A Polyantha titka - Penelope of the Polyantha E-Book

Edgar Wallace

• Herausgeber: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Kategorie: Fremdsprachen
• Sprache: Englisch
• Veröffentlichungsjahr: 2016

Seitenzahl: 439

Beschreibung

This early work by Edgar Wallace was originally published in 1926 and we are now republishing it with a brand new introductory biography. 'Penelope of the Polyantha' is a crime novel by this pioneer of detective fiction. Richard Horatio Edgar Wallace was

Leseprobe

EDGAR WALLACE

A Polyantha titka

*

Penelope of the Polyantha

fapadoskonyv.hu2014

Honlap: www.ipubs.hu

E-mail: [email protected]

A magyar nyelvű szöveget fordította

Ifj. dr. BÓKAY JÁNOS

Borító: Rimanóczy Andrea

ISBN 978-963-377-492-2 (epub)

ISBN 978-963-377-493-9 (mobi)

© Fapadoskonyv.hu Kiadó

A Polyantha titka

I. Ketten a kanadai expresszen

– Van Londonban egy ember – alkalmasint most is Londonban tartózkodik, noha hónapok óta nem kaptam róla hírt –, aki hasznára lesz önnek Pen, ha valaha is segítségre szorulna.

Penelope Pitt kegyetlenül dörzsölgette szemét azzal a nyirkos gubanccal, amely tisztességes és előkelő zsebkendő volt valamikor és mosolyogni próbált.

– Kötözni való bolond vagyok, bíró úr, hogy úgy pityergek, mint a gyerek. Pedig hát valósággal gyűlölöm Edmontont – aztán meg nincs ott senki, akivel a legkevésbé is törődnék. Mellesleg pedig megsúghatom magának, hogy sohasem jutok el Londonba. Moose Jaw egy cukorkaüzletében fog rám akadni.

– Torontóig váltotta meg a jegyét? – kérdezte a pedáns öregúr. – Moose Jaw unalmas kis fészek – legalább is húsz évvel ezelőtt az volt. Medicine Hat még unalmasabb. Nelson élénk város. Csodálom, hogy nem veszi Kootnay felé az útját. Ott sok alkalom adódik. Szóval, ismerek egy embert… Tessék, fogja ezt a levelet, gyorsan!

A figyelmeztető füttyjel felhangzott.

– Orford a neve – James X. Orford; együtt jártunk Berlinben iskolába. A háború óta Kitchenernek csúfolják. És Pen, én rá se nézek többé magára, ha keleten üti fel a sátorfáját.

Penelope kezet csókolt a peronon álló fehér hajú öregúrnak, s amikor a vonat ziháló mozdonnyal és a váltókon zakatoló és csörömpölő kerekekkel kifutott az állomásról, hősies erőfeszítéssel próbálta elfojtani könnyeit.

A nagy kaland elkezdődött.

Amikor aztán elfoglalta helyét a fülkében és megtörölte szemét és századszor elismételte magának, hogy milyen gyerekes és hitvány dolog ilyen nagy históriát csinálni a személyes ügyeiből, megérezte szemközt ülő útitársnőjének fürkésző, de jóakaratú tekintetét, mely csendes nyugalommal csüngött rajta. Tüstént, amint belépett, észrevette és megcsodálta ezt az idegen asszonyt, már amennyire erre egyáltalában képes volt. Még az öreg Judge Heron is félbeszakította zagyva búcsúszavait, hogy megbámulja az ideális arcú és arisztokratikus külsejű hölgyet.

– Messzire utazik!

A hangja lágy volt és szavainak vontatott hangsúlya az angol nőkre emlékeztette Pent.

– Azt hiszem, Torontóba – felelte mosolyogva. – Még magam se tudom… igen, alkalmasint Torontóba megyek.

Az asszony bólintott.

– Ön is gyűlöli Edmontont? Én utálom ezt a helyet. Olyan nyers és befejezetlen. A házakon még érezni a gerendaszagot… nem is beszélve a szállodákról! Azok valósággal nyomasztók.

Csakhogy Pen egyáltalában nem gyűlölte Edmontont. Jóllehet Angliában született, Edmonton volt az igazi hazája, s nem volt a városnak egyetlen köve, egyetlen kuckója sem, amelyet ne imádott volna ebben a pillanatban, amikor a hatalmas gép minden egyes lihegése és a kocsikerekek minden zökkenése távolabbra vitte. Még azt a középkorú kereskedőt sem gyűlölte, akinek a titkárnője volt, noha az szerelmével ostromolta és felajánlotta neki vagyonának felét (nem törődve terebélyes és jóképű feleségével és lányával, aki egykorú volt Pennel) arra az esetre, ha ő hajlandó volna megszökni vele.

Persze nem nagyon szívelte a terebélyes és jóképű asszonyt, aki férje íróasztalának rendezése közben felfedezte azt a levélvázlatot, melyet az optimista férfiú írt abban a reményben, hogy terveit siker fogja koronázni. E levélben elbúcsúzott feleségétől és családjától, vázolta, hogy milyen mértékű anyagi támogatásban kívánja részesíteni őket és sűrűn idézte a szentírást. Egyházi presbiter volt ugyanis.

Penelope fölött, aki eközben azon a bámulatos hatáson töprengett, amelyet az ő szürkeszemű fejecskéje erre a nem éppen megejtő, tar fejű és keresztény gentlemanre gyakorolt, elzúgott a női szidalmak fergetege. A rázúduló szóáradat kicsit elkábította s mintha csodálatosképpen beszennyezte volna.

– Nem, voltaképpen nem gyűlölöm Edmontont. – felelte sietve. – Aranyos város, csak éppen… örülök, hogy megszabadultam tőle.

– Nem gondol arra, hogy ellátogat Angliába?

Penelope felkacagott.

– Ez volt egyike a legkalandosabb ötleteimnek – mondta összecsucsorított ajakkal. – Ugyanennyi joggal akár a Plejádokba is készülhettem volna.

Az idegen asszony összeráncolta homlokát.

– A Ple…?

– A csillagokba – magyarázta meg Pen.

Útitársnője bólintott.

Csinos nő volt. Ezt tüstént leszögezte Pen. Barna szemek, melyek időnkint csaknem feketéknek tetszettek. Úgy huszonnyolc éves lehetett, talán valamivel kevesebb. Csinos, de… Penelope megtalálta, hol a hiba. A száján. Túl egyenes szája volt, s az ajkak kissé keskenyek. Máskülönben szép volt. Nem az a tiszta, nyílt szépség, mint Penelope. Nem olyan friss, élettől duzzadó, mint Pen, a puszták napbarnított, világos bőrű, sudár testű lánya. Pen szép volt, vagy semmi. „Csinosnak” csak azok mondhatták, akik nem ismerik a szavak értékét. A másik nő csupa csinosság volt. A helyes kisbabák és a borzas kiscicák kategóriájába tartozott – minden ilyen becéző, hízelgő, kedveskedő kifejezés jól illett rá. Csak a szájára nem: de amikor mosolygott, mint például az imént, még ez a fogyatkozása is alig tűnt szembe.

Penelope éjjel a hálókocsi felső ágyát foglalta el s azon tűnődött, vajon ki lehet az alatta fekvő asszony.

Közömbös dolgokon kellett jártatnia az eszét, mivel máskülönben bizonyosan sírva fakadt volna a magányosság gyötrő érzésétől. Úgy érezte, hogy az egyhangúan zakatoló kerekek, melyek álomba ringatták útitársnőjét, az ő szeméből kiűznek minden álmot. Újra meg újra átgondolta kínos történetét, s amikor végére ért lelki élményének, hirtelen lekémlelt az alatta alvó nőre, szemügyre vette a horkoló utasokat, a folyosón álldogáló kalauzt – megnézett mindent, éppen csak hogy nézzen.

Végül elszendergett, de alighogy elaludt, már újra felébredt. Áthajolva ágya szélén, megpillantotta útitársnőjének fehér arcát. Barna szeme kerekre nyílva bámult a levegőbe, az ajka remegett.

– Valami baja van?… rosszul érzi magát? – kérdezte Pen és felült.

Az asszony nem felelt. Ott állt a két ágyfüggöny között és üres szemmel bámult maga elé, fehér kezeivel görcsösen szorongatva ágya szélét. Majd éppen amikor Penelope rémültében le akart kúszni hozzá, suttogni kezdett, különös, meggondolt hangon:

– És tegyük fel, hogy nem hal meg? Gondoltál erre, Arthur? Hogy nem hal meg, vagy Whiplow elárul?

Aludt és mégis ébren volt.

Pen tüstént lesiklott ágyáról és útitársnője mellé ugrott. Ez tűrte, hogy a lány visszafektesse az ágyba, s egy-két pillanat múlva már egyenletesen lélegzett.

Miközben a vánkosát igazgatta, Pen lapos kis bőrdobozba akadt, mely felnyílt, amikor hozzáért. Az ágylámpa tompa fényénél fényképet pillantott meg benne, mely feltűnően csinos fiatalembert ábrázolt.

Erős volt a gyanúja, hogy „Arthur”-nak hívják.

*

– Érdekes, beszéltem álmomban? Ugyan mesélje el, mit mondtam! – kérdezte az idegen asszony az étkezőkocsiban, reggelizés közben, amikor Pen előadta neki az éjszakai kalandot.

– Csak nagyon keveset. Annyira megdöbbentem, amikor megpillantottam önt, hogy alig emlékszem arra, amit mondott. Valakiről beszélt, akinek a halálát várják, és valamilyen nevet említett… Whiplow, ha jól emlékszem?

Az idegen asszony keményen ránézett.

– Nem… nem ismerem ezt a nevet. Még sohasem járkáltam eddig álmomban. Kissé túl voltam csigázva. Arthur? Igen, hát persze. A férjemet hívják így. Mrs. Arthur Dorban vagyok… Cynthia Dorban a nevem. Nem mutatkoztam be önnek tegnap este? Milyen furcsa!

Mrs. Dorban nem tért vissza beszélgetésük előbbi tárgyára, úgyhogy szó sem esett többé róla. Azt mondta, hogy egyenesen Québecbe utazik, de előbb két napra megáll Torontóban. Pen vallomásra vallomással felelt, amennyire csak természetes óvatossága ezt megengedte neki. A szerelmes értékpapír-kereskedőt egy hanggal sem említette.

Mrs. Dorban figyelmesen hallgatta a fiatal lányt.

– Nincs kilátása valamilyen állásra? Nincsenek barátai Kelet-Kanadában? Mit is mondott ön annak az öregúrnak? Csaknem minden szavát hallottam. Csakugyan Angliába készül?

Pen nevetve rázta a fejét.

– Ez csak olyan bolond ábránd volt – egyike azoknak a kósza álmoknak, amelyeket szövögetni szoktam. Szeretnék Londonba menni. Ott születtem. Mindig sóvárogtam Európába, de semmi reményem nincs, hogy valaha is megláthatom.

Hosszú csend következett. A vonat hullámzó búzaföldek végtelen tengerén száguldott keresztül. Ameddig ellátott a szem, sárga hullámok ringatóztak – egyik látóhatártól a másikig nyoma sem volt emberi létnek. Mindenütt csak ez a végtelenbe nyúló ringatózó sárgaság.

– Kaptak maguk Edmontonban angol újságokat?

– Persze, jártak oda angol lapok, de úgy értem, hogy ön olvasta-e őket?

Penelope a fejét rázta.

– Attól tartok, hogy nem vagyok valami jártas az angol ügyekben – vallotta be nyíltan. – Tudom, hogy Lloyd George a miniszterelnök, és hogy valami zavar van Írországgal, de ettől eltekintve…

Mrs. Dorban témát változtatott. Egy ideig a saját devonshire-i otthonáról beszélt, sziklás kertjéről, melynek fenyves és rekettyés vadonjai meredeken ereszkednek alá Borcombe Down határáig. Beszéd közben egyszerre egy ismerősen csengő nevet említett.

– Lord Rivertor? – kiáltotta Pen. – Hogyne, a birtoka ott van a mi farmunk mellett – az apám farmja volt ez, mielőtt Edmontonba jött. Ott éltem le életem nagy részét. Sohasem láttam őt – lord Rivertort értem. Ugye tavaly halt meg?

– Igen.

De úgy látszott, hogy az elhunyt lord Rivertor nem érdekelte többé Mrs. Dorbant, mert hirtelen fordulattal a nyugati farmerföldek értékéről kezdett beszélni, olyan tárgyról, melyben Penelope szinte szaktekintélynek számított, minthogy legutóbbi főnöke főleg földben spekulált, mégpedig sikerrel, s neki kellett nyilvántartania gazdájának minden tranzakcióját.

Két nappal később, mikor a vonat már csak egy órányira volt Torontótól, tette meg Cynthia Dorban bámulatos és elragadó ajánlatát. Penelope tátott szájjal hallgatta, alig mert hinni a fülének.

– De hiszen ez remek! Gondolja, hogy Mr. Dorban beleegyezik?

– Máris beleegyezett – felelte Cynthia Dorban könnyű mosollyal. – Kábelsürgönyt küldtem neki Winnipegből és Fort Williamnél már megkaptam a válaszát. Nagyszerűnek tartja ötletemet. Nem szereti az angol titkárnőket. Most hát itt az állás, Penelope – ugye megengedi, hogy a keresztnevén szólítsam? Engem meg nevezzen Cynthiának; jobban szeretem így. Bizony nem lesz valami érdekes az életünk, mivel egy időre eltemetkezünk vidéki birtokunkra…

– A szavam is eláll… kapva kapok ajánlatán! Álmodni sem mertem különbet!

A kanadai expressz már besiklott a torontói állomásra, mielőtt még Penelope ráeszmélt volna, hogy mire kötelezte magát: negyvennyolc órán belül elhagyja Amerikát és útnak indul Anglia felé.

II. El Slico

Penelope kiment a pályaudvarra, hogy két helyet foglaljon a másnap Québec felé induló hajóvonatra. Egyszerű „hajóvonat” volt csak, értve ezalatt, hogy összeköttetése volt az óceánjáró gőzössel, mely néhány órával a torontói vonatnak a fővárosba érkezése után szedte fel horgonyát, de Penelope szemében magában foglalta mindazt a jelentőséget és nagyszerűséget, melyet ez az egyenesen neki teremtett vonatjárat jelent, úgy, hogy szinte azt olvasta ki a füst mögötti fénytengerből: „Penelope Pitt részére fenntartott európai járat”.

A New York-i expressz éppen befutott az állomásra, amikor Penelope a jegyirodába lépett; a fiatal lány boldog áhítattal figyelte a kiválasztott népet, amely a rejtelmes városból érkezett és most a legnagyobb közönnyel vándorolt a kijárat felé, mintha bizony semmi rendkívüli nem volna abban, hogy valaki e csodahelyen lakott és onnan érkezik.

Végül elapadt az áradat és Penelope egy sóhajjal visszafordult, hogy elvégezze azt, amiért a jegyirodába jött. Megváltotta a jegyeket és lassan elindult a hatalmas kijárat felé, amikor egy férfi, rámosolygott.

Még mielőtt ráeszmélt volna a maga illetlenségére, már visszamosolygott a férfira. Magas és jóképű ember volt, s amikor megemelte kalapját, Pen észrevette, hogy kissé kopasz. Alkalmasint az imént befutott expresszel érkezett, mivel kézitáskája és könnyű porköpenye ott feküdt a lábánál s kissé bepiszkolt arcával a gondtalan utasok benyomását tette.

Hogy igazolja eljárását, Pen elhitette magával, hogy ismeri a férfit – bizonyára Edmontonban találkozott vele; főnökének sok üzletfele volt, nem lehetetlen, hogy ez is azok közül való.

– Jó napot! Hol találkoztam már önnel? Detroitban. Nem? Alkalmasint St. Partiban. Egy sereg embert ismertem St. Paulban.

– Félek, hogy mindketten tévedtünk – mondta Pen, és el akart surranni, amikor a férfi, aki most gyors körpillantással megnézte, hogy nem figyeli-e őt valamilyen rosszmájú alkalmazott, elállta az útját.

– Ne szaladjon, kislány. Nem is képzeli, milyen boldog vagyok, hogy egy vérbeli kanadaival találkozom. Én angol vagyok. Hol lehet ebben a házban egy jó csésze teát kapni? Ez angolra vall, ugye? – vihogott gurgulázó hangon.

– Nem ismerem valami jól Torontót – mondta Pen. – Forduljon a portáshoz.

– Hova siet? – kérdezte a férfi nyersen. – Hát nem maga szólított meg engem? És rám nevetett, igaz-e?

Pen meggyorsította lépteit, elszökött előle, de a férfi megragadta a táskáját, nyomon követte és utolérte a lányt, mielőtt még kijutott volna az épületből.

– Álljon meg már, ha mondom! Talán bizony megsértettem, kisasszony? Szeretnék barátságot kötni magával. A nevem Whiplow…

Penelope megállt, rámeresztve szemét.

– Whiplow? – Tüstént eszébe ötlött a név.

Ugyanaz volt, amelyet Mrs. Dorban álmában emlegetett. Véletlen összetalálkozás? Aligha. Nem volt valami közönséges név.

– Johnny Whiplow a nevem. Szabadna tudnom az önét?

– Mrs. Dorban majd megmondja önnek – felelte Pen.

Találomra leadott riposzt volt, de bámulatos hatást tett a férfira. Az arca elvértelenedett, ólomszürke lett és kidülledt szemei mintha ki akartak volna ugrani a gödrükből.

– Mrs. Dorban? – kiáltotta. – Itt?… Az nem lehet…

De Penelope, ügyesen felhasználva a férfi zavarát, kereket oldott s mire Whiplow kiért az utcára, a lány már eltűnt.

Egy szóval sem említette kalandját Mrs. Dorban előtt; a Torontóban eltöltött huszonnégy óra alatt sohasem volt együtt az asszonnyal egy negyedóránál tovább, s csak amikor vonatra szálltak és Québec felé repültek – mesélte el a kalandját.

– Whiplow… bizonyos benne? Milyen volt a külseje? Igen, ez ő volt. A barom! Mindig ez volt a gyöngéje: egy csinos arc. Az a fajta férfi, aki mindig arrafelé őgyeleg, amerre a szolgálólányok járnak munkájukba. De mit keres ő Torontóban?

Ajkába harapott és összeráncolt homlokkal bámult a vonat mellett elsuhanó mezőkre.

– Azt hittem Dél-Amerikában van – folytatta aztán. – Mi dolga lehet Kanadában? Érdekes!

Finom arca megkeményedett és a szeme összehúzódott.

– Nem mondott semmit, miután ön tudtára adta, hogy ismer engem? El kellett ezt neki árulnia? Talán igen. Minden esetre örülök, hogy így történt. Máskülönben nem lettem volna bizonyos, hogy csakugyan ő volt.

Aztán szokása szerint hirtelen átcsapott valamilyen közömbös témára, például arról érdeklődött, hogy melyik bőröndbe csomagolta Pen az ő írószerszámait – ugyanis Pen segített neki a csomagolásnál.

Mikor hajóra szálltak, a lánynak úgy rémlett, mintha a felső fedélzet utasai között ráismerne Whiplow-ra, aki éppen áthajolt a korláton. De, amikor megint odanézett, a férfi már eltűnt s egész útjuk alatt nem látta őt többé.

Ahogy a szárazföld a végtelenbe süllyedt, meglehetős honvágy vett rajta erőt, de csakhamar úrrá lett ezen a gyerekes ellágyuláson (ő maga nevezte ezt így). A hajóélet csodálatosan újszerű volt: már maga a hajó is tele volt regényességgel s a jövendő annyi táplálékot nyújtott gondolatainak, hogy kétnapi hajózás után Kanada és hajdani élete mintegy álomnak tűnt előtte.

Cynthia alig említette férjét s csak olyankor beszélt róla, amikor a lány kérdezősködött felőle. Pen nem látott semmi különöset abban, hogy Mrs. Dorbannak a távoli Kanadába kellett utaznia, hogy titkárnőt fogadjon, amikor pedig ezrével futkosnak Angliában az ilyen állásra alkalmas nők. Azt hitte, hogy Cynthia szeszélyesen fellobbanó nagylelkűségből alkalmazta őt s mély hálát érzett az asszony iránt.

Egyik napon, amikor rendet rakott úrnőjének kabinjában – Cynthia határozott és üzletszerű modora ellenére is rendkívül rendetlen teremtés volt – egy ív papiros akadt a kezébe, mely ceruzával volt telefirkálva s egészen olyan volt, mint egy kábelsürgöny vázlata. A cím: „Dorban, Stone House, Borcombe, Anglia”, a szöveg pedig:

„Megtaláltam a titkárnői állásra alkalmas lányt; ragaszkodom hozzá, hogy Willis-t elbocsásd. Bizonyára Stamford Mills küldte őt. Ez a lány nem tud semmit az ügyről, nincsenek barátai Angliában.”

Penelope egy pillanatra megzavarodott. A legcsekélyebb kételye sem volt, hogy a kábelsürgöny őrá vonatkozik. Ki az a Stamford Mills és melyik az az ügy, amelyre Mrs. Dorban céloz? Kényelmetlen, bizonytalan érzés fogta el. Két, három áthúzott mondat volt a sürgönyben, de Penelopének sikerült kibetűzni őket. Egyik kétségtelenül így hangzott: „Ez a lány nem fog fecsegni.” Penelope összehajtotta a papirost és félretette. A kaland kezdete óta most először mondott csődöt a bölcsessége. Pedig hát ennek a rejtelmes üzenetnek bizonyára igen egyszerű volt a magyarázata.

Az első kínálkozó alkalommal Mr. Dorbanra terelte a szót.

– A férjem utálja a városokat – mondta Cynthia bágyadtan. Hátradőlve feküdt nyugvószékében, mint akinek nincs kedve uráról és ügyeiről csevegni. – Nagyon nyugodt életet élünk. Arthur tudós és ritkán megy el hazulról. Remélem, elkészült arra, Penelope, hogy szörnyen unalmas napokat fog nálunk élni?

Penelope nevetett.

– Úgy érzem, hogy éppen unalomra van szükségem – felelte.

– Semmiben sem fog hiányt látni – mondta Cynthia egy kissé mogorván. – Csak szórakozás nincs sok. Nem látunk vendéget, nem rendezünk táncmulatságokat vagy lakomákat s hacsak nem szeret halászni… – Egy pillanatig habozott. – Talán később sokkal jobb dolga lesz, mint ahogy képzeli – mondta aztán. – Az egyetlen, amire nyomatékosan meg szeretném kérni, Penelope… ne vegye rossz néven, ha a keresztnevén szólítom. Ugye, nem bántom meg ezzel? Felszólítottam magát, hogy nevezzen Cynthiának, ha akar. Gyűlölöm ezt a megszólítást: „Mrs. Dorban”. Mit is mondtam? Ó igen, később sokkal jobb dolga lesz. Nem, nem ez volt. Az egyetlen, amire nyomatékosan meg szeretném kérni, Penelope, és erre feltétlenül számítunk, hogy a legnagyobb bizalommal viseltessék férjem ügyei iránt. Nem mintha olyan ügyei volnának… ugye, megért engem?

Penelope nem értette meg, de azért bólintott.

– Egész tömeg kutatómunka vár önre, különösen a vagyoni ügyekben kell rendet teremtenie – az uram nagy várakozással tekint munkája elé. Kilátásunk van rá, hogy valóban igen nagy vagyont öröklünk. – Körülnézett, letompította hangját s kissé előrehajolt székében. – Van egy másik pont is, amelyre figyelmeztetni szeretném. Van az uramnak egy esküdt ellensége, aki újra meg újra megpróbálta tönkre tenni őt. Nem tudom ugyan az okot – mondta Mrs. Dorban olyan nyugalommal, mely az adott körülmények között kissé természetellenesnek tűnt fel Penelopénak – de úgy sejtem, hogy nő van a dologban. Nem kutatom az igazságot, de sem itt, sem ott nem látom az okot. Stamford Mills minduntalan kémeket küld hozzánk, hogy kiszaglásszák ügyeinket. Kicsoda ez az ember? Nem tudom bizonyosan. Éli világát. Olyan férfi, aki a hóbortjainak él. Azt is mondják róla, hogy csaló, de nem akarom megrágalmazni. Csak azt tudom bizonyosan, hogy kérlelhetetlen ellenségünk s minden esetre helyes, ha már jó előre óvom magát tőle.

– De hát mit remél kikutatni… úgy értem, miért küld önökhöz embereket, hogy kikémleljék az ügyeiket? – kérdezte Penelope megzavarodva.

– Tudja a jó Isten – mondta Mrs. Dorban ájtatosan. – Adja ide a könyvemet, Penelope. Nem bánnám, ha ez az átkozott hajó nem hánykolódna ilyen vadul.

A hajó hánykolódása egyáltalában nem háborgatta Penelope Pitt-tet. Mintha csak az óceánon született volna, oly kevéssé zavarta az állandó mozgás.

Szeretett a fedélzeten ülni és lebámulni a zöld tenger mérföld-széles teknőjére, szerette a rohanó áradatnak tajtékos táncát, vagy szeretett a hajó orrában állni, hogy arcával fogja fel a csípős szél csapását.

Az utasok nem érdekelték túlságosan. A legtöbb szórakozást a fedélzet stewardja, egy pirospozsgás képű ember, nyújtotta neki, aki utazásuk első napjától fogva gondjaiba vette őt. Szabad idejében, rendszerint a kora délutáni órákban, amikor az utasok kabinjukban szundikáltak s a fedélzet – különösen borús időben – elnéptelenedett, oda állt a széke mellé és csak úgy öntötte magából végtelen és lenyűgöző tengerészemlékeit, tengerekről, hajókról és a hajók népéről. Egy ízben – ezt bizonyos büszkeséggel mesélte – egy nagy nyugati óceánjárón, mely New York és Southampton között közlekedett, a dohányzószoba stewardja volt s életének ezen szakából gyűjtött tapasztalatai érdekelték a legjobban.

Beddle (ez volt a neve) sok gonosz emberrel találkozott s órák hosszat tudott beszélni a különböző banditákról, akik egész éven át az óceánon kóborolnak és finom kezük ügyességéből élnek.

– Ismertem őket mind, Lew Marks-t, Billy Sanders-t, Denver John-t, a Horgos Jimmy-t, a Hosszú Charlie-t… órák hosszat folytathatnám így s egész rőfös listát adhatnék önnek, Miss!

– Valamennyien hamiskártyások voltak! – kérdezte Pen.

Az öreg bólintott.

– De mind között a legveszedelmesebb El Slico volt – valamelyik amerikai lány nevezte el így s a név rajta ragadt. Épp olyan gyors volt, mint amilyen ravasz. Sohasem láttam El Slicót ugyanabban a bandában kétszer. Ruhatára egész vagyonba kerülhetett, s mindig csak a legkitűnőbb társaságban utazott, nem úgy, mint sok csirkefogó, aki negyedmagával lakik egy kabinban. Egészen fiatal lehetett – legalább az én időmben még az volt – és úgy hallottam, igen magas összeköttetései voltak. De micsoda betyár! Az aranyplombát is kicsórta volna felebarátja fogából, ha más lopni való nem akadt.

Egy olyan bandához tartozott, amely az előkelő emberek közt dolgozott. És micsoda koponya! El Slico sohasem bízta magát a hajón kínálkozó vakszerencsére.

Egy coloradói dúsgazdag milliomosról százötvenezer dollárt gombolt le. Slico tudta, hogy a pasas Európába készül, és Coloradóba utazott, hogy már két héttel a hajó indulása előtt találkozzék vele; a klubjában mutatkozott be neki, meghívatta magát a házába, elhitetve áldozatával, hogy ő gazdag angol fiatalember, akinek más dolga sincs a földön, mint hogy két marokkal szórja a pénzt. Persze, mire hajóra szálltak, már testi-lelki jó barátok voltak, ami Gifford úrnak százötvenezer dollárjába került, s még akkor sem tudta, hogy El Slico volt annak a bandának a vezére, amely megkopasztotta őt.

Napról napra hallotta Penelope a veszedelmes El Slico kalandjait. Róla mesélt legszívesebben Beddle. Egyszer egy túl hiszékeny utasról szólt a mese, aki rá hagyta magát venni, hogy beüljön egy előkelő bridzs-játszmába, máskor egy saját zsebre végrehajtott zsákmányolásról, vagy még máskor Slico bandájának vérbosszújáról egy másik banda ellen, amely elég vakmerő volt keresztezni az útjait; s minden mese azzal végződött, hogy Beddle elátkozta a zsiványok e fejedelmét.

A tapasztalt utasok szempontjából az átkelés teljesen érdektelen volt. A hajó számtalan más hajóval találkozott és szemtávolságra tőle három jéghegy úszott el; rendeztek táncokat, egy álarcosbált, egy hangversenyt a szalonban, s minden vasárnap istentiszteletet tartottak. De mind ez hihetetlenül érdekelte az edmontoni lányt.

Amikor már csak egy napi távolságra voltak Liverpooltól s elhaladtak az óceánnak amaz alacsonyan fekvő szürke foltja mellett, amelyről valaki azt mondta, hogy az Írország, Penelope meglepően új oldaláról ismerte meg Mrs. Dorban jellemét. Cynthia egy kis pomerániai pincsit vásárolt Winnipegben és imádta a borzas kis állatot. Egész nap karjában cipelte, este pedig ágya elé fektette.

Pen is rajongott a kutyákért, de a nagyobb állatokat szerette. Ezek az eleven kis morzsák, melyeket a nők becézgettek, cirógattak, kefélgettek és úgy hordozgatták magukkal, mint valami cicomát, nem férkőztek a szívéhez. Sajnálta őket.

A hajó besiklott a Mersey torkolatába és Pen ott állt a sétafedélzeten, örömteli szemmel fürkészve Lancashire kevéssé romantikus partját, mely a ködös tengerben tükröződött, amikor melléje lépett Cynthia, s Pennek tüstént feltűnt, hogy nincs a karjában a kutya.

– Hol van Fluff, Mrs. Dorban! – kérdezte.

– Szegény kis jószág – mondta Cynthia szánakozva. – Pedig olyan helyes kis állat volt.

– Mi történt vele? – kérdezte meglepetve a lány.

– Azt mondták nekem, hogy nem tudom majd kivinni, s vesztegzár alá fogják helyezni. Igazán semmi kedvem sincs vesztegzárral bajlódni. Kutyák mindenféle furcsa nyavalyát kapnak, így hát odaadtam szegénykét egy matróznak, hogy fojtsa a tengerbe. Ez rá akart venni, hogy adjak neki százötven dollárt és ő megpróbálja kicsempészni a kutyát a partra, de én nem bolondultam meg, hogy egy matróz kedvéért ilyen hatalmas összeget áldozzak egy ölebre – magyarázta Cynthia; – megeskettem az embert, hogy valami nehéz tárgyat köt a nyomorult kis jószág nyakára s úgy hajítja át a korláton.

Penelope levegő után kapkodott.

– Pedig én azt hittem – dadogta –, hogy annyira szereti a kutyát.

– Persze, hogy szeretem – mondta Cynthia könnyedén. – Drága kis pofa, de aligha hiszem, hogy csakugyan olyan kitűnő a származása, mint ahogy azt ott Winnipegben az az ember állította. A hórihorgas Wilkins őrnagy, aki nagy kutyaszakértő, azt mondta róla, hogy nem tiszta fajkutya és hogy rútul becsaptak. Beláthatja, kedvesem, hogy nem vesződhetem félvér kutyákkal. Becsomagolt már?

Penelopének torkán akadt a szó. Az asszony rendíthetetlen nyugalma megbotránkoztatta. Hiszen nem volt valami nagy eset; egy pomerániai pincsi élete nem számított sokat Penelope előtt, de mégis megütközve fedezett fel egy ilyen kemény vonást annak az asszonynak a jellemében, akit, noha nem imádta éppenséggel, mégis bizonyos elvont értelemben csodált.

Ezek a vékony ajkak! Penelope friss érdeklődéssel és csodálattal nézett rájuk.

Az utasoknak egy-két kiváltságos barátja motorcsónakon jött ki a hajó elé és Cynthia odavetőleg megjegyezte, hogy lehetséges, hogy a férje is közöttük van. Ám semmi jelét nem mutatta a viszontlátás fölött érzett izgatott örömnek s még csak kísérletet sem tett, hogy csatlakozzék a korlát mellett kíváncsiskodó tömeghez, amikor a csónak utasai átjöttek a hajóra.

Penelope megragadta úgy a maga, mint Cynthia csomagjait és kedvelt stewardja keresésére indult.

– Köszönöm, Miss – mondta Beddle, amikor átvette a lány kezéből az ötdolláros bankjegyet. – Nem számítottam jutalomra… örömömre szolgált… de hát mégiscsak köszönöm. Úgy sejtem, hogy még viszontlátjuk egymást. Szórakozásból látogatott el Angliába?

– Remélem, szórakozás lesz – mosolygott a lány –, noha valójában dolgozni jöttem.

A piros-pozsgás férfi elgondolkozva dörzsölgette az arcát.

– Nem rossz ország ez… Szent Kleofás!

Pen látta, hogy a tekintete elsiklik mellette, s hogy hirtelen leesik az álla; aztán lassanként elvigyorodott.

– Gyorsan, Miss – sziszegte. – Ő az!

– Ki?

Penelope arra fordította fejét, amerre Beddle nézett. Egy elegáns, simára borotvált férfit látott, kifogástalanul öltözve feje búbjától a kisujja begyéig: selyemfényű kalap és citromsárga kesztyű. Sehogy sem illett egy óceánjáró fedélzetére, inkább egy szabó divatbábujának látszott, melyet a Bond Street egyik üzletéből szállítottak át minden baj vagy sérelem nélkül a tenger légkörébe. Arca sápadt és sötét volt, fekete bajusza keskeny és ápolt. Álla kissé bosszúnak tűnt és rámosolygott, mint e pillanatban is, két szabályos fehér fogsor villant ki ajkai közül.

– El Slico! – suttogta Beddle, de mielőtt még a lány felfoghatta volna szavainak értelmét, odaszaladt hozzá Cynthia.

– Penelope, drágám – mondta neki – be szeretném önt mutatni a férjemnek. – Ezzel karon fogta a lányt és a sápadt arcú divatfi elé vonszolta.

Rámutatott és így szólt: – Mr. Dorban.

„El Slico” leemelte kalapját kopasz fejéről és kinyújtotta keskeny, hosszú kezét.

Penelope gépiesen elfogadta.

III. A tengerparti ház

A stewardnak tévednie kellett, mondta magának vagy ezerszer Penelope Liverpooltól Londonig. Képtelenségnek, nevetségesnek látszott, hogy ez a megnyerő külsejű férfi legyen a vezére annak a bandának, mely a bambákat kifosztja. Hiszen olyan könnyű volt a tévedés. Mr. Dorban nem tartozott a szokatlan típusok közé. Persze, hogy képtelenség. Miért tartana titkárnőt egy hamiskártyás? Miért lakna egy devonshire-i falu visszavonultságában egy olyan nagy várakozásokkal eltelt és olyan eleven üzleti tevékenységet folytató férfiú, hogy titkári segítségre van szüksége?

Férj és feleség közömbösen köszöntötték egymást; egyik sem látszott különösen boldognak, hogy viszontlátja a másikat. Mr. Dorban lefoglaltatott egy fülkét, úgy hogy egyedül voltak. Egy ízben Penelope azon tűnődött, hogy ne surranjon-e ki a folyosóra és ne hagyja-e a házastársakat magukra, de első mozdulatára Cynthia visszatartotta.

Mr. Dorban érdekes útitárs volt. A lánynak úgy rémlett, mintha egyfolytában beszélt volna Liverpooltól Londonig. Hangja lágy volt és dallamos, kedélye könnyed, előadása pompás. Szemei sötétek voltak, s noha Penelope általában nem szerette a barna szemű embereket, úgy érezte, hogy Arthur Dorbant meg tudná szeretni. Valóban, otthonosabbnak érezte magát vele, mint Cynthiával. Kanadát is ismerte kissé.

– Jártam ott egy ízben, ifjúkoromban, de gyűlölöm a tengert – mondta. – Inkább elveszítenék tízezer fontot, mint hogy újra átkeljek az Atlanti óceánon.

– Sokszor átkelt rajta? – kérdezte a lány kíváncsian.

– Kétszer – felelte Arthur Dorban, felcsillanó szemmel. – Ha nem keltem volna át rajta kétszer, nem lehetnék most itt, Miss Pitt.

Az éjjelt a paddingtoni állomás szállodájában töltötték. Mrs. Dorban kocsit hozatott s átkocsikáztatta a Hyde Parkon a lányt, aki valósággal el volt bűvölve. Mindig úgy képzelte el Londont, mint nyomott, piszkos téglaházak halmazát; elragadónak találta a parkot, a sötétzöld lombok mögül kikandikáló tornyokkal és csúcsokkal, az ezüstösen csillogó tóval, a tündéri színekben pompázó virágokkal és a Mall nemes látképével.

Másnap reggel hagyták el Londont egy Torquay felé induló korai vonattal és késő ebéd idején érkeztek meg Borcombe-ba.

Stone House egy zöld dombhajlásban állt, Borcombe falunak a tenger felé eső szélén. Szabálytalan ház volt, láthatatlan a fölötte meredező vörhenyes sziklákról, de az öböl felől is félig eltakarta a platánok körbefutó koszorúja; a tizennyolcadik század végén építette valamilyen remete, aki személyes okokból el kívánt zárkózni a világtól.

A házhoz meredek és keskeny út vezetett, mely lefelé kanyargóit a sziklatetőről s amelynek mindenkori járhatatlansága nemzedékeken keresztül bosszúsága volt a kereskedőknek.

Pen paradicsomban érezte magát. A tenger felé lejtő kert kaleidoszkópikus szövevénye volt a vad és kerti virágoknak. Alsó végén, orgonabokrok töretlen sövénye mögé rejtve, téglafal emelkedett, melynek régi ajtaján keresztül egy magánösvényre jutott ki az ember (inkább kövekkel kirakott lépcső volt, mint ösvény); ez egy széles, viharvert sziklafalhoz vezetett, melynek alján egy bódéban ott horgonyzott Mr. Dorban hatalmas motorcsónakja, s a csónakház láncai két lapos sziklafal között futottak. A természet itt eszményi kikötőt alkotott, mert a csónakház egy picike öböl ölében nyugodott s a tengeri viharok ellen két kurta kősánc védte, melyek egyenesen a tengerbe torkoltak, mint természetes hullámtörők.

– Ugye, elragadó? – mondta gépiesen Cynthia. Úgy látszott, hogy minden ilyen dolog iránt csupán gépies érdeklődéssel viseltetik. Gondolatait teljesen lefoglalták az élet praktikus dolgai, az élet sava-borsa.

– Bizony jó messze vagyunk a falutól, de van egy kocsink, amely megkímél a hegymászástól. Szokott hajtani?

Penelope bólintott.

– Most jól tenné, ha megnézné a szobáját – mondta Cynthia s a széles lépcsősoron keresztül, hosszú és sötét folyosó végén nyíló szobába vezette Penelopét.

Szűk és egyszerűen berendezett szoba volt, de két ablaka a smaragd- és ametiszt-színű tengerre tekintett, alatta a vörös szikla, fölötte a zöld hegyhát.

Penelope nagyot sóhajtott.

– Tetszik önnek? – kérdezte Cynthia, éber figyelemmel kísérve mozdulatait.

– Elbűvölő – sóhajtotta Pen.

Mrs. Dorban kurtán felnevetett.

– Ilyennek képzelem én a poklot – mondta.

*

A napok szédületes gyorsasággal múltak. Penelope úgy találta, hogy itt sokkal több a munka, mint amennyire számított. Az egyik földszinti helyiség dolgozószobának volt berendezve s rendszerint csak ő tartózkodott benne egyedül. Reggeli után, melyet az alacsony mennyezetit, faburkolatú ebédlőben fogyasztottak el, Penelope a dolgozószobába ment s e pillanattól kezdve egészen ebédidőig bérleti szerződések és egyéb olyan okmányok tanulmányozásába merült, melyek az ország különböző vidékein fekvő birtokokra vonatkoztak.

Megfigyelte, hogy ezek az okmányok nem voltak eredetiek, hanem nagyobbrészt hiteles másolatok, melyeket alkalmasint egyik londoni szabadalmazott ügynökség hitelesített. Az ő feladata abban állt, hogy érthető és rendszeres kimutatást készítsen azon birtokok készpénzértékéről, melyre az okmányok vonatkoztak. Útbaigazításul számtalan értékmérő táblázat, árverési jegyzőkönyv, kataszteri birtokív állt rendelkezésére.

– Persze, nem kívánhatom magától, hogy mindezen birtokok pontos értékét megállapítsa – mondta Mr. Dorban az első reggelen, mikor nekilátott munkájának –, és már az is pokoli munka lesz, ha csak megközelítőn megkapja az értéküket, bár az árak meglehetősen szilárdak, s az egyik norfolki farm hozzávetőleg ugyanannyit ér, mint a másik.

Hogy még jobban megkönnyítsék a dolgát, naponta átadták neki a The Times és egyéb angol újságoknak azokat az oldalait, melyek gazdasági ügyekkel foglalkoznak. Az újságok többi részét sohasem látta. Csakugyan, a Stone House-ban való tartózkodásának egész ideje alatt egyetlen újság sem akadt a kezébe.

Kissé nehezére esett, hogy összeegyeztesse Cynthiának az uráról, mint tudósról adott leírását azokkal a tényekkel, melyeket ő maga tapasztalt. Húsz könyv se volt a házban. Cynthia előfizetője volt a helybeli kölcsönkönyvtárnak, mely rendszerint beszerezte a legfrissebb regényújdonságokat, de sem az asszony, sem a férfi soha nem olvasta el azokat; Pen azt gyanította, hogy Dorbanék egyedül csak az ő kedvéért iratkoztak be a kölcsönkönyvtárba, amiben nem is tévedett. Sohasem beszélt a cselédekkel, egyszerűen azért, mert nem értett a nyelvükön, minthogy az egész szolgaszemélyzet, a kertészt kivéve, francia volt, ő pedig egy kukkot sem beszélt franciául.

Délutánjai és estéi fölött szabadon rendelkezett és mégsem rendelkezett szabadon. Sohasem engedték meg neki, hogy egyedül menjen a faluba: vagy Cynthia, vagy Mr. Dorban elkísérte. Hol kocsikázni vitte a férfi, megmutatva neki a vidéket, hol pedig hármasban kimentek a tengerre motorcsónakjukon, a Princess-en. Az a kellemetlen érzése volt, hogy őrizet alatt áll, amit rossz néven vett tőlük.

Aztán egy új és talán elkerülhetetlen bonyodalom támadt.

Egyik napon, mialatt Cynthia Londonba ment elintézni valamit, Penelope a dolgozószobájában dolgozott, amikor belépett Dorban. Szokásához híven kimérten, kurtán-furcsán beszélt.

– Hagyja ezeket az ostoba dolgokat és jöjjön velem halászni – mondta.

Penelope habozott. Mr. Dorban mindeddig a legkifogástalanabbul viselkedett vele szemben. Valamilyen kifogást talált, de a férfi tovább unszolta.

– Csacsiság – mondta. – Ez holnap is ráér. Két éve van, hogy ezeket az átkozott okmányokat rendbe szedje.

– Gyakran csodálkozom, miért nem végezte ön el egyedül ezt a munkát – mondta a lány, amikor a meredek lépcsőkön lementek az öbölhöz. – Hiszen nem is olyan nehéz az egész, s ön annyival többet ért az ügyhöz, mint én.

A férfi halkan, eltűnődve fütyörészett, ami rendes szokása volt, s csak akkor felelt, amikor már a csónakházhoz értek.

– Gyűlölöm a számokat – mondta. – És gyűlölök mindenfajta irodai munkát. Isten a szabad természet, a tenger számára teremtett engem…

– Azt hittem, hogy nem szereti a tengert.

– Csak a nagy hajókat és a hosszú tengeri utakat utálom – felelte kurtán és témát változtatott.

A csónak kisiklott az öböl sima vizére; Penelope kormányzott, a finnyás Mr. Dorban pedig, aki most fehér köpenyeget vetett magára, a hatalmas motorra ügyelt.

Három mérföldre voltak a parttól, amikor megállította a motort és leült.

– Nos hát, hogy tetszik önnek Anglia? – kérdezte.

– Nem akar halászni?

Dorban a fejét rázta.

– Nem hoztam magammal zsinórt – mondta egyszerűen. – A horgászás untat. Gyerünk a csónak orrába.

A csónak eleje kényelmesen ki volt párnázva s egy keskeny, csukott, összehajtható asztal állt benne, amely most ki volt nyitva.

Penelope megint habozott. Úgy érezte, hogy valami kellemetlenségnek néz elébe, s már megbánta, hogy eljött.

Dorban az asztalka fölé hajolt s vékony kezében egy csomag kártyát tartott, melyet gépiesen kevert.

Mélabús barna szeme a part felé bámult és vékony ajka lankadtan lepittyedt, mintha hirtelen valamilyen súlyos bánat terhe szakadt volna rá. A változás oly feltűnő volt, hogy Penelope megbűvölve nézett rá; aztán egyszerre csak megfordult a férfi és a lányra tekintett.

– Mi a véleménye Cynthiáról? – kérdezte meglepetésszerűen.

– Micsoda furcsa kérdés! – mondta Penelope erőltetett mosollyal.

– Csöppet sem furcsa; egészen természetes… Várjon, mutatok magának egy kártyatrükköt. Keverje meg ezeket a lapokat.

Áttolta hozzá a csomagot és Penelope felvette.

– Keverjen – mondta csaknem türelmetlenül s a lány engedelmeskedett.

– Cynthia meglehetősen hidegvérű teremtés – magyarázta Dorban. – Azt hiszem, ez önnek is szemet szúrt. Ő mindenek előtt értelmi lény, s értelmi lényekkel vajmi nehéz együtt élni.

– Itt vannak a kártyái – mondta Penelope.

A férfi keskeny kezébe vette a csomagot s egy pillanatra a kártyák szélei fehér és arany káprázattá változtak, aztán kiosztotta őket, képpel fölfelé. Ász, király, királyné, bubi, s így végig mind a tizenhárom kárót. Egyik színt a másik után osztotta ki így, mindegyik kártyát a maga értékének megfelelő helyén.

Penelope tátott szájjal bámulta, mert alaposan átkeverte a csomagot, s íme a férfi mégis úgy osztja ki a lapokat, mintha ő azokat a leggondosabban elrendezte volna.

El Slico! A steward szavai visszacsengtek fülébe.

– Tetszik? – kérdezte Dorban mosolyogva.

– Hogyan csinálta? – dadogta a lány. – Határozottan emlékszem, hogy megkevertem a csomagot. – Kíváncsiságában elfelejtette gyanúját.

– Keverje meg újra – mondta Dorban.

A lány újra kevert, szorgos figyelemmel úgy csoportosítva a kártyákat, hogy két sorozatos lap sem jutott egymás mellé, aztán megint átnyújtotta a férfinak a csomagot, aki ismét hibátlan sorrendben osztotta ki a teljes sorozatot.

– Ez a legcsodálatosabb kártya-trükk, melyet valaha is láttam!

– Csakugyan? – kérdezte Dorban hanyagul és zsebébe csúsztatta a kártyákat. – Mint vélekedik Cynthiáról? – kérdezte újra.

– Ezt a kérdést igazán nem vártam volna öntől – felelte Penelope. – Oly kedves volt velem Cynthia.

– Cynthia nem kedves senkivel – mondta azonmód Dorban. – Néha szinte Cynthia halálát kívánom.

Oly nyugodtan mondta ezt, hogy Penelope alig mert hinni a fülének.

– Mr. Dorban! – kiáltotta megütközve.

– Bizonyosan vadállatnak tart; de nem vagyok az – mondta nevetve a férfi. – Nem tudok másképpen megszabadulni Cynthiától, csak ha meghal. Leolvasom az arcáról, hogy azt képzeli rólam, hogy a végső esetben erőszakos eszközöktől sem riadok vissza, ami olyan gyakori mifelénk. Pedig téved; én csupán a könyörtelen tényekhez tartom magamat. Nincsen mód, hogy szabaduljak Cynthiától. Megvitattam vele a dolgot, ez önt is érdekelni fogja, de ő mindvégig hajthatatlan maradt. Nem válhatok el tőle, mivel ő nem hajlandó válni. El sem szökhetem tőle, olyan okokból, amelyeket most nem akarok feszegetni; nem is kínozhatom őt, mert nem fér össze a természetemmel, hogy asszonyt bántsak, még a gondolat is sérti jóérzésemet; s még csak arról sem szerezhetek bizonyítványt, hogy feleségem gyöngeelméjű, mert épeszűbb, mint bárki. Pedig – folytatta minden szünet nélkül – mennyire sóvárgok egy szerető társ után, milyen forrón vágyódom a szerelemre, melyet Cynthia sohasem mutatott irántam – Cynthia és én csupán törvényes értelemben vagyunk házastársak – pedig forrón vágyom arra a meleg és vak imádatra, melyre Cynthia teljesen képtelen.

Penelope megdöbbent csendben hallgatta szavait.

– Persze, Cynthia tudja ezt. Bizonyára azért választotta magát, mert azt hitte, hogy maga meg fog engem nyugtatni.

– Tudja ön, hogy mit beszél, Dorban úr? – kérdezte Penelope szigorúan.

– Pontosan tudom, mit beszélek – felelte Dorban és lassan egy cigarettát sodort. – Arra kérem, hogy szeressen engem.

Penelope felugrott és visszament a kormány mellé, de a férfi követte.

– Most szépen hazamegyünk, s miután ön visszautasította becstelen ajánlatomat, nem beszélünk többet az ügyről s ön lesz szíves elfelejteni, hogy én valaha is beszéltem róla. Ha pedig nem bízna meg bennem és haza akarna menni Kanadába, úgy azon leszek, hogy már holnap utazhassák, nem törődve Cynthia tiltakozásával. Ha azonban a szavamat akarja venni és El Slico szava…

– El Slico! – Rémületében tátva maradt a szája.

A férfi csendesen kacagott.

– Hát persze: hiszen maga tudta, hogy El Slico vagyok. Láttam, amint az öreg Beddle-lel beszélgetett, aki nagyon jól ismer engem. És Beddle felismert s elmondta önnek, hogy ki vagyok. Igen, én vagyok El Slico, de erről ne szóljon Cynthiának, aki idegrohamokat kapna, ha megtudná, hogy felismertek.

– De, Dorban úr – mondta a megrettent lány –, csak nem kívánhatja tőlem, hogy maradjak?

– Maradhat vagy mehet, ahogy éppen jól esik – mondta Arthur Dorban, megindítva a motort. – Én komolyan tanácslom önnek, hogy maradjon. Tartozik nekem annak a megállapításával, hogy nagyon őszinte voltam, s hogy nyíltan, becsületes eszközökkel dolgoztam. Én az ön helyében nem mennék vissza Kanadába. Okosabb, ha beletörődik a sorsába, mint ha szól Cynthiának… aki alkalmasint gyanítani fog mindent. És nem hiszem, hogy továbbra is tisztelné önt az erényei miatt.

Penelope nem válaszolt neki és a délután egész hátralevő részét szobájában töltötte el. Fonák helyzet volt, s ha Kanadában lett volna, tüstént végére jár az ügynek. Csakhogy, sajnos, idegen országban volt, egyedül, barátok nélkül. Valahogyan a férfi nyíltszívűsége is hatott rá. Persze, azt nem tudta, hogy a legerősebb fegyver El Slico fegyvertárában éppen ez a megejtő őszinteség volt. Fogja-e szavánál és utazzon el, vagy maradjon, amíg elegendő pénze lesz ahhoz, hogy Londonban szerencsét próbáljon?

Helyesen-e, vagy helytelenül, Penelope arra határozta el magát, hogy marad, s elalvás közben eszébe jutott, hogy Londonban él valahol James Orford, akihez kritikus pillanatokban segítségért fordulhat.

IV. Mr. Whiplow megérkezik

Másnap reggel Penelope már korán lement szobájából. A kertben járt-kelt, hogy újra meg újra átgondolja problémáját, amelyből nem talált kiutat. Még csak hat óra volt. A köd, mely egész éjszakán át beborította a tengert, szertefoszlott s a Borcombe-öböl csillámló víztükrét millió tüzes pontocska pettyezte be.

Penelope egy tuskókból összetákolt padra ült, mely ott állt az enyhén és csodásán színezett kép előterében. A rozsdavörös devonshire-i sziklák, a messze nyúló fehér partok, a szirtek széléig futó buja zöld rétek, a kankalinokkal telehintett ösvény, mely Teigumouth irányában tűnt el a szem elől – ezt látta Penelope, amint a bódítóan illatos moharózsákkal belepett sziklafal szeszélyes szélén keresztül tekintett.

„Micsoda isteni színek!” Visszatartotta lélegzetét s egy időre elfelejtette minden baját, gondját. A későn nyíló orgonabokrok mögött egy aranyos fényű rekettyés ágbogas sövénye húzódott el; bal felől felvillant a Mária-templom tornyának szürke csúcsa, mely elnézett a sziklaormon álló házak fölött. Dorbanék házához tekervényes út vezetett. Penelope, a padon ülve, nem láthatta a kerítés kapuját, de a mozdulatlan reggeli levegőben oly tisztán hangzott a zár csattanása, mintha csak ott ült volna a kapu közvetlen közelében. Kíváncsian feltekintett, hogy felfedezze, ki lehet ez a korai látogató. Első pillantásra nem ismerte fel a szürkeruhás és szalmakalapos férfit. Nyilvánvaló volt, hogy a férfi sem vette őt észre, mert bizonyos óvatossággal közeledett a ház felé, mintha kétségei lettek volna afelől, hogy szívesen látják-e.

Elkerülve a kavicsos, utakat, a virágágyakat beszegő füvön lépegetett igen elővigyázatos léptekkel, a felső ablakokra függesztve tekintetét. Aztán hirtelen megpillantotta a lányt, egy pillanatig habozott és odajött hozzá.

– Jó reggelt, kisasszony – mondta halkan, mintha nem akarta volna, hogy meghallja valaki.

– Jó reggelt.

Whiplow megint a ház felé sandított alig észrevehető fintorral.

– Hol van Mrs. Dorban? Itt a közelben? Bizonyára elmondta neki, hogy találkozott velem? Látott-e a hajón? Fogadni mernék, hogy nem látott!

– Mrs. Dorban Londonba ment… Nem óhajtja Mr. Dorbant látni? – kérdezte Pen hidegen.

– Miért ne. Szívesen tárgyalok Arthurral. Értelmes fickó az. De az asszony…! – Közelebb lépett, a lányhoz, halszemével élesen fürkészve arcát. – Nem mondott el önnek semmit? – Hüvelykujjával a ház felé bökött. – Ne akarja velem elhitetni, hogy ő megpróbált befeketíteni engem. Tudom, hogy nem tette. – Izgalmában kissé kapkodva ejtette ki a szavakat. – Milyen furcsa véletlen, hogy Torontóban találkoztunk… Ez csak azt mutatja, milyen kicsi a világ. Maradjon!

– Felküldök egy szolgát, hogy jelentse Mr. Dorbannak… – kezdte Penelope, amikor Arthur Dorban alakja megjelent a ház kapunyílásában s így minden további intézkedés fölöslegessé vált.

Dorban teljesen fel volt öltözve s hóna alatt egy puskát szorongatott. Penelope nem talált ebben semmi különöset, mert a kis birtok hemzsegett az üregi nyulaktól s Dorban néha egész délelőtt irtotta a kártékony állatokat. De Whiplow a fegyvernek különös jelentőséget tulajdonított. Arca rémült kifejezést öltött, homlokát kiverte a veríték. Aztán bámulatos fürgeséggel Pen mögé ugrott s a lány válla fölött kiáltott oda Dorbannak:

– Hagyd ezt, Arthur! Teszed le rögtön ezt a puskát?

Dorban fehér fogai felvillantak mosolygó ajka mögül. Egyetlen mozdulattal felpattantotta a fegyver závárját.

– Nincs megtöltve, Whip. Bújj elő a hölgy mögül; még megijeszted.

Letette a fegyvert és zsebre tett kézzel közeledett feléjük. Whiplow egy pillanatra sem vette le róla tekintetét.

– Ugyanazon a hajón keltél át a tengeren, mint a feleségem?–kérdezte Arthur.– Merre jártál azóta?

– Csak itt a környéken – mondta Whiplow nyomatékkal. – Hidd el Slic… mit is mondok, Arthur… nem jöttem volna vissza, de már torkig voltam Amerikával.

– Írnod kellett volna, hogy elkészíthessük számodra legjobb vendégszobánkat s a falusi rezesbandával várjunk az állomáson.

El Slico szelíd iróniája mögött olyas valami lappangott, ami nem volt olyan szelíd.

– Persze, hiszen te ismered Miss Pittet; megpróbáltad elbűvölni őt. Micsoda asszonyfaló vagy te, Whip!

Whiplow megnyalta szája szélét és hallgatott.

– Megbocsát, ugye? – kérdezte Dorban felvont szemöldökkel, s Penelope lassan lehajtotta a fejét.

Fölöslegesnek kezdte magát érezni. Amikor a két férfi eltűnt a házban, visszament padjához s új kérdéseken kezdett tűnődni. „Whiplow elárul!” Eszébe ötlöttek azok a suttogva kiejtett szavak, melyek a vasúti hálófülkében felhangzottak hozzá. Mit áruljon el? És kinek? Valamilyen bűn következményétől rettegne Arthur Dorban? Ez nagyon valószínűtlenül hangzik. Dorbant jól ismerték a faluban s a környéken cirkáló csendőrök órákat töltöttek el a társaságában.

Egyáltalában nem igyekezett elrejtőzni. Penelope dühös volt önmagára, hogy ennek a ferde helyzetnek nem találta meg tüstént a legegyszerűbb nyitját. Férfi, és nő egyaránt gyanús dolgokat cselekedtek, amelyeket nem kívántak világgá kürtölni. Talán nem éppen bűnös dolgokat… csak jellemtelen, csúnya dolgokat, melyeket jobb elhallgatni és tapintatosan elfelejteni. Bárhogyan állt is a dolog, annyit bizonyosan tudott, hogy El Slico titokzatos birtok kimutatásai semmi összefüggésben nincsenek Whiplow szükségszerű hallgatásával. A kettőnek semmi köze nincs egymáshoz.

Penelope sóhajtva felállt. Ahogy a tengerre tekintett, egy hajó fekete körvonalai tűntek a szemébe; a hajó messze járt a parttól s úgy látszott, mintha az óceán távoli peremét akarná átszelni. Egyszerre csak hátrafordult a lány: valamilyen hangra lett figyelmes. Dorbanék kertésze, a ház egyetlen angol cselédje, állt mögötte.

– Jó reggelt, kisasszony! A Polyanthát nézi?

– A Poly… azt a hajót gondolja? Ismeri talán?

– Hogy ismerem-e? Hiszen itt állt az éjjel Torquay-ben s én megszemléltem. Azt beszélik, hogy egy francia úré. A dartmouthi kikötőben rakodott.

– Személyszállító hajó?

A kertész ajka mosolyra görbült.

– Dehogy: jakt.

– Hogyan? Oh, értem már… jacht! Igen nagy jacht.

A kertész, aki születésénél és elveinél fogva nem volt hajlandó elismerni valamilyen idegen hajó felsőbbségét, úgy vélte, hogy ennél nagyobb jachtok is vannak. Nem esküdött volna meg rá, de valószínűnek tartotta.

Penelope megszökött a bőbeszédű embertől, faképnél hagyva őt.

Arthur Dorban a szalonban beszélgetett vendégével. Világosan hallotta a hangját.

Miután nem akadt okosabb dolga, Penelope a könyvtárszobába ment. Később megpillantotta a két férfit, amint a kerti ösvényen járkáltak, a ház innenső oldalán. Arthur gyors szemének figyelmét nem kerülte el a legcsekélyebb látnivaló sem: felfedezte az ablakpárkánynál álló alakot s olyan helyre vezette társát, ahol a lány nem láthatta őket.

– Whiplow – mondta immár harmadszor –, te vagy az egyetlen ember a világon, aki keresztezni merte útjaimat és szárazon vitte el az irháját.

– Ezt már mondtad egyszer – dörmögte Whiplow. – És mennyiben kereszteztem az útjaidat, Arthur? Egyszerűen nem bírtam megmaradni Amerikában; az élet ott túl komoly a magamfajta ember számára, aki szeret élni és mulatni. Uram, teremtőm! Fogalmad sincs, milyen komolyak azok! Ha reggelizés közben egy vendéglőben véletlenül vajról teszel említést, három ember is akad asztalodnál, aki egy egész délelőttöt betöltő értekezést tart neked a vajról. S milyen gyalázatosan beszélnek angolul: nem azt mondják, „egy hónap óta nem láttam”, hanem „egy hónapig nem láttam”, vagy hogy „színházba megyek”, hanem „elmegyek a színházhoz”. Ez az idegeimre megy.

– Egészen ügyes mentség, hogy megszegted ünnepélyes esküdet, te nyavalyás pondró – morogta Dorban villogó szemmel. – Milyen érzékeny füle és napsugaras lelke lett egyszerre a hitvány londoni tolvajnak!

– Könnyű neked! – dörmögte a másik, aki maga nem érezte könnyűnek a helyzetét.

– Azért jöttél haza, mert Mexikóba mentél és elzsugáztad a pénzedet, azt a pénzt, melyből két évig ki kellett volna jönnöd. S azért jöttél vissza, hogy újra teleszívjad magad… de én kiapadtam, Whip. Kapsz majd tőlem annyit, hetenkénti részletekben, hogy a felszínen tarthasd magad. És ha vonítani akarnál, csak ki kell nyitnod a szádat, már beléd is fojtom a szuszt. Jegyezd meg ezt magadnak.

Whiplow kényelmetlenül feszengett.

– Nekem is csak élnem kell – mondta védekezve. – Igaz-e, Arthur?

– Remélem, hogy élni fogsz! – mondta Dorban nyomatékosan s a vendége elsápadt. – Majd megbeszéljük ezt. Szeretném a lányt a városba küldeni. Menj a faluba s adj fel egy sürgönyt Cynthiának.

Tizenegy órakor távirat érkezett Mrs. Dorbantól a következő szöveggel:

„Küldd Penelopét a városba déli vonattal. Paddingtoni pályaudvaron várom őt”.

Penelope boldogan indult útnak s előre megfontoltan elkerülte a várakozó Cynthiát, úgy, hogy a földalatti kijárón keresztül hagyta el az állomást.

V. A vastag Mr. Orford

Mr. James Xenocrates Orford őszintén és fenntartás nélkül elismerte, hogy meleg van. Ámbár eddig mindig azt mondta: „Meleg? Hát maguk ezt melegnek nevezik? Csak jönnének át New Yorkba, ahol minden csak úgy ontja a meleget – bizony, uraim. Odahaza mi sohasem beszélünk melegről, amíg a higany át nem töri a hőmérő tetejét és fel nem mászik a fákra. New-York tudja, mi a meleg. Forró, mint egy olvasztókemence, de idővel megszokja az ember. De meleg – itt! Londonban nem volt hőség a nagy tűzvész óta. Ennek pedig már hatszázegynéhány éve van, igaz-e? Nos hát, akkor!…”

Orford úr maga is hasonló volt egy felfelé kúszó hőmérőhöz. A magassága úgy 180 centiméter körül lehetett, de távolról kurtát mutatott. A kerülete óriási volt. Az ember elfáradt, amíg körüljárta. Pufók, rózsás arca az évek folyamán változatlan formájú ráncokat öltött. Nyílt tekintetű kék szeme rózsaszínű húspárnák közül csillogott ki, orcája pedig úgy szaladt profilban befelé, mint azok az egyre vastagodó vonalak, melyeket az ember új töltőtollának kipróbálása közben szokott húzni. Tömött, fekete haja volt. Ötvenöt éve ellenére még egyetlen őszszál sem vegyült közéje. És valami dandy-szerű volt ebben a kövér emberben: gondosan és ízlésesen öltözött, állandóan kifogástalanul szabott fekete zsakett-kabátot viselt és szélesen kihajtott keménygallérjára fekete selyem nyakkendőt kötött, mely csodálatosképpen mintha megduplázta volna a fölötte emelkedő arc párnáit és barázdáit. A nyakkendő ráncaiban változatlanul egy gyöngyszem csillogott. Mellényt sohasem viselt és a nadrágtartót megvetette. Rettentő derekát vékonyka fekete bőrszíj övezte, aranycsattal a közepén.

Mr. Orford elé, ahogy a Hyde Park Paloták egyik negyedik emeleti ablakából letekintett a magasból, bájos kép tárult: korai rügyeket hajtó fák, élénkzöld színben pompázó zsenge fű, halvány vörösen virágzó rododendronok, virágágyak bíbor és narancssárga foltjai gyönyörködtették szemét, noha sohasem próbált megbarátkozni e növényzet karakterével. De azért szerette mindezt. Ha késő estig dolgozott, mint ahogy az olykor megesett vele, a Park-zenekar elhaló hangjai, különösen a bombardon lihegése, felhallatszottak hozzá. Ilyenkor a nyitott ablakhoz húzta székét és átfonva pocakját, meghatottan figyelte az elmélyülő árnyékokat és a kialvó fényeket s a parksétányon csavargó gépkocsik reflektorait.

Az ajtajára kifüggesztett névtábla és a lépcsőházi névmutató egyszerűen csak ennyit mondott: „James X. Orford”. A foglalkozása, a hivatása, szóval az a munkakör, mely megélhetést nyújtott neki és egész sereg gépírónőből és a legkülönbözőbb hivatalnokokból álló gazdag kíséretének, nem volt megemlítve.

Házbeli lakótársai, kiknek a kenyérkeresete nem volt kétséges, úgy beszéltek róla: „az az amerikai”, vagy „az a kövér amerikai”. Szerették őt, mert vidám, élénk ember volt; tiszteletben tartották titokzatosságát, s mivel amerikai volt, kicsit féltek is tőle.

Valami komolyság van az amerikaiakban – ahogy azt Whiplow is mondta – ami elrémíti az angolokat. Az amerikai minden kérdésre talál megoldást. Az életet és az élet dolgait bizonyos sablonos formákba szeretné bujtatni, melyek mindenkinek egyformán kellemesek. De minden vonása közül a legjellemzőbb, hogy sohasem gúnyolja önmagát. Az angol folyton saját faján gúnyolódik. Ezt az angol ízű humort az amerikaiak sohasem tudják megérteni. Ők esküsznek önmagukra; bősz keserűséggel átkozzák törvényhozóik rövidlátását, de nem ismerik a gúny kegyetlen fegyverét, mely már annyi nagyreményű angol kormányt döntött porba.

Mr. Orford angliai tartózkodásának már a legelején megtanult bánni ezzel a fegyverrel.

– Tegye le oda, kedvesem – mondta és hurkaszerű ujjával a nyitott ablak mellett álló keskeny asztal felé bökött.

A gyorsírója teát hozott neki; nem olyan teát, amilyet az angolok szoktak inni, hanem teát, amelyet melegen öntenek nagy jégdarabokra és fagyasztott pohárban tálalnak. A szigetország teázási szokását is elsajátította Orford, s miután elsajátította, módosított rajta.

Jóllehet hét alkalmazottat tartott, irodája egyik tagjának sem volt a leghalványabb sejtelme sem arról, mi a foglalkozása Orford úrnak. Azt megértették valahogyan, hogy főnökük úgynevezett „organizátor”, ámbár bizonyosan nem tartozott a szervezőzsenik ama fajtájához, akik egy csekélység fejében megtanítanak bennünket arra, hogy ők a mi helyünkben miként vezetnék vállalatukat s új kartoték-módszerek, önköltségi alapok és szabadalmazott fiókrendszerek segítségével hogyan könyvelnék el az üzem túlkiadásait az iroda túlkiadásainak terhére. Még nem akadt olyan hálás vállalkozó, aki zokogva borult volna Orford úr vállára s úgy köszönte volna meg neki remegő hangon, hogy rendszert vitt a bukásába.

Nem, ő nem ilyenfajta organizátor volt.

Eleinte azt hitték, hogy a hajózáshoz van valami köze. Az utcai front egyik nagy szobájában hatalmas asztal állt, amelyre nagy világtérkép volt terítve. A térképet apró hajócskák lepték el, melyeket napról napra ide-oda tologatott az egyik fiatal hivatalnok, akit külön erre a munkára tanított be Orford úr.

A kis világ csak úgy hemzsegett az apró hajóktól, melyek ezerszámra szelték át a kékre festett tengert, keletre és nyugatra, északra és délre haladva. Kétszer naponta kézbesítették Orford úr irodájának a hajózásra vonatkozó jelentéseket, bármilyen jelentéktelenek voltak is azok. És egyetlen nap sem múlt el anélkül, hogy James X. Orford legalább egyszer be ne jött volna a szobába, hogy egy éles pillantást vessen az asztalra.

– Mondja csak, Stanger, mit keres itt a Nippon Maru hajó? Esküdni mernék, hogy közelebb jár Yokohamához, mint Shanghaihoz! És ez a Cunard gőzös mintha letért volna útjáról és az Azori-szigetekre akarna ellátogatni; pedig nem oda megy. Biztosan az Union Castle egyik postahajójával cserélte el, mert hasonló a kürtőjük. Pedig hát nincsenek háromkürtős U. C. hajók, maga szerencsétlen. Állítsa a helyére!

Az egész idő alatt jóakaratú mosoly ragyogta be arcát.

Egy másik alkalmazottját, aki lány volt, az európai vasúti hálózatok ismeretére tanította be. És időnként, még pedig elég sűrűn, élő szóval vizsgáztatta.

– Tegyük fel, hogy valaki útba akarja ejteni Bázelt, Comot, Genuát, Bécset, Belgrádot. De odamenet egy órát kellene töltenie valakivel Valorbeben és Lucernbe is el kellene mennie – vajon lesz-e erre ideje, anélkül, hogy lekésse a csatlakozást. Maga azt mondja, hogy lesz? Téved, kedvesem. Lucernbe beletörik a bicskája. Jegyezze meg ezt magának, Miss Jay és verje ki a fejéből azt a vad gondolatot, hogy emberünk egy órát nyerhet, ha a Gothard-alagúton tér vissza. Ábránd!

Térképszobájában hatalmas európai térképek függtek, melyek feltüntették a vasúti vonalakat, a repülőtereket, az olajtartályokat, a szénraktárakat.

És Mr. Orford azt is meg tudta mondani, hogy adott időben egy angol fontért mennyi marhakonzervet vehet valaki magának Vigóban, Triesztben, Dakkában, Cape Town-ban vagy Colombóban. De ő maga soha sem vásárolt marhakonzervet, mint ahogy hajókkal sem kereskedett és vasúti részvényekben sem spekulált. Nyilvánvalón semmi mással nem törődött, mint irodájával és a maga drágalátos életével.

Nagy karosszékben ült mély gondolatokba merülve, amikor egyik hivatalnoka egy névjegyet hozott be neki. Nem volt nyomtatott névjegy, hanem közönséges kartonlap, olyan, amilyeneket Orford a várószobájában tartott, ha netán valamilyen váratlan látogató óhajtana vele beszélni.

Feltette feketekeretű csíptetőjét és jólelkűn bámult a kártyára írt névre.

„Miss Penelope Pitt” olvasta, s a névjegy alján, ahová a látogatás célját kellett feljegyezni: „Edmontonból jövök, Judge Heron ajánlatával”.

– Vezesse be a hölgyet – mondta Orford tüstént.

Penelope belépett – kicsit idegesen, nagyon határozatlanul; de az eléje táruló nevezetes látványtól idegessége és határozatlansága tüstént elillant.

– Üljön le ide. Szóval Edmontonból érkezik? Levelet is hozott? Mutassa.

Kivette kezéből a levelet, rendkívüli gyorsasággal átfutotta s gondosan félretette itatósa mellé. Jókedvű szemei élesen fürkészték a lányt, azután megszólalt:

– Nos hát, fiatal barátnőm, mit tehetek az érdekében?

Némi nehézséggel Penelope Pitt elmesélte történetét.

Gazdái iránti korrektségből nem árulta el a nevüket, sőt tartózkodási helyét sem említette.

– Szinte úgy érzem magamat, mint valami fegyenc – mondta. – Valóban az a kellemetlen érzésem van, hogy egyik őrömtől szöktem meg. A hölgy a Paddington állomáson várt rám, de én az egyik földalatti folyosón keresztül távoztam az épületből, anélkül, hogy ő látott volna engem.

Mr. Orford zömök ujjai összegörbültek, szemöldöke felhúzódott.

– Nem látom világosan, hogy mit tehetnék önért, Miss Pitt – mondta. – S még az is súlyosbítja a helyzetet, hogy szombaton New Yorkba utazom. Véleményem szerint nincs valami nagy különbség az emberek között, akár a világ egyik részén laknak, akár a másikon, s ez a Mr. Jones – úgy sejtem, hogy másképp hívják, de ön nem akar neki kellemetlenséget okozni – éppen olyan jómadár, mint amilyenre New York minden zugában is akadhat.

– Mit tanácsol ön nekem, Mr. Orford, mit tegyek?