A sárga nárciszok rejtélye - The Daffodil Mystery E-Book

Edgar Wallace

• Herausgeber: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Kategorie: Fremdsprachen
• Sprache: Englisch
• Veröffentlichungsjahr: 2016

Seitenzahl: 597

Beschreibung

When Mr Thomas Lyne, poet, poseur and owner of Lyne's Emporium insults a cashier, Odette Rider, she resigns. Having summoned detective Jack Tarling to investigate another employee, Mr Milburgh, Lyne now changes his plans. Tarling and his Chinese companion

Leseprobe

EDGAR WALLACE

A sárga nárciszok rejtélye

*

The Daffodil Mystery

fapadoskonyv.hu2014

Honlap: www.ipubs.hu

E-mail: [email protected]

A magyar nyelvű szöveget fordította

NÉMETH ZOLTÁN és VARGA ISTVÁN

Borító: Rimanóczy Andrea

ISBN 978-963-377-507-3 (epub)

ISBN 978-963-377-508-0 (mobi)

© Fapadoskonyv.hu Kiadó

© Németh Zoltán és Varga István

A sárga nárciszok rejtélye

I. FEJEZET

A VISSZAUTASÍTOTT AJÁNLAT

– Igazán nem értem önt, Mr. Lyne.

Odette Rider komoly arccal nézett a nyitott íróasztalnak támaszkodó fiatalemberre. A lány tiszta arcbőre halvány rózsaszínű és hófehér volt. Komoly, szürke szeméből minden férfi, aki nem volt eltelve önmagával, mint Thornton Lyne, azt olvashatta volna ki, hogy minden kísérletezés hiábavaló.

A férfi nem nézett a lány arcára. Tekintetét végigfuttatta tökéletes alakján, megcsodálta a háta egyenes vonalát, szép fejtartását, keskeny kezének bársonyos bőrét.

Most kisimította homlokából hosszú, fekete haját és elmosolyodott. Aztán elfordult és kinézett a hatalmas ablakon, amelyen át végigtekinthetett az egész áruházon.

Irodáját azért építtette a félemeletre és azért helyeztetett el benne ilyen nagy ablakokat, hogy bármikor végigtekinthessen azon az osztályon, melynek ellenőrzése a legfontosabb volt.

Időről-időre észrevette, amint egy fej feléje fordul és ebből tudta, hogy a lányok figyelmét nem kerüli el a jelenet, amit a földszintről is tisztán láthattak.

Mindezt Odette is észrevette és a tudat csak még inkább növelte zavarát és bosszúságát. Úgy tett, mintha indulni készülne, a férfi azonban megállította.

– Maga félreért engem, Odette – mondta halk, dallamos hangon. – Elolvasta a könyvemet? – kérdezte hirtelen.

A lány bólintott.

– Igen, olvastam belőle valamit – felelte tűzpirossá vált arccal.

A férfi elmosolyodott.

– Ugye különösnek tartja, hogy az én helyzetemben lévő férfi költészettel foglalkozzék? – kérdezte. – A legnagyobb részét akkoriban írtam, amikor még nem kerültem be ebbe az utálatos áruházba, mielőtt még üzletember lett volna belőlem!

A lány nem válaszolt, a férfi pedig kíváncsian méregette.

– És mi a véleménye a verseimről? – kérdezte.

A lány ajka megremegett, a férfi pedig félreértette.

– Borzalmasnak találom őket – felelte halkan. – Igazán borzalmasak!

A férfi szemöldöke összerándult.

– Meglátszik, hogy maga a középosztályhoz tartozik, Miss Rider – mondta gúnyosan. – Pedig ezeket a verseket az ország legnevesebb kritikusai is a legnagyobb örömmel üdvözölték, mert az antik görög költészet minden szépségét magukba foglalják.

Úgy tűnt, mintha a lány mondani akarna valamit, de végül mégsem szólt, csak összeszorított ajkakkal állt egy helyben.

Thornton Lyne vállat vont és átsétált a fényűzően berendezett iroda túlsó végébe.

– Igaz, a költészethez kifinomult ízlés szükséges – mondta kisvártatva. – Az irodalomra nevelni kell az embereket. Eljön még az idő, amikor hálás lesz nekem, amiért alkalmat adtam magának, hogy szép gondolatokat méltó köntösbe öltöztetve olvashasson.

Odette a férfire vetette a tekintetét.

– Most elmehetek, Mr. Lyne? – kérdezte.

– Még nem – felelte hidegen a férfi. – Maga az imént azt mondta, hogy nem érti, miről beszélek. Hát, akkor most elmagyarázom. Maga igazán nagyon szép lány, amint azzal nyilván tisztában is van és minden valószínűség szerint az a sors vár magára, hogy egy középszerű, kicsinyes férfi oldalán élje le rabszolgasághoz hasonló életét. Elvégre a középosztály asszonyainak ez a sorsa. De miért vetné alá magát ilyen életnek? Netán azért, mert egy fekete ruhás férfi érthetetlen, jelentőségtelen mondatokat motyog magának? Én, a maga helyében nem vennék részt ilyen ostoba ceremóniákban. Elhiheti nekem, hogy mindent elkövetnék a maga boldoggá tételére.

A férfi lassan Odette-hez lépett és vállára tette a kezét. A lány ösztönösen hátrább húzódott, mire a férfi elnevette magát.

– Mi a válasza?

A lány sarkon fordult és villámló szemekkel, de nyugodt hangon megszólalt:

– Az, hogy márpedig én azok közé az ostoba, középszerű emberek közé tartozom, akik nagy jelentőséget tulajdonítanak az értelmetlen szavaknak! Ugyanakkor férfi legyen a talpán, aki engem bármilyen tekintetben érdekel.

A férfi bosszúsan méregette a lányt.

– Ezt merészeli nekem mondani? – kérdezte, miközben eddigi bársonyos hangja egyszeriben rekedtté vált.

Odette hangját viszont csaknem a feltörő könnyei fojtották el.

– Nekem ugyan sosem kellene olyan férfi, aki borzalmas érzéseit csapnivaló versekbe önti! Ismétlem, férfira lenne szükségem.

Thornton Lyne arca halálsápadttá vált.

– Tudja egyáltalán, kivel beszél? – kérdezte emelt hangon.

– Már hogyne tudnám! Mr. Thornton Lyne-nel, a Lyne áruház tulajdonosával, és Odette Rider főnökével, akitől háromfontos fizetést kap hetente.

A férfinek csaknem elakadt a hangja haragjában.

– Vigyázzon! – lihegte. – Vigyázzon!

– Olyan emberrel beszélek, aki az egész férfinem megszégyenítője – folytatta a lány rendíthetetlenül. – Olyan férfival, akiben szemernyi őszinteség sincs, aki csak az apja eszének, hírnevének és annak a vagyonnak köszönheti az életét, amit a nálánál sokkal jobb emberek kemény munkája révén szereztek. Hiába is próbál, úgysem tud rám ijeszteni – folytatta gúnyosan a lány, látva, hogy a férfi feléje lép. – Igen, pontosan tudom, hogy kirúg az állásomból, és én még ma el is megyek!

A férfit vérig sértette és megalázta a lány gúnyos hangja. Ezt most már ő maga is észrevette, és ösztönös női rokonszenvvel igyekezett a keserűségén enyhíteni.

– Sajnálom, amiért ilyen barátságtalan voltam – mondta árnyalatnyival kedvesebb hangon. – De ezt csakis magának köszönheti, Mr. Lyne.

A férfi már szólni sem tudott, csak fejét rázva, reszkető ujjal mutatott az ajtóra.

– Takarodjon! – suttogta.

Odette Rider elhagyta az irodát, Lyne azonban meg sem mozdult. Aztán egy idő múlva az ablakhoz lépett és lenézve a földszintre, látta a lány karcsú alakját a vásárlók és eladók tömegében, amint felment a pénztárhoz vezető lépcsőn.

– Ezért még nagyon megfizetsz, kislányom! – dünnyögte magában.

Lyne képtelen volt megemészteni az arcába vágott sértéseket. Gazdag ember fia lévén, békés, nyugodt élethez szokott. Otthon folytatta tanulmányait, majd amikor az egyetemre került, ott is hízelgők hada vette körül és soha senki sem gyakorolt felette kritikát, legfeljebb az általa „csúszómászó” – nak nevezett sajtó.

Megnedvesítette kiszáradt ajkát, aztán asztalához lépett és megnyomta a csengőt. Miután titkárát szándékosan elküldte valahová – rövid várakozást követően egy lány jelent meg.

– Mr. Tarling megérkezett már? – kérdezte.

– Igen, főnök úr, már negyedórája várakozik a tanácsteremben.

A férfi bólintott.

– Köszönöm…

– Szóljak neki?…

– Majd inkább magam megyek oda.

Elővette arany cigarettatárcáját és rágyújtott. Olyan súlyos megrázkódtatás érte az idegzetét, hogy még a keze is remegett, de a szívében tomboló vihart lassan lecsitította az agyában megfogalmazódó hatalmas gondolat. Tarling! Micsoda gondolat. Mi lehet nagyszerűbb és csodálatosabb, mint ez a véletlen?

Gyors léptekkel végigsietett az irodáját a tanácsteremmel összekötő folyosón és kinyújtott kézzel lépett a tágas helyiségbe.

Az éppen feléje forduló férfi egyaránt lehetett volna huszonhét, mint harminchét éves. Magas termetű volt és inkább karcsú, mint zömök. Az arca mahagóni színű, a kék szeme kifejezéstelen. Ez volt Lyne első benyomása a híres detektívről.

Kezet fogott Lyne-nel, akinek szinte nőiesen lágy, puha kezei voltak. Lyne csak a parola végeztével vette észre, hogy egy harmadik alak is tartózkodik a teremben. A közepesnél is alacsonyabb termetű volt és egy oszlop árnyékában ült. Most ő is felegyenesedett és csípőből meghajolt.

– Egy kínai? – kérdezte Lyne, kíváncsian szemlélve a váratlan jelenséget. – Óh, persze, Mr. Tarling, egész elfelejtettem, hogy ön egyenesen Kínából érkezett. Foglaljon helyet.

Ő is követte a detektív példáját, leült egy karosszékbe és odanyújtotta a cigarettatárcáját.

– A munkára vonatkozóan majd később tárgyalunk – kezdte Lyne. – De meg kell mondanom, hogy főként azért fordultam önhöz, mert egy újságban olvastam, hogyan szerezte vissza Henley hercegnő gyémántjait. De azonkívül is nagyon sokat hallottam önről, mikor Kínában voltam. Úgy tudom, hogy nem tartozik a Scotland Yardhoz?

Tarling a fejét rázta.

– Nem – felelte nyugodtan. – Sanghajban a rendőrség hivatalos tagja voltam és szándékomban állt a Scotland Yardhoz csatlakozni. Sőt valójában ezért is jöttem Angliába. De sok minden közbejött, ezért saját detektívirodát nyitottam. Talán az volt a legfőbb akadály, hogy a Scotland Yard nem volt hajlandó teljesen szabad kezet adni nekem.

Az áruház tulajdonos bólogatott.

Egész Kína Oliver Tarling működésének hírétől visszhangzott. A kínai alvilágban „Lieh Zen”-nek, az Embervadásznak hívták.

Lyne mindenkit önmagából ítélt meg és ebben az emberben is eszközt és esetleges tettestársat látott.

Annyi bizonyos, hogy a kínai rendőrség különös dolgokat művel, és nem mindig ragaszkodik szó szerint a törvény betűjéhez. Arról is szól a fáma, hogy az embervadász néha megkínozta a foglyokat, ha az ilyen kierőszakolt vallomások útján nagyobb gonosztevőket remélt elérni. Lyne persze nem ismerte és nem is ismerhette az embervadász körül kialakult legendakört, így természetesen a valóságot sem tudta megkülönböztetni a sok kitalációtól.

– Pontosan tudom, hogy miért küldött értem – folytatta Tarling. – Hiszen nagyjából a levelében is körvonalazta már. Azzal vádolja egyik tisztviselőjét, hogy évek óta sikkasztja a cég pénzét. Egy bizonyos Mr. Milburghről van szó, aki az egyik áruházi osztály vezetője.

Lyne egy kézmozdulattal elhallgattatta a detektívet és lehalkította a hangját.

– Ezt felejtsük el egy időre, Mr. Tarling – mondta. – Be is mutatom Milburghnek, és talán ő is segítségünkre lehet a tervünk keresztülvitelében. Továbbra sem állítom persze, hogy Milburgh maga lenne a megtestesült becsület, vagy a gyanúm alaptalan lett volna. Jelen pillanatban azonban sokkal fontosabb dologról van szó és nagyon lekötelezne, ha egy időre elfelejtené, amit Milburghről mondtam. Mindjárt behívom.

Az egész termen végigfutó asztalhoz lépett és a füléhez emelte az egyik telefon kagylóját.

– Szóljanak Mr. Milburghnek, hogy azonnal jöjjön fel hozzám, a tanácsterembe.

Azzal visszatért a látogatójához.

– Milburgh ügye még várhat – legyintett a kezével. – Talán nem is fogom lefolytatni. Egyébként utána érdeklődött már valahol? Mert, ha igen, akkor talán röviden beszámolhat az eredményről, mielőtt Milburgh ideérne.

Tarling kis fehér papírlapot húzott elő a zsebéből és belenézett.

– Mennyi Milburgh fizetése?

– Évi kilencszáz font – felelte Lyne.

– Márpedig Milburgh úgy él, mintha ötezer font lenne a jövedelme – jelentette Tarling. – Sőt, nincs kizárva, hogy még ennél is többet költ. Van egy gyönyörű folyóparti nyaralója…

Lyne türelmetlenül legyintett.

– Mindez most mellékes! – kiáltotta. – Mondom, hogy sokkal fontosabb dolgom van. Lehetséges, hogy Milburgh tolvaj…

– Hivatott a főnök úr?

Lyne hirtelen hátrafordult. Az ajtó zajtalanul kitárult, és egy összekulcsolt kezű, alázatos mosolyú férfi állt a küszöbön.

II. FEJEZET

AZ EMBERVADÁSZ NEM VÁLLALJA A VADÁSZATOT

– Az úr, Mr. Milburgh… – kezdte Lyne zavartan.

Ha Milburgh hallotta is az utolsó szavakat, az arca semmit sem árult el. Folyamatosan mosolygott, de nem csak a szájával, hanem mintha még a szeme is külön mosolygott volna. Tarling sebtében végignézett rajta, és levonta a következtetéseket. Ez a férfi született szolga volt, aki egész életében parancsokat teljesített.

– Tegye be az ajtót, Milburgh és üljön le. Bemutatom Mr. Tarlingot. Mr. Tarling… detektív.

– Igazán?

Milburgh Tarling felé fordult, s a detektív, aki arra számított, hogy a férfi ábrázatáról leolvashat valamit, csalódottan állapította meg, hogy egyetlen arcizma sem rándul.

– Veszedelmes ember – gondolta magában.

Szeme sarkából hátrasandított, hogy vajon Ling-Csura milyen benyomást tehetett a férfi. Egy közönséges szemlélő számára Ling-Csu arca semmit sem árult volna el. Taling azonban észrevette, amint az ajkát megvetően lebiggyeszti, ami arról árulkodott, hogy számára a jövevény bűnösnek találtatott.

– Szóval Mr. Tarling nyomozó – ismételte Lyne. – Akkor hallottam róla, amikor Kínában jártam, hiszen tudja, hogy a világkörüli utam során három hónapot Kínában töltöttem – kérdezte Tarlingtól.

Tarling bólintott.

– Óh, igen, tudok róla – válaszolta. – A Bund Hotelben lakott. Ideje java részét a bennszülött negyedben töltötte, és egy ízben meglehetősen kellemetlen tapasztalatokra tett szert, miután megpróbálkozott az ópiumszívással.

Lyne elvörösödött, majd elnevette magát.

– Tarling, maga többet tud rólam, mint én magáról – jegyezte meg, aztán ismét az alkalmazottjához fordult.

– Alapos okom van feltételezni, hogy egyik pénztárosom dézsmálja a kasszát!

– Képtelenség, főnök úr! – kiáltott fel döbbenten Milburgh. – Teljességgel lehetetlen! Ki tehetne ilyet? De milyen jó szemű a főnök úr, hogy észrevette! Egyre mondogatom, hogy sok olyan dolgot is meglát, ami a magunkfajta öregek figyelmét elkerüli!

Lyne elégedetten mosolygott.

– Bizonyára érdekli, Mr. Tarling – folytatta –, hogy nekem alvilági összeköttetéseim is vannak. Van például egy szerencsétlen védencem, akit négy éve folyamatosan támogatok, ha néhanapján átmenetileg kiszabadul a börtönből. Azért vállalok ilyen jótékonykodást – tette hozzá szerényen –, mivel úgy érzem, hogy nekünk, szerencsésebb helyzetben lévőknek, kötelességünk gyámolítani azokat, akiknek kevesebb jó jutott osztályrészül a mai kegyetlen világban.

A közlése Tarlingra nem tett különösebben mély benyomást.

– Ismeri a lopásokat elkövető tisztviselőt? – kérdezte.

– Minden jel szerint egy lány a tolvaj, akit a mai nap folyamán elbocsátottam. Szeretném, ha megfigyelné.

A detektív bólogatott.

– Meglehetősen egyszerű feladatnak látszik – válaszolta és most először jelent meg mosoly az arcán. – Hát nincsenek áruházi detektívjei, akik egy ilyen munkát elvégezhetnének? Ilyen jelentéktelen csekélységekkel nem szoktam foglalkozni. Azt hittem, valami fontosabb munkáról van szó.

Elhallgatott, mivel nem beszélhetett bővebben annak az embernek a jelenlétében, akit a cégfőnök eredetileg megvádolt.

– Az ön számára talán csak apróságnak tűnhet, számomra viszont rendkívül fontos. Dolgozik itt egy lány, akit az össze munkatársa és társnője nagyra becsül, s aki ennél fogva jelentős befolyást gyakorol rájuk. Ez a lány, meglátásom szerint, folyamatosan meghamisítja az üzleti könyvelést, jelentős összegeket sikkaszt a pénztárból, ám egyúttal mindenki bizalmát és jóindulatát elnyeri, akivel csak összeköttetésbe kerül. Ebből is láthatja, hogy a szóban forgó hölgy jóval veszélyesebb, mint azon egyének, akik csak a hirtelen kísértés hatására szánják lopásra magukat. Példásan el kell bánnunk vele, Mr. Tarling, még abban az esetben is, ha nincs elegendő bizonyítékom az elítéltetéséhez. Ellenkező esetben eszembe sem jutott volna önt idehívni.

– Vagyis azt kívánja tőlem, hogy szerezzem meg a szükséges bizonyítékokat? – érdeklődött Tarling kíváncsian. – Ki is ez a hölgy tulajdonképpen?

– Miss Rider – felelte Lyne.

– Miss Rider!

Milburgh úgy elámult a csodálkozástól, hogy alig hagyta el hang a száját.

– Miss Rider… Óh nem, az lehetetlen!

– Miért volna lehetetlen? – kérdezte élesen Lyne.

– Úgy értem, főnök úr, hogy… – hebegte az igazgató – annyira valószínűtlen… hiszen olyan szerény lány…

Thornton Lyne gyanakvó pillantással mérte végig.

– Remélem, semmi különös oka sincs rá, hogy Miss Ridert védelmezze? – kérdezte hidegen.

– Dehogy, főnök úr, a legkevésbé sem. Nehogy azt higgye, kérem – magyarázkodott könyörögve az izgatott Milburgh –, csak olyan különösnek találom az egészet.

– Mindent különösnek tartunk, ami nem mindennapi – csattant fel Lyne. – Az lenne a legkülönösebb, ha magát vádolnánk meg lopással, Milburgh. Az tényleg felettébb különös lenne, ha például kiderülne, hogy a maga évi kilencszáz fontos fizetéséből képes ötezer fontot költeni, jól mondom?

Milburgh csak egy percre vesztette el az önuralmát. Szájához emelt keze reszketett, és Tarling, aki egy pillanatra sem vette le a tekintetét a férfi arcáról, látta az emberfeletti erőfeszítést, hogy a közömbös arckifejezését visszanyerhesse.

– Igen, főnök úr, ez nagyon különös lenne – válaszolta végül Milburgh határozott hangon.

Lyne dühbe gurult, és ha Milburghre is irányultak a szavai, gondolatban az a büszke, gúnyos leányarc lebegett a lelki szemei előtt, amellyel röviddel ezelőtt az irodájában szembesült.

– De még mennyire különös lenne, ha magát börtönbe záratnám, amiért évek óta lopja a céget. Az összes áruházi alkalmazott szerfelett különösnek találná.

– Így igaz, főnök út – felelte Milburgh, aki már ismét visszanyerte az önuralmát és mosolygott. – Ez rendkívül különös lenne, és senki sem lepődne meg jobban, mint a szerencsétlen áldozat… hahaha!

– Nem egészen! – válaszolta Lyne hidegen. – Szólnék magához néhány szót, és szeretném, ha teljes figyelemmel végighallgatna. Egy hónapja többször is arról panaszkodott, hogy kisebb-nagyobb összegek tűntek el a pénztárból. – tette hozzá erős hangsúllyal.

Nagy merészség volt ilyesmit állítani. Mivel a hirtelenjében kieszelt tervének sikere attól függött, hogy Milburgh csakugyan bűnös-e és beismeri-e a bűnösségét. Ha az igazgató belemegy ebbe a hazugságba, ezzel beismeri saját bűnösségét, és Tarling, aki nem nagyon értette a beszélgetés első részét, kezdte látni, hová akar Lyne kilyukadni.

– Én panaszkodtam volna kisebb-nagyobb összegeknek a pénztárból való eltűnéséről? – ismételte Milburgh.

Arcáról és szeméből eltűnt a mosoly.

– Így mondtam – felelte Lyne, miközben feszülten figyelte az igazgató arcát. – Vagy tán nem ez a helyzet?

Milburgh csak hosszabb szünet után szólalt meg.

– De igen, főnök úr – mondta halkan.

– És ugye azt is mondta, hogy Miss Ridert gyanúsítja a könyvelés meghamisításával?

Újabb szünet következett.

– Igenis, főnök úr, azt is mondtam.

– Hallotta? – kérdezte Lyne diadalmas hangon.

– Igen, hallottam – válaszolta nyugodtan Tarling. – És mit kíván, mit tegyek? Nem lenne okosabb ezzel az üggyel a rendőrséghez fordulni?

Lyne összevonta a szemöldökét.

– Előbb az ügyet elő kell készíteni – válaszolta. – Mindenekelőtt megadom önnek a lány címét, és elmondom a szokásait, aztán már az ön dolga lesz olyan bizonyítékokat szerezni, amelyek segítségével átadhatjuk őt a rendőrségnek.

– Vagy úgy – bólintott Tarling, aki ismét mosolyogni kezdett, végül megrázta a fejét. – Igazán sajnálom, Mr. Lyne, de nem vállalhatom az ügyet.

– Nem vállalhatja? – kérdezte Lyne csodálkozva. – És miért nem?

– Mert nem foglalkozom ilyen dolgokkal. Legelső találkozásunk alkalmával azt hittem, hogy olyan jelentős megbízást szándékozik nekem adni, ami érdekesebb lesz mindannál, amiben eddig részem volt. De hát az ember sokszor csalatkozik az előérzetében – mondta, miközben mosolyogva kézbe vette a kalapját.

– Mit hallok? Lemond egy ilyen értékes üzletfélről?

– Nem tudhatom, milyen értékes ügyfél lehet ön számomra, de a jelenlegi előjelek nem túl bíztatóak. Mint már említettem, nem kívánok az üggyel foglalkozni, Mr. Lyne, ezért azt hiszem, végeztünk is.

– Nem tartja érdemesnek az ügyemmel foglalkozni? – kérdezett rá gúnyosan Lyne. – Márpedig én ötszáz fontot is hajlandó lennék önnek fizetni érte.

– Ha ötezer, vagy ötvenezer fontot ígérne, akkor sem vállalnám a megbízást – felelte Tarling ellentmondást nem tűrő határozottsággal.

– De remélhetőleg csak jogom van megkérdezni, miért nem vállalja az ügyet? Ismeri talán a lányt?

– Nem ismerem a hölgyet, és valószínűleg soha nem is fogom megismerni. Csak annyit tudok, hogy nem vagyok hajlandó egy ártatlan személy bűnösségére bizonyítékokat gyűjteni. Nyilván pontosan tudja, mit akarok mondani, de ha ragaszkodik hozzá, világosabban is fogalmazhatok. Maga valami oknál fogva hirtelen megorrolt egyik tisztviselőnőjére. Az arcából, az álla és a szája formájáról leolvasva arra a következtetésre jutottam, hogy ön vajmi kevés tekintettel lehet a tisztviselőnői érzelmeire. Ha a sejtelmem nem csal, akkor egy tisztességes lány visszautasította magát, ön pedig most a férfiúi hiúságában megsértve teljességgel alaptalanul vádat akar emeltetni ellene. Mr. Milburghnek nyomós oka van rá, hogy az ön kedvében járjon – folytatta a detektív az igazgató felé fordulva, akinek arcáról egyszeriben lehervadt a mosoly. – Elvégre az alárendeltje, ráadásul még meg is fenyegette, hogy börtönbe záratja, amennyiben nem teljesíti a kívánságait.

Thornton Lyne arcát egészen eltorzította a düh.

– Gondom lesz rá, hogy széles körben tudomást szerezzenek a viselkedéséről! – kiáltotta. – A képtelen vádért pedig, amivel engem illet, feljelentem rágalmazásért. Az az igazság, hogy nem lenne képes a megbízásom teljesítésére, ezért most kibúvót keres, hogy megszabadulhasson.

– A valóság az – felelte Tarling, miközben leharapta a zsebéből elővett szivar végét –, hogy túlzottan is jó a hírnevem ahhoz, semhogy egy ilyen piszkos ügybe beleárthatnám magam. Nem szeretek gorombáskodni, és a jó pénzről sem szeretek lemondani. Viszont jó pénzt sem fogadhatok el rossz munkáért. Fogadja meg a jó tanácsomat, Mr. Lyne és mondjon le erről az egész ostoba bosszútervről, amit csak a sértett hiúsága sugallhatott. Kérjen bocsánatot a fiatal hölgytől, akit a véleményem szerint, durván megsérthetett.

Azzal odaintett a kínai szolgájának, és lassú, kényelmes léptekkel elindult az ajtó felé. Lyne haragjában minden ízében reszketve megvárta, míg az ajtó félig becsukódik – aztán elfojtott kiáltással nekiiramodott, felrántotta az ajtót és rávetette magát a detektívre.

Azaz csak rávetette volna, mert ekkor két kéz megragadta a karját, és a szó szoros értelmében a levegőbe emelte. Aztán a kínai egy karosszékbe hajította.

– Mr. Lyne, ön igen rossz példával jár elől a gonosztevők előtt. – szólt vissza neki gúnyosan Tarling. – Kész szerencse, hogy éppen a börtönben hűsöl a fegyenc barátja.

Azzal minden további szó nélkül elhagyta a termet.

III. FEJEZET

LYNE BARÁTJA

Két nappal ezután, Thornton Lyne közvetlenül a fogház kapujával szemben ült az autójában.

Lyne költő és üzletember is volt egy személyben, ami talán a legfurcsább összeállítás. Thornton Lyne áruház tulajdonos volt, s emellett egyetemi művészeti oklevéllel rendelkezett, tudományos díjakat nyert, és egy kis verseskötet is fűződött a nevéhez. A költemények értéke nem volt túlzottan nagy, de mégiscsak nyomtatott kötet volt, amit Lyne saját ízlése szerint készítetett el, cirkalmas formájú betűkkel és széles margóval. Áruház tulajdonos volt, s a saját üzlete látta el kaviárral, őszibarackkal, egy kis kétüléses autóval, meg egy hathengeres túrakocsival a különlegesebb alkalmakra. Ezen kívül rendelkezett még egy olyan vidéki nyaralóval, meg egy városi lakással, melyek bebútorozása akkora összeget emésztett fel, hogy több kisebb fiókáruházat be lehetett volna belőle rendezni.

Az áruház megalapítását és felvirágoztatását Thornton apjának köszönhették. Ő ugyanis kitalált egy olyan módszert, mely révén minden vendéget, aki belépett az áruházba, örökre a vevőkörükhöz csatolhatták.

Thornton Lyne akkor örökölte az áruházat, amikor kis verseskötetével belépett a meg nem értett nagy gondolkodók sorába. Ugyanis ilyen hangvételű cikkeket írtak róla a kritikusok, midőn a folyóiratok hasábjain a kis munkájáról beszámoltak. Valósággal bálványozták az olyan írók és írónők, akik szintén olyan írásműveket alkottak, amelyeket rajtuk kívül egyetlen lélek sem olvasott.

Amennyiben Lyne más körülmények közé kerülhetett volna, talán magasabb körű barátokra tehetett volna szert, de miután az apja váratlanul elhalálozott, csak áruház tulajdonos lehetett belőle.

Első gondolata az volt, hogy eladja az egészet és végleg elköltözik valahová Olaszországba. Később azonban már nevetségesnek találta az ötletet. Ő, a tudós, az úr, a meg nem értett költő egy áruházi irodában ül: ez a gondolat valósággal felajzotta. Valami a füle hallatára meg is jegyezte, hogy micsoda fennkölt gondolat. Így aztán mindenki legnagyobb meglepetésére folytatta apja munkáját, ami azt jelentette, hogy aláírta a csekkeket, zsebre vágta a hasznot, s az egész igazgatást átengedte azoknak, akiknek az áruház virágzását köszönhette.

Thornton Lyne hosszú levelet intézett háromezer alkalmazottjához, és ezt a levelet, választékos ízléssel, régi, merített papíroson ki is nyomatta. Idézte benne Senecát, Arisztotelészt, Marcus Aureliust és az Iliászt is. Ez a nyílt levél talán még a könyvénél is nagyobb feltűnést keltett.

Mivel az életnek igencsak kedvelte a kellemesebbik oldalát, a csodálkozó barátai egyre arról faggatták, hogyan vállalkozhatott erre a tevékenységre, ami semmiképpen sem illik a vérmérsékletéhez.

Az élete valóban kellemes is maradhatott volna, amennyiben minden férfi és minden nő, akivel érintkezésbe került, zokszó nélkül hajlandó lett volna neki engedelmeskedni. Csakhogy ezzel szemben legkevesebb két olyan személy is akadt, akire Thornton Lyne milliói semmiféle hatást sem gyakoroltak.

Kocsijában, bekapcsolt fűtés mellett üldögélve, kellemes meleg volt. Odakint viszont, a kora áprilisi reggelen, a csípős hidegben a börtönkapuban ácsorgó asszonyok ugyancsak szorosan a nyakuk köré csavarták a kendőjüket. A levegőben hópelyhek szállingóztak és fehér porhóval lepték el az utcát. A korán nyíló virágok igencsak furcsa képet mutattak a télies környezetben.

Amikor a fogház órája nyolcat ütött, a rácsos kapu feltárult.

Egy férfi lépett ki rajta, nyakig begombolt kabátban, szemére húzott sapkával. Amint Lyne észrevette, letette kezéből az újságot, kinyitotta a kocsi ajtaját, kiugrott, és a frissen szabadult fegyenc felé sietett.

– Nocsak, Sam, ugye nem vártad, hogy itt leszek? – kérdezte barátságosan.

A férfi úgy torpant meg, mintha fejbe vágták volna és kimeredt szemekkel bámult a szőrmebundás alakra.

– Óh, Mr. Lyne! – kiáltotta megtört hangon. Szeméből patakzottak a könnyek, miközben megragadta a feléje nyújtott kezet.

– Hát csak nem képzelted, hogy elhagylak? – adta vissza a kérdést, a nagyon is erényei tudatában lévő Lyne.

– Bizony már azt hittem, hogy megfeledkezik rólam – válaszolta Sam Stay rekedten. – A nagyságos úr igazi úriember, nekem pedig csak szégyenkeznem kell magam miatt.

– Ostobaság, Sam! Csak ülj be a kocsiba és gyere velem. Még majd azt hiszik az emberek, hogy milliomos vagy.

A férfi erőltetett vigyorgással nagyokat nyelt, majd kinyitotta az ajtót és mély sóhajtással elhelyezkedett a kényelmes, barna bársonypárnás ülésen.

– Istenem, de jó, hogy ilyen emberek is vannak a világon, mint a nagyságos úr!

– Ostobaság, Sam. Most szépen eljössz a lakásomra, ahol kapsz enni, aztán majd új életet kezdhetsz.

– Megpróbálom, hátha ezúttal sikerül az igaz úton maradnom. Bizony Isten, megpróbálom, nagyságos úr!

Az igazat megvallva, Lyne édeskeveset törődött azzal, hogy Sam az igaz úton marad-e, vagy sem. Sőt, minden bizonnyal erős csalódás érte volna, ha az ex fegyenc a törvényesség keskeny mezsgyéjén marad. Ő úgy „tartotta” Samet, ahogyan mások csirkét vagy tehenet tartanak, esetleg bélyeget, vagy ritka porcelánt gyűjtenek. Klubjában pedig szívesen dicsekedett azzal, hogy neki a gonosztevők körében is akad ismeretsége… Sam ugyanis csakugyan elsőrangú betörő volt és soha más foglalkozáshoz nem értett… És Sam iránta érzett rajongása őszinte örömmel töltötte el.

Ez a rajongás pedig csakugyan végtelen volt. Olyannyira, hogy Sam, akár az életét is szívesen feláldozta volna ezért a sápadt arcú emberért. Még azt is eltűrte volna, hogy darabokra szaggassák, ha ezzel segíthet az általa istenített Lyne-on.

Mellesleg Thornton Lyne akkor találkozott először Sammel, amikor a betörő éppen jövőbeli jótevője házát akarta kirabolni. Lyne megreggeliztette a bűnöst, a későbbiekben pedig rendszeresen érdeklődött a sorsa iránt. Sam két ízben rövidebb és egyszer hosszabb ideig ült börtönben és minden alkalommal Thornton Lyne várta a börtönkapuban. Hazavitte az autójával, ételt és egy csomó ostoba, felesleges tanácsot adott neki, majd a zsebébe dugott tíz fontot, ami Samnek épp elég volt arra, hogy új betörő felszerelést vásárolhasson magának.

Mindeddig Sam még sosem mutatkozott ennyire hálásnak. Viszont Thornton Lyne sem mutatott kevesebb megértést a barátja ragaszkodása iránt. Samet meleg fürdővel várta – amitől ő ugyan a maga részéről szívesen lemondott volna, ám merő udvariasságból mégis el kellett fogadnia –, ezután kiadós, meleg reggeli következett és vadonatúj ruha, melynek zsebében ezúttal nem két, hanem négy darab önfontos bankó lapult.

A reggelit követően Lyne elbeszélgetett a betörővel: – Semmi értelme, nagyságos úr – szakította félbe fejcsóválva a bűnöző. – Mindent megpróbáltam már, hogy becsületes útra térhessek, de sehogy sem megy. A legutóbbi szabadulásom alkalmával néhány hónapig taxisofőr voltam, ám aztán egy nyomozó felismert, és miután kiderült, hogy nincs engedélyem, újból bezáratott. Az áruházban is hiába helyezkednék el, úgysem tudnék ott megmaradni. Kizárt dolog! Hozzászoktam már a szabad élethez, szeretek a magam ura lenni. Úgy látszik, kalandorvér csörgedezik az ereimben.

– Kalandorvér? – kacagott fel Lyne. – Hát, ha kalandornak képzeled magad, én olyan kalandot ajánlok, amiben nagy örömöd leled majd.

Azzal Lyne a maga módján elmesélte a „hálátlan” lány történetét. Elmondta, hogy az éhhaláltól mentette meg, a lány azonban mindezt galádsággal viszonozta. A poéta Thornton Lyne hazudni is szépen tudott, s oly folyékonyan áradt a szájából, mintha színtiszta igazság lenne. Amint Odette Rider arcátlan hálátlanságát ecsetelte, Sam összehúzott szemmel hallgatta. Ez a lány csakugyan nem érdemelte meg a főnöke rokonszenvét.

Thornton Lyne végül elhallgatott és meredt szemmel figyelte, milyen hatást tett elbeszélése a betörőre.

– Mondja meg nekem, hogyan számolhatnék le azzal a lánnyal? – kérdezte végül Sam remegő hangon.

– Az ilyen beszédet hallom legszívesebben – felelte Lyne, miközben a tálalón álló pálinkás üvegből töltött Samnak egy pohárkával. – Máris elmondom, mire gondoltam…

A délelőtt folyamán a két férfi mindvégig egymás mellett üldögélt. Összedugott fejjel tervezgették, hogy állhatnának bosszút azon a lányon, akinek az volt a főbűne, hogy megsértette Thornton Lyne büszkeségét.

IV. FEJEZET

GYILKOSSÁG

Oliver Tarling hosszú cigarettaszipkával a szájában feküdt az ágyán, és egy kínai filozófiával foglalkozó könyvet olvasott. Este nyolc óra volt, Sam börtönből való kiszabadulásának napján.

Tarlingnak mozgalmas volt a napja, mivel egy bankrabláshoz hívták, ami akkor is teljesen lefoglalta volna az idejét, ha nincs még ráadásul egy kis elintéznivaló magánügye. Bár ebből semmi haszna sem származott, mégis erősen felkeltette az érdeklődését.

Időközben a mellére fektette a könyvet, miután az ajtó nyílásából észrevette, hogy kínai szolgája hazatért. Ling-Csu hangtalanul lépett a szobába, egy tálcát hozott a kezében, amit az ura ágya melletti alacsony asztalkára helyezett. A kínain sötétkék selyempizsama volt, ami feleltette gazdája érdeklődését.

– Ma este nem mégy már el hazulról, Ling-Csu?

– Nem, Lieh Zen.

Mindketten kínai nyelven beszéltek.

– Beszéltél a ravasz arcú emberrel?

A másik válaszképpen egy levelet húzott elő a belső zsebéből és odanyújtotta Tarlingnak, aki megnézte a rajta lévő címet.

– Szóval ez a kisasszony lakcíme? Odette Rider, Edgware út 27.

– Egy hatalmas bérház, amiben rengetegen laknak – magyarázta Ling-Csu. – El is mentem oda, és láttam, amint folyamatosan ki-be jöttek-mentek az emberek, de senkit sem láttam kétszer.

– Ez már csak így megy Angliában – mosolygott Tarling. – Na, és mit mondott a ravasz arcú ember a levelemre?

– Semmit sem mondott. Csak olvasta, olvasta… aztán ilyen arcot vágott. – A kínai igyekezett Milburgh mosolyát utánozni. – Végül megírta ezt a levelet.

Tarling bólintott. Egy ideig a semmibe meredt, aztán könyökére támaszkodva, szájához emelte a szolgája által behozott teáscsészét.

– És mi van a fehér arcú, gyönge emberrel, Ling? Őt is láttad?

– Láttam, uram – mondta komolyan a kínai. – Az az ember sosem fog a mennyországba jutni.

Tarling megitta a teáját, aztán felkelt.

– Túl szomorú és barátságtalan ez a város, Ling. Nem hinném, hogy itt maradunk.

– Vissza akarsz menni Kínába, uram? – kérdezte a másik.

– Azt hiszem – felelte Tarling. – Itt nem jutok tisztességes munkához és már a szívem is belefájdult a rendes tevékenység utáni vágyódásba.

– Igen, bár ezek csak csekélységek – bölcselkedett Ling – Viszont a Mester mondása szerint – idézte Ling Konfuciust – minden nagyság apróságokból tevődik össze. De talán ha egyszer egy kisebb ember levágja egy nagy ember fejét, idejönnek, és megkérnek téged, uram, hogy keresd meg a gyilkost.

Tarling elnevette magát.

– Javíthatatlan optimista vagy, Ling! Nem, erősen kétlem, hogy engem gyilkossági ügyben hívnának nyomozni. Ebben az országban az ilyesmi a hivatásos rendőrségre és a detektívekre tartozik.

Ling a fejét csóválta.

– Márpedig neked, uram, mégiscsak gyilkosokat kell üldöznöd, különben nem hívnak többé embervadásznak.

– Ugyancsak vérszomjas lélek vagy – felelte Tarling ez alkalommal angolul, amit Ling csak felületesen értett, annak dacára, hogy elsőrendű angol iskolákba járt.

– Most azonban elmegyek – folytatta hirtelen elhatározással. – Megnézem azt a kislányt, akire a fehérarcú férfi megharagudott.

– Veled mehetek, uram? – kérdezte a kínai.

Tarling habozott. – Igen, eljöhetsz… de utánam kell jönnöd.

Az Edgware úton álló hatalmas bérház, két még magasabb épület közé volt beékelődve. Földszintjén üzletek működtek, melyek nyilván tisztességes hasznot hozhattak tulajdonosaiknak, de Tarling véleménye szerint a lakások után is szép lakbért szedhettek, így nem valószínű, hogy egy áruházi eladólány ilyen házban éljen, hacsak nem a családjával lakik. Mint később rájött, a magyarázat abban rejlett, hogy a földszinten néhány sötét lakás húzódott meg, amelyek olcsóbb bérért lettek kiadva.

Hamarosan egy ilyen lakás sötétbarnára festett ajtaja előtt állt, azon törve a fejét, milyen magyarázatot adhatna a késői látogatásának? Egyértelmű volt, hogy magyarázkodásra lesz szükség, mivel az ajtót nyitó lány, látható gyanakvással méregette a detektívet.

– Igen – felelte a kérdésére – Odette Rider vagyok.

– Beszélhetnék önnel néhány percig?

– Sajnálom – válaszolta fejcsóválva a lány –, de mivel egyedül vagyok a lakásban, így nem hívhatom be.

Ez mindenesetre nem túl ígéretes kezdet volt.

– És mi lenne, ha esetleg kijönne? – kérdezte a detektív, mire a lány akaratlanul is elmosolyodott.

– Hogy mehetnék olyasvalakivel sétálni, akivel eddig még sosem találkoztam?

– Teljességgel átérzem a helyzet visszásságát – nevetett Tarling. – Itt a névjegyem. A nevem valószínűleg ismeretlenül cseng ön előtt, mivel ebben az országban nemigen ismernek.

A lány kézbe vette a névjegyet és elolvasta. – Magándetektív? – kérdezte aztán zavartan. – Ki küldte hozzám magát? Csak nem…?

– Nem Mr. Lyne – vágott közbe a férfi.

A lány pillanatnyi habozás után kitárta az ajtót.

– Jöjjön be, kérem, itt az előszobában beszélgethetünk. Szóval nem Lyne küldte?

– Mr. Lyne felettébb szerette volna, ha eljövök. Azt hiszem, most visszaélek a bizalmával, egy ilyen ember azonban nem számíthat sem a diszkréciómra, sem a lovagiasságomra. Voltaképpen nem is igen tudom az okát, miért háborgatom önt, annyit hozhatok fel magyarázatképpen, hogy figyelmeztetni akartam, legyen résen.

– Miért?

– Mert egy úriember, akivel szemben maga… – a férfi habozva kereste a megfelelő kifejezést.

– Meglehetősen durva voltam… – fejezte be helyette a lány a mondatot.

– Nem tudom, mennyire volt vele durva – folytatta nevetve a férfi –, csak azt látom, hogy úgy felbőszítette valamivel Mr. Lyne-t, hogy valósággal bosszút esküdött magácska ellen. Nem kérhetem, hogy avasson a bizalmába ez üggyel kapcsolatban, sőt eleve valószínűtlennek tartom, hogy mindent elmondana nekem. Én viszont elárulhatom, miszerint Lyne azt tervezi, hogy lopás miatt, valamilyen ürüggyel vádat emeltet maga ellen.

– Lopással akar engem megvádolni? – kiáltott fel méltatlankodva a lány. – Nem lehet ennyire aljas!

– Senkiről sem lehet tudni, hogy mennyire aljas – somolygott Tarling. – Annyit azonban még elmondhatok, hogy még Milburghöt is rávette annak megerősítésére, miszerint a maga kasszájából kisebb-nagyobb összegek tűntek el.

– De hát ez teljességgel lehetetlen! Mr. Milburgh sosem tenne ilyesmit! Képtelenség!

– Elismerem, hogy Milburgh nem szívesen mondta ezt – magyarázta tovább Tarling vontatottan, majd röviden beszámolt a tárgyalás lefolyásáról, anélkül, hogy a Milburgh elleni gyanújáról egy szóval is említést tett volna. – Ebből is láthatja – tette hozzá befejezésül –, hogy vigyáznia kell. Azt ajánlanám, hogy forduljon ügyvédhez és bízza rá a dolgot. Lyne ellen jelen pillanatban még semmit sem lehet tenni, viszont az ön helyzetét jelentősen megerősítené, ha mindent megtanácskozna egy jogtanácsossal.

– Nagyon hálásan köszönöm, Mr. Tarling – válaszolta melegen a lány és olyan bájosan vonzó mosolygással nézett a detektív szemébe, hogy annak egyszeriben felengedett tőle a szíve.

– Ha mégsem kívánna ügyvédhez fordulni – folytatta a detektív –, akkor bízzék meg bennem. Ha bármi baja adódik, én a segítségére leszek.

– Nem is képzeli, Mr. Tarling, milyen hálás vagyok önnek! Pedig egyáltalán nem fogadtam valami barátságosan.

– Zokon ne vegye, de az lett volna az ostobaság, ha másképp fogad…

A lány mindkét kezét Tarling felé nyújtotta, szemeiben könnyek ragyogtak. Ám összeszedte magát és bevezette a detektívet a nappali szobájába.

– A munkahelyemet természetesen elvesztettem – magyarázta nevetve Odette –, de máris több állásajánlatot kaptam, melyek egyikét elfogadom. Előtte azonban elutazom egy hétre, hogy kissé kipihenjem magam.

Tarling egy gyors mozdulattal elhallgattatta a lányt. A detektív füle az átlagemberekénél jóval érzékenyebb volt.

– Látogatót vár? – tudakolta halkan.

– Nem – válaszolta meglepetten a lány.

– Lakik még magán kívül valaki a lakásban?

– Egy bejárónővel élek együtt, de ma este nincs idehaza.

– Neki is van kulcsa?

A lány bólintott.

Tarling felegyenesedett, és alig hallható macskaléptekkel végigosont az előszobán. Az ajtóhoz érve hirtelen lenyomta a kilincset és felrántotta az ajtót. A küszöbön egy férfi állt, aki Tarling váratlan megjelenésére döbbenten hőkölt hátra. A sápadt arcú idegen vadonatúj ruhát viselt, az ábrázatán azonban tisztán látszott a börtönlevegő hatása.

– Elnézést kérek – hebegte –, nem ez a nyolcvanhetes ajtó?

Tarling keze előrelendült, elkapta a fickó grabancát és magához rántotta.

– Mi keresnivalója van itt? És mit szorongat a kezében?

Valamit kitépett a fickó markából. Nem rendes kulcs volt, hanem egy érdekes, lapos végű sperhakniféleség.

– Jöjjön csak be! – mondta Tarling, magával húzva foglyát az előszobába.

Lerántotta a fickó kabátját, aztán hangtalan ügyességgel megmotozta. Több mint egy tucatnyi drágaköves gyűrűt talált a zsebében, valamennyin rajta a Lyne áruház fehér árcédulájával.

– Hát ez meg mi akar lenni? – érdeklődött gúnyosan Tarling. – Csak nem Mr. Lyne küldi ajándékba ezeket a gyűrűket Miss Ridernek?

A fickó szólni sem tudott dühében. Ha a tekintetével ölni lehetett volna, Tarling biztosan holtan esik össze.

– Ostobaságot művelt – jelentette ki Tarling szomorú fejcsóválással. – Most menjen szépen vissza a gazdájához, Mr. Thornton Lyne-hoz és közölje vele, hogy én szégyellem magam, amiért intelligens ember létére ilyen aljasságot akart elkövetni.

Azzal egy erőteljes rúgással kipenderítette Samet a lakásból.

A lány ijedt tekintettel figyelte a jelenetet, aztán könyörögve fordult a detektívhez.

– Mit jelentsen ez? – kérdezte rémülten. – Annyira megijedtem. Mit akart ez az ember?

– Nem kell tőle félnie és mástól sem. Igazán sajnálom, hogy megijedt.

Mire a lány szolgálója hazaérkezett, sikerült Odette-et megnyugtatnia, és akkor elköszönt tőle.

– Ne felejtse el, hogy megadtam a telefonszámomat, és ha bármi gondja adódna, csak rögtön hívjon fel. Főként, ha… holnap történne valami.

Másnap ugyan semmi különös esemény sem történt, a lány azonban három óra tájban mégis felhívta.

– A tegnap esti ijedtség hatására elhatároztam, hogy máris elutazom.

– Helyes, aztán majd, ha visszaérkezik, látogasson el hozzám – kérte Tarling, aki sehogy sem tudta kiverni a lányt a fejéből. – Holnap felkeresem Lyne-t. Mellesleg az a fickó, aki tegnap este megpróbált magához betörni, az ő védence, akihez szívvel-lélekkel ragaszkodik. Úgyhogy jó lesz vele vigyázni. De végre adódik valami, ami felpezsdíti ezt a sótlan, egyhangú életet!

A lány a vonal másik végén elnevette magát.

– Szóval ahhoz, hogy egy detektívnek jó napja legyen, valakinek gyilkosság áldozatává kell válnia? – kérdezte ironikusan.

– Holnap mindenesetre elbeszélgetek a korábbi munkaadójával – köszönt el a férfi.

Erre a beígért beszélgetésre azonban már soha többé nem kerülhetett sor.

Ugyanis másnap reggel egy munkás, aki éppen keresztülvágott a Hyde Parkon, egy teljesen felöltözött férfit vett észre a kocsiút mellett feküdni. Csak a kabátja meg a mellénye hiányzott. Viszont egy vértől átitatódott női hálóing volt a testére csavarva. Kezeit keresztbe tették a mellén és néhány szál nárciszt helyeztek az ujjai közé.

Ugyanaznap tizenegy órakor az újságok déli kiadása nyilvánosságra hozta, hogy a halottat Thornton Lyne-ként azonosították, és egy, a szívébe hatolt gyilkos golyó oltotta ki az életét.

V. FEJEZET

MI VOLT LYNE ZSEBÉBEN?

„A rendőrség újabb rejtéllyel szembesült, melynek kísérő jelei oly különösek, hogy minden túlzás nélkül a század legtitokzatosabb gyilkosságának nevezhető. A londoni társasági élet egyik közismert alakját, Thornton Lyne-t, aki az egyik nagyáruház tulajdonosa, kiemelkedő tehetségű költő, továbbá emberbaráti tevékenységéről ismert milliomos, ma, a kora reggeli órákban, holtan találták a Hyde Parkban. Mégpedig olyan körülmények között, melyek semmi kétséget sem hagynak arról, hogy kegyetlen gyilkosságnak esett áldozatául.

Hajnali félhatkor, Thomas Savage, egy téglagyári vállalat alkalmazottja, a munkahelyére menet átvágott a parkon. A kocsiútra érve, egy, a fűben fekvő férfialakra lett figyelmes. Közelebb lépve megállapította, hogy a férfi már néhány órája halott lehet. A holttesten nem volt sem kabát, sem mellény. A mellén viszont, melyre két kezét is fektették, női selyeming volt, minden valószínűség szerint abból a célból, hogy a szív felett látható vérző sebet bekösse.

Az a legkülönösebb az egész gyilkosságban, hogy a tettes nemcsak szépen lefektette a holttestet, hanem még egy csokor nárciszt is a mellére helyezett. A rövidesen a helyszínre érkező rendőrség, a holttestet hamarosan elszállíttatta. Hatósági feltevések szerint, a gyilkosságot nem a parkban követték el, hanem valahol másutt végezhettek a szerencsétlen emberrel. Azután pedig a saját autóján, melyre a holttesttől alig százlépésnyire találtak rá, a parkba szállították. Értesülésünk szerint, a rendőrség olyan értékes nyomok birtokába jutott, melyek következtében, a közeli órákban feltehetően már letartóztatások is várhatók.”

Oliver Tarling, a sanghaji detektívtestület egykori tagja, a déli lapokban megjelenő cikk elolvasása után a gondolataiba mélyedt.

Tehát Lyne-t meggyilkolták. Igazán különös véletlen, miután alig néhány napja került kapcsolatba ezzel a fiatalemberrel…

Tarling szinte semmit sem tudott Lyne magánéletéről, bár abból, amit rövid kínai tartózkodásából ismert, arra következtetett, hogy aligha élhetett teljességgel tisztességes életet. Tarlingnak Kínában sokkalta több dolga akadt, semhogy holmi turisták kalandjaival törődhetett volna, mégis úgy rémlett számára, mintha valami botrány fűződött volna Lyne nevéhez. Ám hiába törte a fejét, sehogy sem jutott eszébe, mi lehetett az.

Letette az újságot. Ha most a Scotland Yard kötelékébe tartozna, ennek az ügynek a kiderítését minden bizonnyal rábíznák! Ez a rejtélyes ügy ugyanis még igen érdekes fejleményeket ígért.

Most a lány, Odette Rider jutott eszébe. Vajon mire gondolhat ebben a helyzetben? Minden bizonnyal megrémült és megrettent. Tarlingnak a szíve sajdult bele, ha arra kellett gondolnia, hogy a lány nevét, még ha csak közvetve is, de belekeverhetik a botrányba. Márpedig biztosra vette, hogy Miss Rider neve szóba fog kerülni, hiszen többen is tudtak róla, hogy összetűzésbe keveredett a főnökével. Tarling az ajtóhoz lépett és behívta kínai szolgáját.

Ling-Csu szó nélkül megjelent.

– Ling-Csu, a fehérarcú ember meghalt.

Ling-Csu, urára emelte tekintetét.

– Mindenki meghal valamikor – jelentette ki higgadtan. – Ez az ember hamar meghalt. Ez jobb, mint a hosszú haldoklás.

Tarling érdeklődve nézett a kínaira.

– Honnan tudod, hogy gyorsan halt meg? – kérdezte.

– Azt mesélik – felelte Ling-Csu habozás nélkül.

– De nem kínai nyelven – felelte Tarling –, te pedig nem beszélsz angolul.

– Egy kissé beszélek, tudod jól, uram. És az utcán hallottam ezeket a dolgokat.

Tarling nem sietett a felelettel, a kínai pedig türelmesen várakozott.

– Ling-Csu – szólalt meg végül ismét –, ez az ember Kínában járt, mialatt mi ott voltunk, és valami nagy, nagy problémába keveredett. Egyszer kidobták a teaházból, ahol ópiumot szívott. De volt még valami ennél sokkal nagyobb botránya is, nem emlékszel, hogy mi lehetett az?

A kínai egyenesen a detektív szemébe nézett. – Már elfelejtettem – jelentette ki közömbösen. – A fehérarcú ember gonosz ember volt. Örülök, hogy meghalt.

– Úgy…? – dünnyögte Tarling és elbocsátotta a szolgáját.

Tarling összes alárendeltje közül Ling-Csu volt a legokosabb. Sohasem vesztette el a nyomot, ha egyszer rábukkant, s a Tarling alatt szolgáló bennszülött detektívek között ő bizonyult a leghűségesebbnek. De még Tarling sem állíthatta soha, hogy képes lenne Ling-Csu lelkét megérteni, vagy át tudna hatolni azon a fátylon, melyet a kínai a gondolatai s a kíváncsi idegenek közé vont. Ling-Csu nézetei még a bennszülött bűnözőket is olyannyira meglepték, hogy számos gonosztevő még a bitófa alatt is azon törhette a fejét, miből jöhetett rá Ling-Csu, hogy ő volt a tettes.

Tarling éppen visszatért az asztalhoz, hogy újra kézbe vegye az újságot, de alig kezdett az olvasásba, amikor megzavarta a telefoncsengő. Füléhez emelte a kagylót. Nem kis meglepetésére, Creswell rendőrfőparancsnok helyettes hangját ismerte fel a vonalban, aki annak idején Angliába hívta őt.

– Be tudna fáradni hozzám a Scotland Yardra, Tarling? – kérdezte. – Erről a gyilkosságról szeretnék magával elbeszélgetni.

– Állok rendelkezésére. Néhány percen belül ott vagyok.

És csakugyan, öt perc alatt megérkezett a Scotland Yard székházába, ahol bevezették Creswell irodájába.

Az ősz hajú rendőrkapitány mosolyogva fogadta régi ismerősét és rögtön a témára térve, tájékoztatta róla, miért kérette.

– Magára szeretném bízni ezt az ügyet, Tarling. Vannak olyan ügyek, amelyek túlnőnek az itteni embereink képességein. Mint nyilván ön is tudja, nem egyedi eset, hogy a Scotland Yard külső segítséget is igénybe vesz, főként, ha rendkívüli üggyel állunk szemben. A tényeket már nyilván ismeri – folytatta, miközben felnyitott egy irattartót. – De itt vannak a rendőri jelentések, ezeket is nyugodtan elolvashatja. Annyit máris elárulhatok, hogy Thornton Lyne igencsak különös ember volt. Számos furcsa ismerőse között még egy betörő fegyenc is akadt, aki alig néhány napja szabadult ki a börtönből.

– Ez csakugyan igen különös. De hát mi köze lehetett a betörőhöz?

A rendőrkapitány vállat vont.

– Véleményem szerint, ez az ismeretség csak Lyne vesszőparipája volt. Szerette, ha beszélnek róla.

– És ki ez a bizonyos betörő pártfogoltja? – tudakolta Tarling.

– Stay a neve, és szerintem jóval veszedelmesebb alak annál, mint amilyennek eddig a rendőrség tartotta.

– Csak nem ő… – kezdte Tarling, a rendőrkapitány azonban a fejét rázta.

– Szerintem őt nyomban törölhetjük a gyanúsítottak listájáról. Sam Staynek igen kevés erénye akad, ahhoz azonban a legcsekélyebb kétség sem férhet, hogy szívvel-lélekkel ragaszkodott Lyne-hez. Amikor a detektív, akit ideiglenesen megbíztunk a nyomozással, felkereste őt, a fájdalomtól és bánattól egész megtörve találta. Azt az újságot szorongatta a kezében, ami a gyilkosság részleteit tartalmazta. Teljességgel magánkívül volt fájdalmában, és azzal fenyegetőzött, hogy majd ő végez azokkal, akik a barátja haláláért felelősek. Később persze majd maga is beszélhet vele. Bár kétlem, hogy sokat ki tudna szedni belőle, mivel teljesen összefüggéstelenül beszél. Lyne-t szinte emberfeletti lénynek tartotta, és véleményem szerint ennek a betörőnek egész életében ez volt az egyetlen tisztességes érzése. Lyne bizonyára jól bánt vele, akár őszinteségtől vezérelve, akár érdekből. Van itt viszont még néhány olyan adat, amelyeket mindeddig nem hoztunk nyilvánosságra.

Creswell a székében hátradőlve folytatta a tájékoztatást: – Azt ugyebár már hallotta, hogy Lyne mellére egy selyem hálóinget csavartak?

Tarling bólintott.

– Csakhogy a hálóing alatt, szépen összehajtva, még két zsebkendőt is találtunk, nyilván azért, hogy a vérzést elállítsák. Mindkettő női zsebkendő, amiből azt feltételezhetjük, hogy nő is van a dologban.

Tarling egy fejbólintással, szótlanul tudomásul vette a hallottakat.

– Az eset másik különös részlete, ami szerencsére elkerülte azok figyelmét, akik először látták a holttestet és beszámoltak róla az újságoknak, hogy bár Lyne teljesen fel volt öltözve, a lábán mégis nemezpapucsot viselt. Ezt a pár papucsot, amint arról meg is győződtünk, tegnap este maga Lyne hozta az áruházból… A harmadik említésre méltó tény, hogy Lyne cipőjére az üres autóban találtunk rá, ami mintegy százlépésnyire állt a holttesttől… És most jön a leglényegesebb, ami miatt magára szeretném bízni a nyomozást: az autóban rábukkantunk Lyne véres kabátjára és mellényére. A mellénye jobb alsó zsebében pedig ezt találtuk.

Azzal kihúzta a fiókját és elővett egy kis piros papírlapot, amit szótlanul odanyújtott a detektívnek.

Tarling kézbe vette a papirost és megnézte. Fekete tussal, négy kínai betű volt ráfestve. Tarling nyomban el is olvasta: „Cu csao fan nao…” Saját magának köszönheti a bajt…

VI. FEJEZET

ODETTE RIDER ANYJA

A két férfi egy ideig szótlanul meredt egymásra.

– Nos, mit szól ehhez? – kérdezte a rendőrkapitány.

Tarling a fejét rázta.

– Azt, hogy igazán meglepő fejlemény.

– Láthatja, miért bízom magára a nyomozást – magyarázta a rendőrkapitány. – Ennek a bűntettnek valami kínai vonatkozása van, ennek elintézéséhez pedig maga ért igazán. A kínai írást már lefordíttattam magamnak. Azt jelenti, hogy ő maga okozta a halálát.

– Valamit azonban mégsem vett észre – válaszolta Tarling. – Ha jobban megnézi az írást, láthatja, hogy nem írva van, hanem nyomtatva.

Visszanyújtotta a kis papírlapot az asztal felett, a rendőrkapitány pedig megvizsgálta.

– Igaza van – mondta meglepetten. – Észre sem vettem. Látott már ilyet valaha?

– Néhány évvel ezelőtt – válaszolta Tarling. – Akkoriban Sanghajban sorozatban követték el a bűncselekményeket. A gonosztevők vezetője egy hírhedt gyilkos volt, akinek fejét végül is az én közreműködésemmel távolították el a nyakáról. A bandáját „Vidám szívek”- nek hívták, hiszen tudja, milyen különös neveket választanak maguknak a kínai bandák! Az volt a szokásuk, hogy ahol valami bűnt követtek el, ott hátrahagytak egy „hong”-ot, ami a bandának úgyszólván névjegyévé vált. Ugyanolyan, mint ez a papíros lap, de arra a betűk még írva voltak. Ezeket a névjegyeket az idegenek, mint különlegességet elkezdték keresni és vásárolni, meglehetősen nagy pénzeket fizettek értük. Végül aztán egy vállalkozó kedvű kínai nyomtatni kezdett hasonló kártyákat, úgyhogy néhány hónapon belül már minden papírkereskedésben kaphatók voltak, akár a képes levelezőlapok.

– Ez is ilyesmi?

– Úgy van. De hogy hogyan került ide, azt csak az ég tudná megmondani. Mindenesetre rendkívül érdekes…

A rendőrkapitány a szekrényhez lépett, kinyitotta, és kivett egy bőröndöt, majd az asztalra tette és felnyitotta.

– Ezt nézze meg, Tarling!

A bőröndben egy véres ruhadarab volt, amiről Tarling minden nehézség nélkül megállapíthatta, hogy egy női hálóing. Kivette és megvizsgálta.

A vállaira egy-egy csokor nefelejcs volt hímezve, de máskülönben teljesen sima, csipke sem díszítette.

– Ezt a hálóinget csavarták a holttest köré, alatta pedig ezt a két zsebkendőt találtuk.

Két kis vászondarabra mutatott, melyek annyira véresek voltak, hogy alig lehetett őket felismerni.

Tarling felemelte a véres ruhadarabot és az ablakhoz lépett vele.

– Nincs mosodai jel a hálóingben?

– Nincsen.

– És a zsebkendőkön?

– Azokon sem – válaszolta a rendőrkapitány.

– Vagyis olyan nő tulajdonában volt, aki egyedül lakik – dörmögte Tarling. – Nincs túl sok pénze, de szereti a szép holmit.

– Hát ezt meg honnan tudja? – kérdezte csodálkozva a rendőrkapitány.

Tarling elnevette magát.

– A mosodai jel hiánya azt mutatja, hogy a lány odahaza mossa a selyem holmiját és nyilván a zsebkendőit is, ami elárulja, hogy nincs túl sok pénze. Viszont a hálóing selyemből készült, mégpedig jó, finom selyemből, amiből arra következtethetünk, hogy tulajdonosuk nagy gondot fordít az öltözködésre. Egyéb nyomok?…

– Semmi – felelte a rendőrkapitány. – Legfeljebb annyi, hogy rájöttünk, Lyne-nek igen komoly nézeteltérése volt egyik alkalmazottjával, egy bizonyos Miss Odette Riderrel.

Tarlingnak elakadt a lélegzete. Igazán ostobaság – gondolta magában –, hogy ilyen érdeklődést mutat egy lány iránt, akit alig tíz percig látott, s aki egy héttel ezelőtt még teljességgel ismeretlen volt számára. De a lány valahogy mégis nagyobb hatással volt rá, mint eddig hitte. Tarling, aki élete fő részét bűnügyek nyomozásával és bűnözők tanulmányozásával töltötte, mindeddig kevés időt fordított a női nem iránti érdeklődésre.

– Véletlenül tudok a közöttük lefolyt veszekedésről. Az okát is ismerem – tette hozzá, majd röviden beszámolt róla, hogy milyen körülmények között találkozott Thornton Lyne-nel. – Mivel gyanúsítja a lányt? – kérdezte tettetett közömbösséggel.

– Nincs semmi határozott gyanúm – felelte a rendőrkapitány. – Főként Stay vádaskodik ellene. De ő sem mond semmit határozottan, csak annyit, hogy a lány valamiképpen felelős Thornton Lyne halálért. Mindenesetre furcsálltam, hogy a betörő egyáltalán tud a lány létezéséről, de aztán arra gondoltam, hogy Thornton Lyne talán bizalmasának tekintette a betörőt.

– És mit mond Sam? Hogyan tud beszámolni az elmúlt éjszakájáról? – kérdezte Tarling.

– Azt vallotta, hogy este kilenc órakor ott járt Lyne lakásán, aki az inasa jelenlétében öt fontot adott neki. Aztán eltávozott a lambethi lakására és korán lefeküdt. Amennyire eddig megállapíthattuk, a vallomások alátámasztják az állításait. Kihallgattuk Lyne inasát, és ő is ugyanezt vallotta. Stay kilenc óra után öt perccel távozott el, majd fél tíz után, azaz félórával később Lyne is elment hazulról a kétüléses kocsiján. Egyedül volt, az inasának pedig azt mondta, hogy a klubjába megy.

– Milyen ruhát viselt? – tudakolta Tarling.

– Ez igazán érdekes – felelte a rendőrkapitány. – Ugyanis kilenc óráig, azaz Stay távozásáig frakkban volt, és csak azután vette magára azt a ruhát, amiben megtaláltuk.

– Holott valószínűtlen, hogy épp akkor vegyen fel utcai ruhát, mikor a klubjába megy – jegyezte meg Tarling.

Miután a detektív elhagyta a Scotland Yardot, elsőként Odette Rider lakására ment. A lányt azonban nem találta odahaza. A házmestertől megtudta, hogy Odette tegnap délután óta nem járt otthon. A leveleit Hertfordba kell utána küldeni. A címét is megadta a házmesternek és őt kérte meg, hogy küldje utána a postáját. A címe: Hertford, Hillington út.

Tarlingon erőt vett az aggodalom. Hiába mondogatta magának, hogy nincs rá semmi oka, mégis aggódott és egyúttal bosszankodott is. Úgy érezte, ha találkozhatott volna és néhány percig beszélhetett volna vele, akkor Odette minden gyanú alól könnyen mentesülhetett volna. Mert hiszen pusztán az a körülmény, hogy a lány éppen a gyilkosság előestéjén „tűnt el” a lakásáról, elég volt ahhoz, hogy a hivatásos detektívek nyomába eredjenek.

– Miss Ridernek ismerősei vannak Hertfordban? – kérdezte a házmestertől.

– Igen, uram… ott él Miss Rider édesanyja.

Tarling már épp indulófélben volt, amikor a férfi egy olyan megjegyzést tett, ami ismét kétségbeeséssel töltötte el a detektívet.

– Igazán örülök, hogy Miss Rider nem volt itthon az éjjel. Ugyanis a lakók közül néhányan erősen panaszkodtak.

– Miről panaszkodtak? – kérdezett rá Tarling.

A házmester habozott.

– A nagyságos úr ugye jó barátja a kisasszonynak?

Tarling bólintott.

– Ez is csak azt mutatja – mondta bizalmaskodva a házmester –, hogy milyen sokszor vádolják olyasmikkel az embereket, amiket el sem követhettek. A szomszédos lakás bérlője különös ember, annak dacára, hogy zenész, rettenetesen süket. Mert ha nem lenne süket, akkor nem állíthatta volna, hogy Miss Rider ébresztette fel.

– Miért? Mit hallott? – kérdezte sebtében Tarling, mire a házmester elnevette magát.

– Azt mondta, uram, hogy lövést hallott, utána pedig egy nő elkezdett sikoltozni. Erre ébredt fel. Azt mondanám, hogy nyilván álmodta az egészet, csakhogy egy, a földszinten lakó másik bérlő is ugyanezt hallotta, és az egészben az a legfurcsább, hogy mindketten azt állítják, miszerint Miss Rider lakásából hallatszott a zaj.

– Hány óra körül?

– Azt mondják, éjféltájban lehetett, de hát ez képtelenség, mivel Miss Rider nem is tartózkodott idehaza, a lakás pedig üres volt.

Tarlingnak ezen újabb izgató híren járt az esze, mialatt taxival a pályaudvar felé robogott. Elhatározta, hogy feltétlenül beszél a lánnyal, óvatosságra inti, és bár pontosan tudta, hogy nem az ő kötelessége lenne egy gyanúsítottat figyelmeztetni – és így a viselkedése enyhén szólva eltérő a rendes nyomozóétól –, mindez egyáltalán nem aggasztotta.

Megvette jegyét, és épp a váróterem felé indult, amikor egy ismerős alakot pillantott meg, aki mintha éppen az egyik vonattal érkezett volna. Úgy látszik, hogy a férfi előbb észrevehette a detektívet, mint az őt, mert hirtelen elfordulva el akart tűnni a tömegben, Tarling azonban utána eredt és utolérte.

– Jó napot, Mr. Milburgh! Mert ugye Milburghnek hívják, ha nem csal az emlékezetem?

Mire a Lyne áruház igazgatója megfordult, már ismét a megszokott mosoly ült az arcán.

– Óh, micsoda meglepetés! Hiszen ez Mr. Tarling, a detektív! Minő szomorú esemény, Mr. Tarling! Milyen rettenetes mindannyiunk számára, akiket ez az ügy érint!

– Képzelem, hogy az áruházban is mennyire felizgatott mindenkit ez a rettenetes esemény!

– Persze, persze – bólogatott Milburgh. – Olyannyira, hogy a mai napon ki sem nyitott az áruház. Olyan szörnyű esemény, hogy ennél borzalmasabbat még nem is tapasztaltam. Egyébként van már gyanúsított?

Tarling a fejét rázta.

– Rendkívül titokzatosak a körülmények, Mr. Milburgh – válaszolta. – Mellesleg elárulná, hogy milyen intézkedések történtek Mr. Lyne halála esetére?

Milburgh habozott, s láthatóan nem szívesen válaszolt a kérdésre.

– Az üzletet természetesen én vezetem – válaszolta végül. – Akkor is így történt, amikor Mr. Lyne világkörüli útra ment. Ezúttal Mr. Lyne ügyvédeitől kaptam felhatalmazást az áruház tovább vezetésére, míg a bíróság nem rendel ki egy felügyelőt.

– Önre, személy szerint, milyen hatással van a gyilkosság? Javíthatja vagy ronthatja a helyzetét?

Milburgh elmosolyodott.

– Sajnos javít a helyzetemen, mivel nagyobb hatalommal, de egyúttal nagyobb felelősséggel is jár. Bárcsak sose lett volna erre szükség!

Azzal néhány közömbös mondattal elköszöntek egymástól.

Hertford felé utazva Tarling szinte mindvégig Milburgh igazgató jellemét boncolgatta, s úgy találta, hogy hiányzik belőle néhány rendkívül fontos jellemvonás. Olyan vonások, amelyek egyetlen becsületes, megbízható emberből sem hiányozhatnak.

Hertfordba érve egy kétlovas bérkocsiba ült, és megadta a címet.

– Hillington út, uram? – kérdezte a kocsis. – De hiszen az három kilométernyire van innen. Miss Riderrel akar beszélni?

Tarling bólintott.

– Hát nem a kisasszonnyal tetszett jönni?

– Nem – válaszolta Tarling csodálkozva.

– Ugyanis azt mondták, tartsam nyitva a szemem, ha a kisasszony jönne.

A detektívre azonban még egy újabb meglepetés is várt. Eddig ugyanis azt hitte, hogy Odette Rider szülei bizonyára valami kis falusi házban lakhatnak. Ugyancsak elcsodálkozott tehát, amikor a fogat hatalmas vasrácsos kapun át egy csodás parkba hajtott vele és rövidesen egy pompás épület elé érkeztek. A detektív igazán nem számított rá, hogy a Lyne áruház pénztárosának szülei ilyen pompás palotában lakjanak. A csodálkozása pedig csak fokozódott, amikor egy libériás komornyik nyitott neki ajtót.

Egy művészi szépséggel berendezett fogadószalonba kalauzolták. Már-már kezdte azt hinni, hogy valami tévedés áldozata lett, amikor nyílt az ajtó, és megjelent a ház úrnője. Bár már közelebb járhatott a negyvenhez, mint a harminchoz, de még mindig csodaszép asszony volt, valódi úrinő. Ugyan kedvesen fogadta látogatóját, Tarlingnak azonban mégis úgy tűnt, mintha aggódás érződne a hangjából és a mozdulataiból.

– Attól tartok, valami tévedés történt – kezdte a detektív. – Úgy látszik, rossz címet kaptam… Én Odette Rider édesanyját keresem.

– Én vagyok – válaszolta az asszony. – Tud valamit a lányomról? Nagyon aggódom miatta.

– Aggódik miatta? – kérdezte sebtében Tarling. – Miért? Mi történt? Hát nincs idehaza?

– Idehaza? – kérdezte Mrs. Rider csodálkozva. – Hát hogy lenne?

– Nem is volt itthon? – kérdezte Tarling. – Hát nem jött haza két nappal ezelőtt?

Mrs. Rider a fejét rázta.

– A lányom nem járt itt, pedig azt ígérte, hogy hazajön és velem tölt néhány napot. Tegnap este azonban csak egy sürgönyt kaptam tőle… várjon egy pillanatig, mindjárt idehozom.

Az asszony eltávozott, hogy egy távirattal térjen vissza, amit átadott a detektívnek.

Tarling elolvasta.

„Hazatérésem elhalasztom. Ne írj a lakásomra. Mihelyt utazásom céljához érek, értesítelek.”

A táviratot a londoni főpostán adták fel, este kilenckor, vagyis három órával a szakértői vélemény szerint megadott gyilkosság-elkövetési időpont előtt.

VII. FEJEZET

TOVÁBBI BONYODALMAK

– Megtarthatom ezt a táviratot? – tudakolta Tarling.

Az asszony csak bólintott. A detektív látta rajta, hogy ideges, kényelmetlenül érzi magát és aggódik.

– Igazán nem értem, miért nem jön Odette. Mi oka lehet a halasztásra?

– Ezt sajnos nem tudnám megmondani – válaszolta Tarling.- De kérem, ne aggódjék, nagyságos asszonyom. Talán utolsó pillanatban megváltoztatta elhatározását, és valamelyik barátnőjénél maradt a városban.

– Eszerint ön sem találkozott vele? – érdeklődött Mrs. Rider aggódó hangon.

– Már napok óta nem láttam.

– Netán valami baja lehet? – Az asszony hangja megremegett egy pillanatra, de hamarosan összeszedte magát. – Két-három napja ki sem mozdultam a házból. Azóta sem Odette-et… sem mást nem láttam – tette hozzá gyorsan.

Vajon kit várhatott az asszony? – futott át Tarling agyán a gondolat. És miért nem fejezte be az utóbbi mondatát, ahogy eredetileg akarta? Lehetséges volna, hogy eddig még csak nem is hallott a gyilkosságról? Elhatározta, hogy próbára teszi az asszonyt.

– A lánya valószínűleg Mr. Lyne halála miatt kényszerült a városban maradni – jelentette ki, miközben élesen figyelte az asszony reakcióját.

Mrs. Rider összerezzent és elsápadt.

– Mr. Lyne halála miatt? – hebegte. – Eszerint meghalt az a fiatalember?

– Tegnap reggel holtan találtak rá a Hyde Parkban– közölte Tarling, mire az asszony megtántorodott, és egy karosszékbe roskadt.

– Meggyilkolták! Meggyilkolták! – suttogta. – Óh, Istenem! Nem, nem, ez lehetetlen!

Az asszony arca holtsápadt lett, egész testében reszketett. Kezével elfedte az arcát és zokogni kezdett. Tarling kivárt egy ideig.

– Ismerte Mr. Lyne-t? – kérdezte kisvártatva.

Az asszony a fejét rázta.

– Nem hallott róla valamit?

Az asszony felvetette a fejét. – Nem, semmit – válaszolta tompán –, csupán annyit, hogy… nem volt valami kedves ember.

– Már megbocsásson, amiért ilyen kérdésekkel zaklatom önt, de…

A detektív habozott, miközben az asszony merőn nézte. Tarling nemigen tudta eldönteni, hogy önthetné szavakba a következő kérdését. Nem győzött rajta csodálkozni, hogy egy ilyen asszony lánya, aki a jelek szerint kifogástalan anyagi viszonyok között él, többé-kevésbé alárendelt állást töltsön be a Lyne áruházban. Főként az érdekelte, értesült-e már az asszony a lánya elbocsátásáról, és ez jelent-e számára valamit? Amikor ugyanis Odette Riderrel beszélt, arra a következtetésre jutott, hogy a lánynak szüksége van a keresetére. Odette arról beszélt, hogy másik állást keres, ami viszont nem arra mutatott, hogy az anyjának vagyona lenne.

– Mi szüksége van a lányának arra, hogy dolgozzék? – kérdezte végül a detektív.

– Ő kívánta így – válaszolta csendesen az asszony, aztán hozzátette – Nincs jó viszonyban az itteni emberekkel.

Rövid szünet után a detektív felegyenesedett és kezet nyújtott az asszonynak.

– Remélem, nem voltam túlzottan kellemetlen a kérdéseimmel. Nyilván csodálkozik, miért jöttem ide? Az igazat megvallva, engem bíztak meg a gyilkossági ügy nyomozásával, és annak reményében vagyok itt, hogy a lányától, csakúgy, mint a többi Mr. Lyne-nel kapcsolatban álló embertől, megtudhatok valamit, ami az eset kiderítését előbbre viheti.

– Eszerint ön detektív? – kérdezte Mrs. Rider és Tarling esküdni mert volna rá, hogy rémületet látott a tekintetében.

– Detektív vagyok, de nem abból a rettenetes fajtából, nagyságos asszony…

A nő a kapuig kísérte és hosszasan nézett utána. Aztán, amikor visszasétált a szobába, a márványkandallóhoz támaszkodott és fejét a karjára hajtva, zokogni kezdett.

Ha lehet, Tarling még zavartabban távozott el Hertfordból, mint ahogy odaérkezett. Előzőleg a kocsist arra kérte, hogy várja meg a kapunál. Így most úgy határozott, hogy tőle próbál megtudni valami érdemlegeset.

– Mrs. Rider négy éve lakik Hertfordban – hallgatta a felvilágosítást. – Mindenki tiszteli és nagyra becsüli. Hogy a lányát ismerem-e? Igen, a kisasszonyt is láttam egyszer-kétszer, de elég ritkán jár ide, mivel nincs jóban az apjával.

– Az apjával? Nem tudtam, hogy apja is van – mondta Tarling csodálkozva.

– Már hogyne volna! Ő is ritka látogatónak számított, rendszerint az utolsó vonattal szokott kijönni Londonból, és a saját kocsiján utazott haza. Én ugyan nem láttam őt… és tudomásom szerint, igencsak kevesen látták… de állítólag nagyon rendes ember, és jó összeköttetésekkel rendelkezik.

Tarling még Hertfordból táviratozott a Scotland Yard által melléje rendelt segédjének. Így a detektívfelügyelő már az állomáson várta.

– Történt valami fejlemény? – érdeklődött Tarling.

– Igen. Rendkívül fontos nyomra bukkantunk – válaszolta a felügyelő. – Kocsival vagyok, úgyhogy a Yardra menet, útközben meg is beszélhetjük a dolgot.

– Miről van szó? – tudakolta Tarling.

– Lyne egyik inasától származik az értesülés – magyarázta a felügyelő. – Úgy látszik, az inas – természetesen rendőrségi utasításra – átnézhette Lyne holmiját, és az íróasztala egyik sarkán egy táviratra bukkant. Majd a Yardon megmutatom. Rendkívül fontos dokumentumnak tartom, mert a segítségével talán még a gyilkosra is ráakadhatunk.

Tarling a sürgöny említésére önkéntelenül a zsebébe nyúlt, ahová a Mrs. Ridertől kapott táviratot tette. Elővette, és újból felolvasta. Pontban kilenc órakor adták fel a főpostán.

– Igencsak különös – mondta a felügyelő, aki mellette ülve ugyancsak elolvashatta a táviratot.

– Mit talál benne különösnek? – érdeklődött Tarling csodálkozva.

– Mert a sürgöny aláírásából úgy látom, hogy Odette a feladója.

– No és? Mi ebben a különös? – akarta tudni Tarling.

– Különös véletlen, hogy a Lyne íróasztalán talált táviratnak, melyben az Edgware út egyik házába hívják, szintén Odette az aláírása. – És – tette hozzá diadalmas hangon –, ezt is pontosan ugyanakkor adták fel.

A két távirat összevetése után egyértelműen megállapították, miszerint a felügyelő feltevése helyes. Sürgős átiratot intéztek a főpostához, és két órán belül meg is kapták az eredeti szöveget. Mindkét sürgönyblankettát ugyanaz a kéz állította ki. Az elsőt is, ami Mrs. Ridernek szólt s a másodikat, ami Lyne címére érkezett és így hangzott:

„Ma este tizenegykor jöjjön a lakásomra. – Odette Rider.”

Tarling szíve elszorult. Ez igazán rettentő hír volt. Márpedig lehetetlen, teljes képtelenség, ismételgette magában, hogy ez a lány gyilkolta volna meg Lyne-t. De mi van, ha mégis ő volt a gyilkos? Hol találkoztak? Együtt ültek az autóban, és ott lőtte volna agyon az áldozatát? De miért volt a férfin papucs? Miért nem volt rajta a kabátja, és hogy került a testére hálóing?