A repülő gárda - The Flying Squad E-Book

Edgar Wallace

• Herausgeber: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Kategorie: Fremdsprachen
• Sprache: Englisch
• Veröffentlichungsjahr: 2016

Seitenzahl: 723

Beschreibung

The creek between the canal and the river flows under Lady's Stairs, a crazy wooden house inhabited by Li Yoseph, who is known to the police as a smuggler. The neighborhood suspects he is rich, and knows he is mad. Mark McGill and the nervous Tiser arrive

Leseprobe

EDGAR WALLACE

A repülő gárda

*

The Flying Squad

fapadoskonyv.hu2014

Honlap: www.ipubs.hu

E-mail: [email protected]

A magyar nyelvű szöveget fordította

WIESNER JULISKA

Borító: Rimanóczy Andrea

ISBN 978-963-377-531-8 (epub)

ISBN 978-963-377-532-5 (mobi)

© Fapadoskonyv.hu Kiadó

A repülő gárda

ELSŐ FEJEZET

Lady’s Stairs düledező faházacska volt a keskeny földnyelven, a csatorna és folyó között. A zsiliptől, amely elválasztotta a csatornát a széles iszapos folyótorkolattól, látni lehetett a magas faoszlopokon nyugvó épületet. Mocskos homlokzatát fehérre festették valamikor, de azóta egészen megkopott. Egyik oldalon a magas áruház, másikon a vashámor közé szorulva, szinte láthatatlan volt a furcsa formájú árnyékok között. A szobák alatt rohant a folyó, és dagály idején csaknem Li Yoseph szobájáig fölértek a hullámok.

A nevét Lady’s Stairs-ről nyerte, de Lady’s Stairs már régen nyomtalanul eltűnt. Ez a sáros, piszkos, iszapos mocsár valamikor csinos kis patak volt, mely a Temzébe ömlött, de régi, idillikus szépségének az utcák elnevezéséhen még mindig megmaradt a nyoma. Stock Gardens, a piszkos kis mellékutca, párhuzamosan haladt a csatornával. A Lavender Lane és a Lordhouse Hoad legalábbis épp olyan visszataszítók voltak. Ezt a részt pedig, ahol a rozoga viskók épültek, s amelyet éjjel-nappal fölvert a játszadozó gyermekek éktelen lármája, még ma is The Meadous-nak, Virányosnak nevezték.

Li Yoseph rendszerint ott ült a kis szobában és figyelte a zsilip felé közeledő, lomhán vontató pöfékelő gőzösöket, vagy nézte, amint a szénnel megrakott hajók dagály idején kikötöttek Brands-Wharf-ban. Sőt, ha kinyújtotta a nyakát az ablakon, nagy megelégedésére láthatta még a Temzén a tenger felé haladó hatalmas, holland gőzösöket is.

A rendőrségnek semmi kifogása nem lehetett Li Yoseph ellen. Tudták róla, hogy csempész és tiltott üzletekkel foglalkozik, de nem voltak ellene határozott bizonyítékok. És tudták azt is, hogy újabb vizsgálattal sem fognak többet rábizonyítani, mint eddigi kitartó nyomozásukkal és rajtaüléseikkel.

A szomszédságban mindenki meg volt győződve róla, hogy Li gazdag, de szentül hitték azt is, hogy őrült.

Gyakran folytatott hosszú beszélgetéseket láthatatlan barátaival. Amint gyerekesen csupasz, nagy sárga arcával, furcsa magas alakjával, jobbra-balra kitérve, botorkálva csatangolt az utcákon, egyre fecsegett, hadonászott és félelmetesen mosolygott láthatatlan kísérőjére. Ilyenkor többnyire idegen nyelven beszélt. Legtöbben azt hitték, hogy németül, pedig a valóságban oroszul beszélt. Azt állította, hogy szellemekkel cimborál – jó és rossz szellemekkel –, látja a halottakat, beszélget velük, és a legkülönösebb históriákat tudja meg tőlük az ismeretlen, életen túli világról. Ráadásul Li Yoseph még látnok is volt, aki meglepő biztonsággát előre látta a jövőt.

Fel-alá járkált szobája ferde padlóján és kinézegetett a folyóra, miközben egyre dörmögött és beszélgetett magában. Furcsa, magas szoba volt, és a három gyertya fénye még jobban aláhúzta az egész lakás dohos sötétségét. Mindenfelé félelmes árnyékok imbolyogtak benne. A falat nyilvánvalóan fehérre meszelték valamikor, de nedves időben a lyukas tetőn át becsurgó esővíz zöld és sárga foltokat fested rá. Ez volt Li nappali szobája – aludni egy kis fülkében szokott, mert ez volt az egyetlen száraz terület a házban.

A lakás nagyobb részét az iroda, üzlet és fogadószoba foglalta el. Itt holland, német és francia matrózokkal tárgyalt, akik dagály idején nesztelenül eveztek oda a víz fölé épített ódon házhoz, kis csónakjukat bekormányozták a sűrű, zöldre festett cölöpök útvesztőjébe és végül kikötöttek az ócska létra lábánál. Ezen át mászott le hozzájuk az öregember, hogy megalkudjék a hozott árukra.

A ház alatt teljes volt a sötétség. A cölöpök és gerendák sövénye még nappal sem eresztette be a leghalványabb félhomályt sem. Ezen a vízi úton csak a nap bizonyos szakaiban közelíthették meg a házat az „üzletfelek”, mert ha az ár visszahúzódott, csak mély, tapadós, nedves iszap maradt utána, amely folytonos, félelmetes, hullámzó mozgásban volt, mintha valami vízözön előtti szörnyeteg forgolódott volna álmában a takarója alatt.

Az öreg Li kis motoros csónakja mindig készenlétben állott odalenn. A kezeléséhez értett, egyedül is tudta vezetni. A csónakon néhanapján nagyobb utakat tett a folyón. Ezen az éjszakán is hasonló kirándulásra készült. Kétszer is összegöngyölte már a fakó, négyszögletes szőnyeget, felnyitotta az alatta rejtőző csapóajtót, nyögve, morogva lement a létra fokain és mindannyiszor elhelyezett valamit a csónakban, amely most az oldalára dőlve feküdt az iszapban. Végül is befejezte az előkészületeket és árnyék-vendégeinek szentelhette magát, akik egészen betöltötték képzeletében a szobát.

Oroszul beszélgetett, tréfált velük. A kezét dörzsölte és kacagott talpraesett válaszaikon. Egész nap ugyanazt a mondatot suttogták a fülébe. Ugyanazt a szörnyű, fenyegető mondatot. Egészséges agyú embert mindez halálos félelemmel töltött volna el, de Li elejétől kezdve nem hitt a szellemeknek.

Megszólalt a csengő. Li kiment a szobából és lecsoszogott a meredek lépcsőn a kis oldalajtóhoz.

– Ki az? – kérdezte.

Hallotta a halk választ és megfordította kulcsát a zárban.

– Korán jöttél vagy későn… magam sem tudom.

Li hangja rekedt és mély volt, árnyalatnyi idegen hangsúlyozással.

Kulcsra zárta az ajtót látogatója mögött és felkísérte a lépcsőn.

– Nem ismerem az idő fogalmát – mondta odafenn rekedt vihogással. – Éjjel vagy nappal, nekem egészen egyforma. Ha dagály van, sietve elvégzem üzleteimet, ha apály van, itt ülök és beszélgetek hűséges kis barátaimmal.

A sötét szobasarokban megcsókolta valamelyik láthatatlan vendége kezét. Mark McGill haragosan rámordult.

– Hagyd ezt… már unom átkozott kísérteteidet! Annak az alaknak a húga ide jön ma éjszaka.

– Kinek a húga? – kérdezte a sárga arcú ember, és tágra nyílt szemekkel nézett vendégére.

– Hát Ronnie Perrymané – felelte az. – Megérkezett Párizsból.

Li Yoseph tátott szájjal bámult hatalmas termetű vendégére, de többé semmit sem kérdezett.

Valami volt Mark McGill egész magatartásában, ami kizárta a bizalmaskodó kérdezősködést. Szélesvállú, parancsoló megjelenésű ember volt. Nyers, durva külsejében volt valami vonzó. Alárendeltjei nem annyira nagy, izmos kezének hatalmas erejétől féltek, mint inkább sápadt, kék szemének pillantásától. Áthatóan és parancsolóan tudott nézni az emberekre.

Félig elszívott szivarját szája egyik sarkából a másikba tolta, azután odament a rejtekhelyhez, ahol Li ágya állt és elgondolkozva kinézett az egyre sötétülő vízre.

– Egy óra múlva itt a dagály. – Félig-meddig magához beszélt.

Li Yoseph leselkedve nézett rá, mint macska az egérre. Látta, hogy a hegedűjét felvette az ágyról.

– Fogadni mernék, megint egész nap hegedültél. Itt voltak még egyszer a rendőrségtől?

Li Yoseph a fejét rázta.

– Nem kérdezősködtek Ronnie-ról?… Nos, annál többet fog kérdezősködni a lány. Szerettem volna távol tartani innen, de nem lehetett. Remélem, tudod, mit fogsz mondani neki?

Rövid szünet után az öreg lassan bólintott.

– Megölték… a rendőrök ölték meg. Elfogták a csónakban, mialatt valamit szállított a hajóról. Megkérdezték: – „Hol szerezted ezt?” – Azután dulakodás közben, Ronnie beleesett a vízbe és megfulladt.

– Nagyon helyes – Mark előrehajolva hallgatózott. – Megjött Tiser a lánnyal – mondta aztán –, hozd fel őket.

Li nesztelenül lement a lépcsőn. Azután visszajött az utat mutatva. Tiser – reszkető ideges emberke – követte, örökké mosolygó szájából kilátszottak nagy fogai. A homloka mindig verejtékes volt. Kifényesedett fekete kalapja és gondosan megkötött fekete nyakkendője még fokozták az ellenszenves benyomást. Ann Perryman utálta az első perctől kezdve, amióta megpillantotta az állomáson. Jelenlegi hangulatában pedig valósággal sértőnek találta örökös, idétlen vigyorgását.

A lány lassú léptekkel jött be a szobába és egy pillanatra megállt. Ebben az egy pillanatban minden látható felindulás nélkül tudomásul vette az elébe táruló mocskos kietlenségét. Tekintete néhány másodpercig megpihent Markon, aki csodálatosan kényelmetlenül érezte magát ezalatt a kutató pillantás alatt.

Karcsú, magas termetű lány volt Ann, úgy csillogott a haja, mint a sötét arany, máskor vörösesre színeződött és ilyenkor egészen megváltozott az arckifejezése. Magas, széles homloka volt, a haját régimódiasan hátrafésülte. Egyenesen, szinte mereven tartotta magát és egész lényéből áradt a gőgös megközelíthetetlenség. Mindenkit távol tartott magától, a férfiakkal szemben hideg és hajlíthatatlan maradt. Unalmasnak tartották, pedig csak azért hallgatott, mert lenézte valamennyiüket. Távolfekvő, szürke szemeinek a tekintete néha rendkívül kemény volt. Ronnie tudta, milyen gyöngéden tudnak nézni ezek a szemek, de Ronnie meghalt, és rajta kívül még senki sem látta fellobbanni Ann szemeiben a szerelem vagy a szeretet lángját.

Ann Perryman a mártírok kitartását és céltudatosságát hordozta lelkében. Rendkívüli sorsra, rendkívüli cselekedetekre született. Az akarata hajlíthatatlan volt, a bátorsága minden akadályt legyőző.

– Tehát ez volt Ann Perryman!

Mark még sohasem látta és most megdöbbentette, de egyszersmind el is ragadta megjelenésének bájossága.

A lány felé nyújtotta hideg kezét, amelyet Mark fogvatartott egy másodpercig, azután elengedte. Gondolkoznia kellett, hol kezdje.

– Tiser bizonyára szólt önnek? – kérdezte végre.

A lány komolyan bólintott.

– Két héttel ezelőtt már olvastam az esetet az újságban – mondta. – Egyik párizsi iskolában tanítok, de, természetesen megkapom az angol lapokat. Akkor még nem tudtam, hogy Ronnie-ról van szó – egy pillanatig habozva hallgatott –, fogalmam sem volt róla, hogy itt álnéven él.

Teljesen nyugodt, szinte társalgó hangon beszélt.

– Szólnom kellett volna már előbb is – mondta Mark –, de arra gondoltam, hogy inkább várok a szomorú hírrel, míg minden tisztázódik.

Annyi melegség és részvét volt a hangjában, hogy Mr. Tiser, aki a szemét eddig nyughatatlanul körbejártatta a szobában most leplezetlen meglepetéssel bámult szövetségesére. – Igazán érthetetlen ez a Mark!…

– A helyzetem nagyon nehéz volt – folytatta Mark halk, feszült hangon, ahogy szomorú történetet szoktak előadni. – Látja, Ronnie törvényellenes ügyekbe keveredett, éppen úgy, mint én. Az ember nem szívesen vádolja saját magát.

A lány bólintott.

– De én egészen bizonyosan tudom, hogy Ronnie nem… – Habozva elhallgatott. – Szegény Ronnie, inkább szerencsétlen volt egész életében. Hol találták meg?

Mark a folyó felé mutatott.

– Teljesen őszinte leszek önhöz, Miss Perryman – mondta. – Az ön szegény bátyja csempész volt, éppen úgy, mint én, Tudom, hogy ez bűn és nem is akarom menteni magam. Egészen nyílt leszek. A rendőrség a nyomunkban volt. Azt hiszem, Ronnie-t gyenge legénynek tartották, sőt véletlenül tudom azt is, hogy előzőleg különféle ajánlatokat tettek neki. Azt remélték, hogy majd elárulja a bűntársait. Talán valószínűtlenül hangzik, amit mondok, de ez az igazság.

A lány Markról Tiserre nézett. Li Yoseph, az öreg zsidó, elrejtőzött rejtekhelye függönyei mögött.

– Mr. Tiser mondta nekem, hogy a rendőrség emberei ölték meg Ronnie-t, de ez lehetetlen! – szólt a lány.

Mark vállat vont.

– Semmi sem lehetetlen, ha a londoni rendőrségről van szó – jelentette ki szárazon. – Nem állítom, hogy szándékosan ölték meg, de mégis ők voltak az okai, hogy a vízbe esett. Úgy látszik rajtakapták, mikor a csempészett árut csónakon hozta hozzánk a hajóról, és vagy leütötték, úgy hogy belezuhant a vízbe, vagy pedig szándékosan bedobták, amikor látták, hogy milyen súlyosan megsebesítették.

A lány ismét bólintott.

– Bradley felügyelő volt? – kérdezte.

– Igen, ő. Mindig gyűlölte Ronnie-t. Bradley a Scotland Yard egyik legjobb detektívje, aki némileg kiművelődött, s éppen ezért kétszeresen érzi alárendelt sorsát.

A rejtekfülke elhúzott függönye mögött halk, finom hangok csendültek fel. Mark haragosan megfordult, de a lány a karjára tette a kezét. Egyetlen mozdulattal elhallgattatta.

Édes, mélabús dal akkordjai szűrődtek ki a függöny mögül.

– Ki hegedül? – kérdezte Ann Perryman halkan.

Mark türelmetlenül vállat vont.

– Az a vén zsidó… Li Yoseph. Azt akarom, hogy vele is beszéljen.

– Li Yoseph? Ő az, aki látta, amikor Ronnie-t megölték?

Végre Mr. Tiser is megtalálta a hangját.

– Némi távolságból, természetesen, mélyen tisztelt kisasszony – mondta remegve. – Nem láthatott egészen tisztán. Azt hiszem, ezt már mondtam, Li barátunk csak azt látta, amint a detektívek birkóztak a csónakban drága elhunyt bajtársunkkal és…

Mark hidegen végignézett rajta.

– Jó, jó, Tiser – szakította félbe türelmetlenül. – Mondd meg Li Josephnek, hogy jöjjön elő.

A hegedű elhallgatott. Ann egyszerre furcsa figurával találta magát szemben. Li Joseph görnyedten előrejött, félig lehunyt szemhéjai alól tetőtől talpig végigmérte a lányt és összedörzsölte hosszú kezeit. Ijesztő jelenség volt és Ann első pillantásra visszariadt tőle.

– Miss Perryman van itt, Ronnie húga – mondta Mark.

Az öregember arca eltorzult.

– Éppen most beszélgettem vele – mondta. A hangja most szokatlanul mély és dallamos volt.

A lány tágra nyílt szemekkel bámult rá.

– Vele beszélt?… Ronnie-val?

– Ne törődjön Li fecsegésével. – Mark hangja most élesen, szinte parancsolóan csengett. – Tudja, ő egy kicsit… – Jelentőségteljesen a homlokára mutatott. – Kísérteteket lát és más efféléket.

– És más efféléket – ismételte az öregember, miközben a szemei egyre jobban tágra nyíltak. – Olyan csodálatos dolgokat látok, amilyeneket senki sem lát rajtam kívül, senki, csak én… Li Yoseph!

Ann látta, hogy Li arca hirtelen furcsa mosolyra torzul. Mintha valakire nézett volna, aki ott áll kettőjük között.

– Tehát itt vagy, eljöttél! – mondta lágy hangon. – Ó, tudtam, hogy el fogsz jönni, kicsi Fredám.

Elhallgatott, megveregette egy láthatatlan gyermek arcát és halkan nevetett.

– Ugye, jó kislány vagy, amióta lesétáltál a csatorna fenekére? Ó, olyan boldognak látszol…

– Hallgass már, Yoseph! – mordult rá Mark nyersen. – Megijeszted a kisasszonyt.

– Nem ijedtem meg – felelte Ann nyugodtan.

Li Yoseph visszament kis fülkéjébe. Vállai rázkódtak a nevetéstől.

– Mindig ilyen? – kérdezte Ann.

– Mindig – felelte Mark, azután gyorsan hozzátette: – De amellett teljesen épeszű… Yoseph, ne menj el, hallod? Mondd el a kisasszonynak, mit láttál.

Li Yoseph ismét visszafordult és megállt néhány lépésnyire a leánnyal szemben. Két kezét esengő, könyörgő mozdulattal összekulcsolta a mellén.

– Elmondom, mit láttam. – A hangja most egyszerre gépiesen csengett. – Először Ronnie jött a csónakba a hajó felől. Ronnie sietve evezett, de a rendőrségi motoros utolérte. Aztán láttam, hogy küzdenek, és birkóznak, és dulakodnak, és egyszerre nagyot loccsant a víz. Közvetlenül utána Mr. Bradley hangját hallottam. – „Ezt elintéztük. De senkinek egy szót se szóljatok!”

Mialatt beszélt, egyre a lányt nézte. Ann látta szemében a kihívó dacot, mintha minden pillanatban készen állna a visszavágásra, ha esetleg valakinek kétségei támadnának az állításaival szemben.

– Maga csakugyan látta mindezt?

Li bólintott. Ann most Markhoz fordult.

– Miért nem jelentették fel ezt az embert? Miért hagyták, hogy azt a gyilkosságot „ismeretlen tettes” rovására írják? Végre a detektív sem lehet szent és sérthetetlen! Lehetséges, hogy büntetlenül követhessék el a legnagyobb bűnt… A gyilkosságot?… És soha meg ne bűnhődjenek érte?

Mark most ébredt először a tudatára, hogy milyen heves indulatok lángolnak ennek a lánynak a keblében. Ann hangja remegett a felindulástól.

– Bradley!… Ki ez a Bradley? Róla beszélt maga is az imént, ugye? Emlékszem rá.

A lány most újra az öregemberre nézett. Li behunyt szemekkel állt a helyén, a kezét még mindig összekulcsolva tartotta és jobbra-balra ingatta a fejét.

– Ő sem tett feljelentést a rendőrségen?

Mark mosolygott.

– Mi értelme lett volna? Értse meg, Miss Perryman, a rendőrségnek meg vannak a maga törvényei, nemcsak nálunk, hanem minden egyes országban. Mesélhetnék sok mindent, hogy mi történt New Yorkban…

– Nem vagyok rá kíváncsi, hogy New Yorkban mi történt. – A lány most lihegett az izgatottságtól. – Csak egyet mondjon: meg lehet bízni ennek az embernek a szavában? – Li felé bólintott.

– Tökéletesen – jelentette ki Mark lelkesen.

– Tökéletesen, mélyen tisztelt kisasszony – csatlakozott Mr. Tiser is, akit túlságosan sokáig kizártak az általános társalgásból – Biztosíthatom, hogy szavahihető, tiszteletre méltó ember. Legfeljebb szerencsétlen származását lehetne felhozni ellene. De mi okunk van lenézni a zsidókat? Mózes is zsidó volt és Salamon király is, minden idők legnagyobb bölcse…

A szeme egyszerre találkozott Mark tekintetével, mire hirtelen elhallgatott.

Ann egy pillanatig lehajtott fejjel, összeráncolt homlokkal, ajkára szorított kézzel állt a helyén. Mark széket tolt oda neki, de a lány úgy tett, mintha észre sem venné. A férfi most türelmetlenül várta, hogy megszólaljon.

– Szeretném tudni, milyen kapcsolatban volt önnel Ronnie? – kérdezte végül Ann. – Nekem bátran elmondhat mindent, Mr. McGill. Ronnie gyakran beszélt önről és én megértettem belőle, hogy ön… ön valami törvényellenes dologba keveredett. Azt hiszem, azelőtt nagyon is kényesen gondolkoztam erkölcsi szempontból, de ma már távolról sem vagyok olyan érzékeny. Ronnie személve fontos volt maguknak? A halála… komoly veszteséget jelent?

McGill nem felelt azonnal. Előbb alaposan meghányta-vetette magában, vajon mi lappanghat a kérdés mögött.

– Igen – mondta végre körülményesen. – Csaknem nélkülözhetetlen volt nekünk. Mert Ronnie be tudott jutni mindenhová és sehol sohase keltett gyanút. Aztán meg, nagyszerűen értett az autóvezetéshez, aminek különösen mostanában nagy hasznát vettük. A Scotland Yard ugyanis legújabban úgynevezett Repülő Gárdát állított fel, éppen Bradley vezetésével, úgyhogy veszély esetén mindig a leggyorsabban kell menekülnünk. Ronnie szokta összegyűjteni a csempészárut és néha ő is osztotta szét, mert teljesen megbíztam benne. Miért kérdi?

– Kíváncsiságból – felelte a lány. – De mit akarhat ez a Bradley?

Mielőtt még Mark válaszolhatott volna, Ann halk kacagást hallott és sietve sarkon fordult.

Egy férfi állt az ajtó mellett. Hogy mióta, arról sejtelme sem lehetett. Annyi volt csak bizonyos, hogy ott áll kényelmesen és hanyagul nekitámaszkodva az ajtófélfának. Puha posztókalapját legényesen féloldalra csapta és nem viselt felöltőt, bár az éjszaka hűvös volt. Magas, karcsú férfi volt. Hosszas arcáról derűs jókedv áradt és kíváncsian mosolyogva nézett a lányra álmos szemeivel.

– Ha jól sejtem, Miss Perrymanhez van szerencsém – mondta felegyenesedve, és hanyagul megemelte a kalapját. – Alig hiszem, Mark, hogy túlságosan örülne a szerencsének, ha arra kérném, hogy bemutasson a fiatal hölgynek?

Mark haragosan szembenézett vele.

– McGill a nevem – jelentette ki nyersen.

– Ne mondja! Óriási! – kacagott az idegen. – Ha jól tudom, már születése óta így hívják, igaz?

A nevetése egyszerre elhallgatott és az arca észrevehetően elkomorodott, amikor ismét a lány felé fordult. Ann ösztönszerűen megsejtette, hogy kivel áll szemben és acélos, átható pillantással nézett a férfire, aki most hozzáfordult.

– Mélyen sajnálom, Miss Perryman, hogy ilyen nagy szomorúság érte. Bárcsak tudnám, ki ölte meg a bátyját.

Megszokott mozdulatával az alsó ajkába harapott és elgondolkozva nézett Markra.

– Mindent elkövettem, hogy visszatartsam Ronnie-t a rossz társaságtól – folytatta.

Elhallgatott, mintha válaszra várna, de a lány nem felelt. A detektív lassan körüljártatta szemét a szobában.

– Hol rejtőzik a kitűnő muzsikus? – kérdezte.

– Halló, Li! Ahogy látom, vendégei vannak.

Li Yoseph előbújt rejtekéből. Sárga arcán feszült, ravasz kíváncsiság tükröződött. Egyetlen gyors pillantást vetett a detektívre. Mark felfogta ezt a pillantást és most ő is élesen figyelte Bradleyt. De semmit sem tudott leolvasni a detektív kifürkészhetetlen arcáról.

– Csak azt az egyet szeretném tudni, miért hozták magát ide?

Bradley most ismét Annhez beszélt, de Tiserre nézett, aki egyre gyorsabban pislogott izgalmában. A detektív megint Annhez fordult.

– Remélem, nem próbálták magának is beadni az érdekes történetet, hogy a rendőrség emberei ölték meg a bátyját?… Vagy talán mégis? De nem, maga sokkal értelmesebb, semhogy el tudna hinni ilyen tündérmesét. Bátyját a szárazföldön gyilkolták meg, Miss Perryman, és csak azután dobták be a folyóba.

Ismét elhallgatott. Látta, hogy Ann ajkai szorosan összeszorulnak és távolról sincs meggyőzve.

– Van még valami kívánsága? – kérdezte Mark kihívóan.

Bradley felügyelő összeráncolta a homlokát:

– Bocsánatot kérek – mondta túlzott udvariassággal –, nem tudtam, hogy ilyen ékes vendégkoszorút fogok találni Li Yoseph barátságos házában. Ma éjszaka tíz és kettő között a Yardon leszek.

Mark McGill hátán hideg borzongás futott végig.

– Vajon kinek szóltak Bradley szavai? Neki nem, és Ann Perrymannek sem… És bizonyosan Tisernek sem… De akkor hát miért jött ide egyáltalában? Jól ismerte Bradleyt és tudta, hogy semmi szín alatt sem jött volna ide, ha tudja, hogy Ann Perryman itt van. Tehát bizonyosan Lihez jött! És Linek az a kijelentése is, hogy éjszaka a Scotland Yardon lesz!

A detektív megfordult és az ajtó felé indult. Megemelte puha karimájú kalapját. Az ajtón kívül, a korlát mellett megállt és vidáman búcsút intett.

– Nagyon szívesen csevegnék egyszer önnel, Miss… Miss Perryman. Talán meglátogatom holnap a szállodában?

A lány nem felelt. A tekintetében gyűlölet és megvetés lángolt. Bradley felügyelő tapasztalt ember volt és tisztán leolvasta a lány arcáról az érzéseit.

Hallották a lépéseit, amint lement a szőnyeg nélküli lépcsőn. Azután odalenn becsapódott az ajtó. Mark a fogait vicsorgatva fordult Tiserhez:

– Te hagytad nyitva az ajtót, te… te… – Nagy nehezen erőt vett magán. – Menj le és nézd meg, be van-e végre zárva és lakatold le rendesen. Azután maradj lenn a lépcső lábánál, míg csak fel nem hívlak.

Becsapta az ajtót Tiser mögött és hagyta, hogy sötétben botorkáljon le a lépcsőkön. Azután visszajött és megállt, közvetlenül Ann előtt.

– Bradley volt? – kérdezte a lány halkan.

– Igen Bradley – feleli a férfi haragosan. – A Scotland Yard ünnepelt bölcse. Mi a véleménye róla?

Ann lesütötte a szemét és keresztülsiklott a válaszon.

– Ki fogja betölteni Ronnie helyét a… a szövetségükben? – kérdezte egyszerre.

Mark vállat vont.

– Fogalmam sincs róla. Ilyen embert nem egykönnyen találok.

– Mit szólna… hozzám?

Mark szája tátva maradt a bámulattól.

– Magához? – kérdezte hitetlenül.

A lány bólintott.

– Igen. Autót vezetni éppen olyan jól tudok, mint szegény drága Ronnie.

Markot annyira meglepte a váratlan ajánlat, hogy néhány percig jóformán szóhoz sem tudott jutni. Arra számított, hogy gyenge, kétségbeesett nővel lesz dolga, akinek vigaszra, támogatásra van szüksége. Remélni sem merte, hogy meg tudja győzni Ronnie egyetlen rokonát, és ezzel útját vágja annak a makacs, kitartó nyomozásnak, amelytől rendszerint nem lehet eltéríteni a hozzátartozókat. De most hirtelen ezerféle lehetőség villant meg az agyában.

– Tehát hozzánk akar csatlakozni csakugyan? – Egyszerre lelkesen a lány felé nyújtotta kezét. – Tudja meg, kislány, mindig ilyen társnőt kerestem.

A tekintetük találkozott.

– Ann a nevem. Ezentúl így szólíthat – mondta a lány. – És a hasznon, természetesen, megosztozunk.

Életében először történt meg Mark McGill-lel, hogy ellenkezés és védekezés nélkül beletörődött egy akadályba.

MÁSODIK FEJEZET

Lady’s Stairs-ben nem volt telefon. Li Yoseph takarékos ember volt, sohasem adott ki fölöslegesen pénzt. Jóval azután, hogy a vendégei eltávoztak, még ott ült a nagy kerek asztal mellett, törött rugójú, ócska karosszékében. A lámpa ott állt a könyöke mellett, előtte pedig kusza betűkkel teleírt, befejezetlen levél hevert. Vendégeinek távozása után szedte elő az ágya mellett heverő dobozból.

Lassan felállt, körüljárt az apró szobában és kinézett a folyóra a hosszú ablakon. Figyelte a vontatóhajó piros és zöld lámpáit, amint lefelé siklott a folyó torkolata felé. Mikor aztán a hajó eltűnt a messzeségben, előszedte hegedűjét és lágyan végighúzta a vonót a húrokon. De hirtelen felrezzent a hangra, amelyet ő maga varázsolt elő. Letette a hegedűt, visszajött az asztalhoz és rövid idő múlva ismét fölvette a tollat.

Nem volt könnyű feladat megírni ezt a levelet, de mégis meg kellett tenni. Elhatározta, hogy amint elkészült, borítékba teszi, azután kilopózik és elviszi az öreg Sedemannek, aki ott lakott a közelben, mocskos kis odúban. És Sedeman, némi fizetség fejében, majd elviszi a híradását Bradley felügyelőnek.

Bár meglehetősen rosszul beszélt angolul, írásban hibátlanul fogalmazott. Találomra elkezdte olvasni a levelet az egyik oldalon:

„…McGill tudta, hogy Ronnie összeköttetésben áll Önnel, Ronnie Perryman teljesen megbízhatatlan volt, ha ivott. És nagyon szeretett inni. Összeveszett McGill-lel és azt mondta, hogy ki akar lépni közülünk. Velem is tárgyalt erről, és én is mondtam, hogy szeretnék visszamenni Memelbe, ahol születtem és ahol a húgaim és az öcséim élnek. Úgy látszik, hogy McGill mindenről tudott, mert a kérdéses éjszakán idejött Ronnie után Londonból. Ronnie meglehetősen részeg volt. Éjfél után egy órakor érkezett meg McGill, Tiser kíséretében. Veszekedtek. Ronnie azt mondta, hogy nem vállalhat közösséget közönséges gyilkosokkal. Azt mondta, hogy McGill volt értelmi szerzője a „Northeon and Southern Bank” kirablásának, és ő ölte meg a rendőrt. És kérkedett, hogy csak a kisujját kell megmozdítani és börtönbe juttathat valamennyiünket. Azt hiszem, ha ezt nem mondta volna, még ma is élne. Én meg ennek köszönhettem, hogy McGill nem rám gyanakodott. Ronnie ott állt az asztal mellett, nagy pohár portóival a kezében. Néhány pillanattal előbb én magam töltöttem ki neki. Éppen az ajkához emelte a poharat, amikor McGill gumibottal fejbe vágta. Azután fejbe vágta még egyszer, mielőtt még Ronnie elesett. Majd kötelet kötött a derekára és a csapóajtón át leeresztette a csónakomba. Nem tudom, hogy ő és Tiser hol dobták be a vízbe, de félóra múlva már visszajöttek és azt mondták, hogy Ronnie magához tért és hazament. McGill megfenyegetett, hogy megöl, ha bárkinek egy szót is szólok. Akkor még nem mondta, hogy milyen hazug mesét kell kitalálnom Ronnie húgának. Csak később, amikor érte küldött…”

Letette a papírlapot. Már nem sok hozzáfűzni valója volt. A legközelebbi oldalon befejezte a levelet, azután leitatta, összehajtotta és borítékba tette. Közben egész idő alatt halkan beszélgetett magával oroszul.

– …látod, kis galambom, így kell tennem, különben hurkot vetnek az öreg Li nyakára és egykettőre hozzátok küldenek, kis szellemeim!

Néha megfordult és lehajolva megsimogatta a furcsa árnyakat, őrült agyának a szülötteit.

– Igen, igen… inkább az a gonosz McGill haljon meg, ugye? Milyen kár volna azért a szép fiatal lányért, aki nemsokára idejön, ha a hatalmába kerülne…

Éles füle meghallotta, hogy kulcs fordult meg az ajtó zárjában odalent. Hirtelen kabátja belső zsebébe rejtette a levelet. Mark jött vissza. Li nagyon is jól ismerte a lépéseit! És mielőtt még kinyílt az ajtó, tudta, hogy Tiser is vele van.

Mark egyenesen az asztalhoz ment. Első pillantásra észrevette a tollat és a papirost.

– Levelet írtál, mi? Postára is adtad?

Az öregember a fejét rázta.

– Édes barátom! – szólt Tiser hirtelen, és hangja remegett az izgalomtól. – Hátha mégis tévedsz, drága öregem! Li, mondd már McGillnek, hogy téved a gyanúsításával. Mondd neki…

– Légy szíves és ne oktasd ki, hogy mit mondjon nekem. – Mark hangja halálosan nyugodtan csengett. – Mutasd azt a levelet! – fordult az öreg zsidóhoz. – Bizonyosan tudom, hogy nálad van, hiszen még nedves a toll.

Li Yoseph a fejét rázta. Azután, mielőtt még tudatára ébredt volna helyzetének, Mark rávetette magát, megragadta a kabátja szárnyát és kihajtotta. A levél egyik sarka kiállt a zsebből. Hevesen kirántotta. A címzése mindent elárult.

– Bradley! – hördült föl. – Mégis jól sejtettem!

Feltörte a borítékot és sietve végigfutott a sorokon.

– Tehát vádaskodni akartál? Ezért van benn Bradley éjszaka tíztől kettőig az irodájában! Nos, erre a levélre ugyan sokáig várhat.

Az öreg zsidó nem mozdult. Ott állt a becsukott csapóajtó mellett, két kezét összekulcsolta a mellén és maga elé nézett. Tudta, hogy minden védekezés hiábavaló, de a körülötte zsongó apró szellemek talán bátorító szavakat súgtak a fülébe, mert ismét elmosolyodott.

– Nos, Li?… – mondta Mark lihegve, és Li Yoseph a halált olvasta ki a szeméből.

– Engem nem tudsz megölni, Mark – mondta. – Lehet, hogy meghalok, de vissza fogok térni. A szellemek…

Az öregember egyszerre elhallgatott, felrántotta a csapóajtót és sarkon fordulva, ráugrott a létra felső fokára. Megnyílt előtte az út az élethez, a szabaduláshoz. Mark revolvert rántott elő a zsebéből. A cső végére szerelt hangfogó beleakadt a kabátja bélésébe, de ez nem menthette meg Li Yosephet.

…Plop! Plop!…

A második „plop” valamivel hangosabban szólt… A golyó pontosan a két váll között talált. Odafenn hallották, amint a test hangos csobbanással beleesett a vízbe.

– Zárd le a csapóajtót! – rivallt Tiserre a gyilkos.

Mark arca halálsápadt volt. Alig tudott beszélni. Tiser reszketve, nyöszörögve előrejött és nesztelenül teljesítette a parancsot.

– Most húzd fölé a szőnyeget is!

Mark az ablakhoz ment. Kinyitotta és kinézett. Szokatlanul sötét volt az éjszaka, finom eső szitált, a dagály elérte teljes magasságát.

Tiser a karosszékhez támaszkodott. Nehezen, lihegve lélegzett, mint aki súlyos testi munkát végzett. Képtelen lett volna beszélni, de Mark McGill nem is volt kíváncsi a véleményére. Tiser föl se mert nézni, míg barátja be nem csukta az ablakot.

– Minden rendben van – mondta Mark rekedten. – Gyere, menjünk… El ne felejtsd, Tiser, mit láttál ma éjszaka.

Tiser fogai vacogtak, amint követte félelmetes mesterét a lépcső felé. Éppen a korláthoz értek, mikor valaki erősen megdöngette az ajtót odalenn. Tiser hirtelen szájára szorította a kezét, hogy elfojtsa kitörni akaró sikoltását. Ismét kopogtattak.

– Nyissanak ajtót!

McGill visszament a szobába. Az egyik falon rejtett kis ablak volt. Eloltotta a lámpást, azután kinyitotta a kis ablakot és kinézett az utcára.

Három autó állt a ház mentén – a negyedik abban a pillanatban érkezett, amikor Mark kinézett az ablakon. Jóformán még meg sem állt és máris féltucat ember ugrott ki belőle. Magas, erőteljes emberek, akik sietve közeledtek a házhoz.

A fényszóró vakító fénycsóvájában gyűlölt arcot pillantott meg Mark. Csak egy pillanatra, azután visszahúzódott a sötétségbe.

– Bradley! – jelentette szárazon. – A Repülő Gárda! Körülvették a házat.

HARMADIK FEJEZET

Mark becsukta a kis ablakot és fölkattantotta a villamos lámpát. Sasszemével körülnézett a szobában, majd az asztalhoz sietett, gondosan megnézte, vajon van-e még valami nyoma rajta az iménti levélírásnak, azután az ajtóra mutatott:

– Ereszd be őket!

Ebben a pillanatban ismét dörömböltek az ajtón, hevesebben, mint az imént.

– Várj! – csattant fel élesen Mark hangja.

Tiser már az ajtó felé tartott. Mark felgöngyölítette a szőnyeget, kinyitotta a csapóajtót és levilágított a lámpásával. Nem látott semmit, csak a sötét vizet. Most eszébe jutott a revolver. Nézte, amint esett lefelé a vízbe, hallotta a halk csobbanást és csak azután csukta be ismét a csapóajtót, amelyre gondosan ráterítette a szőnyeget.

– Most menj – mondta kurtán.

Bradley volt az első, aki a szobába lépett. Négy detektív követte. Egyiknek a kezében revolver volt, amellyel Bradley intésére Mark szeme közé célzott.

Mark két karja a magasba lendült.

– Hol a revolver? – kérdezte a detektív, miközben gyors kezekkel végigtapogatta a hatalmas termetű McGillt.

– Ha revolvert keres nálam – jelentette ki Mark hidegen – hiába pocsékolja az idejét. Szabad tudnom, mit jelentsen ez a hatásos színpadi felvonulás? – Egyenesen Bradley szeme közé nézett.

– Hol van Li Yoseph?

Mark vállat vont.

– Én is éppen ezt szeretném tudni. A legbarátságosabban beszélgettünk, amikor egyszerre felállt. Azt mondta, el kell mennie, mert valaki várja. De megígérte, hogy tíz perc múlva visszajön.

A detektív megvetően elhúzta a száját.

– Szóval, valaki várt rá. Érdekes! – összeráncolta a homlokát. – Furcsa szag van itt… afféle puskaporszag… Valamelyes gyakorlatom van a fegyverekkel, igaz-e, Tiser?

Mr. Tiser arca halálsápadt volt, a fogai vacogtak. De Bradley máskor is látta már ilyen állapotban. Tudta, hogy ez az ember szégyenletesen gyáva. Jelenlegi izgatottsága sem jelent talán mást, mint hogy megrémült a rendőrség váratlan megjelenésétől.

Bradley a rejtekhelyekhez ment, körülnézett, azután felvette a hegedűt meg a vonót és elgondolkozva nézte.

– Úgy látom, a hegedűjét nem vitte magával – mondta. Álla alá szorította a hangszert, lágyan végighúzta a vonót a húrokon és eljátszott egy rövid dalocskát. – Úgy látszik, nem tudták, hogy magam is zenekedvelő vagyok? – kérdezte azután.

– Csak azt az egyet tudom, hogy jó színész. Hiába, a művészi hajlam valamilyen irányban utat kell, hogy törjön! – gúnyolódott Mark.

Bradley élesen Mark szeme közé nézett.

– Hagyd ezt a hangot, McGill és mondd meg végre, hol találom meg Li Yosephet?

Mark arca sötétpirosra gyúlt. Most már nem bírta elrejteni, de nem is tartotta szükségesnek arcának gyűlölködő fellángolását.

– Azt kérdezze mástól! – csattant fel indulatosan. – De ha azt akarja tudni, hogy miért jöttem ide, azt megmondhatom. Tiser meg én szeretnénk valami hasznosat is csinálni a világban és igyekszünk talpra állítani azokat a szerencsétleneket, akiket maga tett tönkre, Bradley…

A detektív mosolygott.

– Igen, már hallottam a „Megnyugvás Házá”-ról, ha ugyan erről akar előadást tartani – mondta szárazon. – Kényelmes és biztos találkahely használható csirkefogók számára. Remek ötlet! Hallom, maga tart nekik előadásokat, Tiser?

Tiser kétségbeesetten vigyorgott, de egyetlen szót sem tudott kimondani.

– Remélem, nem az akarják beadni nekem, hogy csak azért tették meg ezt a szórakoztató kirándulást, mert Mr. Li Yosephet is meg akarták nyerni tagnak a megszervezett gonosztevők bandájába? Mert, ha…

Az ajtóban megjelent egy detektív és sürgetően magához intette Bradleyt, akinek jelentett valamit. Mark McGill látta az arcán, hogy váratlan, meglepő hírt kapott.

– Rendben van. Mondja meg Miss Perrymannek, hogy feljöhet.

Ann Perryman lassan lépett a szobába és csodálkozva nézett körül.

– Hol van Mr. Yoseph? – kérdezte.

– Pontosan ugyanezt kérdeztem én is – mondta Bradley vidáman.

Ann ügyet sem vetett rá és megismételte a kérdést.

– Nem tudom – mondta Mark. – Néhány perccel előbb még itt volt, aztán elment. Hogy miért és hová, azt nem tudom. Azóta még nem jött vissza.

Valaki Ann karjára tette a kezét és magához húzta. A fiatal lány, reszketve a méltatlankodástól és haragtól, Bradley felügyelővel találta magát szemben.

– Nos, Miss Perryman, volna szíves megmondani, miért jött Lady’s Stairs-be ma éjszaka? Nem mint barátja kérdezem, hanem mint Bradley detektívfelügyelő.

A lány arcának kifejezése zavarba hozta volna a legtöbb embert, de Bradleyt nem egy könnyen lehetett zavarba hozni.

– Azért jöttem, mert Mr. Li Yoseph írt, hogy jöjjek el – mondta felindultan Ann.

– Szabad látnom a levelet?

Tiser tátott szájjal bámult a lányra. Mark arcán szokatlanul feszült figyelem tükröződött.

Ann Perryman egy pillanatig habozott, azután haragos, vad mozdulattal feltépte kézitáskáját és összehajtogatott papírost vett elő. Bradley elolvasta a kusza betűkkel írt szavakat.

„Beszélnem kell magával ma este 10-kor. Feltétlenül jöjjön el”.

– Hol a boríték?

– Eldobtam. – Gyorsan, lihegve lélegzett. A hangja reszketett, de Bradleynek oka volt hinni, hogy nem a félelemtől.

– Alighanem küldönc hozta? – kérdezte Bradley. – Talán félt, hogy postán már késő lenne. .. Ma éjjel… ma éjjel nekem is találkozóm lett volna Livel.

Hirtelen átható tekintettel mérte végig Markot, de ez egy ellenmozdulattal sem árulta el az izgatottságát.

– Lenne szíves megmondani, mit jelentsen mindez? – kérdezte Ann.

Nagy önuralommal valamennyire visszanyerte a nyugalmát.

– Hogy mit jelentsen mindez? – ismételte Bradley hidegen. – Ez itt a Repülő Gárda… vagyis helyesebben: az egyik repülő gárda. Idejöttem, hogy segítségére lehessek Li Yosephnek, mielőtt történhetne vele valami. Ma éjjel levelet akart küldeni nekem. Sejtettem, hogy küldönc fogja hozni, mégpedig ugyanaz, aki bizonyosan önnél is járt. Nem árulok el hivatalos titkot, ha megmondom, hogy féltettem Li Yoseph életét és szerettem volna biztonságba helyezni, mielőtt ő is ugyanúgy jár, mint az ön bátyja.

Ann Perryman ajka remegett, de ismét erőt vett az izgatottságán.

– Mielőtt őt is meggyilkolják az ön emberei? – lihegte alig hallható hangon. – Ez történt a bátyámmal… és most utána akarta küldeni ezt a szegény öreget is?… Az imént, amikor megragadta a karomat és magához rántott, mintha a foglya volnék, átéreztem egész durvaságát és kegyetlenségét.

– Ki mondta, hogy én gyilkoltam meg a bátyját? – kérdezte a felügyelő nyugodt hangon, de a válaszra, amit kapott, már nem volt felkészülve.

– Li Yoseph – felelte Ann.

Bradley meghökkenve, fürkészve nézett a lányra.

– Ez a legkülönösebb história, amit valaha hallottam. – Ez volt egyetlen megjegyzése Azután ismét tetőtől talpig hivatásos detektív lett. – Még ma éjjel beszélni akarok magával, McGill, és magával is, Tiser. Egyelőre hazamehetnek. Miss Perrymant pedig én magam fogom hazakísérni. Holnap reggel feltétlenül beszélni fogok vele is.

– Nincs szükségem a kíséretére – legyintette a lány. – Mr. McGill-lel megyek.

– Velem fog jönni – jelentette ki a detektív nyugodtan. – Legalább azt az elégtételt adja meg nekem, hogy a mai estére megvédelmezhessem a rossz társaságtól.

– Micsoda beszéd ez, Bradley? – McGill most önérzetesen kiabált. – Mi kifogása van ellenem? Elég volt már titokzatos intő célzásaiból! Beszéljen végre nyíltan!

Bradley magához intette egyik emberét.

– Kísérje le Miss Perrymant a kocsimba – mondta.

Ann egy pillanatig kihívóan nézett rá, azután egyetlen szó nélkül megfordult és követte a detektívet. Bradley csak akkor felelt Mark kérdésére, amikor már bezáródott az ajtó a lány háta mögött.

– Most megmondom, mi kifogásom van maga ellen, McGill. Az egész környéken hétről hétre jobban szaporodnak a bűnesetek. Az angol bűnkrónikában most először jelenik meg a revolveres ember, aki fegyverrel védekezik a rendőrök ellen és ez az amerikai típus egyre jelentőségteljesebb szerepet játszik a kriminalisztikában. Múlt héten egy rendőrt lőttek le az Oxley Roadon. És amikor betörtek az Islington-féle ékszerészüzletbe és tetten érték a gazembereket, ezek is revolverrel vágtak maguknak utat. Ez teljesen szokatlan. Tudja, hogy az angol rendőrök azelőtt nem is hordoztak magukkal revolvert. És egyetlen okuk, ha ma már mégis megteszik, csak az, hogy valaki divatba hozta nálunk a revolvert. Ezért fáj magára a fogam.

– Talán csak nem hiszi, hogy én nevelem ezt az új revolveres nemzedéket? – kérdezte vigyorogva Mark, de Bradley komolyan bólintott.

– Úgy van, pontosan ez a meggyőződésem… Hogy maga neveli a leggonoszabb revolveres nemzedéket, amilyent csak maga az ördög tud kieszelni. Mindenki, aki ismeri az amerikai gengszterek históriáját, tisztában van vele, hogy mi történik nálunk, Angliában. Úgy látszik, maga új utakat akar mutatni vállalkozó szellemű társainak. Én pedig elhatároztam, hogy ha egyszer megfogom, el sem eresztem többet. Legalább húsz esztendő fog eltelni a két perc között, amikor távozik a szép Temze partjáról és kilép Dartmoor kapuján.

Egy lépéssel közeledett a halálsápadt emberhez.

– És mégis más mondanivalóm is van, McGill… Nem tudom, mi a szándéka Miss Ann Perrymannel, de jól jegyezze meg, hogy egy pillanatra sem tévesztem szem elől. És ha bármit tesz is, ott leszek és elbánok magával. Szerencsére maga sokkal okosabb, semhogy erre sor kerüljön – végezte szavait Bradley gúnyos udvariassággal.

NEGYEDIK FEJEZET

Ann Perryman észre sem vette, hogy Bradley útközben nagyon ügyesen keresztkérdések alá fogta s mielőtt elváltak, bejelentette, hogy holnap meg fogja látogatni.

Másnap reggel Ann a hálószobája melletti kis szalonban felelt Bradley kérdéseire, aki fél órával előbb telefonon kért engedelmet, hogy felkereshesse Mire megérkezett Ann összeszedte a gondolatait és nyugodt hidegséggel fogadta. A férfi jól látta, hogy mialatt beszélt, Ann egy percre sem vette le arcáról a szemét és a nyílt, átlátszó szempárból határtalan gyűlöletet olvasott ki maga és a mestersége ellen.

– Nyoma sincs Li Yosephnek – mondta Bradley –, de azt hiszem, hogy meg fog kerülni… hacsak el nem tüntették. Háza alatt egyik oszlophoz kötözve, mindig készenlétben állt kis csónakja. A csónakot megtaláltuk a Temzén, de üres volt.

Ann hidegvérrel nézett vele farkasszemet. Ha más körülmények között ismeri meg Bradleyt, külsőleg rokonszenvesnek találta volna. Az arca értelmet és műveltséget sugárzott, nagy, mélyen fekvő szemei ragyogtak, félig nyílt ajka körül állandóan tréfás mosoly bujkált. Sőt önkéntelenül el is nevette magát, mikor Li Yoseph szomszédjairól beszélt, akik ott éltek a mocskos, iszapos Temze-torkolatnál.

Bradleynek egész megjelenése bizalmat keltő volt. A válla és a melle olyan, mint az atlétáké, a kezei, amint ott feküdtek előtte kinyújtva az asztalon, erőteljesek és izmosak. De mennél inkább elismerte külső előnyeit, annál jobban nőtt Ann szívében a gyűlölet és a megvetés. Éppen így lángolhatott a gyűlölet Cesare Borgia szerencsétlen áldozataiban, mikor meglátták a gyilkosnak szép, szabályos arcát.

Egész idő alatt csak a legszükségesebbet felelte a detektív kérdéseire, de végül is kitört az elkeseredése.

– Azt hiszem, fölösleges különféle magyarázatokat keresni, Mr. Bradley – mondta nyugodtan. – Li Yosephet alighanem detektívek ölték meg, éppen úgy, mint Ronnie-t.

A gondolat annyira nevetséges volt, hogy a mindig gyors észjárású és talpraesett Bradley sem találta meg egyhamar a feleletet.

– Bizonyosan leütötték – folytatta a lány. – Azt hiszem, ez a megfelelő kifejezés… mert nem volt hajlandó elárulni, amit tudni akartak tőle. Mi oka lehetett volna Li Yosephnek a menekülésre? Ő tanúja volt a gyilkosságnak.

A detektív most éles figyelemmel nézett a lányra félig lehunyt szempillái alól.

– Csakugyan – mondta. – Tudja, mivel foglalkozott a bátyja a halála előtt és miért állt összeköttetésben Li Yoseph-fel?

Ann nem felelt.

A férfi felé hajolt.

– Annyira szeretnék segítségére lenni! – mondta.

A hangja lágyan csengett és minden más helyzetben bizonyosan megragadta volna Annt.

– Hallottam, hogy egy párizsi iskolában tanít – folytatta Bradley. – Remélem, rövidesen visszatér oda és igyekszik mielőbb elfelejteni ezt a szörnyű katasztrófát. Szerettem a bátyját, bizonyos értelemben barátom is volt és azt hiszem, hogy velem beszélt utoljára halála előtt.

Látta, hogy a lány megvetően félrehúzza a száját. Bradley a fejét csóválta.

– Lehetetlen, hogy valaki ép ésszel úgy gondolkodjék, mint maga – mondta komolyan. – Miért tört volna a rendőrség Ronnie életére? És mi bajom lett volna nekem… éppen nekem ővele? Minden áldozatra kész lettem volna, csakhogy a segítségére lehessek. Ismerem a múltját, életének szinte minden percét ismerem. Tudom azt is, mennyire befolyásolható volt…

– Azt hiszem, bátran abbahagyhatjuk ezt a beszélgetést – vágott közbe Ann. – Hogy visszamegyek-e Párizsba, vagy nem, az egyedül az én dolgom. Tudom, hogy ön gyűlölte Ronnie-t és szentül hiszem, hogy maga ölte meg. Nincs ember az egész környéken, aki ne lenne meggyőződve, hogy Ronnie-t a rendőrök ölték meg. Nem mondom, hogy szándékosan törtek az életére, de mégis így volt.

A férfi kétségbeesetten kitárta a karját.

– Eljöhetek ismét, ha majd kissé megnyugodott? – kérdezte.

A lány most fellobbanva nekitámadt:

– Soha többé nem akarom viszontlátni. Gyűlölöm magát, gyűlölöm az egész fajtáját. Valamennyien ilyen simák, ilyen előzékenyek és ilyen gyalázatosan becstelenek. Hazugságokkal takarják a gazságaikat, hamis vádaskodással a tévedéseiket. Gyalázat, amit csinálnak! Az emberi nyomorúságból élnek és tekintélyüket, sikereiket eltaposott és tönkretett emberi sorsoknak köszönhetik! Így… igen… ezt akartam mondani magának.

Bradley ajka már szóra nyílt, de aztán meggondolta a dolgot. Fáradt mosollyal vette a kalapját és kiment a szobából.

Ann később megbánta ezt a kitörést és megvetette magát ezért a megbánásért.

– Hiszen ez az ember ölte meg Ronnie-t!…

Ezzel a meggyőződésével nem állt egyedül. Stock Gardens és Meadoros valamennyi lakójának meg volt a véleménye erről a dologról. Aztán meg szemtanúi is voltak az esetnek. Tudták, hogy Ronnie gyakran el szokott látogatni Lady’s Stairs-be. Tudták azt is, hogy a detektívek egyre razziákat tartottak a környéken és egyszer, éjfél után egy órakor, egész csapat detektív szállta meg Li Yoseph házát. És hallották, amikor Bradley, a Repülő Gárda vezére, így szólt az embereihez: – „Kiveszem az igazságot ebből a fiúból. Ha kell, akár az élete árán is!…”

A gumibotos Harry tisztán hallotta ezt a kijelentést, mert éppen mellette állt meg a Repülő Gárda autója.

– Igenis, ezt hallottam – mondta a gumibotos Harry, akit azért neveztek így, mert már kétszer is elítélték hosszabb időre, amiért gumibottal támadt egy rendőrre. – Megfogták és leütötték, és amikor észrevették, hogy meghalt, bedobták az iszapba… Ó, ismerem én jól a rendőrséget. Engem is helybenhagytak alaposan, amikor legutóbb elfogtak!

Azt azonban senki sem mondta, hogy Lit meggyilkolták. Még maga a rendőrség sem. Egyszerűen csak arra gondoltak, hogy eltűnt. Kiderült, hogy eltűnése éjszakáján, a dagály idején, hatalmas német gőzös siklott lefelé a folyón és széltében beszélték, hogy Li ezzel a hajóval ment el.

Li Yoseph házát lezárták és a kulcsot letétbe helyezték. Woolwichben folyószámlája volt, és miután tapasztalatlanságában felhatalmazást adott a bankárjának, hogy fizesse helyette az adókat, kamatokat, és a ház az ő tulajdona volt, a vagyonára egyelőre senki sem tehette rá a kezét.

Egy órával azután, hogy Bradley eltávozott, Mark McGill kereste fel Annt a szállodában. Teljes nyíltsággal és őszinteséggel beszélt. Nem tudta, mi mindent mondott, mennyi titkot árult el Ann-nek Bradley. Csak azt tudta, hogy Ann csodálatosan szép és talán rövidesen ő lesz leghasznosabb tagja a bandájának.

– Semmit sem akarok titkolni maga előtt, Miss Perryman – mondta McGill –, én és Tiser csempészek voltunk. Már évek óta folytatom ezt a mesterséget és Ronnie volt legjobb bajtársam. Bevallom, Tiserben csak bizonyos fokig bízhatok meg… sajnos, sokat iszik. És… és olyan különös, feltűnő a megjelenése, a viselkedése. Nem állítom, hogy én tökéletes vagyok, de maga tudja, mit jelent a törvény… pusztulást hoz arra, aki a tulajdon szent joga ellen vét. Ha valamelyik részeges csirkefogó félholtra veri a feleségét, három hónappal szabadul. De ha néhány shillinget kivesz a kasszából, vagy megszabadít párszáz fonttól egy útjába kerülő gazdag embert, örülhet, ha futni hagyják hat hónappal.

Ann úgy érezte, hogy Mark nem is olyan nagyon bűnös. Sőt, az egész élete tele volt és van romantikával. A férfi élesen figyelte beszéd közben a lányt és észrevette, hogy lángra lobbantotta a fantáziáját.

– Egész csomó áru van, ami megéri a legnagyobb kockázatot – magyarázta Mark –, például a szacharin. Pompásan lehet keresni rajta… minden uncián három-kilenc pennyt. És Ronnie meg a társai legalább tízezer unciát csempésztek át hetenként, úgyhogy egykettőre összehoztak ezer font hasznot. És még másféle árukkal is kereskedtek – folytatta Mark, de ezekről már nem beszélt olyan nyíltan.

Ann arra gondolt, bárcsak Ronnie már régen beavatta volna őt mindenbe. Egészen „megtért” a bűnhöz.

Bölcsen és önzetlenül játszották ki a törvényt, senkit sem károsítottak meg, csak az államot. A szegény embereken pedig alapjában segítettek, hiszen olcsóbban vásárolhattak!

– Természetesen nem akarom befolyásolni – tiltakozott Mark –, hogy szegény Ronnie halála miatt erre a lépésre szánja magát. Ha mégsem akarna hozzánk csatlakozni és megváltoztatta a szándékát…

Ann hevesen rázta a fejét. Fellángoló szemeiből Mark kiolvasta a választ és teljesen megnyugodott, mikor Ann azt is elmesélte neki, hogy Bradley szeretné, ha mielőbb visszatérne Párizsba.

– Nem, nem változtattam meg a véleményemet! – jelentette ki Ann határozottan.

– Bradley majd mesél magának mindenfélét, elmondja, hogy kábítószerekkel és más hasonló mérgekkel kereskedünk – tapogatózott Mark. – Természetesen igyekezni fog befeketíteni a maga szemében bennünket… és velünk együtt Ronnie-t is. Ó, össze fog hordani hetet-havat… mindent, amit csak lehetséges. Tűzbe merném tenni a kezemet érte.

Ann közbevágott:

– De hiszen egyáltalán nem fontos, hogy mit mond Bradley!…

Csodálatosképpen Ann ezentúl soha nem gondolt már Li Yosephre, és nem törte a fejét az öreg zsidó titokzatos eltűnésén. De Bradley annál többet gondolt rá. Napról napra csónakba szállt az embereivel, bejárták a folyó torkolatát, csákányokkal túrták fel az iszapot és keresték az öregembert, aki annyira szeretett ott ülni háza ablakában, érzelmes dalocskáit cincogtatva a hegedűjén!…

ÖTÖDIK FEJEZET

Alig egy évvel később, egy kora tavaszi napon…

Ann Perryman távoli repülőgépbúgást hallott. Becsapta a könyvét, felállt kis csukott autójának lehajtható asztalkája mellől és gyors pillantást vetett karkötő-órájára. Hat óra negyvenöt perc… a pilóta csaknem percnyi pontossággal érkezett.

Kinyitotta a kocsiajtót, hosszú messzelátójával kilépett a kocsit rejtegető sűrű lombos bokrok közül és végigkutatta az eget. Csakugyan a várt repülőgép érkezett és már ereszkedett is lefelé. A motor búgása elhallgatott.

Sietve visszament a kocsihoz, a sárhányó alatt tapogatva megkeresett egy fogantyút és megfordította. Az autó fekete teteje különálló lemezekből állt, és ahogy Ann megfordította a fogantyút, valamennyi lemez átfordult, úgyhogy most függőlegesen állt. A lemezek alsó oldalát tükör borította, s ez felfogta és visszaverte a lenyugvó nap utolsó sugarait. Ann háromszor forgatta meg a fogantyút – a tető háromszor kinyílt és újra bezárult. Végül állva hagyta a tükröket, ismét kirohant és nézte a sebesen közeledő repülőgépet.

A pilóta észrevette a tükrös jeladást, amelyre nyomban felelt. .Jelzőlámpása többször felgyulladt és kialudt. Már ott volt Ann feje fölött. A motor ismét berregni kezdett…

A repülőgép alig volt húsz yardnyi magasságban a földtől, amikor a pilóta leejtette a csomagot. A hozzákötött selyemejtőernyő azonnal kinyílt, de nem volt ideje lassítani a zuhanás sebességét és a faládika súlyosan hozzáütődött a földhöz. Ann nem mozdult a helyéről, míg csak a repülőgép hirtelen meredek vonalban emelkedni nem kezdett.

Be sem várta, míg a gépmadár egészen eltűnt a szemhatárról. Odaszaladt, ahol a csomag leesett, felvette, a kocsihoz vitte és az összehajtott ejtőernyővel együtt betette az ülés alatti öblös mélyedésbe. Nem volt nehéz a csomag. Mark McGill sohasem engedte, hogy ő szedje fel a súlyosabb csomagokat – azokat ő maga intézte el valamilyen úton-módon –, csak a könnyebb csomagokat bízta rá. A repülőgép akadálytalanul hozta át a dugárut a kontinensről a szigetországba.

Közben sötétedni kezdett és Ann óvatosan vezette az autót a hepehupás erdőn át. Bizonyosan nem ő volt az egyetlen autó utas ezen a környéken – néhány elkésett piknik-társaság is tanyázott még a regényesen szép ashdowni erdőben. Bizonyosan többen is látták a leereszkedő repülőgépet, de semmi esetre sem közelről.

Az autó kijutott végre a rossz göröngyös útról a főútra. Ann most egyenesen London felé irányította a kocsit, amelynek sokkal erősebb motorja volt, mint első pillantásra látszott. Mark, aki gépész volt, maga tervezte a motort és a könnyű kocsi hetven kilométeres sebességgel robogott az úton.

Ann Perryman imádta a sebességet. Ott ülni a robogó autó volánja mellett és nézni, amint a sebességmutató már kilencven felé lendül, ennél nagyobb örömet alig tudott elképzelni.

Az autó most Kingston Hill közelében járt. Teljesen egyenletes sebességgel robogott. Egy rendőr utána kiáltott valamit és Ann Perryman felgyújtotta a lámpákat, noha még csak most kezdett alkonyodni és a rendőr legfeljebb túlzott lelkiismeretességből kiáltott utána.

Egy évvel ezelőtt Ann mosolygó nemtörődömséggel tért volna napirendre az utasítás felett, és vidáman fittyet hányt volna a fontoskodó, nagyképű rendőrnek. De Mark megtanította rá, hogy hasonló apróságokban tartsa tiszteletben a törvényt és engedelmeskedjék képviselőinek. Gyűlölte a rendőröket és detektíveket. Ha az útkeresztezésnél megpillantotta a felemelt fehérkesztyűs kezet, arca kipirult a haragtól és dacosan, keményen lángolt föl a szeme. Az ő szemében a rendőr a kegyetlenséget, ravaszságot és árulást jelképezte. A rendőr mindenre képes, még gyilkosságra is.

Lassította az iramot a rendőr posztja mellett, de menetközben megvető pillantást vetett rá. Ó, ha merte volna, hogy szeretett volna belecsapni ebbe az ostoba, duzzadt, vörös arcba! De aztán, amint ránézett, diadalmas elégtételt érzett. Ha tudná!… Ha átlátna az autó bordáin – ha megállítaná a kocsit –, ha felbontaná a rejtekhely mélyén pihenő csomagot és belemarkolna a tartalmába!…

Hammersmith Broadwaynél ismét lassított. Most már csakugyan bealkonyodott, mindenfelé égtek a lámpák. Itt feltartóztatta a közlekedési rendőr. Még sikerült utat vágnia a hatalmas autóbuszok és teherkocsik között, és közvetlenül a gyalogjáró szélénél állt meg. És akkor megpillantott egy férfialakot és összerezzent. A szemközti fűszerüzlet lámpája éppen az arcába világított és nem menekülhetett a férfi sasszemei elől!

A férfi, jellemző, egyéni tartásban állt a gyalogjáró szélén. Kezét mélyen a zsebébe dugta, a feje és a válla kissé előredőlt, és noha árnyék borult éles metszésű barna arcára, tisztán le lehetett olvasni róla, hogy a gondolatai messze járnak Hammersmith Broadwaytől. Olyan mozdulatlanul állt a helyén, mintha észre se vette volna az autót, és Ann már arra gondolt, hogy talán nem ismerte meg. Elfordult és mereven bámult a jobbra álló jelzőlámpára, hogy mikor szabadul fel végre az út. De a szeme sarkából látta, hogy a férfi most felé lép és máris ott könyököl kocsijának nyitott ablakában.

– Sétakocsizást tett, Miss Perryman?

Ó, hogy gyűlölte ezt az embert, hogy gyűlölte vontatott hangját, minden szavát, minden gondolatát! Noha Mark egyre előadásokat tartott neki a hasznosságról és célszerűségről – vagyis, kesztyűs kézzel kell bánni a rendőrökkel –, Ann a maga jószántából is fenntartotta az ismeretséget ezzel az emberrel. Szántszándékkal és hidegvérrel provokálta a második, a harmadik és egész sor későbbi találkozást. Szívében még mindig sajgott a fájdalom Ronnie halála miatt, de most már jól játszotta a szerepét és minden szavában bűnbánat tükröződött. Bradley nem is sejthette, hogy a gyűlölet még mindig ott izzik Ann lelkének mélyén.

– Mr. Bradley! Nem vettem észre!

– Az ismerőseim rendszerint nem szoktak észrevenni, ha az ellenkező irányba néznek – mondta a detektív jókedvűen.

Ann úgy érezte, hogy a férfi szemei kutatva fürkésznek az autó sötét belsejében.

– Egészen egyedül van? – érdeklődött Bradley. – Pompás! Én magam senkinek a társaságát sem tudom annyira élvezni, mint a magamét. Azt hiszem, maga is így van vele, igaz?…

Előrenézett és látta, hogy elöl már megindultak a kocsik.

– Nem megy véletlenül Marble Arch felé? – kérdezte. – Szeretném megtakarítani az autóbuszköltséget. Fukar vagyok, akár a skótok, ezt mindenki tudja rólam.

Ann habozott. Ha Bradley beszáll a kocsiba és leül mellé, egészen bizonyos, hogy félni fog tőle… De győzött a dac.

– Kérem, szálljon be! Marble Arch felé megyek – mondta.

Bradley egy pillanat alatt kinyitotta a kocsiajtót és máris ott ült mellette.

– Ez aztán a kellemes találkozás! – mondta vontatottan. – Hátha még látnák is a feljebbvalóim, hogy ilyen jó társaságban autózom! Jövő héten bizonyosan előléptetnének… Látja, milyen nagyképű nyárspolgárok vagyunk mi valamennyien!

Ó, hogy gyűlölte Ann ezt az embert hűvös biztonságáért, felületes gúnyolódásáért! Csak annál jobban gyűlölte, mert érezte, hogy mulat rajta és pontosan tudja, hogy milyen szerepet játszik ebben az egész játékban. És ami legrosszabb az egészben, nem is botránkozik meg rajta, hanem egyszerűen kineveti!…

Szorosan összezárta az ajkát és sebesen hajtott a teherautók és kocsik összevisszasága között, végig a Shepherd’s Bush-i úton.

– Mr. McGill jól van? – kérdezte a detektív udvariasan, csaknem tiszteletteljesen.

– Nem sokat mondhatok Mr. McGillről – vágott vissza azonnal a lány. – Csak nagyritkán, ha véletlenül találkozunk.

– Természetesen – felelte Bradley –, miután ugyan abban a házban laknak, érthető, hogyha ritkán találkoznak. A „Megnyugvás Házában” nagy a forgalom, amint hallom? Mondhatom, ott igazán nemes, emberbaráti munkát végeznek! Ha nem lennék detektív, most bankár szeretnék lenni, hogy pénzt áldozhassak a humánus célra.

Ann egy szóval sem bátorította további beszédre, de Brad nem is várt erre.

– Nem volna kedve színházba menni ma este, Miss Perryman? – kérdezte hirtelen.

– Nem – felelte a lány kurtán.

– Vagy inkább talán vacsorázni?

Ann arra gondolt, hogy Mark ma este beszélni akar vele.

– Szóval meg akar hívni vacsorára? – kérdezte élesen, gúnyos hangon.

Bradley köhögött.

– Bizonyos értelemben… igen.

Ann most másodszor vette észre, hogy Bradley gyors, fürkésző pillantást vet a kocsi hátsó részébe.

– Ha nem volnék detektív – csevegett Bradley könnyedén –, okosan tenném, ha felcsapnék színésznek. Nem olvasta, mit ír a „West London Gazette” kitűnő alakításomról a „Botrányok iskolájá”-ban, amit a Scotland Yard drámai színtársulata adott elő?

– Ezt a darabot bizonyára egyenesen magukról írták? – csapott le a detektívre Ann metsző gúnnyal.

A férfi bólintott.

– Kedvem volna kacagni. „Botrányok iskolája”… és Scotland Yard!

Elhallgatott és egy szót sem szólt többet, míg a kocsi meg nem állt Marble Arch mellett. Kiszállt.

– Köszönöm, hogy elhozott, Miss Perryman – mondta.

Még meg akart állni, beszélgetni a kocsi ablakánál, de mielőtt szóhoz juthatott volna, Ann elrobogott.

Mark sofőrmechanikust szerződtetett az autó rendben tartására. A béna ember ott lakott a garázs alatt és várt a lányra már a kapu előtt.

– Jó estét, Miss… kissé elkésett.

A lány mosolygott a sofőr aggodalmán. Mark a legfurcsább helyekről szedte össze személyzetét. Ezt az embert például a „Megnyugvás Házából” hozta ide.

– Minden rendben van, Manford – mosolygott Ann –, de útitársam akadt, aki nem szereti a gyors hajtást.

Ebben a pillanatban nyitott taxi robogott el a ház előtt és befordult a Cavendish Square sarkán. Ann kisietett az úttestre és onnan látta, hogy a taxi hirtelen fékezett, az utasa kiszállt és Ann egy pillanatra láthatta az arcát is, amint megállt a járda szélén.

– Mintha láttam volna már valahol ezt az embert. – Homályos emlékezés ébredt az agyában… A férfi még mindig mozdulatlanul, csendben állt a gyalogjáró szélén, mint valami furcsa torz szobor a Cavendish Square sarkában. Mialatt felfelé ment a lépcsőn, Ann önkéntelenül még egyszer visszanézett, és ahogy látta, hogy a férfi még mindig ott áll, ugyanazon a helyen, hirtelen arra gondolt, hogy ez az ember őt figyeli.

Vállat vonva ment be a házba és látta, hogy Mark a lakásában van. Az ajtó feletti félkör alakú ablakon lámpafény szűrődött ki.

Ann megfordította kulcsát a zárban és belépett. Markot a nappali szobában találta. Hátat fordítva a parázsló tűznek, az esti lapot olvasta.

Szinte családias közelségben éltek, de Mark egyszer sem élt vissza ezzel a közelséggel. Inkább úgy bánt vele, mint a húgával.

– Végre… jó estét! – köszöntötte a lányt. – Manford eléd jött?… Igen? Gondos, derék ember!

Ann ledobta csinos kis sapkáját és haját rendezgette a tükör előtt.

– Hammersmith-től Marble Archig érdekes útitársam volt – mondta. – Hármat mernék lenni egy ellen, hogy nem fogod kitalálni a nevét.

Mark a fejét rázta. Az asztalon heverő ezüst szelence után nyúlt és cigarettát vett ki.

– Lusta vagyok a találgatáshoz – mondta –, aztán meg tudod, hogy nem igen ismerem a barátaidat.

– Találd ki.

Mark McGill nagyot ásított és kényelmesen elnyúlt a karosszékben.

– Nem szeretem a rejtvényeket. Sokkal nehezebb dolog megfejteni, hogyan lehet kijátszani a vámhivatalnokok éberségét, de még ezen sem szoktam gondolkozni. Annyit minden esetre elhiszek, hogy érdekes útitársad volt.

– Igen… Bradley felügyelő – mosolygott Ann.

A férfi meglepetten felnézett.

– Bradley? Mi jutott az eszébe? Feltartóztatott? Kíváncsi vagyok, mit forgat már megint a fejében…

Ann nevetett a gyorsan odavetett, türelmetlen kérdéseken. A jókedve hallatára Mark észrevehetően megkönnyebbült.

– Megkért, hogy vigyem magammal és természetesen, nem utasítottam vissza. Felőled kérdezősködött.

Mark vállat vont.

– Nevetséges – mondta erőltetett mosollyal.

– Ahányszor megnézem magamat a tükörben, úgy látom, hogy egyre jobban hasonlítok a rossz, könnyelmű nőkhöz – szólt most a lány. – Azt hiszem, feketére fogom festeni a hajamat!

Mark nem felelt és percekig csönd volt. Ott ült a karosszékben és összeráncolt homlokkal nézett le a szőnyeg mintájára.

Ann folytatta:

– A meggyőződésem néha ingadozik, szeretnék teljes bizonyosságot szerezni. Ki ez a Bradley tulajdonképpen? Ma, mialatt a Bayswater Roadon robogtunk és ott ült mellettem, nem voltam egészen tisztában az érzéseimmel… Nagyon fárasztó kitartóan, szakadatlanul gyűlölni valakit. Egyre mondogattam magamban: itt ül az az ember, aki meggyilkolta Ronnie-t, Ronnie-t, akit olyan nagyon szerettem… De csakugyan ő ölte e meg? Hátha valaki az emberei közül? Talán Simmonds?

– Brad ölte meg, egészen bizonyos! – szólalt meg Mark, de égő szemeivel még egyre a függöny mintáját nézte. – És az öreg Lit is, bár…

Tűnődve elhallgatott, majd elkezdett fel-alá járkálni a szobában. Szorosan összekulcsolta hátán a kezét és mindig nyugodt, egyforma arca eltorzult a megvetéstől. Aztán megállt az íróasztal előtt, kihúzta egyik fiókját, egy kis borítékot vett elő belőle és az írómappára öntötte tartalmát. Sietve átnézte az előkerült írásokat, míg megtalálta a kivágott újságcikket.

– Eddig még sohase mutattam ezt neked – mondta. – Annak idején a South-Eastern Heraldból vágtam ki. Meglehetősen hű képét adja az eseményeknek.

Föltette a szemüvegét és olvasni kezdett:

„Az elmúlt szerdán, a kora hajnali órákban, a Repülő Gárda ellátogatott Lady’s Stairs-be Bradley detektívfelügyelő vezetésével. Lady’s Stairs düledező, ócska viskó; Elijah Yoseph, valami holland vagy orosz származású zsidó tulajdona. Általánosan beszélik, hogy a rendőrség rajtaütése a vámhivatal feljelentésére történt. Az országban ugyanis állandóan csempésznek bizonyos elvámolás alá eső árukat. Amikor a Repülő Gárda Lady’s Stairs-be érkezett, az egész házat üresen találta, de Li Yoseph szobájában szembetűnő volt a rendetlenség, mintha súlyos küzdelem zajlott volna benne. A folyóra nyíló ablak párkányán vérnyomokat fedeztek fel, és ugyancsak vérnyomokat találtak a földön három lábnyira az ablaktól. Átkutatták a vízpartot a ház mentén és rövidesen férfiholttestre bukkantak, akiről csakhamar kiderült, hogy Ronald Perryman, 904 Brook Street-i lakossal azonos. Valami tompa tárggyal halálra sújtották, s azután vízbe dobták. Li Yoseph is eltűnt. A Scotland Yard máris nyomra talált, amely talán rövidesen eredményre vezet. A Scotland Yard felszólítja a környékbeli garázstulajdonosokat, hogy haladéktalanul jelentkezzenek, ha mostanában idegen ember helyezte el náluk az autóját és ugyancsak jelentkezzenek azok is, akik a gyilkosság idején autót láttak robogni a Meadow Lane felé.”

– Így szokták ők beállítani a történteket – mondta Mark, ismét összehajtogatva a papírt. – Az én elbeszélésem már egészen másképp hangzik. Li Yoseph háza hamisítatlan csempésztanya volt. Egyszer-kétszer tárgyaltunk vele, és ilyenkor Ronnie volt a közvetítő. Li Yoseph nagyon szerette a fiút. Egy éjszaka leküldtük Ronnie-t, hogy nagyobb küldemény dohányt fogjon fel. Kétségkívül eközben csípték el a detektívek.

– És mi történt Li Yoseph-fel? – kérdezte Ann.

A férfi a fejét rázta.

– Annak csak Isten a megmondhatója. Valószínűleg, amint veszélyt sejtett, szedte a sátorfáját. Valamiféle üzleti összeköttetésben állt a legtöbb folyón közlekedő holland és német hajóval. Tudom azt is, hogy kis motorosával bármelyiket meg tudta közelíteni. Nem is látszott ki szegény öregből, hogy mennyi ereje van. A detektívek meglepték Ronnie-t és mindenáron vallomásra akarták bírni. Amikor sehogy sem tudtak boldogulni vele, leütötték, mégpedig ráadásul olyan szerencsétlenül, hogy azonnal meghalt. Csak azért találták ki ezt a hazug mesét, hogy fedjék magukat. Ugyan ki is lett volna az a titokzatos idegen az autóban? Ki látta? Soha, senki sem hallott róla. A mesének ez a része tisztára koholmány!

– Nyomoztál Li Yoseph után? – kérdezte Ann, és Mark csak egy másodpercig habozott.

– Hogyne! Kiküldtem egyik emberemet Hollandiába és Litvániába, tudakozódtam utána és értesültem, hogy… meghalt. Utrechtben halt meg. Erről senki a világon nem tud, csak te meg én.

A lány tekintetében habozás villant meg. Mark egyetlen kétségbeesett pillanatra megijedt, hogy nem hisz neki és megtudta, hogy mi történt a valóságban Lady’s Stairs-ben.

– Kérlek, írd le nekem, milyen volt Li – kérte egyszerre Ann.

– Li Yoseph? Hát már nem emlékszel rá? Körülbelül hatvan éves lehetett. Magas volt, de meglehetősen hajlott hátú. Rövidre vágott haja erősen szürkült. Mindig egyformán öltözködött, akár tél volt, akár nyár: hosszú, fekete, kaftánszerű kabátot hordott, magasan begombolva, egészen a nyakáig és oroszos prémkucsmát… de mi bajod van egyszerre? – hökkent meg Mark, amint a lányra tekintett.

Ann tágra nyílt szemekkel bámult rá.

– Láttam őt… negyed órával ezelőtt… itt állt a ház előtt – mondta rekedten, és Mark McGill arca egyszerre hamuszürke lett a rémülettől.

HATODIK FEJEZET

Mark teljesen kijött a sodrából és hosszú ideig egyetlen szót sem tudott kiejteni. Végre megszólalt:

– Láttad őt?… Li Yosephet? – A hangja bizonytalanul csengett. – Li Yosephet láttad… a Gavendish Square-en? Lehetetlen!… Megőrültél. Ann!

Megrázkódott, mintha le akarná rázni a vállaira szakadó terhet. És unszolta a szótlan lányt:

– Hol láttad?… Beszélj már!

És Ann beszélt az emberről, aki olyan sokáig ott állt a járdán a várakozó taxi mellett. Azután az erkélyajtóhoz szaladt, félrerántotta a függönyt, kinyitotta és kilépett az erkélyre.

De már nyoma sem volt a taxinak, sem az utasának.

– Szent Isten… mennyire megrémítettél! – kiáltott föl Mark. – Most már mindent értek. Ott abban a sarokházban valami orosz herceg lakik. Sokan látogatják, oroszok és más hasonlók…

A keze, amint az ajkához emelte, reszketett. Ann még sohasem látta ilyen állapotban. Nem tudta elképzelni, hogy miért izgatta föl ennyire a puszta lehetőség, hogy Li Yoseph talán még életben van…

– Meghalt… egész bizonyosan tudom, hogy meghalt! – igyekezett megnyugtatni önmagát.

Izgatottan szaladgált fel-alá, mint az üldözött vad, amikor váratlanul Mr. Tiser lépett a szobába. A gentleman talpig feketében volt, mint rendesen. Felöltőjét kissé túl hosszúra szabták, nyakkendőjét nagy gonddal kötötte meg, és fehérneműje, mint mindig, most is kifogástalan volt. Széles, hosszú nyúlfogai egyre kivillantak mosolygó ajkai közül.