangosan olvasta: „D. Cheyne Wells, M. R. C. S., Harley Street 903.”

Odanyújtotta az orvosnak, aki megfordította és megnézte a bankjegy hátán a megfakult, piros pecsétet.

– Igen – mondta –, ez az én bélyegzőm… különféle alkalmakkor szoktam használni, de nem emlékszem, hogy ezt a bankjegyet valaha is lebélyegeztem volna.

– De arra emlékszik, hogy ez a bankjegy a birtokában volt – vagy arra, hogy kitől kapta?

Cheyne Wells elgondolkozott.

– Igen, az ötvenfontos meglehetősen ritka pénzegység – egy betegemtől, Peter Cliftontól kaptam. A Kempton Park-i futtatásnál adtam ki – néhanapján szeretek fogadni, de gyűlölöm, ha a bukméker nyer.

A detektív bölcsen mosolygott.

– És elveszítette?

Mr. Wells nevetve rázta a fejét.

– Sőt, nyertem néhány száz fontot.

Rouper egy boríték hátlapjára sietve feljegyzett valamit.

– Mr. Peter Clifton. Azt hiszem, ismerem ezt az urat – mondta. – A Carlton House Terrace-ben lakik.

– Miféle titokzatos dolog ez már megint? – kérdezte Wells és jókedvűen hozzátette:

– Csak nem akarja azt mondani, hogy lopta a pénzt?

– Nem, Sir. Hanem ez a pénz hamis. Ez a Nagy Ismeretlen legújabb, leglelketlenebb gazsága! A papír árulta el.

Nem volt szükség részletesebb magyarázatokra, hogy ki is az a Nagy Ismeretlen, öt évvel ezelőtt kéretlen megjelenése a pénzpiacon az egész világ bankárjait izgalomba hozta. Már oly régóta folytatta működését, hogy senki sem tudta, ki ruházta fel ezzel a névvel. (Tulajdonképpen egy rendőrtisztviselő keresztelte el így, amikor vallomást tett a Nagy Ismeretlen egyik embere ellen.)

– Ezelőtt legalább az angol bankjegyeket békében hagyta – mondta Rouper. – Az Afrikai Banknál kezdte a pályafutását, azután működése színterét áttette Svájcba. Később heves támadást intézett az Egyesült Államokban a százdollárosok ellen. Utána újra Franciaországban tűnt fel. Azt hittük, most ismét az USA-nak szenteli magát – de egy bankjegyről, amelyet Párizsban fedeztünk fel, megdöbbenve megállapítottuk a tényt, hogy Anglia ellen fordult.

Lihegve, köhögve nevetni kezdett.

– Legyen nyugodt, magára nézve nem lehet a dolognak semmiféle kellemetlen következménye – biztosította az orvost, aki aggódó arccal állt mellette. – A bankban fogták el a pénzt, én meg a hamisítót szeretném elfogni!

Wells kinyitotta a kis fali szekrénykét és elővett egy könyvet.

– Egészen biztos akarok lenni a dolgomban – mondta. Gyorsan lapozni kezdett, azután egyszerre megállt. – Igen, itt van… Mr. Peter Clifton, 52 font, készpénz. Sohasem szokott csekkel fizetni.

– A szám is be van írva?

Mr. Wells a fejét rázta.

– Nem, sohasem szoktam beírni a számot. Nagyon nagy munka volna. A legtöbb betegem készpénzzel fizet.

A detektív végigfutott a szemével a lapon.

– Még csak a dátumra vagyok kíváncsi – mondta bólintva, azután elővett a zsebéből egy könyvecskét és lapozni kezdett benne. – Igen, Kempton ugyanazon a napon volt. Köszönöm, doktor.

Cheyne Wells őt is az ajtóig kísérte. Amikor visszatért, elgondolkozva összeráncolta a homlokát. Nem annyira a hamis bankjegy izgatta. Sokkal különösebb volt ennél, hogy nem ő ütötte a bélyegzőjét az ötvenfontosra. De hát akkor ki? És miért?

II. FEJEZET

– Itt volt ma Peter?

John Leith felnézett az újságjából, mintha csak egészen véletlenül ötlött volna az eszébe ez a kérdés.

– Nem, apuskám.

Mr. Leith ismét elmerült a napi hírekbe. Erőteljes ember volt. Hosszú szakálla, amely valamikor szőke volt, egészen megszürkült.

A tágas, levegős festőműteremben hatalmas ablakok voltak, a falai pedig tele voltak akasztva képekkel, úgy, hogy tenyérnyi hely sem maradt üresen. Voltak itt tájképek, tanulmányok, nagy mesterek műveinek a másolatai. Mr. Leith gyakran panaszosan kijelentette, hogy az anyagi jólét tönkretette őt, mint művészt. Egy darab idő múlva összehajtogatta az újságot, és ismét reátért kedvenc vesszőparipájára.

– A nyomor ösztönző ereje nélkül az ember szeszélyes és haszontalanul elvesztegeti az idejét. Ha a festő igazán nagy akar lenni, fesse azt, amit a közönség kíván tőle. A nagy mesterek legigazibb remekműveiket rendelésre csinálták – Murillo, Leonardo, Bellini, Michelangelo – valamennyien a templom szolgálatába állították művészetüket! Greuze egyre festett, eszeveszetten, hogy különc, követelődző feleségét elláthassa pénzzel. Morland és vendéglői cégérei – Gainsborough és hercegnői – amint egy festő abban a helyzetben van, hogy szabadon választhatja a témáit, akkor befellegzett szegény fejének!

De a lány nem túlságosan érdeklődött a művészek iránt. A lábait maga alá húzva, a kezeibe támasztotta az arcát és a dívány karfájára könyökölt. Komoly tekintettel nézett arra az egyetlen emberre, akit minden feltétel nélkül szeretett.

– Mi nagyon gazdagok vagyunk, ugye, apuskám?

A férfi elhúzta a száját.

– Megjárja, fiacskám.

– Hát akkor miért kell mindenáron feleségül mennem Peterhez? Tudom, hogy rettenetesen gazdag, és azt hiszem, szeretem is egy kicsit. De néha van valami az arcában, ami megijeszt… Talán még jobban meg tudtam volna barátkozni vele, ha… ha nem ment volna minden ilyen erőszakos sietséggel.

John Leith lustán kinyújtózott és megfogta a lánya kezét.

– Drágám, én akartam így. Szeretnélek elhelyezve tudni.

Jane ijedten nézett reá.

– Csak nem vagy beteg, apuskám?

Az öregúr hangos nevetése magában véve is meggyőző válasz volt.

– Nem, nem vagyok beteg – mondta derülten. – Semmit sem titkolok előtted. Csak azt szeretném, ha mielőbb férjhez mennél. Peter jó fiú, és amint mondtad, rettenetesen gazdag.

– És hogy jutott ehhez a sok pénzhez? – Jane máskor is előállt már ezzel a kérdéssel. – Sohasem beszél a rokonairól; ha valaki ilyen nagy vagyont örököl, arról mindenki tud. Basil azt mondja…

– Basil nagyon sok fölöslegeset fecseg. – Mr. Leith nyugodt hangon beszélt, de Jane mégis azt következtette belőle, hogy Basil kegyvesztett lett. – Nem is hallottál semmit Peterről?

– De igen, telefonált. Valami rendőrfelügyelő volt nála a lakásán. Egy hamisított ötvenfontosról kérdezte ki, amelyre Donald Wells neve volt reábélyegezve. Peter nagyon izgatott volt; tudod, hogy ilyenkor milyen furcsa, magas hangon beszél.

– Hamisított ötvenfontos… az újságban is olvastam valamit arról a gazemberről, a Nagy Ismeretlenről. – Mr. Leith újra felvette az újságját. Hangosan felolvasta a cikket és hozzáfűzte egyéni gondolatait.

– Micsoda csirkefogó! El fogják fogni… bizonyosan, Peter nyomra vezeti a rendőrséget. Nagyon eszes ember ez a Peter. Valóságos átok rajta az a sok pénz. Igazán nagy ember lenne belőle, legalább olyan tehetséges, mint Zohn. Komolyan mondom, Peter rézkarcai kitűnőek. Emlékszel azokra a gyönyörű dolgokra, amelyeket neked csinált?

– És amelyeket te elvesztettél – mondta Jane szemrehányóan. Leith idősebb emberek szokása szerint panaszkodott, hogy az emlékezőtehetsége cserbenhagyja.

– Fogalmam sincs, hol az ördögben hagyhattam… valahová elmentem és zsebre vágtam; esküdni mernék, hogy a vonaton felejtettem.

A fiatal lány annyira el volt foglalva a férjhez menés gondolatával, hogy ismét visszatért az előbbi beszédtárgyhoz.

– Ha már az elvesztésről beszélünk – mondta sóhajtva –, mondd, apuskám, el tudod képzelni, hogy negyvennyolc óra múlva férjhez megyek? És ami a legrettenetesebb, egy csöppet sem vágyódom utána.

Az öregúr letette az újságját, felpattantotta a szivaros dobozát és kivette az első szivart, amelyik a kezébe került. Az egyik végét leharapta és ugyanakkor rágyújtott.

– Az ifjúság tele van színes és boldog illúziókkal. – Mélyen beszívta a szivar füstjét, azután folytatta: – És a legelső, legfontosabb illúzió az, hogy minden menyasszony véghetetlenül boldognak és türelmetlennek érzi magát az esküvő előtti negyvennyolc órában. És minden menyasszony hisz a jövőben, és csak elvétve akadnak olyan szánalomra méltó teremtések, akik ilyenkor is komoly kétséggel és aggodalommal gondolnának a jövendő életükre.

A szemüvege fölött a lányára nézett.

– Bizony, drágám, az okosak így cselekszenek. Hidd el, az a kivétel, ha két fiatal ember életre-halálra szereti egymást.

– Szóval, ez a helyzet egészen természetes? – Jane bólintott, mintha csakugyan hinne ebben a lehetőségben. – Jó, elhiszem, de mondhatom, cseppet se mulatságos. Olyan érzésem van, mintha mondanom kellene valamit – kiutat keresni az érzéseimből és aggodalmaimból, és mindent meggyónni valakinek. Más szóval, szeretnék őszintén beszélni Peterrel, de nem tudok.

Körülnézett a szobában. Valaki megnyomta a kilincset és gyors mozdulattal betoppant a szobába. Mr. Leith felállt és a látogatóra bámult.

– Éppen magára vártam, Basil – mondta.

– Nem mondhatnám, hogy túlságosan barátságosan fogad. Miféle bűnt követtem el?

Voltak idők, amikor Jane valósággal ki nem állhatta Basilt. És semmi sem bizonyítja jobban az asszonyok ellentétes természetét, mint hogy ezek az időszakok rendszerint olyankor következtek be, amikor Basil Hale mindenáron tetszeni akart neki.

Kerek, piros arca volt; a haja vöröses színben játszott és a szemei örökké mosolyogtak. Állandó fogadkozásai a bosszúságok és kellemetlenségek állandó forrását jelentették Jane-nek, és a bosszúságában volt egy árnyalatnyi kényelmetlen érzés is. Ösztönszerűen tudta, hogy Basil vakmerősége nem ismer határt, és ugyanabból a fából van faragva, mint az útonállók, akik egyszerűen elveszik azt, amit megkívántak, senkitől sem kérnek engedélyt és nem félnek senkinek a bosszújától. Annyira az ellentéte volt annak a képnek, amelyet Jane a lelkében az ideálról megalkotott, amennyire ez egyáltalában lehetséges. Nem volt szép; határozottan hajlamos volt a hízásra; de az életrevalósága, az élelmessége valósággal nem ismert határt. Férfiaktól és nőktől egyaránt megszerezte, amit akart, és végül kifosztottan, megsemmisítve hagyta ott áldozatait.

Ragyogó arccal, elragadtatott mosollyal állt most az ajtónál és egyáltalában nem hozta zavarba John Leith hangjának a barátságtalan csengése, sem a lány haragos tekintete. Ragyogóra simított hajától fényesre dörzsölt cipője hegyéig minden csillogó volt rajta. Fehér mellénye ónix gombjának a közepén kis gyémántszilánk szikrázott, és két nagyobb briliáns gomb díszelgett az ingében. Még a gardénia is, amelyet a kabátja gomblyukában viselt, egészen különös, ritka fajta volt.

– Mi baj van és mire jó ez a hideg fogadtatás? A művészbálba készülök. Volna kedve jönni, Jane?

– Jane nem megy se a művészbálba, se máshová. Néhány szavam volna magával, Basil.

Leith felállt és a dolgozószobája felé mutatott, amely a műteremből nyílt.

– Egek ura! Csak nem fog megszidni? – Basil halkan, vihogva nevetett. – Ne engedje, Jane! Mindent türelmesen el fogok viselni, ha megígéri, hogy azután táncolni jön velem. Jane, milyen isteni szép maga ma este – komolyan, becsületszavamra mondom! Igazán Isten ellen való vétek, ha feleségül megy ahhoz a fajankóhoz.

– Hale!

Ha Mr. Leith a vezetéknevén szólította, Basil sohasem mondott ellent.

Amikor a dolgozószoba ajtaja becsukódott mögöttük, megszólalt az előszobacsengő és Jane odasietett a széles ablakhoz. Nagy Rolls-Royce állt az Avenue Roadon, a kapujuk előtt. Vajon félelem, ijedtség volt az, amit érzett? Valami bántotta, aminek sehogyan sem tudott a nyitjára jönni. Nem akarta bevallani magának, de mégsem tudta elhallgattatni a megsemmisítő igazságot: a férfi, akinek negyvennyolc óra múlva a felesége lesz, untatta és a terhére volt!

Minden erejét összeszedve igyekezett örömet mutatni, amikor a szobába lépett. Meleg hangon köszöntötte, ami meglepte és örömmel töltötte el a férfit. Gyűlölte magát ezért a csalásért. Peter legrosszabb ruháját viselte, és szokatlanul ideges és szótlan volt.

Cheyne Wells azt állította, hogy Jane a legszebb nő Londonban. De még több joggal állíthatta volna, hogy a legkülönlegesebb. Szabályos arca és alakja, hibátlan arcbőre volt, amely megadta a lényének a természetes bájt és kecsességet. De volt valami benne, ami már nem is a testének a megnyilvánulása volt, valami különös fényesség, amely szürke szemei mögött rejtőzött – valami megtestesült illat, amely forró hajnalokat idézett fel az emberek emlékezetében és tó partján nyíló nárciszokat.

– Ma már nem vártam magát.

Milyen elcsépelten hangzott ez a néhány szó!

– Nem – felel a férfi –, magam sem tudtam, hogy még idejövök. De annyi mindenre gondoltam. Talán sejti is, hogy mire.

Ha Peter többet beszélt a szokottnál, rendszerint összefüggéstelenül követték egymást a gondolatok.

– Mire gondolt?

– Elsősorban magára. Félek, hogy talán – hogy is fejezzem ki magam – hiszen tudja…

Jane tudta, de nem akarta kisegíteni a zavarából. Valami kicsinyes elégtételt érzett ebben a kegyetlenségben.

– Igen, magára és mindenre. Miért kockáztassuk meg a házasságot, ha maga nem akarja minden áron, egész lelkével? – Azt hiszem, – ugye nem akarja?

Egyetlen elszánt pillanatig minden arra ösztönözte, hogy megmondja az igazságot, és csak azzal vegye el az élét a csapásnak, amelyet reá mér, hogy cserében felajánlja a barátságát.

– Talán csak nem akarja az eljegyzésünket felbontani, Peter?

Milyen művészettel tudott hazudni! Megrémítette az a tény, hogy kétféle csengést tud adni a hangjának.

– Én… Nem. Azt gondoltam, hogy talán maga akarja – talán jobb volna, ha maga…

– Azt akarja, hogy én bontsam fel?

Egyszerre tudatára jutott, milyen veszedelmes irányba terelődött a beszélgetésük. Átérezte, hogy ha közben az édesapja visszatérne, az csak siettetné a döntést, és végleges búcsúvá változtatná azt, ami most még csak homályos elgondolás, habozó szándék.

– Hogy lehet ilyen meggondolatlan? Eszem ágában sem volt soha ilyen… – Elhallgatta a szót, amit ki akart mondani: „lehetetlenség”. Úgy érezte, sehogyan sem illene ide. Szerencsére, betöltötte a hiányt. Ha ugyan egy nagy mély sóhajtás be tud tölteni valamit.

– Sajnálom… Egészen ki vagyok forgatva magamból ma este. Egy rendőrtisztviselő volt nálam, hiszen meséltem. Titkon nagy csodálója vagyok a Scotland Yardnak. Fiatal gyerek koromban szolgálatot teljesítettem a rhodesiai rendőrségben.

– Talán aranybányát is talált Rhodesiában?

Mosolyogva tette fel a kérdést, de határozott célja volt vele. Peter zavara megdöbbentette a lányt.

– Nem. Én… a vagyonomat… az édesapámtól örököltem.

Jane esküdni mert volna reá, hogy Peter keze, amellyel végigsimított az arcán, reszket. Úgy látszik, a fiatalember is észrevette, hogy valami magyarázattal tartozik szokatlan felindultságáért.

– Olyan hirtelen hozakodott elő ezzel a kérdéssel! Szinte úgy éreztem, mintha azzal akarna meggyanúsítani, hogy loptam a pénzem!

A lány egy pillanatra sem vette le róla éles nézésű szemét.

– Hiszen egy szót sem szóltam pénzről! Csak tréfáltam. Azt sem tudom, léteznek-e egyáltalában Rhodesiában aranybányák.

Hazudott minden szavával és az ügyetlen csönddel, amely most következett.

Magában arra gondolt, hogy Peter éppen az az ember, akiért a legtöbb lány bizonyosan irigyeli. Elismerte, hogy a külső megjelenése kitűnő – általában véve az ilyen arcok tetszettek neki. Az egyenes metszésű orr, a kemény homlok és a nagy, inkább mélyen fekvő szemek. A termete is pompás – igazi atlétaalak. Ha csak beszélne! És megvolna benne Basil biztonsága és Donald Wells nagyvilági fellépése!

Peter most leült. Talán még sohasem volt a műteremben vendég, aki ennyire kényelmetlenül érezte magát. Az ujjaival játszott, és szokott zavart-szórakozott modorában igyekezett társalgást kezdeni az időről és a rézkarcokról.

John Leith kijött a dolgozószobából és Basil kissé megenyhült modorban követte.

Annyira azonban mégsem szívlelte meg az intelmeket, hogy ne intett volna Jane-nek, amint el tudta kapni a pillantását. Egyikük sem volt még eléggé megtörve.

– Komolyan kérem, Jane, csak nem akar lemondani erről az utolsó lánykori mulatságáról? Itt a meghívó a művészbálra! Egy perc alatt fel tud öltözni. A mi derék Peterünk sem bánja. Fogadni mernék, hogy már is szeretne üzleti ügyeiről beszélni.

A lány várakozásteljesen nézett Peterre. Összeráncolta a homlokát – először, amióta ismerték egymást. Ez döntötte el az elhatározását.

– Azt hiszem, elmegyek, apuskám – mondta.

Mr. Leith vállat vont. Mire Jane lejött a szobájából, csodaszépen, tündéri, halványzöld ruhájában, Peter már hazament.

De csodálatosképpen nem mulatott jól ezen az estén.

III. FEJEZET

Amikor Peter kilépett a kocsijából a Szent György székesegyház előtt, legalább ötven fényképezőgéppel nézett farkasszemet. Egy tucat sürgető hang szólította fel, hogy maradjon mozdulatlanul – és azután gyors egymásutánban hangzott a pillanatzárak kattogása.

– Köszönöm, Mr. Clifton – mondta egy fotoriporter.

– Én köszönöm – mondta Peter gépiesen.

Ugyan mi hozhatta ide ezeket az embereket? A templomban minden padsor tele volt, és mindent betöltött a hervadó virágok illata. A legnagyobb részük idegen – dologtalan emberek, akiket idecsábított az érdekes látványosság, amikor kétmillió font feleségül veszi a szépséget. Lusta, tátott szájú asszonyok bámultak reá és taszigálták egymást. Az egyik padsorban megpillantotta a szolgáját, a másikban az inasát a feleségével. Forby tiszteletteljesen mosolygott, de az arcáról komor bizonytalanságot olvasott le. Talán nem tetszik neki új úrnője. Rettenetes, hogy ennyi ember élete függ egytől. Fakadó bimbókkal volt feldíszítve az egész kórus korlátja, az oltár is tele volt virágokkal. Kesztyűs kezével idegesen forgatta a kalapja karimáját.

– Megvan a gyűrű?

– Tessék?

Belenyúlt a kabátja zsebébe. Igen, ott volt. Eleinte Jane azt mondta, hogy mindegy, ha arany vagy platina gyűrűt kap, de végül mégis kijelentette, hogy platinát akar.

Marjorie Wells a legtömöttebb padsorból mosolygott feléje. Szokatlanul idegesnek látszott, és a mosolya csöppet sem volt barátságos. Talán még mindig folytatta a néma tiltakozást a tény ellen, hogy Donald volt a menyasszony vőfélye. Az ellentmondás valósággal a vérévé vált. Azt mondják, szerencsétlenséget jelent, ha a vőfély házas ember. De ki hallott már ilyent? Peternek bizonyosan van más jó barátja is. Talán az ügyvédje? De nem, hiszen az is fiatal házas, az ügyvédek korán nősülnek.

Hevesen integetett Peter és Donald felé. Peter akkor vette észre, amikor véletlenül szembefordult vele. Megijedt. Marjorie nem ismert semmiféle tekintetet, talán még most sem fogja megkímélni kellemetlen megjegyzéseitől.

– Az Isten szerelméért, hát meddig várjunk? – kérdezte türelmetlenül a barátjától.

Wells az órájára nézett.

– Legfeljebb, ha egy perc óta vagy itt. Türelmetlen vagy?

– Egy kicsit. Szerettem volna tegnap beszélni Jane-nel. Nem tudom megérteni, hogyan mehetett el Hale-lel táncolni.

Wells szorosan összeharapta keskeny ajkait. Azt gondolta magában, hogy Jane legalábbis verést érdemelne. Az egész város róla beszélt – két nappal az esküvője előtt kettesben vacsorázott Basil Hale-lel.

Most mindenki összeszaladt és előrenyújtott nyakkal figyelt. A kórus kacsázó léptekkel közeledett a menyasszony elé. – Igen, kacsáznak, ez a legmegfelelőbb kifejezés – döntötte el magában Peter. – Úgy jönnek, mint fehér kacsák, kettős sorokban…

Jane itt volt, eljött! Az orgona vibráló hangja megszólalt, s magas, tiszta hang vezette a fiúk üde kórusát. Most sokkal méltóságteljesebben indultak visszafelé. Jane ott állt az édesapjába karolva, és mögötte titokzatos, ismeretlen, fehér ruhába öltözött fiatal lányok. Nem ismert fel egyet sem közülük – még Jane-t sem ismerte fel, csak egyre bámult maga elé, míg Wells megfogta a karját és odavezette…

A térdelés nagyon kényelmetlen volt, de Jane-nek, úgy látszik, nem esett nehezére. Vajon hideg lesz-e a keze, ha megfogja? De nem; meleg volt és lágy: amikor megérintette, úgy érezte, mint valami gyöngéd becézést.

Jane egyszer sem nézett reá; a hangja tiszta volt, amint a pap kérdéseire válaszolt – de akkor sem nézett Peterre és nem karolt a karjába, amikor megindultak a sekrestye felé. Peter annyira el volt kábulva, hogy gondolkoznia kellett, mielőtt aláírta a nevét – teljes fél percig tartotta remegő kezében a tollat…

Még több pillanatzár kattant, és egész tömeg verődött össze, amikor beszálltak a kocsiba. Rendőr állt a lépcsőn és vigyázott, míg a tömeg eltisztult a térről.

– Rettenetes volt, ugye? – kérdezte Jane.

– Igen… igen… – nem tudom.

Egyedül voltak, de nem érezték át jobban az egyedüllétet, mintha színházból, vagy társaságból kísérte haza a menyasszonyát. És semmi öröm, semmi rendkívüli nem volt ebben az egyedüllétben.

– Nagyon jó akarok lenni magához – mondta egyszerre Peter.

Mindenáron ki kellett mondania ezt a közhelyet. Jane behúzódott a kocsi sarkába és életében először zavarban volt.

Szerencsére, a tizenkettedik órában úgy intézkedett, hogy a gratuláció ne a szállodában, hanem az Avenue Roadon legyen. Néhány száz sürgönybe került, és kevesebben fognak eljönni. És éppen ezt akarta.

Odahaza, a maga szobájában leült, hogy kissé összeszedje a gondolatait. Egészen betöltötte most a saját sorsa, de újra meg újra az eszébe ötlött Peter. A komornája látta, hogy az arca elborul.

– Jó volna, ha már lemenne a nagyságos asszony.

Nagyságos asszony! Tehát ezentúl a neve: Mrs. Peter Clifton. Nem volt most ideje gondolkozni ezen a furcsaságon.

– Porter, aki a virágokat szállította, azt mondta, hogy Mr. Clifton rossz ötfontost adott neki. Mondtam Porternek, hogy a nagyságos asszony majd rendbe hozza…

– Rossz ötfontos? Hamisítvány?

Jane első pillanatra mulatságosnak találta az esetet.

– Igen, Miss. A postára ment vele és ott megkérdezték, hogy hol kapta. Ez az egész, amit tudok. Porter azt mondja, nincs olyan helyzetben, hogy ilyen nagy összeget elveszíthessen.

Hamis ötfontos! Mily furcsa! Tegnapelőtt az ötvenfontos miatt volt a felfordulás. Most már nem is találta olyan mulatságosnak az esetet.

Kihúzta az íróasztal fiókját, előszedte az erszényét és kinyitotta.

– Itt egy másik ötfontos – mondja meg Porternek, hogy ezért ugyan kár volt aggódni. Tudhatta volna, hogy nem éri semmi kár. Mr. Clifton is bizonyosan kapta valahol a pénzt.

Lefelé indult és annyira elgondolkozott ezen a második hamis bankjegyen, hogy alig talált a műterembe. Jelenleg nem beszélheti meg ezt a dolgot Peterrel. Hiszen különben is annyira nehezére esett vele bármit is megbeszélni…

Végre szabad volt mindentől, hála Istennek – a fehér selyemruhától, a fátyoltól, az enyhén illatozó bokrétától. Végre nem kellett többé mosolygós, boldog arccal fogadni mindenféle közömbös ember szerencsekívánatait.

Basil Hale volt az utolsó, aki sokatmondó tekintettel odalépett hozzá.

– Parancsot kaptam, hogy ne terheljem és ne bosszantsam magát – mondta, és mialatt beszélt, megszorította Peter kezét, anélkül, hogy egy tekintetre is méltatta volna. – Legyen boldog a házasságában, Jane! Térjen vissza mielőbb és a barátait – jaj!

A keze még mindig Peter kezében nyugodott, aki most alaposan, kíméletlenül megszorította.

– Kívánjon nekem szerencsét! – mondta hidegen.

Jane most először találkozott egy pillanatra a másik Peterrel.

– Istenemre, nagyszerű fogása van! – mondta elismerően Basil.

Ez az egyetlen emlék maradt meg tisztán a fejében, ezt vitte magával a fehér virágok és az ezüst konfetti zűrzavarából.

Amikor a kocsi gyorsan és zajtalanul keresztülfutott Hampstead Heathen, lesöpörte az utolsó konfetti szemecskéket is a kabátjáról, azután a férjére nézett. Peter karba tett kezekkel ült és elgondolkozva bámult ki az utcára. Meg akarta kérdezni tőle, hogy boldog-e, de mintha a nyelve nem akart volna engedelmeskedni. Azután eszébe jutott az ötfontos. Azt hitte, hogy Peter nem hallotta, és másodszor is megkérdezte.

– Porter? Igen, adtam neki egy ötfontost. Hamisítvány volt? Micsoda hanyagság!

Hanyagság! Nem ezt a szót várta Jane. Egyszerre mindenáron szerette volna szóra bírni a férjét – most egészen benne élt a jelenben, a jövőre nem tudott józan ésszel gondolni.

– Maga akart Longford Manorba menni, Jane – mondta a férfi váratlanul.

– Csakugyan? – Jane tudott kihívó hangon is beszélni.

– Én azt hittem, hogy vagy Párizs vagy…

– Ne mondja, hogy Como – vágott közbe Jane lihegve. Úgy érezte, ha Peter kimondja ezt a szót, valami rettenetes fog történni.

Peter elpirult.

– Nem ismerem Comót – mondta kissé mereven. – De minden inkább az eszembe jutott volna, mint Longford Manor. Azt hiszem, nem fogja szeretni ezt a helyet, ha megismeri.

– A ház a sajátja? – Jane megkerülte a választ.

– Nem – egyszer kibéreltem három hónapra, amikor túlságosan beteltem a városi élettel. A tulajdonosa állandóan távol van, és akármikor meg lehet kapni. A birtok nagyon csinos, és az én szememben az elhagyatottsága csak előny volt.

– Bizonyosan nekem is fog tetszeni – felelt merészen Jane, azután folytatta: – Ne csodálkozzon, ha ma kissé ideges vagyok. – Az esküvő nagyon elővette az idegeimet. Látta Marjorie-t? Az a nő szerelmes magába.

Peter sokkal jobban meg volt lepve, semhogy felelni tudott volna.

– Egészen biztos vagyok benne. Olyan gyűlölködő pillantásokat vet mindig reám. Nem különös?

– Esküdni mernék, hogy csalódik – mondta Peter egyszerre hevesen.

– Talán igen – magában. Marjorie gyűlöl engem.

– De miért?

Jane a fejét rázta. Keresztülhaladtak a tottenhami főutcán és elérték az Epping Roadot. Peter újra a nászútra terelte a beszélgetést, bármennyire is szerette volna Jane folytatni a megfigyeléseit Marjorie Cheyne Wellsről.

– Azután is elutazhatunk még – mondta a férfi rábeszélő hangon – New Yorkba, Long Islandre, vagy akárhová. Isteni szép a tengeren. Nagyon sok embert ismerek az Egyesült Államokban. A múlt évben odaát voltam Bourke-kel. Nagyon tekintélyes ember a Scotland Yardnál.

Gyakran volt odaát Amerikában – szórakozásból, hogy elűzze az unalmat.

Jane csodálkozott, hogy Peter miért keresi detektívek ismeretségét, és miért barátkozik velük.

Szokatlanul sokat beszélgettek ezen a fárasztó esemény teljes napon. A dombtetőről Jane szívdobogva pillantotta meg a távolban, Newport mögött, Longford Manor kéményeit. Mielőtt még összeszedni és rendezni tudta volna a gondolatait, az autó már behajtott a kertbe, és lassított a ház kapuja előtt.

Két férficseléd állt várakozóan a nyitott kapuban, mind a ketten nagyon öreg emberek, akik már hosszú évek óta álltak a tulajdonos szolgálatában. Az öreg szobalány egy csésze teát hozott Jane-nek a faburkolatú nappali szobába. Budoár túlságosan szép név lett volna ennek a szigorú külsejű szobának.

Peter hálószobája, éppen úgy, mint az övé, ebből a szobából nyílt. Mialatt Jane lassan kortyolgatta a forró italt, megjelent az ajtóban.

– Még nem látta a kertet és a grottát? – kérdezte a feleségétől.

Jane gyermekes örömet érzett, hogy kimehet a szabad levegőre, a délutáni ferdén tűző napsugarakba. De amikor Peter karon fogta, annyira hideg és részvétlen maradt, hogy egy darab idő múlva ismét ügyetlenül elengedte.

Nem akart múlni az idő. Munka volt végigélni minden percet, és a megerőltetéstől fáradtnak érezte magát, amikor a szobájába ment, és az öreg szobalány segítségével átöltözött ebédhez.

Valamiért mégis hálás volt Peternek: Anna azt hitte, hogy már a mézeshetek végén tartanak.

– Mr. Clifton azt mondta, hogy idehozza a nagyságos asszonyt, mielőtt visszatérnek Londonba. Nem nászútra való ez a hely. Gyakran kiadjuk a házat egy-egy hónapra, de nagyságos asszony az első lady, aki itt fejezi be a mézesheteit.

Vacsora közben ezért kedvesen köszönetet is mondott Peternek.

– Anna nem olvas újságot, különben tudná, hogy hazudtam – mondta Peter, és észrevehetően sietve másra terelte a beszélgetést.

A végeérhetetlen hosszú estét a nagy könyvtárszobában töltötték, amely a Manor-ház egyik szárnyában foglalt helyet. Egyszer vagy kétszer Peter beszélgetést próbált kezdeni, de gondolatai folyója mindannyiszor összefüggéstelen szavak zátonyára futott. Jane-t mind erősebben fogta el a vágy, hogy kimeneküljön a házból, és valami alkalmatosságot keressen, ami hazavinné. Ha a férje a háztartásról, a jövőről beszélt, mereven ült a helyén és igyekezett magán uralkodni.

– … Aláírhat, amilyen csekket akar, Jane – olyanformán rendeztem el a dolgot, mintha közös folyószámlánk volna. De a pénz nagyon prózai beszédtárgy a mézeshetekben, ugye?

– Maga igazán nagylelkű volt, Peter.

Peter egyre jobban belebonyolódott az ügyetlenségébe.

– Ó, olyan csekélység volt, amit tettem – a százezer fontra gondolok. A pénz a legkegyetlenebb fegyver a világon – néha csodálkozom, hogy még nem éltem vissza vele.

– A pénz megad magának mindent, amire vágyódik.

Valami kobold dolgozott benne: hogyan is gondolhatta volna Peter, hogy mindezzel csak időt akar nyerni kétségbeesésében?

– Nekem adta magát – azaz, hogy lehetővé tette…

Jane felállt és szikrázó szemekkel nézett végig rajta.

– Hogy megvegyen engem… ezt akarta mondani!

– Eszem ágában sem volt semmi ilyesmire gondolni…

– De igen, erre gondolt. A pénz volt a legrövidebb út – a magunkfajta embereket meg lehet szédíteni az ilyen hihetetlenül hangzó összegekkel. Kényelmesebb volt így, mint – udvarolni – elavult, ostoba szó, de nagyon kifejező. Ugye, nem hiszi, hogy szeretem magát?

A fölébe hajló halálsápadt arc remegett a felindulástól.

– Nem. Reméltem. De tudom, hogy nem.

– Vagy azt hiszi, hogy többet kívánhat tőlem, mint amit pénzzel meg lehet venni? Az üzlet – üzlet. Én megtartom a magam részéről. A felesége leszek. A felesége vagyok. Ne gondolja, hogy elvesztettem az eszem. De nem szeretem magát. Gyűlölöm a hősködést, de a szerelmem nem tudja megvásárolni. Megcsókolhat, ha akar, de a csókját is gyűlölni fogom. Sajnálom, hogy így van. Meg kellett volna ezt mondanom magának a múltkor este – mikor is találkoztunk utoljára? Ha ezzel meg van elégedve: itt vagyok!

Peter sápadtan bámult reá, és az arcában kialudt minden kifejezés.

– Látom – mondta végre. – Jól van – nem akarok semmit, amiért megfizettem. Csak az kell, amit maga szabad akaratából ad nekem.

Az asszony a fejét rázta.

– Semmim sincs a maga számára.

– Jól van – majd valahogy eltöltjük ezt a hónapot – mondta.

Ebben a pillanatban kopogtattak a kinti kapun. A hang mennydörögve visszhangzott a kopár kőépületben. Azután csoszogás hallátszott a folyosón és lánccsörgés.

Peter az ajtóra függesztve a szemét, várakozott. Egyszerre az ajtó kinyílt.

Rouper detektívfelügyelő volt.

– Sajnálom, hogy zavarom, Mr. Clifton.

Röviden, szinte nyersen beszélt. Azután letett egy keskeny aktatáskát a könyvtárszoba asztalára és kinyitotta. Jane megdöbbenve nézte – elfelejtette az utolsó, megrázó idegölő öt percet, amelyet az imént átélt.

Rouper egy csomag bankjegyet szedett elő és kitette az asztalra.

– Abban a kézitáskában találtuk, amelyet tegnap helyezett letétbe a Victoria pályaudvar ruhatárában – mondta nyugodtan. – Magyarázatot kérek, Mr. Clifton.

– Hogy érti ezt?

– Úgy – felelt a detektív –, hogy valamennyi bankjegy hamis.

IV. FEJEZET

Peter Clifton a detektívről a csinos csomagba kötött bankjegyekre nézett.

– Sohasem helyeztem letétbe a poggyászom a Victorián – mondta határozottan.

– Már mondtam… – kezdte a detektív, most már hangosabban.

– Ne erőszakoskodjon, kérem! – Jane tágra nyílt szemekkel hallgatta ezt a fölényes hangot. – Már megmondtam, hogy sohasem helyeztem letétbe poggyászt a Victoria pályaudvaron.

– A neve is rajta van – erősködött Rouper, de most már enyhébb hangon.

Peter ajkai halvány mosollyal feltárultak.

– Hamis pénzt nem szoktak névvel ellátott kézitáskába tenni, és még kevésbé szokták ezt a táskát nyilvános helyen leadni. Szeretném hallani erről a rendőrfőnök, Harvey főfelügyelő és még néhány úr véleményét. A tények alapján legfeljebb arra lehet következtetni, hogy tudtam arról, hogy a pénz hamis, és mégis túladtam rajta. Az Angol Bank millió és millió érvet hozhat fel az ellen, hogy ezt az ostobaságot elkövettem. Itt van az a kézitáska?

Rouper parancsot adott a két embernek, akik az ajtó előtt vártak reá. Azonnal behoztak egy teljesen új tehénbőr kézitáskát. A fogantyúján névtartó táblácska lógott:

Mr. Peter Clifton 175. Carlton House Terrace

– Sohasem láttam ezt a táskát – mondta Peter, egyetlen pillantást vetve reá. – Remélem, avval nem buzdítom a hivatalos titoktartás megszegésére, ha megkérdezem, honnan szereztek róla tudomást, hogy ez a táska a Victorián van?

– Ez nem tartozik ide. – Rouper sohasem volt nyugodt vérmérsékletű ember, de most még hozzá határozottan izgatott volt. – Azért jöttem, hogy kinyomozzam a tényállást. És másrészt…

– Ma reggel hamis ötfontossal fizettem egy embernek, és tegnapelőtt a hamis ötvenfontos után való nyomozásuk hozzám vezetett…

Peter a zsebébe nyúlt és elővette a pénztárcáját. Kinyitotta, azután sorban egymás mellé kirakta a benne levő bankjegyeket.

– Ez a húszfontos jó, ez is, de ez – a világosság felé tartotta a bankjegyet – ez hamis. Rossz a vízjele – jó lesz, ha ezentúl erre is ügyel. Ez itt – gondosan megtapogatta a bankjegyet – valódi, ez meg hamisítvány; meg sem kell nézni, érzem a fogásáról.

Egyiket a másik után félrerakta.

– Ezt a pénzt a bankban kapta?

– Egy részét csak. Nagyon gondatlan vagyok pénzdolgokban, a pénzemet az íróasztalom acéllal kibélelt fiókjában tartom. Ha pénzre van szükségem, belenyúlok és kiveszem, ami legelőször a kezembe kerül. Ha viszont cserében a csekkemért pénzt kapok, kiegészítem vele a készletem.

– A bankból? – kérdezte gyorsan a detektív.

Peter a fejét rázta.

– Ritkán fordulok a bankhoz. Inkább kereskedőktől. Múlt héten például a szabóm beváltotta egy százfontos csekkemet. Aki éppen kéznél van.

Jane zavartan, meglepetten figyelt. Ha Peter csakugyan bűnös volna, ez a tökéletes és meglepő magyarázatát adná mindennek.

Rouper is észrevehetően meg volt lepve. Újra a bankjegycsomagra vetette magát.

– Ezt semmi esetre sem kaphatta üzletben.

– Hiszen már mondtam, hogy ez a pénz nem az enyém. A táska sem az enyém. Az egyetlen, ami az enyém, úgy látszik, a névtartó táblácska. Ez csak valami ellenségemnek a műve lehet.

– Vannak ellenségei?

Peter mosolygott.

– Csak maga, Rouper.

A detektív arca kivörösödött a haragtól.

– Én nem vagyok ellenség. És csodálom, hogy úriember létére így beszél. Én csak a kötelességem teljesítem.

Most a figyelmesen hallgató Jane meglepetésére Peter a fejét rázta.

– Maga egy hónap óta a sarkamban van – megfigyelés alatt tart. Azt hiszem, ez a helyes kifejezés.

A detektív megijedt, de azonnal feltalálta magát.

– Csakugyan? Akkor talán hajlandó részletesebb felvilágosításokat is adni. Ki az a hölgy, aki napról napra, minden éjszaka meglátogatja a lakásán? Az egyik oldalajtón megy be, és nem tudom, mikor távozik.

– Micsoda lehetetlen rágalom!

Jane alig tudta elhinni, hogy ő az, aki ilyen felindult hangon közbevágott.

– Még ha igaz volna, akkor sincs jogában…

– Pedig igaz!

Peter maga volt a megtestesült hidegvér.

– Tökéletesen igaza van. Mindennap meglátogatott a lakásomon egy hölgy, aki rendszerint nem maradt egy óránál tovább, és ugyanazon az úton távozott, amelyiken jött. Ami a korát illeti, azt hiszem, hatvanöt éves lehet. A nevét és a címét nincs módomban megadni…

– Az illető hölgy talán barátja?

Peter megint mosolygott.

– Nem mondhatnám, hogy a barátom. Ellenkezőleg, valósággal gyűlöl engem. Egyébként, a foglalkozására nézve szakácsnő, vagy legalábbis az volt. Sőt még azt is elárulom, hogy nagyon rossz szakácsnő. Azt hiszem, ez minden, amit magának erről a dologról mondhatok.

Rouper idegesen megdörzsölte az állát.

– Erről tudatnom kell a feletteseimet – mondta.

– Majd jelentést teszek én magam. – Peter a telefonra mutatott.

A detektív habozott.

– Megengedi, hogy telefonáljak?

– Nem – felelt kurtán. – Nem engedem meg. Semmiféle törvény nem ad magának jogot arra, hogy használja a telefonom.

Rouper megdöbbenése valósággal nevetséges volt.

– Rendben van, Sir. Sajnálom, hogy zavartuk. Tény az, hogy ezt az esetet nem jelentettük a Yardnak…

– Sem az essexi rendőrségnek – mosolygott Peter. – Annyi bizonyos, hogy valamennyiünk közül, akik itt vagyunk a szobában, maga van a legkellemetlenebb helyzetben! Idejött, anélkül, hogy erre felhatalmazása lett volna – olyan intézkedéseket tett önhatalmúan, amelyekre csak az essexi rendőrfőnökségnek van joga, két embert hozott magával, ha jól sejtem, engedély nélkül. És most a legokosabb, amit tehet, ha szépen megkér, hogy illetékes helyen ne tegyek említést erről az esetről.

Rouper gyanakodva nézett reá.

– Ön talán szintén detektív?

Peter a fejét rázta.

– Nem, csak tehetséges műkedvelő.

Mintha most először vett volna tudomást a felesége jelenlétéről.

– Kérem, Jane, egy percre bocsásson meg, valami beszélnivalóm van a felügyelő úrral.

Átment a sötét fogadószobába és meggyújtotta a villanyt. Nagy, kopár, dohos és földi szagú szoba volt. Bár egészen langyos volt az éjszaka, fázósan, reszketve bekapcsolta a villamos kályhát, amely be volt építve a kandallóba. A hangok csak annyira hatoltak be hozzá, mint valami halk zümmögés.

Ez az új, szokatlan esemény egészen a háttérbe szorította az iménti nagy tragédiát. Ezalatt a negyedóra alatt, míg a férje mellett állt és hallotta a megdöbbentő vádat, végigélte az emberi érzések egész skáláját. A rémületté fokozódó félelmet, a megkönnyebbülést, amely már szinte felért a boldogsággal, amikor a veszedelem félig-meddig el volt hárítva. És szinte félelemmel idézte vissza az emlékezetébe, hogy osztozott Peter nyugodt megvetésében a detektívvel szemben. Peter egyszerre megváltozott, az idegessége és szófukarsága, amelyet olyan jól ismert, nyomtalanul eltűnt. Egészen más ember volt, aki bátran szembenézett a törvény kérlelhetetlen szolgáival, védekezett ellenük, és amikor rákerült a sor, fenyegetni is tudott.

Talán meg akarta téveszteni valamennyiüket ezzel az erélyes fellépéssel? A szíve vadul kezdett dobogni erre a gondolatra. Igaz, hogy az a kétmillió font egészen legendaszerű… De a százezer, amit a számára letétbe helyezett, annál elvitathatatlanabb valóság. John Leith egyetlen fonttal sem hagyta megrövidíteni magát.

Hallotta, amint a kapu bezárult. Azután Peter a szobába lépett. Jane azt várta, hogy mosolyogni fog, de nagyon komoly volt az arca.

– Elmentek – mondta.

– Ki ez a Rouper?

– A leghamisítatlanabb detektív. Alapjában véve nagyon derék fiúk ezek valamennyien – rosszul fizetik őket, de minden gyanú felett állnak. Azt hiszem, szeretnek néha a maguk szakállára dolgozni, ez általános emberi tulajdonság. Itt-ott ráakadnak valakire, aki egészen ártatlanul felkelti a gyanújukat. Ez is hasonló eset volt.

– Már idősebb ember lehet.

– Igen, itt az ideje, hogy nyugalomba vonuljon. Meglehetősen jól ismerem a Scotland Yardot. Egyszer vagy kétszer tárgyaltam velük. De azért nem vagyok álruhás detektív, aki a milliomos szerepét játssza! Én csak… kifizetődik nekem, ha jó viszonyban vagyok a Yarddal.

– De ez az ember megfigyelte magát.

Peter nevetett.

– Felbosszantottam, és erre ezt is beismerte. Igen, csakugyan megfigyelés alatt tartott.

Peter az órájára nézett.

– Legjobban teszi, Jane, ha lefekszik. És helyesen teszi, ha kulcsra zárja az ajtaját, arra az esetre, ha valaki néhány hamis bankjegyet akarna csempészni a párnája alá.

Jane most mosolyodott el először őszintén ezen a napon.

– Longford Manor már nem szolgálhat nekem több meglepetéssel. – Jane egyszerre könnyed hangon beszélt. – Hacsak nincs valami családi kísértet?

– Nem engedem a családi kísérteteimnek, hogy elkísérjenek az utazásaimon. – Csak ennyit mondott Peter, többet semmit. Azután megindult az ajtó felé.

És így Jane Clifton magára maradt az esküvője éjszakáján.

Mulatságosnak találta a helyzetet, amikor lefelé haladt a széles lépcsőkön és egyúttal mégis bosszantotta. Annyiféle lehetőséget színezett maga elé – de arra nem gondolt a mai nap kétségbeesett elgondolásaiban, hogy Peter ilyen könnyen lemond róla, sem arra, hogy ő ilyen szelíden fog engedelmeskedni a parancsának.

Amikor a lépcsőkorláthoz ért, megborzongott. A mennyezet közepéről antik vaslaterna függött, amelyben egyetlen villanykörte égett. Az egyik lába már a lépcsőn volt, amikor mozgó emberi alakot pillantott meg az árnyékban. Csak nagy nehezen tudta visszafojtani kitörni akaró sikoltását.

– Hát maga az, Anna!

Az öreg lány a lámpa fénykörébe lépett.

– Igen – a nagyságos asszonyra vártam.

Bementek a kárpitokkal bevont falú hálószobába. A középen ott állt a mennyezetes ágy. Amikor a lámpát meggyújtották, látta, hogy a szoba eléggé tágas.

Az öreg Anna hajlandó volt kegyesen fogadni az elismerést a villanyvilágításért.

– Az egész környéken csak nekünk van ilyen nagyszerű világításunk – mondta büszkén. – Nálunk minden villannyal megy – a főzés, a takarítás, minden.

– Mr. Clifton gyakran szokott idejönni?

Meglepte a kerek visszautasítás, amelyben részesült.

– Nem szoktunk fecsegni senkinek a dolgairól – mondta Anna nyersen. – Ezért maradhattunk meg itt ennyi ideig.

– De maguk Mr. Clifton szolgálatában állnak?

– Mi a házhoz tartozunk – hangzott a titokzatos válasz –, és bennünket is bérbe adnak, a házzal együtt.

– De a ház nem Mr. Cliftoné, ő mondta nekem – folytatta a rettenthetetlen Jane.

Anna nem árult el semmit többet, ő a házhoz tartozik, és a házzal együtt adják bérbe. Még csak annyit jegyzett meg, hogy a ház körül mindent Jinks & Jinks intéz. Jane azt gondolta, hogy ezek bizonyosan házügynökök.

Az ágy váratlanul kényelmes volt. Jól fel volt szerelve mindennel. Az ágy fejénél volt a kapcsoló, amellyel félig, vagy egészen elolthatta a lámpát. Sötétséget csinált, azután kényelmesen elhelyezkedett az ágyban. Már félig aludt, amikor eszébe jutott, hogy nem zárta be az ajtót.

De különben is, esze ágában sem volt, hogy megfogadja Peter tanácsát. Sohasem szokta kulcsra zárni az ajtaját. Elaludt, mielőtt még a gondolat egészen tudatossá vált volna az agyában.

Anna arca öreg és ráncos volt az éles reggeli világításban.

– Jó reggelt kívánok, madame.

Madame! Milyen furcsa!

Várt, míg az öreg asszony kiment a szobából. Azután felvette a reggeli pongyoláját és a papucsait, és odament a nyitott ablakhoz. Kinézett a kaszált, füves térségre, amelyet ócska vaskerítés választott el a kerttől. A fák és bokrok hullámzó zöldjét napfényes szilfasor határolta.

Sehol sem látta Petert, de amikor megfordult, egyszerre megpillantotta. Legnagyobb meglepetésére idegen férfi haladt mellette.

Peter észrevehetően jó hangulatban volt: egészen odáig csengett a nevetése.

– …szegény öreg Rouper… kivettem belőle…

Jane nem tudta, örüljön-e, vagy bosszankodjon a vidámságán. Talán nem is törődik vele? Talán azt hiszi, hogy le tudja törni lelki ellenállását? Vagy abban reménykedik, hogy az áldott közelség más viselkedésre hangolja?

Megitta a teát, amelyet Anna behozott. Azután megeresztette a vizet a fürdőszobában és elkezdte kicsomagolni a holmijait. Amikor a kertben összetalálkozott a két férfival, Peter hetykesége már eltűnt: komor volt és rosszkedvű, és először a könyvtárszobabeli jelenet óta, ismét zavart és habozó volt, mint azelőtt.

– Jane, engedje meg, hogy bemutathassam Mr. Bourke-öt, akiről már beszéltem.

Tehát ez volt a félelmetes Bourke detektív-főfelügyelő! Kissé hízásra hajlamos ember volt, széles, barátságos arccal és többszörös tokával.

– Sajnálom, hogy megzavartam mézesheteiket, Mrs. Clifton.

Mr. Bourke egyáltalában nem hasonlított ahhoz a képhez, amelyet magában ez igazi nagy detektívről megalkotott. Csak az, aki kutató, éles, kétkedő szemeibe nézett, fedezhette fel benne azokat a tulajdonságokat, amelyeknek segítségével leleplezte a gonosztevőket.

– Remélem, Mrs. Clifton, az öreg Rouper nem zavarta meg túlságosan az elmúlt éjszakát? Derék ember, csak kissé könnyen készen van az ítéletével.

Minden kérdése úgy hangzott, mint a vallatás. Egyszerre Peterhez fordult.

– Talán a kertész volt, Mr. Clifton?

Clifton a fejét rázta.

– Nem valószínű, hogy a kertész keresztülgázolt volna a virágágyon, és tudtommal nincs is kocsija.

A fiatalasszony meglepetten felfigyelt.

– Mi történt? – kérdezte, és Peter ismét zavarba jött. Az arca kipirult és ideges mozdulatot tett a kezével.

– Az történt… valaki bent volt a kertben múlt éjszaka… nem tudjuk, ki volt. A személyzet közül valaki látta. – A virágágyra mutatott az ablak alatt. – Itt vannak a lábnyomai a földben. De nincs semmi ok az aggodalomra. Bourke nem ezért jött. Csak kissé megtárgyaltuk az esetet.

Jane látta, hogy a férje nem akar tovább beszélni erről a kérdésről. Magára hagyta a férfiakat. Azt hitte, hogy Bourke ott fog maradni löncsre, de legnagyobb meglepetésére elment, és így egyedül ült az asztalnál Peterrel szemben.

Peter most sem mutatott több kedvet, hogy részletesen beszéljen az éjszakai látogatóról. . – Alighanem valami csavargó volt – mondta. – Itt a környéken tudják, hogy a ház az év legnagyobb részében üres. Valószínűleg nyitott ablak után kutatott.

Aztán a legnagyobb elragadtatás hangján beszélt Bourke-ről, a zsenialitásáról, a nagyszerű nyomozótehetségéről. Jane egyetlen közbevágás nélkül végighallgatta a dicsőítést, mely csaknem az egész ebédidő alatt tartott.

– Hogyan került ismeretségbe ezekkel a detektívekkel? – kérdezte Jane, amikor kisétáltak a napfényes pázsitra.

A kérdés meglepő hatással volt Peterre. A hideg, csodálatos önuralmú világfiból egyszerre dadogó, zavart iskolásfiú lett.

– Mert… nagyon szívesek voltak hozzám… érdeklődtek irántam, amikor… és segítségemre voltak, elsősorban Bourke. Nem is tudja elképzelni, milyen derék fiúk ezek. És különben is, mindig jó, ha velük tart az ember…

– A Scotland Yarddal? Miért? – kérdezte Jane sietve.

Peter egy darabig hallgatott. Bizonyosan alaposan meg akarta gondolni, hogy mit feleljen.

– Igen, határozottan így van – mondta végre, minden meggyőződés nélkül, és sietve más tárgyra terelte a beszélgetést.

A délutánt a miniatűr golfpályán töltötték. Amint az este közeledett, mindkettőjüket elfogta az a feszültség és azok a különös, ellentmondó érzelmek, amelyekkel tegnap is az éjszaka elé néztek. De miben is volt tulajdonképpen az ellentmondás? Jane csodálkozva elgondolkozott. Az ő szíve tele volt félelemmel és a Peteré haraggal. Vagy talán mégsem?

Peter egyre jobban takarékoskodott a beszéddel. Végre a nő is elhallgatott, és csendben fejezték be az ebédjüket, az öreg, rövidlátó asztmatikus inas jelenlétében, aki komornyik és mindenes is volt egy személyben.

Ebéd után Jane fel-alá járkált a fogadószobában. Az éjszaka enyhén hűvös volt: a nyitott kandallóban néhány fahasáb parázslott. Peter később utánament és – amint Jane képzelte – fojtott türelmetlenséggel várakozott a kávéra. Volt valami szertartásszerű, amint így kettesben megitták a feketéjüket. A fiatalasszony, a halványszürke estélyi ruhájában és a férfi, amint mereven ült a hatalmas karosszék szélén, mintha valami ceremóniában vettek volna részt, amelyben egyiküknek sem telt a legcsekélyebb öröme sem.

Peter egyszerre felállt.

– A könyvtárban leszek, ha valamiben szüksége volna reám – mondta olyan hangon, amelyből kicsengett, hogy egyáltalában nem számít arra, hogy hívni fogják.

Tíz órakor Jane benézett a könyvtárszobába. Peter ott ült az asztalnál, előtte beíratlan fehér papír feküdt, és idegesen harapdálta a tollszárat. Zavartan felugrott, mintha valami bűnös dolgon kapták volna rajta.

– Megyek lefeküdni – mondta Jane és elsietett, mielőtt Peter halk válasza utolérhette volna.

Ma nem aludt el olyan gyorsan, mint tegnap és alighogy a párnájára hajtotta a fejét, eszébe jutott az előző éjszakai látogató. Kiugrott az ágyból, az ablakhoz ment és kinézett. A hold még nem kelt fel. A nappali enyhe időjárásnak vége szakadt; szeszélyes szél fújt, és valahonnan dél felől tompa mennydörgés hallatszott.

Elhúzta a függönyt a nyitott ablak előtt, azután visszament az ágyához és megpróbált elaludni. De legalább egy óráig hevert éber szemekkel, mire nyugtalan álomba merült.

Sohasem szokott álmodni, de most az álmok vad gyorsasággal követték egymást. Peterről, az apjáról, a kövér detektívről. Egyiknek sem volt sem kezdete, sem vége – szeszélyesen jöttek egymás után, mint futó percei a rémületnek. Peter, amint fuldoklik a vízben és a detektív, amint ellenségesen vigyorog reá egy sorhajó hídjáról…

Álmában megborzongva megfordult. Peter megmondta, hogy zárja be kulccsal az ajtót, de ő nem ismert félelmet.

Egyszerre felébredt. Férfikarokat érzett meztelen vállán.

Forró ajkak szántották végig vak szenvedéllyel a nyakát, forró, éhes ajkak. A sikoltását visszafojtva, küzdeni kezdett a karokkal, amelyek fogva tartották.

V. FEJEZET

Eszébe jutott egy dzsiudzsicu fogás – alulról teljes erejével a támadója borostás állára ütött és a magasba szorította. És akkor érezte, hogy a karok szorítása elernyed. Egy pillanat alatt kiszabadította magát és kiugrott az ágyból. Egészen kifulladt, nem tudott sikoltani; meg volt rémülve, nem tudott gondolkozni.

Vaktában odarohant az ablak melletti ajtóhoz. Feltépte és betámolygott a nappali szobába. Semmit sem látott. A leeresztett függönyök eltakarták még az éjjel kevés világosságát is.

A háta mögött tisztán hallotta a lépéseket a hálószoba felkefélt padlóján. A félelem őrületében előrerohant, megbotlott egy székben és elesett. Esés közben megragadta a közeli ajtó kilincsét és kétségbeesésében lenyomta.

– Ki az?

Egyszerre vakító fény villant fel. Peter félig kiugrott az ágyból. Jane, amint nagy nehezen felállt a földről, ahol elesett, hitetlenül, megdöbbenve bámult reá. Peter, aki most ébredt fel az álmából, nem lehetett az éjszakai látogató. Tisztán érezte a támadó durva posztókabátjának a dörzsölését és a puha gallérját

– Jane! Mi történt!

Csak hátra tudott mutatni a sötéten tátongó ajtóra és összefüggéstelen szavakat dadogott. Mielőtt még elhallgatott volna, Peter elrohant mellette. Jane az ágyhoz támolygott és leült. Egész testében remegett. Életében először most ismerte meg a félelmet. És jéghideg volt minden tagja – rettenetesen hideg.

Tehetetlenül nézett körül valami után, amivel betakarhatná magát, nem látta Peter fekete, hosszú reggeli kabátját, amely ott függött az ajtó mögött.

Peter visszajött és ott találta az ágya szélén ülve, egy párnával remegő vállain.

– Az ablaka tárva-nyitva van, s kívülről létra van támasztva a falhoz. Most mondja el, kérem, pontosan, hogy mi történt.

Leült az ágy szélére és figyelmesen hallgatta, amint Jane összefüggéstelenül elmondta a történteket. Nem volt annyira felindult, mint Jane várta. Valami különös ünnepélyesség volt a hangjában, ami előbb meglepte, azután bosszantotta Jane-t. Az egész érdeklődése nem arra irányult, hogy ki lehetett a támadó, hanem, hogy milyen ruhákat viselt.

– Egészen bizonyos benne, hogy fel volt öltözve?

– Egészen bizonyos – mondta Jane kissé türelmetlenül. – Mondom, hogy éreztem a kabátját és a gallérjába biztosítótű volt tűzve, ami közben kinyílt és megszúrta az ujjam – nézzen csak ide!

A férfi egy darabig hallgatott, de Jane tudta, hogy nem a megsebesült ujjára gondol, amelyre alig vetett egy pillantást.

– És nem mondott semmit – egészen bizonyos benne? És csizmákat viselt? Nagyon mélyen aludhattam, hogy nem hallottam a sikoltását…

– Nem sikoltottam. Egészen elfulladtam a rémülettől, nem tudtam sikoltani. Én – én azt hittem, hogy maga az!

Peter hallgatva felemelte a fejét. Jane egyszerre távolodó automobilzúgást hallott.

– Ez ő! – mondta Peter.

Lehet, hogy Jane csak képzelődött, de úgy érezte, a férje hangjából megkönnyebbülés cseng ki.

– Miért nem vette üldözőbe?

Szemrehányó hangon akart beszélni, de nem sikerült, örült, hogy Peter legalább nem hagyta egyedül.

– Nem voltam egészen biztos benne. – Azután, zavartan folytatta: – Nem tudtam, hogy tulajdonképpen mi történt – azt hittem, talán csak éjjeli rémlátás az egész. És még ha üldözőbe is vettem volna, nem valószínű, hogy utol tudtam volna érni.

Peter most körüljárt a szobában és összeszedte a ruháit.

– Akarja, hogy kimenjek? – kérdezte Jane.

Peter ismét a fejét rázta.

– Nem. Fel fogok öltözni. Már majdnem négy óra van, éppen eleget aludtam. Legjobban teszi, ha itt marad és égve hagyja a lámpát, míg visszajövök.

Valószínűleg a nappali szobában öltözött fel. Hihetetlenül rövid idő alatt visszatért és magához vette a villamos kézilámpát az éjjeliszekrényéről.

– Lemegyek a létrán és kissé megvizsgálom a környéket – mondta. – Azalatt maga vagy lefeküdhet aludni – nem tudom, hogy van-e kedve hozzá – vagy felöltözhet, vagy ha tetszik, maradhat itt is, ahol van.

Szokott futó, különös mosolya suhant végig az arcán, és Jane úgy érezte, hogy valami vidám dologra gondol. Hallotta, amint lefelé lépdelt a lépcsőfokokon, és kiugorva az ágyból, átment a nappali szobába.

A villanykályha forró volt, de nem csábította az itt maradásra. A hálószobájába érve becsapta az ajtót, és kinézett a nyitott ablakon. Peter odalenn állt a kavicsos úton. Látta, amint a lámpa fényköre bevilágítja a virágágyakat. Úgy látszik, valami hangot adhatott, mert Peter felnézett reá.

– Új lábnyomokat találtam – mondta egyszerű társalgó, hangon.

Mialatt becsukta az ablakot, elhúzta a függönyt és meggyújtotta a lámpát, arra gondolt, milyen hidegvérrel fogta fel a férje ijesztő kalandját. Mintha csak el lett volna készülve reá, hogy valami hasonló fog történni.

Be sem fejezte az öltözködést és már hallotta, hogy Peter jön felfelé a létrán, keresztülmegy a szobán és végigmegy a folyosón.

Amikor kiment a nappali szobába, látta, hogy meggyújtotta a lámpákat. Alighogy leült a túlságosan forrón izzó kályha mellé, Peter belépett a szobába. Két csésze teát hozott és egy tálcán apró süteményt, amelyet letett az asztalra. Úgy látszik leolvasta a felesége arcáról, hogy csodálkozik és haragszik.

– Úgy látom, maga azt hiszi, hogy túlságosan könnyedén fogom fel az esetet – mondta. – De tulajdonképpen csak most kezdem felfogni, hogy mi történt. Ha egészen ébren lettem volna, üldözőbe vettem volna azt a gazembert és kitörtem volna a nyakát!

Jane úgy érezte, hogy a felindulása egészen őszinte. Még csak most kezdte érezni az izgalom visszahatását, és bár a keze, amellyel a teáscsésze után nyúlt, már nem remegett, még mindig nem tért magához a rémületből. A hajnal már derengeni kezdett kelet felől; a szilfasor kemény, fekete vonal volt az ébredő reggel acélkék színében.

– Legjobb lesz, ha szobát cserélünk – mondta Peter rábeszélő hangon. – Majd zárva tartom az ablakot. Van rajta három szellőzőnyílás, azon keresztül elég levegő jön be nekem. De nem hiszem, hogy ez a csirkefogó megismételné a támadását. – Semmi sem hiányzik az ékszereiből?

Jane a fejét rázta. Akkor tette ezt a felfedezést, amikor visszament a szobájába; a gondolat, hogy esetleg meg is lophatták, a legkevésbé izgatta.

– Nem. Könnyelműen az öltözőasztalomon hagytam a gyűrűimet és karkötőimet, de hozzá sem nyúlt. Ha valami betörő lett volna…

Jól tudta, hogy nem betörő volt, és ez a bizonyosság kizárt minden ilyen lehetőséget.

A beszélgetés súlyos feladat volt mindkettőjüknek. Jane megdöbbenve látta, milyen kevés közös barátjuk, közös érdeklődési pontjuk van. Olyan hangon beszélt az esküvőjükről, mint valami szertartásról, amelyben neki csak egészen mellékes szerepe volt. Eszébe jutott, hogy se a templomban, sem a gratulációnál nem látta Marjorie Cheyne Wellst.

– Tetszik magának Marjorie? – kérdezte, már előre tudva, hogy mit fog reá felelni. Peter is azok közül a lehetetlen emberek közül való, akik nem tudnak sem erős rokonszenvet, sem erős ellenszenvet érezni. Kellemesen meg volt lepve, amikor kiderült, hogy Marjorie egyáltalában nem áll kegyben Peternél.

– Sohasem tudom, tulajdonképpen mit kezdjek vele – mondta. – Néha olyan rettenetesen szeszélyes, sőt rosszindulatú.

– Magával szemben is? – Váratlan hirtelenséggel tette fel ez a kérdést.

Peter nevetett.

– Nem. Én túlságosan jelentéktelen vagyok ahhoz, hogy bármiféle indulatot keltsek benne.

Most itt volt a legjobb alkalom, hogy megkérdezze Petertől, ami a nyelvén volt a detektív látogatása óta. Az éjjeli kaland valami furcsa, intim helyzetet teremtett, amelyben meg lehetett beszélni a legtitkosabb dolgokat is. És mégis, Jane látta, hogy a férje gondolatai egészen másfelé járnak, és a nyugtalansága még növekedett, amikor Peter a kérdésére előbb néhány percnyi hallgatással válaszolt.

– Igen, tökéletesen igaz, az a hölgy gyakran meglátogatott; de amint mondtam Roupernek, szakácsnő – vagy legalábbis az volt hosszú évekkel ezelőtt.

Peter idegesen köszörülte a torkát.

– Valamit követel tőlem – ez volt minden közelebbi, amit hajlandó volt róla elárulni, azon az egyen kívül, hogy Mrs. Untersohnnak hívják, és svéd származású.

A nap felemelkedett a kék, felhőtlen égen és a pázsit, a kert hívogatóan intett feléjük. De hét órakor, a tea izgató hatása ellenére, Jane már alig tudta nyitva tartani a szemét az álmosságtól. A szobájába ment, azt gondolta, hogy leheveredik egy órára – és a löncsre hívó gong hangjára ébredt fel.

Mialatt aludt, sok minden történt. Az ablakon kinézve megpillantotta Petert, amint a kerti úton sétált valakivel, akiben Bourke detektívfelügyelőt ismerte fel.

Peter várt reá a löncscsel.

– Megparancsoltam, hogy ne üssék meg azt a rettenetes gongot – mondta. – Olyan mélyen aludt, hogy nem akartam felkelteni.

– Csakugyan Mr. Bourke-kel sétált az imént?

Peter elmondta, hogy Bourke azonnal idesietett a hívására, és minden kétségen felül állónak tartja, hogy az éjjeli támadó azonos azzal az emberrel, aki az előző éjszakán a kertben járt. Nem magyarázta meg bővebben, miből meríti ezt a bizonyosságot, még csak ennyit mondott: