Selby közlegény - Private Selby E-Book

Edgar Wallace

• Herausgeber: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Kategorie: Fremdsprachen
• Sprache: Englisch
• Veröffentlichungsjahr: 2016

Seitenzahl: 596

Beschreibung

If the Brown Lady had never existed plain Dick Selby, an ordinary young man of the lower middle classes, would have developed into a respectable, obscure member of the community. He would have rented a little villa, furnished it on the hire-purchase syste

Leseprobe

EDGAR WALLACE

Selby közlegény

*

Private Selby

fapadoskonyv.hu2014

Honlap: www.ipubs.hu

E-mail: [email protected]

A magyar nyelvű szöveget fordította

NÉMETH ZOLTÁN és VARGA ISTVÁN

Borító: Rimanóczy Andrea

ISBN 978-963-377-498-4 (epub)

ISBN 978-963-377-499-1 (mobi)

© Fapadoskonyv.hu Kiadó

© Németh Zoltán és Varga István

Selby közlegény

ELŐSZÓ

Amikor hozzáláttam Dick Selby történetének megírásához, és annak elmeséléséhez, ami a Barna Hölgy miatt történt vele, heves kísértés fogott el, hogy kihagyjam életének azon szakaszát, mely nem tűnt különösebben fontosnak, és egyenesen az érdekfeszítőbb részekre térjek. Hamarosan rájöttem azonban, ha rögtön a dolog lényegével kezdem, valami efféle mondattal: „Következzen hát Selby története, aki harmadosztályú tisztviselőből…”, joggal érhetne vád a szavahihetőségemet illetően.

Ha tehát az olvasó a történet tanulmányozása során bizonyos körülmények hihetetlen egybeesésére, valószínűtlen helyzetekre, valamint olyan eseményekre bukkan, amelyek erősen súrolják a valóság és képzelet határát, kérem, ne feledkezzen meg arról, hogy Dick Selby addig a pillanatig a lehető leghétköznapibb életet élte. Amennyiben pedig Elise, a Barna Hölgy egyszerű, hétköznapi, jól nevelt nő lett volna, úgy ez a kötet bizonyára meg sem íródik, mivel bajosan tudtam volna magam rávenni egy efféle felszínes románc elmesélésére, amit egy sablonos külvárosi szerelmi kaland nyújthat.

Kissé úgy érzem most magam, mint a bűvész, aki megbocsátható szakmai hiúságból a kendő mindkét oldalát meglobogtatja közönségének, majd körbeadja a tojást, megvizsgálandó annak bizonyításául, hogy a rekvizitumok valódiak.

Művem hőse tulajdonképpen a középosztály alsóbb rétegéből származó fiatalember. Csupán felületes neveltetésben részesült, és ha a Barna Hölgy nem létezett volna, akkor Dick Selby minden bizonnyal a társadalom tiszteletreméltó, szürke tagjává válik. Kibérel egy kis villát, hitelekből berendezi, vasárnaponként eljárogat a templomba, és a szokásos anyagi gondokkal küszködve felnevelte volna népes családját. Ami a feleségét illeti, élénk, vidám asszonykának képzelem el, aki mindig kész a harsány kacagásra, bár ő maga kissé lomha természetű és Corelli kisasszony csodálatos regényeit bújja.

A Fehér Mágia hagyományos szereplői a tündérek, koboldok, jó szellemek és erdei törpikék; a Fekete Mágiát démonokkal, rémekkel, boszorkányokkal és a pokol szörnyszülöttjeivel asszociálják. Dick Selbyt viszont a Barna Mágia kétkedésre, nyugtalanságra, s a körülmények elleni érzelemkitörésekre késztette. Ez tette azzá, ami végül lett belőle, jóval magasabbra emelve, mint amennyire érdemei segítségével juthatott volna. Valójában olyan magasságba emelkedett, hogy az egész világ megtorpant egy pillanatra, arra figyelve, hogy mit művel ez a Friendly Street-i utcagyerek.

Nem áll szándékomban különösebben kardoskodni amellett, hogy ez a történet valóban megtörtént, hiszen az életben számtalanszor sokkal különösebb dolgok is előfordulnak. Nem tagadom, hogy megpróbálom minél előnyösebb oldaláról bemutatni a brit katonát, s kérem, írják a javamra, ha eközben a képzelet birodalmába tévednék. Hősömet magasztos környezetbe helyeztem, gondosan kerülve a túlzásokat, azaz magának a katonának az életét igyekeztem megírni.

I. FEJEZET

Grain, az „Öreg Kiválasztott” aligha tekintette magát az Isteni gondviselés eszközének, és nem valószínű, hogy bárki más annak nézte volna. Ahhoz túl vörös volt a képe és túl nagy a hangja. Egyébként zöldséges üzletet tartott fenn a Deptford High Streeten, de volt néhány hátaslova is.

A hozzáértők szerint ugyanis a gondviselés csodatévő küldöncei rendszerint gyenge és ártatlan személyek. Gyermekek, akik megbékítik összezördült szüleiket, barna szemű hajadonok, akik tragikus sorsú szerelmesek útját egyengetik az egymásra találáshoz. Efelé szerepkörben alkalomadtán még rendőröket is tisztelhetünk; de a vörös képű zöldségesek és sportoló fűszeresek szóba sem jöhetnek.

Dick Selby egy júniusi szombat estén, a Deptford High Streeten sétálva szembetalálkozott az Öreg Kiválasztottal. Akkortájt nehéz idők jártak erre a nyílt tekintetű, egyenes, erős ajkú ifjúra, így nem csodálhatjuk, ha nem volt kedve az Öreg Kiválasztott jópofáskodásához.

Nem mintha elvesztette volna a munkáját – azzal tisztában volt, hogy erre még várnia kell egy keveset –, de valahol legbelül, elméjének ismeretlen mélységeiben, valami megmagyarázhatatlan heves elégedetlenség tombolt benne, valami érthetetlen lelki rosszullét, egyfajta azonosíthatatlan, idegőrlő nyugtalanság, aminek még az eredetére sem tudott volna magyarázatot adni.

Így nézett ki a helyzet, amikor az Öreg Kiválasztott bizonytalanul egyensúlyozva a járdaszélen, megállította Selbyt.

Lévén nyár este és a bevásárlás órája, az utca zsúfolásig telt járókelőkkel. Az olcsó áruját kínáló mészáros harsány vagánysággal ajánlgatta portékáját, rendkívüli előzékenységgel köszöntve a törzsvásárlóit. A távolabb lévő piactér felől a helyzethez illő zeneszó hallatszott.

Az élet vidámságot és kalandot sugárzott. Deptford népe a szitáló esőtől bőrig ázva, az áhítattól tátott szájjal és kimeredt szemmel kutatta a kínálkozó élvezeteket.

– Dick – mondta komoran az öreg Kiválasztott –, jó öreg cimbora!

– Aha – válaszolta Dick félvállról.

– Ugye javasoltam neked „Clarabelle”-t? – követelőzött agresszíven a Kiválasztott.

– Javasoltad? Igen, azt hiszem tényleg említetted – felelte Dick.

– Miért, talán nem szóltam, hogy tegyél mindent a „Mosónőre”? Be is jött a hetedik futamban.

A fiú bólintott.

Az elhangzott párbeszéd sok mindent elárult az Öreg Kiválasztottról aki bizalmas suttogás közepette átkarolta Dick vállát. És ami még ennél is rosszabb volt, a Kiválasztott a füléhez szorította az arcát, így közvetlen közelről érezhette a borgőzös leheletét.

A következő tipp a „Snooker” volt az ascoti derbire, kedden, két órakor. Az Öreg Kiválasztott egy bennfentestől kapta a tippet, aki egy ismerősétől értesült róla, aki viszont a trénert ismerte. A legdrágább, legnyilvánvalóbb, legmegkérdőjelezhetetlenebb istállótok volt ez, amivel egy lóverseny rajongót valaha is meglephettek. Olyan turfékkő, ami valósággal szikrázott a nyári nap fényében.

– Jól jegyezd meg, amit mondtam, Dicky – folytatta komolyan az Öreg Kiválasztott. – Olyan tippet kaptál tőlem, amire fel kell kötni a gatyát, zaciba vágni az órát és összekaparni minden egyes pennyt, amit csak kölcsönkérhetsz, hogy megtedd ezt a paripát, mert vésd az eszedbe, hogy minden szőrszála tiszta haszon.

Az Öreg Kiválasztott tehát megtette nyomatékos felhívását, és tulajdonképpen a gondviselés nevében cselekedett, amint az meg van írva a Sors Könyvében. Dick faképnél hagyta és lassan, gondolataiba mélyedve sétált tovább.

Ez lenne a kivezető út?

Szíve heveset dobbant a gondolatra.

Ez lenne a kivezető út Deptfordból és az egyhangú taposómalomból? Az unalmas környékről és a még unalmasabb környezetből? A lehangoló ismerősöktől való szabadulás!

Elég nevetséges persze, amikor egy ócska kis tisztviselőcske magasröptű vágyálmokat érlel magában. Sőt, még csak tisztviselőnek sem mondhatja magát teljes joggal, elvégre a szállítási időt mérte Morlandéknál, vagy a gránittal megrakott kocsik súlyát, és az Aberdeen tartályok térfogatát ellenőrizte. Egy középiskola szabadította bele a világba, félig megemésztett neveléssel. Azzal például tisztában volt, hogy a sziget olyan földdarab, amit víz vesz körül. Az sem kerülte el figyelmét, hogy a „volt”, múlt idejű alakja a létigének, a főnévvel egyeztetve. Szóval ehhez hasonló semmiségekkel, szétszórt általánosságokkal tömték tele az agyát, ami segítséget nyújthatott volna az iparos életben való boldogulásban.

Apjára egyáltalán nem emlékezett, s az anyja temetéséről is csak halvány emlékei maradtak. Egy nagynénje nevelte fel addig, amíg képes lett eltartani magát. Most egy aprócska szobában lakott a Friendly Streeten, a szállásadó teljes jogkörével.

Miközben folytatta sétáját, újra átgondolta helyzetét. Agyának egyik féltekéjével a körülményeit elemezgette, miközben a másik felével az Öreg Kiválasztott tippjén elmélkedett.

Legjobb esetben is csak tisztviselő válhat belőle, állapította meg magában, egy kis külvárosi házzal. Meg egy feleséggel.

Elpirult az utóbbi gondolat hatására.

Ekkor a Barna Hölgy persze még csupán az álmai mélyén létezett. Egy gyönyörűséges, törékeny álomkép, amit még akkor is tiszteletlenség lenne egy napon említeni a házassággal, ha fennállna a lehetősége. Nőismerősei a saját osztályához tartoztak. Hangos beszédű, tarka ruházatú, az utcát idéző, közönséges csatornahumorú teremtések voltak. Megvonta a vállát. A valóság várhat, mert pillanatnyilag a Barna Hölgy álomképe foglalkoztatta – és ezt senki sem rabolhatja el tőle. Attól még, hogy időmérő tisztviselő, elácsoroghat az utca túloldalán és figyelheti, amint a lány odalibben a kapuban álló kocsijához. Várakozhat az árnyékba húzódva, hallgatva hangjának hullámait és csilingelő kacagását. Tulajdonképpen a ruhája miatt nevezte el Barna Hölgynek, mivel mindig barna ruhát viselt. Még egészen kislány volt, amikor először megpillantotta.

– Hello, Dick!

Természetesen Laddo volt az. Dick felismerte a hangjáról, és szembefordult a fiatalemberrel, aki megszólította. Laddo tekintete szokás szerint bizonytalannak tűnt. Sosem nézett egyenesen az ember szemébe. Mindig valahova másfelé bámult. Elnézett a másik mellett, vagy a cipőjét tanulmányozta, de sohasem nézett nyíltan az emberre.

Laddo arca krétafehér volt, tompa, szinte halálsápadt. Meglehetősen szűkre szabott nadrágot viselt, a nyakán pedig szaténsálat.

Laddot visszataszító alaknak ismerték Deptford szerte, bár azt tartotta a fáma, hogy szép számmal akadtak olyan lányok is, akik mindenüket odaadták volna azért, hogy ezzel a fiatalemberrel korzózzanak együtt, aki már az Old Bailey börtönét is megjárta. Elegendő bizonyíték híján „Nem bűnös” ítélet született az ügyében, a Creek Roadon viszont elterjesztették, miszerint a vizsgálat kiderítette, hogy Laddonak semmi köze sem volt a bűntényhez.

Dick gúnyosan méregette.

– Nahát, Laddo, milyen elegáns vagy újabban!

Laddo a zsebében lévő pénzmagot csörgetve vigyorgott vissza rá:

– Munka után volnék, vagy mifene.

Dick ironikus bólintás kíséretében válaszolt:

– Te aztán bajosan lehetsz munka után, Laddo.

– Már miért ne – vágott vissza Laddo rezzenéstelenül –, ha tudni akarod, épp a múlt héten akadt egy kis melóm.

Laddo egy titokzatos személy alkalmazásában állt, akiről azt beszélték, hogy elég engedékeny, ám ugyanakkor meglehetősen határozott. Alvilági körökben „Mr. Fox” néven volt ismeretes.

Laddo óvatos vizsgálódással nézett körül, aztán bizalmas suttogással megszólalt:

– Szóval te tanult ember vagy, ugye?

– Ami azt illeti, tudok írni, olvasni – mosolygott Dick.

– Akkor olvasd már el ezt.

Laddo odanyújtott neki egy papírlapot, de aztán elbizonytalanodva visszahúzta.

Pillantása határozottabbá vált amint összevont szemöldökkel meredt Dickre.

– De aztán kettőnk között kell ám maradni a dolognak, érted?

Dick bólintott.

– Megbízok benned, Dick, mert becsületes vagy és biztos nem adnád fel az embert, ugye?

Dick megrázta a fejét, aztán elvette a feléje nyújtott papirost.

– „Kedves Laddo” – olvasta – „Remélem, olyan örömmel fogadod levelünket, mint ahogy küldtük. A fickó a 45-ben van. A behajtó nagy és széles, sőt az ajtón van egy réztábla is, úgyhogy el sem téveszthetted. Azért csak nézz körül alaposan, aztán majd kiókumlálod, mit kell csinálni. A lényeg, hogy hétfőn este… ezt ne felejtsd el. Egyelőre ennyit, Inkey.”

– Szóval hétfő este, mi? – ismételte meg Laddo gondolatokba mélyedve.

„45-ös szám, széles kocsi behajtó, réztábla az ajtón” – jegyezte meg magában Dick, miközben zavartan ráncolta a homlokát.

Érdekes módon ismerősnek tűntek számára ezek az adatok.

Aztán hirtelen nagyot dobbant a szíve, és felgyorsult a lélegzete, mert eszébe jutott, honnan ismerős neki a 45-ös szám. A Barna Hölgy házszáma volt, s érdekes módon kocsibehajtó is volt az épület előtt és réztábla az ajtaján.

II. FEJEZET

Hampson építési vállalkozó a Friendly Street 400-ban lakott. Elég szokatlan név, mégis valódinak tűnt, amennyiben az ember hihetett a bejárat felett függő táblának.

A régi szép időkben kiállított számlák fejlécén is ez állt: „Hampson Építési Vállalkozó”, nagy, cikornyás betűkkel nyomtatva, a szavak mellett egy stilizált fecske képével (amit egy művészi érzékkel megáldott nyomdász alkotott), mintegy utalva Mr. Hampson képességeire.

Hampsonék éppen vacsoránál ültek, amikor Dick hazaért. A konyhában volt megterítve, minden különösebb cicoma nélkül. Hampson ingujjban, a felesége harisnyában – mivel papucsát meglehetősen szűknek találta –, Hampson kisasszony pedig abban az alkalmi ruhában ült az asztalnál, amit este a színházban viselt.

Dick tapintatosan elhárította a vacsorameghívást és felsietett a lépcsőn aprócska hálószobájába. Lámpát gyújtott, majd leült és hozzálátott kibogozni a cipőfűzőjét. A vele szemben lévő falon Mr. Hampson édesapjának krétarajz portréja függött. A mosdóállvány felett pedig egy színes nyomtatvány díszelgett a következő szöveggel: „Áldottak a tisztaszívűek”. (Alatta, valamivel apróbb betűkkel: „Printed in Holland”.) A kandalló melletti polcon, két porcelándísz között sorakozott a „könyvtára”. Elszontyolodva nézegette őket. Az első kötet egy kalendárium volt, mellette Smiles’ „Segíts magadon” című kötete állt. Az író neve (Smiles, azaz mosolygó: a ford) gunyoros élvezetet sugall, tehetségtelen és nagyravágyó erőfeszítései felett. Gibbontól a „Róma hanyatlása és bukása” következett. E művet egy irodalomban járatos fiatalember ajánlotta Dicknek, őt azonban halálra untatta. „Hogyan lehet valakiből író” (2 shilling 6 pennyért), tele kitűnő jegyzetekkel a kézirat korrektúrájáról. De miután valahogy senki sem akart kéziratot korrigálni, úgy tűnt, hogy a két és fél shillinget elpazarolták.

Dick gondolataiba mélyedve üldögélt az ágy szélén. Laddo… talán nem is arról a házról van szó. Lehet, hogy ezúttal tényleg valami rendes munkára kapott ajánlatot, és semmi rendkívüli sem volt abban az üzenetben… De akkor miért ragaszkodott Laddo olyan görcsösen ahhoz, hogy titoktartást fogadjon? Aztán ott van az Öreg Kiválasztott is. Eddig olyan tippeket kapott tőle, amelyeken csinos „nyereségük” volt; három és tizenkét font közötti összegek. Tegyük fel például, hogy a „Snooker” valóban nyer, és megteszi mondjuk két fonttal, netán hárommal, és húsz az egyhez fizet! Az ember néhány fontért elutazhat Kanadába, ahol fillérekért vásárolhat egy darab földet. Aztán épít rá egy kunyhót, esetleg aranyat talál a hegyekben, szóval megcsinálja a szerencséjét. Három font, ha húsz az egyhez fizet, nyerés esetén 60 fontot jelent. Az a visszakapott három fonttal együtt már 63 font összesen!

Efféle dolgokon járt az esze, miközben lefekvéshez készülődött.

Megszakíthatná a kapcsolatot a Laddo- meg a Gill-félékkel, bár Chimmy Gillt eléggé kedvelte. Megszabadulhatna az élet sivár egyformaságából és kiléphetne ebből a posványból.

Eloltotta a lámpát és ágyba bújt. A kandalló polcán hangosan ketyegett a kis ébresztőóra.

Elvégre volt már példa arra, hogy a legmagasabb pozícióba jutottak olyan emberek, akik legalulról, a csatorna melységéből indultak. És nem titkolták ambícióikat, nem tévedtek a tiszteletreméltóság kényelmes állóvizeire. Nem vesztegették el a szombat délutánjaikat az italbűzös külvárosi parkokban. Hatalmas tetteket valósítottak meg, például egy fillér nélkül szálltak partra New Yorkban… vajon hány évig kellene robotolnia az embernek ahhoz, hogy tisztes vagyonra tegyen szert… és megtalálja a Barna Hölgyet, amikor visszatér…? Közben elszundított. Talán egy órányit alhatott, amikor felriadt.

Szobája az utcára nézett és biztosan a lábdobogásra meg az éles sípszóra ébredt fel.

Kiugrott az ágyból, és éppen akkor nyitotta ki az ablakot, amikor két lihegő rendőr bukkant fel. Észrevették amint ott áll az ablaknál.

– Látta a pasast? – lihegték.

– Kit?

– Egy fiatal fickó volt… nem lóghatott meg. Valahol itt kell lennie a környéken. Mi van ott a házak mögött?

Dick eltöprengett.

– Egy keskeny sikátor vezet hátul az istállóktól a sarokig – válaszolta.

– Jöjjön és mutassa az utat – förmedt rá meglehetősen durván a rendőrök egyike.

Újabb sietős léptek dübörögtek az utcán és Dick sisakokat pillantott meg.

Sietve magára kapta a ruháit, papucsot húzott, aztán lement és kinyitotta az ajtót. Hampson úr a feleségével a ház hátsó részében aludt, úgy tűnt, zavartalanul.

Amint leért az utcára, meghallotta, amint az egyik rendőr éppen jelentest tesz a késve érkezett felügyelőnek.

– Csak kettőt nem sikerült elkapnunk, uram. Az egyik meglépett, a másikat pedig egészen idáig követtük… Szinte még kölyök volt. Bizonyára átcsúszott valamelyik istálló ajtaján és így a házak mögé került… Halló! Találtunk itt valakit, aki esetleg még a segítségünkre lehet.

Dick néhány szóval felvázolta a környéket. De aztán hirtelen rádöbbent, hogy egyáltalán nem teszi szívesen. Ifjúkori tapasztalatai a környezete és egész eddigi élete arra késztette, hogy a bűnözők szemszögéből ítélje meg az efféle ügyeket.

A rendőr szavaiból annyi máris kiviláglott, hogy egy „fekete nyomdára” csapott le a rendőrség… más szóval egy kiterjedt hamisító bandára a Church Street mellett. Rajtaütésük teljes sikerrel járt, hiszen csak két embernek sikerült meglépnie.

Hirtelen…

– Idefigyeljen, barátocskám!– mondta a felügyelő élesen. – Amíg az embereim átmennek az istállóajtókhoz, addig maga csendben osonjon a hátsó udvarra és kukkantson be az átjáróba. Biztosan van valami ajtó, amin át oda lehet jutni.

– Igen, uram – felelte Dick.

– Hát akkor induljanak – mondta a felügyelő. – Elvégre csak egy kölyök, nem fogja felfalni magukat, ha csakugyan ott van egyáltalán.

Dick vonakodva engedelmeskedett.

Lábujjhegyen végigosont az aprócska konyhán, ahol az asztalon még ott díszelegtek a vacsora maradványai. Lassan elhúzta a hátsó udvarra nyíló ajtó reteszét, kilépett a „kert” sötétjébe és végigtapogatózott a csirkeól mellett, amíg ujjai megérintették a hátsó kapu rozsdás reteszét és hangosan dobogó szívvel azt is elhúzta. Ha Laddo lapulna ott, vagy bármelyik „cimborája”, és valami sötét ügyletbe keveredtek, amit egyébként biztosra vett… nem tudná feladni őket.

Óvatosan belépett a koromsötét átjáróba. Távolabb, a sikátor felől hallotta, amint a rendőrök nagy zajjal átmásznak az istálló kerítésén.

Aztán megpillantott valamit. Egy kuporgó alakot, szinte a lábai előtt. Lehajolt és durván megragadta.

– Óh, kérem, kérem! – suttogta egy hang.

– Gyere csak be ide!

Dick bevonszolta foglyát az udvarra, majd gondosan bereteszelte mögöttük a kaput.

– Te kis ütődött – dünnyögte, mivel a kezei között reszkető fiúcska alig volt nagyobb egy gyermeknél. Dick keserű dühöt érzett az egész értelmetlen hülyeség miatt, mivel úgy találta, hogy hiábavaló ez a nagy felhajtás. Mindamellett nem tudta volna rendőrkézre adni ezt a kölyköt. Még ha Laddo lett volna, vagy a „fiúk” közül valamelyik, akkor talán még meg is könnyebbült volna, ha egy bűnözőt az igazságszolgáltatás kezére juttat, ez azonban egy gyerek volt.

– Óvatosan lépkedj! – suttogta, miközben átvezette a konyhán. Most pedig menj fel azon a lépcsőn az első szobába, és ott várj, míg vissza nem jövök.

Aztán odament az ajtónál várakozó rendőrhöz.

– Na, látott valamit? – faggatta a felügyelő türelmetlenül.

– Nem – hazudta Dick arcátlanul, mire a rendőrtiszt még ingerültebb lett.

– Talán nincs szeme?! – vonta kérdőre fenyegető éllel.

– Általában van – vágott vissza Dick –, de ami nincs, azt nem láthatom.

– Elég modortalan vagy, fiam – kezdte a kioktatást a felügyelő, ám abban a pillanatban üres kézzel visszatértek az átjáróban kutató emberei.

Dick megvárta, míg a rendőrök eltávoznak, majd lassan felballagott a szobájába, miközben azon törte a fejét, hogy mitévő legyen.

Az okozott ribillióért egy kiadós elnáspángolás kínálkozott ideális eszközként a fent lapító ifjú számára, ami esetleg még jó útra térítheti.

Dick belépett a szobájába és betette maga mögött az ajtót.

– Most pedig ki vele, fiatal barátom – suttogta dühösen –, halljam, hogy keveredtél ebbe a csávába?

Válasz csupán elfojtott szipogás formájában érkezett.

– Szipákolással nálam semmire sem mégy! – figyelmeztette Dick. – Inkább állj fel, amíg lámpát gyújtok.

– Ne, ne! – suttogta az ifjú rémülten. – Meg… megláthatják odakintről.

– Ne butáskodj, hiszen le van eresztve a redőny – mondta Dick rekedten.

– Akkor se gyújtsa fel a lámpát – kérte a másik suttogva. – Annyira… annyira szégyellem magam, uram… nem szeretném, hogy meglásson.

Dick Selby valami megmagyarázhatatlan érzékenységet érzett, amitől egészen ellágyult.

– Rendben van, legyen úgy, ahogy akarod – mondta, azzal úgy, ahogy volt, ruhástól rávetette magát az ágyra. – De attól még elmesélheted, hogyan keveredtél bele ebbe az ügybe.

– Én nem… – suttogta a fiú hevesen – …nem vagyok benne. Csak éppen ott voltam, amikor a rendőrség rajtuk ütött, mire elfutottam. Azért mentem oda, mert… mert…

Dick várt egy darabig.

– Miért? – kérdezte, amikor elfogyott a türelme.

– Mert volt ott… valaki, akit látni szerettem volna.

Miután a magyarázat eléggé sántított, az ágyon fekvő hihetetlenül bölcs fiatalember máris bizonyítottnak vélte, hogy a látogatója notórius hazudozó.

– Az lesz a legjobb, ha szundítasz pár órácskát, aztán reggel kijuttatlak majd innen valahogy.

A fiú nem siette el a választ, mire Dick odaszólt neki: – A nagykabátomat ott találod az ajtó mögött. És ha nem akarsz az ágyban aludni, tőlem lefekhetsz a padlóra is.

Hallotta, amint a szökevény elnyújtózik a tűzhely melletti szőnyegen, mire odadobott feléje egy párnát.

– Érezd jól magad – mondta.

Magára húzta a takaróját és hamarosan elnyomta az álom. Újra visszatértek az álmai, melyeket oly kíméletlenül szakított félbe a rendőrsíp. Folytatódott a különös, szaggatott álomkép… hatvan font három ellenében… Kanada… egy faházikó… no meg a Barna Hölgy, azzal az aranyfényben fürdő barna hajával, határozott szürke szemével… és az édes ajkával.

Hirtelen felült.

– Mi az ördögöt zokogsz? – kérdezte nyers kíméletlenséggel.

– Olyan… olyan kemény itt – panaszkodott egy hang a padlóról, aztán sajnálatraméltón elcsuklott. – … és… és olyan nyomorult vagyok!

– Na jó, hát akkor gyere ide, te kis bolond!

– Jössz már? – kérdezte kis idő után.

– Nem – válaszolta az ifjú.

– Akkor hát maradj ott, ahol vagy – vágta oda tüskésen a házigazda –, de jól jegyezd meg, ha továbbra is nyafogsz, felkelek és beverem a kobakodat.

– Vadállat! – hallatszott a hálátlan vendég suttogása, mire Dick belevigyorgott a sötétségbe.

Újra sikerült elszunnyadnia, de félálomban valami állandó zajt hallott, mintha valaki nehezen, szaggatottan venné a levegőt.

Tapogatózva gyufáért nyúlt, de a gyufaszál kicsúszott ügyetlen ujjai közül a padlóra.

Erre már nem bírta tovább türtőztetni magát. Türelmetlenül lecsusszant az ágyáról és felemelte a síró kölyköt.

Különös illat lebegte körül az éjszakai szökevényt… a levendula bódító illata. Dick keze reszketni kezdett, hirtelen lehajolt, megtalálta a gyufát és bizonytalan ujjakkal meggyújtott egy szálat. Aztán a meglepetés felkiáltásával tántorodott hátra, mert álmai Barna Hölgye állt előtte, lesütött szemmel, könnyáztatta arccal.

Dús haja a férfikabát gallérjára omlott, és ideges görcsösséggel tördelte a kezeit izgalmában.

– Hogy lehet ilyen… ilyen tapintatlan – szólalt meg korholóan –, hogy gyufát gyújt, amikor megkértem rá, hogy ne tegye?

– Sajnálom – suttogta rekedten a fiatalember lepottyantva a gyufát –, fogalmam sem volt róla, hogy…

– Ezt mertem is remélni – jelentette ki a lány komolyan –, különben nyilván nem lett volna ilyen faragatlan. Szörnyű kemény ez a padló. Magának kellett volna odafeküdnie, nekem pedig felajánlani az ágyat.

Dick a sötétben állva megkísérelte rendezni a gondolatait, de hiába, mert úgy kavarogtak, hogy azt hitte beleőrül. A Barna Hölgy itt az ő lakásában! Az a nő, aki Lewishamben lakik egy pompás palotában, s oly gazdag, hogy kocsit tart és szolgálók serege veszi körül. Eddig még csak rendben lett volna a dolog, de a továbbiak megértése már túl kemény diónak bizonyult számára. Férfiruhában van itt nála… és a rendőrség elől menekül… szinte őrjítően valószínűtlennek tűnt az egész. Ráadásul szörnyen félt a lánytól, különben miért remegne egész testében?

– Magát Selbynek hívják, ugye? – kérdezte a lány, mire Dick szíve akkorát dobbant, mintha ki akarna ugrani a mellkasából. – Sokszor láttam már magát, így aztán megkértem a kertészünket, hogy tudakolja meg a nevét.

Dick nem válaszolt, de úgy tűnt, a lány nem is számít rá, ezért aztán örökkévalóságnak tűnő hosszú csend ereszkedett a szobára, eltekintve az apró óra kitartó ketyegésétől.

– Úgy vélem – folytatta végül lassan a lány –, hogy érdekli, miként kerültem ilyen… ilyen helyzetbe.

– Nem. – Minden bátorságát összeszedve sikerült kinyögnie ezt az egyetlen szót, bár ez is furcsán recsegett, mint valami rekedtes nyikorgás.

– De igen, biztosra veszem – makacskodott a lány. – Biztosan csupa lehetetlen gondolat kavarog a fejében, és nyilván rémesnek talál. De sajnos nem mondhatom el.

– Nem is vagyok rá kíváncsi – nyögte ki Dick nem kis nehézségek árán.

Újabb hosszú, kínos csend következett, amit a fiú arra használt fel, hogy valamelyest összeszedje a bátorságát.

– Hazaviszem magát – mondta.

– Meglátnak.

– Nem, nem fogják észrevenni – állította határozottan. – Majd teszünk egy jókora kerülőt… és felveheti a télikabátomat.

– Ha esetleg… nem volna talán… inkább… – kezdte a lány, de aztán elbizonytalanodott. – Volna itt valami szoknyaféleség, amit esetleg felvehetnék?

– Szoknya? – makogta Dick, egy szerre rádöbbenve a helyzet humoros voltára. – Az sajnos nem szerepel a szokványos ruhatáramban. Attól tartok, hogy a télikabát áll legközelebb egy hölgy öltözékéhez azon ruhadarabok közül, amit felajánlhatok.

Magára kapta a zakóját, egy sálat vetett a nyaka köré, aztán az ablakhoz lépett és alaposan szemügyre vette az utcát.

– Jobb, ha a kezében hozza a cipőjét – figyelmeztette a lányt.

Együtt sétáltak le a vidáman nyikorgó lépcsőn. Dick Hampsonék felébredésétől tartott a legkevésbé. Miután bezárta a kaput, kiléptek az elhagyatott utcára. Kelet felé halványuló szürkület jelezte a hajnal közeledtét. Dick belebújtatta lábát a cipőjébe, a lány is követte példáját. Aztán sietősen elindultak a Brook Lane felé.

Nem a megszokott utat választották, hanem egy sötét sikátoron haladtak át, mely a Ravensbourne mellett vezetett el, és Lewishemnél ért véget. Dick jól ismerte úti céljukat, a Blackheathen lévő palotaszert; épületet. Csendben mutatta az utat.

– Nagyon gyorsan megy – panaszkodott a lány –, ne siessen annyira. – Dick dörmögött valamit válaszképpen.

– Rossz véleménnyel van rólam, ugye? – szólalt meg újra a lány, amikor bekanyarodtak a blackheathi emelkedő felé.

– Mindössze azt gondolom… – kezdte, de aztán hirtelen elharapta a mondatot. Úgysem mondhatja el a lánynak, hogy mit gondol róla, ezért inkább összeszorította az ajkait.

Végül odaértek a Dick által jól ismert kocsibejáróhoz és ott megálltak.

A lány kezet nyújtott neki.

– Viszlát, Mr. Selby – mondta halkan. – Igazán hálás vagyok magának, amiért… amiért… olyan rendesen viselkedett velem szemben.

Dick hallgatott, majd tenyerébe vette a lány apró kezét és ott tartotta egy pillanatig.

A lány már megfordult, hogy tovább induljon, de aztán tétovázva megtorpant.

– Miért nem áll be maga katonának? – kérdezte váratlanul.

– Katonának? – lepődött meg Dick.

A pirkadat fényében csodaszépnek tűnt a lány kecses alakja még így férfiruhában is. Miközben bólintott, egy hajfürtje kiszabadult a sapka alól és az arcába hullt.

– Minden férfinek katonának kellene lennie – folytatta a lány változatlan komolysággal.

Dicknek a lélegzete is elállt e forradalmi gondolat hatására. Elképzelhetetlen. Még hogy ő katona! A katonák részegeskedő egyenruhás alakok, akikről a mulatóhelyek előadói rendszeresen gúnydalokat énekelnek. Ennyiből is kiderül, mily szánalmasan kevéssé érdemesek a megbecsülésre.

Egy gondolat villant az agyába.

– Még a nevét sem árulta el. – jegyezte meg.

– Elise-nek hívnak – válaszolta a lány késlekedés nélkül –, de a barátaim csak…

Hirtelen félbeszakította a mondatot. – Viszlát! – Egy aprócska fejbiccentés és egy halvány mosoly kíséretében belépett a kapun.

***

Mire Dick Selby másnap reggel felébredt, a rikkancsok már harsány hangon kínálgatták a vasárnapi lapokat. A fiú a nyitott ablakon át hallotta kiáltozásukat: „Szenzációs leleplezés: Pénzhamisító bandát füleltek le Depthfordban!”

Dick sietve felöltözött és lerohant az utcára újságot venni. Vajon említik-e a lány nevét? Lázas sietséggel falta szemeivel a sűrűn nyomtatott sorokat. Nem, egy árva szót sem írtak róla. Számos – többnyire jól ismert nevet soroltak fel a cikkben és „két gyanúsított” szökéséről tettek említést. Amikor ehhez a részhez ért, Dick halványan elmosolyodott.

Visszatért a reggelijéhez, újra elolvasva a razzia történetét. Elfoglaltságából a gazdaasszony hangja riasztotta fel, aki felkiabált a lépcsőn.

– Mr. Selby, hová lett a télikabátja és kié ez itt?

Egy pillanat alatt leszáguldott a lépcsőn és kikapta a mosolygó asszony kezében tartott tárgyat, ami nem volt más, mint egy szépen megmunkált, keleti díszítésű brosstű.

Az ujjai közt forgatva az ékszert, lázasan igyekezett kitalálni valami történetet, mellyel megmagyarázhatja a jelenlétét.

– Ugyan menjen már, Mr. Selby! – kacagott a ház asszonya a meddő próbálkozáson, mire Dick felhagyott az értelmetlen mellébeszéléssel.

Egész vasárnap, de még hétfőn is sokáig Laddo után kujtorgott. Elvégre megengedheti magának, hogy egy hétre felfüggessze a munka után való járkálást, főként, ha az Öreg Kiválasztott jövendölése valóra válik. Eljátszadozott azzal a vad gondolattal is, hogy felkeresi a Barna Hölgyet… elvégre vissza kellene juttatni a brosstűt… csak éppen a kellő bátorsága hiányzott hozzá. Hétfőn viszont, amint visszatért a Laddo utáni hiábavaló kutatásából, egy takaros kis csomag várta… a télikabátja visszaérkezett egy gyöngybetűkkel írt, érdekes üzenet kíséretében, mely a következőképpen hangzott:

„Holnap délután (kedden), amikor Blackheathben leszek, újra felidézem a kedvességét. Ui.: Öt órakor.”

Dick Selby nemigen értette az üzenetet, pedig többször is végigböngészte, hogy kihámozza a valódi mondanivalóját. Mégis rejtély maradt előtte a lány tulajdonképpeni szándéka.

Végül, amikor már vagy huszadszor olvasta, támadt egy briliáns ötlete: Aznap, a megjelölt órában elmegy a Blackheathre és bizonyára találkozni fog vele!

Ez csakugyan zseniális gondolat volt, bár előfordulhat, hogy a Barna Hölgy eleve sejtette.

III. FEJEZET

Laddo a Broadway közelében álldogált a járdaszélen, amikor letartóztatták. Az akciót Cowley hajtotta végre. Egyszerűen átment előtte az úttesten és vidáman feléje biccentett. Amint Laddo meglátta, minden csepp vér kifutott az arcából, s az ajka idegesen remegett.

– Cherio, Laddo – üdvözölte Cowley felvillanyozva – Épp magát keresem.

– De miért, Mr. Cowley?

– Óh, egész csomó dolog miatt. Kísérjen csak el az őrszobára! – invitálta a detektív.

– De hát miért? – csökönyösködött a másik.

– Többek között betörés és…

Laddo vadul előre sújtott az öklével.

– Kapjon el, ha tud! – kiáltotta, és megkísérelt kereket oldani. Cowley hamar észbekapott, és két egyenruhás rendőr segítségével elfogta az elkeseredetten küzdő Laddót.

Az őrszobán aztán Laddo gyökeres változáson ment át: megbánta bűneit és könnyekre fakadva kért bocsánatot a detektívtől. Mr. Cowley pedig feltűnően elnézőnek mutatkozott, főként, ha tekintetbe vesszük, hogy Laddo egyik tagja volt annak a bandának, amelyik hamis pénzt terjesztett a környéken. Bár a hamisítók többségét elfogták, a rendelkezésre álló bizonyítékok elég gyenge lábon álltak, s erre rá is mutatott az államügyész. Ennek köszönhette Laddo, hogy fokozott gondoskodással vették körül, ami egyúttal ámulatba ejtette és felkeltette a gyanakvását. Sőt mi több, Mr. Cowley még a cellájában is felkereste őt, mondván, hogy csak el akarta ütni valamivel az időt. Miután a blackheathi rendőrőrszoba felügyelője elhagyta az őrizetes zárkáját, rövid, lényegre törő üzenetet küldött a Scotland Yardra: „Laddót letartóztattuk.”

– Laddót elkapták! – újságolta valaki Dicknek, aki izgatottan sétálgatott fel-alá a New Cross állomás előtti járdaszigeten. A fiatalembert pillanatnyilag nem érdekelte különösebben a hír, mivel jóval fontosabb dolgokra készült aznap. Erősen remélte, hogy találkozhat a Barna Hölggyel, habozás nélkül fejest ugrott a mélyvízbe. A Postatakarékból kivett négy fontot és megtoldotta azzal az összeggel, amit olyan nélkülözhető tárgyak elzálogosításáért kapott, mint az órája, a lánca, meg a télikabátja. Tehát a teljes vagyona egy vállalkozó szellemű middleburgi bukméker kezébe került.

Ha a „Snooker” nyer… irány Kanada és az új élet. Minderről természetesen beszámol a Barna Hölgynek – feltárja előtte a reményeit, terveit, hitét és szerelmét. Úgy érezte, elegendő egyetlen bátorító szó, és máris minden sikerülni fog.

Egy újságárus fiú dübörgött fel az emelvény lépcsőjén, hóna alatt egy köteg rózsaszín turflappal. Dick azonnal vett egy példányt és valóságos rosszullét fogta el, amikor belelapozott.

2–0 (2–4-ről).

1……. Longwind

2…… Charter’s Boy

3…… Snooker

Hitetlenül meredt az eredményre és újra elolvasta, aztán magába roskadva, gépiesen átfutotta az odszokat is:

„9 a 4-hez Londwindre, 7 az 1-hez Charter’s Boyra, 33 az 1-hez Snookerre.”

Öt Font, 33 az 1-hez arányban, 165 fontot hozna – de „Snooker” nem nyert. Ha mégis nyert volna… de nem nyert. Az álmai semmivé váltak, a pénzének pedig fuccs. Nyakig merült a lekvárba, amiből úgy tűnt, nincs kiút. Évről évre húzódó, az örökkévalóságig tartó életet és kínlódást látott maga előtt Deptfordban, a Friendly Streeten.

Igazságtalannak tűnt számára ez a sorsfordulat. Újra átfutotta a rovatot. Nem érzett különösebb ellenszenvet az Öreg Kiválasztott iránt, hiszen ott volt előtte jóindulatának írásos bizonyítéka: a „Snooker” harmadik helyen ért célba.

Gondosan összehajtogatta az újságot, majd távozott. Hosszasan kószált céltalanul töprengve. Nem annyira az elvesztett pénz bántotta, inkább az, amit nem sikerült megnyernie.

Eltompult aggyal lépkedett. Később arra eszmélt, hogy a blackheathi domb emelkedőjén kaptat felfelé. Itt aztán bőven akad hely a tervezgetésre és a nemes gondolatokra. Hej, ha „Snooker” lett volna a győztes! Mennyi csodálatos terv fullad kudarcba miatta!

Egyszerre csak megpillantotta a Barna Hölgyet, amint lassan közeledik feléje. Valósággal gyökeret eresztettek a lábai. Csak most jutott eszébe, hogy mit keres itt Blackheathen… abban a csalóka reményben jött ide, hogy talán találkozhat a lánnyal. Vágyálmainak összeomlása azonban annyira fejbe kólintotta, hogy most valahogy nem érzett örömet a találkozás miatt, csak valami érthetetlen félelmet.

– Hát eljött? – kérdezte a lány.

Némán bólintott. Egészen mostanáig nem tekintette hívásnak a lány üzenetét.

A Barna Hölgy kedves pillantással mérte végig.

– A fivérem elutazott Franciaországba. – mondta.

Eddig nem is tudott a lány fivéréről.

– Ő volt a másik – hangsúlyozta élesen a lány.

Megfordult és végignézett a bokrokkal borított domboldalon. – Hamarosan elköltözünk innen – jelentette ki –, az apám… – Némi szünet után, a fiatalember szemébe nézve folytatta. – Maga is úgy fest, mint egy lecsúszott ember. De korántsem annyira, mint mi. Maga még kimenekülhet belőle, mert nincsenek terhei, amelyek koloncként nehezednének a vállára. Apám is mindig így mondogatta Tom bátyámnak. Az öregem katonatiszt volt, amíg nem történt valami. Mert valaminek mindig történnie kell – tette hozzá keseregve.

Dick arra gondolt, hogy ugyan mi történhetne egy olyan emberrel, aki szolgákkal és inasokkal tele tágas házban éli a napjait, ráadásul a lánya valósággal olvas a gondolataiban.

– Apám „Okoskának” hív, mivel rendre az én nyakamba szakadnak a háztartás napi gondjai. Nekem kell fogadnom a szolgálókat és hazudozni nekik. Én egyeztetem a tárgyalásokat apám és a londoni gazemberek többsége között. Ugyancsak rám hárul a… – A lány váratlanul témát változtatott. – Hallgasson ide! – hadarta sietősen. – Úgy döntöttem, hogy megbízom magában. Nyilván érdekli, hogy mit kerestem a pénzhamisítóknál, amikor lecsapott rájuk a rendőrség, és miért voltam férfiruhában… Ne, ne szóljon közbe! – intett, látva, hogy Dick ellenkezni próbál. – Hadd meséljem el magának. Tehát azért mentem oda, mert az apám és Tom is ott volt. – Halálsápadt arccal folytatta. – Attól, hogy egy szép palotában lakunk, még bűnözők vagyunk mi is. Pénzhamisítók és tolvajok társai, akik éppen a tiszteletreméltó külsőnket használják fel arra, hogy elrejtsék a világ elől bűnös tevékenységüket.

– Hagyja már abba, az ég szerelmére! – kiáltotta a fiatalember, hiszen késhegyként hasított bele a lány arcára kiült fajdalom.

– Ma délután apámat is elfogták és vádat emeltek ellene, mert ő Mr. Fox, a hamisító…

A lányon erőt vett az elkeseredés és Dick karjaiba roskadt.

A domboldal elhagyatott részén jártak, egy lélek sem volt a közelükben. A fiú gyengéden lefektette a lányt a fűre.

A Barna Hölgy kinyitotta a szemeit és megpróbált felülni.

– Dick – suttogta és neki máris hevesebben dobogott a szíve, amint meghallotta a nevét a lány ajkairól. – Szabadíts ki ebből a mocsokból!

– Bárcsak megtehetném! – fohászkodott Dick.

– Megteheted, képes vagy rá – bizonygatta a lány hevesen. – Kell lennie számunkra valami kiútnak… mindketten hosszú utat tettünk meg helytelen irányban, de ez nem jelenti azt, hogy ne kezdhetnénk újra mindent. Most, hogy az apám és Tom elment „Okoskának” nincs kiről gondoskodnia. – Szánalmasan elmosolyodott. – Dick Selby, engedd meg, hogy férfit faragjak belőled.

– De hogyan, az Isten szerelmére, hogyan? – tudakolta az elkeseredett fiú.

Mielőtt a lány válaszolhatott volna, harsány, pattogó ritmusú zeneszó csendült fel a hátuk mögött.

Amint megfordultak, pompás látvány tárult a szemük elé, ami valósággal rabul ejtette mindkettőjüket, amint ott térdeltek a gyepen kéz a kézben.

Egy gyalogos század menetelt a laktanya felé csillogó fegyverzettel, mögöttük haladt a katonazenekar. Előttük nagy lovon egy tiszt léptetett peckesen.

– „Okoska” már tudja – suttogta a lány miközben rámutatott. – Ez az ember képes rá, hogy férfivá érleljen… Látod, csak van számunkra kiút, Dick!

IV. FEJEZET

Dick Selby a városban töltötte az utolsó szabad éjszakáját. Utolsó fillérig kifizette, ami jó háziasszonyának járt, és valósággal megsajnálta őt, annyira sírt, amikor eljött. Minden különösebb sajnálkozás nélkül megszabadult viszont a felesleges ruházatától. Miután valamennyi tartozását kiegyenlítette, tíz shillingje maradt összesen, ebből éjszakai szállást bérelt egy kis panzióban a Stamford Streeten.

Nem lévén különösebb esti programja, egy szerény tea elfogyasztása után céltalanul kószált a piac környékén a forgalom zajában. Nem is annyira a testmozgás kényszere miatt sétálgatott, sokkal inkább valami belső vágy noszogatta, hogy mozogjon, mozogjon, menjen valamerre – és közben járassa meg az agyát is.

Mert akadt gondolkodnivalója bőségesen. Elsősorban természetesen a Barna Hölgy jelentette elmélkedésének fő témáját. A lány megadta neki a nagynénje plymouthi címét, ahová ment. Tudta, hogy az apját mindenképpen elítélik, a fivére pedig fejvesztve menekül az igazságszolgáltatás elől. Ő is olyan határozottan indult útjára, mint Dick tette. Nehéz, rázós, göröngyös út állt előttük, melyen ezernyi veszély és tüskés akadály leselkedett rájuk… ám az út végén – bár a lány erről nem tett említést – a boldogság vár mindkettőjükre.

E pillanatban két katona furakodott át a sűrű tömegen. Dick kíváncsiságtól hajtott, újonnan támadt érdeklődéssel figyelte őket. Láthatóan kitűnően szórakoztak valamin, és amint elhaladtak mellette néhány szófoszlányt elkapott a beszélgetésükből.

– Szóval Billnek befellegzett. Elnézést, uram! Jobb szerettem volna, ha hadbírósági tárgyalásra kerül sor…

Elég furcsa, hogy ilyesmivel szórakoznak, vélte Dick kissé elpirulva. Rá kettős cél vár az életben… az egyiknek gyönyörűséges, nyugodt a pillantása, és egyenesen a lelke mélyére hatol a tekintetével.

Egészen addig figyelte a katonákat, míg el nem tűntek a tömegben. Megcsodálta délceg testtartásukat és egyenes válluk kimért mozgását. De nem kerülte el a figyelmét jól szabott egyenruhájuk és rendkívüli határozottságuk sem.

Dick tovább folytatta sétáját, nem is sejtve, hogy van még valaki, aki közel azonos útvonalat választott, mint ő, azzal a csekélyke különbséggel, hogy neki megvolt a határozott úti célja. Amint Dicket észrevette, felhúzott vállal, zsebre dugott kézzel, kelletlenül közeledett feléje. Idegesen táncoló szemei riadt gyanakvással figyeltek jobbra-balra.

Laddót óvadék ellenében helyezték szabadlábra. A döntés során figyelembe vették rendkívüli hasznosságát, mivel bizonyítékokat gyűjtött a rendőrség számára. Dick éppen a Northumberland Avenue sarkára ért, amikor beleütközött Laddóba, aki gyanakodva mérte végig.

– Hello! Hát te mi az ördögöt kószálsz a nyomomban? – szegezte neki a kérdést.

Dick elvigyorodott. – Ne beszélj már marhaságokat, Laddo – mentegetőzött. – Csak nem képzeled, hogy utánad szaglászok? – kérdezte, majd hirtelen témát váltott. – Úgy hallottam, hogy téged letartóztattak.

Most Laddón volt a vigyorgás sora.

– Téged alaposan átvertek, Dick – hazudta könnyedén. – Egykettőre rájöttek, hogy tévedtek.

– Csakugyan? Nos, mindegy, jó éjszakát. – Azzal Dick egy fejbólintás kíséretében elfordult és menni készült.

Laddo megragadta a karját és visszatartotta. – Maradj már! Ugye nem sietsz annyira?

Dick valóban nem sietett, viszont újra leereszkedett a fellegek közül a szilárd talajra, bár rá kellett jönnie, hogy Laddo a legföldhözragadtabb dolgokat képviseli.

– Gyere már, tarts velem, Dicky – győzködte Laddo. – Van itt egy csehó a sarkon túl. Óh, egész megfeledkeztem róla, hogy nem iszol, ugye? Hát akkor van egy kávéház a Charing Cross mellett.

– Attól tartok… – kezdte Dick.

– Annyira szeretnék elmesélni neked valamit. – Ezúttal Laddo érdekes módon szokatlanul erőszakosnak tűnt. – Olyasmiről volna szó, amit biztosan szívesen hallasz.

Dick Selby kelletlenül változtatott irányt a piac felé. Hamarosan egy füstös, kis kocsmában találták magukat. Laddo csak itt rukkolt elő a mondanivalójával.

– Idefigyelj, Dick – kezdte. – Egy igazi nagy buliba vágunk bele. Talán hallottál már róla, talán nem, a lényeg, hogy nem dolgozok már az öreg Foxszal.

Dick figyelmesen hallgatta és közben bólogatott.

– Neki már lőttek – folytatta Laddo, s egy erélyes kézlegyintéssel valósággal elsöpörte Mr. Foxot a létből. – Kész a pasas, tehát nem érdemes rajta sajnálkozni. De viszont van itt még valami…

Hirtelen elharapta a mondatot és hosszasan töprengett, mintha az ajánlatához szükséges megfelelő szavakat keresgélné.

– Persze akadnak néhányan – magyarázta vontatottan –, akik megpróbálnak valahogyan segíteni rajta. Hát idefigyelj! – Tört ki hirtelen, fehér arcával egészen közel hajolva Dickhez.– Ne törődj az öreggel, érted? Akadnak annak haverjai… vannak épp elegen, akik segíthetnek rajta… eddig világos? Te jóképű fickó vagy, akit sokan tisztelnek. Igazi úriemberhez méltó a modorod, így aztán amikor Oxstead megkérdezte tőlem, hogy „Nincs valami cimborád, aki meg tudná dumálni azt a lányt?” rögtön rád gondoltam.

Dick előtt lassanként kezdett megvilágosodni a helyzet, mivel Laddo összefüggéstelen hebegéséből sikerült kihámoznia a dolgok lényegét.

– Folytasd csak! – biztatta.

– Szóval a lányáról van szó – magyarázta sietősen Laddo a lényegre térve. – Ritka jó csaj… nagyon csinos. Nekem persze nem az esetem. Legalább tucatnyiszor láttam az örege házában. Ő azonban kutyába se vett, csak elnézett mellettem mintha valami ragályos beteg lennék. Nagyképű, fennhéjazó nőszemély.

Lekicsinylő csodálattal rázta meg a fejét.

– Oxstead ma éjszakára eldugta egy kis West End-i szállodába, aztán holnap hajóra száll és irány Nyugat-Anglia. Mert Oxstead, aki különben szörnyű durván bánik a lányokkal, azt mondta: „Ugyan már, semmi baja sem lesz odalenn Devonshire-ben…” Világosan beszélek?

Laddo magabiztosan vigyorgott, miközben Dick arca falfehérre sápadt. Csak bólintott, mivel attól tartott, hogy valami durvaságot talál mondani.

– Szóval jó kis csaj – dünnyögte Laddo –, s bár mint már említettem, nem az esetem, a lényeg, hogy Oxsteadnek tetszik. – Töprengve folytatta. – Mivel ma éjjel meg akarja látogatni a lányt és rábeszélni a maradásra, így aztán arra gondoltam…

– Ki az az Oxstead? – tudakolta Dick haragosan.

– Oxstead?! Te nem ismered Oxteadet? – Aztán eszébe jutott, hogy Dick tulajdonképpen kívülálló. – Óh, Oxstead született úriember. Szőrmebéléses kabát, vastag aranylánc, gyémánt nyakkendőtű, vagy fél tucat briliánsgyűrű… szóval Oxtead talpig úriember.

Egy oldalpillantást vetett Dickre, majd folytatta. – De most Oxstead attól tart, hogy esetleg eljárhat a lány szája, mivel mostanáig bejáratos volt Mr. Foxhoz. Erről persze senki sem tud rajtam kívül. – Fázósan didergett. – Nekem meg nem szokásom köpni.

– De végtére is mi a szándéka vele… szóval a lánnyal? – kérdezte Dick halk suttogással.

– Azt teszi vele, amit kell – vágta rá magától értetődően Laddo. – Elvégre Oxstead igazi úriember, tehát tudja mi az illendőség. Elveszi feleségül.

Laddo baljós mosolyából valósággal áradt a rosszindulat.

– Van egy vén banya odalenn Lambethben, ő vigyáz majd rá, míg Oxstead elkészül – magyarázta halálfejszerű vigyorával.

Dick agyában egész idő alatt vadul keveregtek a gondolatok.

– És én? – kérdezte. – Rólam is említettél valamit. Én mit tehetek? Nekem mi lenne a feladatom?

Laddo óvatosan körbepillantott, hogy nem hallhatják-e ki véletlenül a beszélgetésüket.

– Te haverságban vagy az öreggel, világos? – duruzsolta a fiú fülébe. – Ráadásul Tom is a cimborád, elvégre mindig figyelmeztetted a meredek dolgaira. Szóval becsületes fickó vagy, ezért biztosan hallgatni fog rád a lány, ha egy kissé hatsz a lelkivilágára, hogy azt tegye, amit kell… Most már érted?

– Értem – szűrte a szót Dick a foga között.

Laddo felállt és töprengve ráncolta a homlokát.

– Mit szósz hozzá, ha találkozunk mondjuk egy óra múlva a St. James tér sarkán? – javasolta és Dick rábólintott.

Odakint Laddo egészen fellelkesült. – Nagy dolog ám, ha nyíltan beszélhet az ember, Dicky – mondta. – Ezért bízom benned és olyan dogokat is elmondok neked, amit másnak még csak nem is említenék. Mit gondolsz, rá tudod beszélni a csajt? – érdeklődött látható izgalommal.

– Remélem – felelte Dick keserű szájízzel.

V. FEJEZET

Laddónak létezett egy másik neve is, legalábbis életének egyik nyilvántartott szakaszában. A Scotland Yard ujjlenyomat-nyilvántartásában „L. Brownként” szerepelt, mint munkásember. Ez persze csak amolyan „művésznév” volt. A Scotland Yard nyomozói jelenleg is megkülönböztetett érdeklődéssel figyelték a tevékenységét. Így abban a pillanatban, amint elvált Dicktől, érdekes módon két ráérősen tébláboló férfiúnak is éppen abban az irányban akadt sürgős tennivalója.

Amint Laddo nagyképűen leintett egy bérkocsit, a két férfi is hasonlóképpen cselekedett. Ám amikor a Piccadilly Circuson egy baleset miatt szem elől tévesztették az előttük haladó taxit, valóságos dührohamot kaptak. Később ismét megpillantották a bérkocsit és sietve a nyomába eredtek. De hamarosan rá kellett jönniük, hogy ez nem az a jármű, amit korábban követtek, mert egy testes idős hölgy ült benne, aki éppen a St. James’s Hall előadására igyekezett.

A két detektív megeresztett egy diszkrét káromkodást, majd miután hosszú szolgálati múlt állt már mögöttük, felelősségük tudatában, a tanulságok levonásával, türelmesen visszatértek arra a helyre, ahol Laddo felszívódott a szemük elől és újra megkíséreltek a nyomára bukkanni.

Eközben Laddo elintézte a dolgát, és a megbeszélt időpontban sietett a megbeszélt találkahelyre. Dick már türelmetlenül sétálgatott fel s alá a St. James’s tér elhagyatott kövezetén, amikor egy taxi jelent meg mellette és Laddo sürgető hangja szólt ki a kocsiból.

– Ugorj be! – mondta és Dick engedelmeskedett.

Teljes sebességgel száguldottak át a Trafalgar téren, majd a sugárútról letértek a rakpartra és a Westminster hídon áthajtva, eltűntek a Lambeth Walk labirintusában.

– Itt kiszállunk – közölte a sofőrrel Laddo, mire az megállította a taxit.

Laddo kifizette a viteldíjat, majd karon ragadta Dicket és magával vonta egy gyéren megvilágított mellékutcába.

– Erre, erre – mondogatta, miközben gyors léptekkel igyekezett Dick előtt.

Keskeny utcácskákon, kanyargós sikátorokon haladtak végig, bűzös udvarokon vágtak át, míg végül egy sivár kis közbe értek, amely néhány omladozó lakóházból állt mindössze. A bedeszkázott ablakokból és az elhagyatottság nyomasztó légköréből, joggal következtethetett arra az ember, hogy a városi főépítész már megpecsételte a lepusztult épületek sorsát.

– Megérkeztünk – közölte Laddo, bezörgetve az egyik ajtón, amit azonnal kinyitottak előttük. Laddo belépett a sötét helyiségbe, majd némi suttogó tanácskozás után, egy kézmozdulattal Dicket is behívta.

– Óvatosan mozogj, ne csapj felesleges zajt – súgta a fülébe –, a lány egyébként itt van.

Dick szíve hevesen dobogott, amint az ajtó zajtalanul becsukódott mögötte, Laddo pedig átkalauzolta a sötétségen.

– Vigyázz, lépcső következik! – figyelmeztette Laddo.

Dick gondosan számolta a lépéseit. A lépcső az ajtótól hatlépésnyire következett, utána újabb két lépés, majd egy ajtó nyílt a bal oldalon. Laddo lenyomta a kilincset és betessékelte.

– Várj egy kicsit, amíg gyertyát gyújtok! – suttogta.

Néhány pillanattal később bágyadt fény világította meg az üres helyiséget, mely a ház külsejéhez hasonlóan a teljes lepusztultság jeleit mutatta. A falakról jórészt lemállott a tapéta és nyirkos dohosságot árasztottak. Mindössze egy asztalból és néhány székből állt a teljes bútorzat. Az ablakra egy nehéz pokrócot akasztottak, hogy meggátolják a kíváncsiskodó tekinteteket.

– Mindjárt idehívom Oxsteadet – mondta Laddo és magára hagyta. Dick néhány pillanatig figyelmesen állva várakozott. Valahonnan a házból halk beszélgetés neszei szűrődtek feléje, odakintről pedig folyamatos vízcsepegést hallott. Plotty… plotty…

A kabátjára pillantott, mely nedvességtől csillogott, s ekkor döbbent rá, hogy az utcán esik az eső. Bár elég időt hagytak neki a gondolkodásra, mégis képtelen volt rendszerezni őket. Egyre csak az járt az eszében, hogy a lány itt van ebben a házban. Az imádott Barna Hölgy, akitől csak tegnap választotta el a sors.

Ott térdeltek kéz a kézben, figyelve a menetelő katonákat, aztán a lány még mondott valamit… és elváltak egymástól. Dick később ugyan még valami kifogást keresve visszalopakodott, mintegy meghosszabbítandó a találkozást, mivel újra látni és érezni akarta lényének csodálatos varázsát, de addigra a lány már eltűnt.

Most azonban újra rátalált! De lehetséges, hogy veszély fenyegeti. Összevont szemöldökkel az ajkába harapott tehetetlenségében. Mitévő legyen? Legalább magával hozta volna azt a fegyvert, amit még régebben kapott Laddótól, de nem is gondolt rá. Most pedig már hiába átkozta magát a meggondolatlanságáért.

Hirtelen kitárult az ajtó és Laddo lépett be rajta, nyomában egy férfival, akiről Dick öntudatlanul megérezte, hogy nem lehet más, mint Oxstead.

Meglehetősen magas, testes, erős testalkatú, darabos mozgású ember volt. Az arca vörös, hajszáleres, táskás halszemekkel. Kétes eleganciáját viaszolt bajusza tette teljessé.

Laddo egyáltalán nem túlzott, amikor az eleganciáját emlegette. Oxstead olyan divatos alkalmi öltözéket viselt, amiről csak a legnagyobb elismerés hangján lehetett beszélni. Bundáját végig kigombolta, látni engedve remekbe szabott fehér ingét. Ujjain és az ingmellén gyémántok sokasága sziporkázott. A szája szegletében lévő szivart ide-oda forgatva, rideg alapossággal mérte végig az előtte álló, egyszerűen öltözött fiatalembert.

– Ő lenne az? – kérdezte rekedt, öblös hangon.

Laddo bólintott.

– Ismeri a lányt? – érdeklődött a férfi.

– Látásból – válaszolta Dick csendesen.

A nagydarab férfi mérgesen dörmögött valamit.

– Hát most majd viszontláthatja – jelentette ki szitkozódva –, és igyekezzen némi értelmet verni abba a csökönyös fejébe, megértettük egymást?

Laddóhoz fordulva megkérdezte: – Megbízható ez a fickó?

– Persze, Mr. Oxstead – vágta rá Laddo lelkesen.– Rendes srác, és ártatlan, akár a ma született bárány.

– Hm…

Úgy tűnt, Mr. Oxsteadet nem sikerült teljesen meggyőznie, mert erősen tétovázott. Végül mennydörögve ráförmedt Laddóra.

– Ha ez valami átverés, szétverem a fejed! Világos?!

Laddo hátrahőkölt.

– Igenis, Mr. Oxstead – motyogta.

– Ennél ütődöttebb tyúkkal még életemben nem találkoztam – jelentette ki Oxstead, Dickhez intézve szavait. – Az apját bekasztlizták, a bátyja is közel áll hozzá. Minden valószínűség szerint rá is sanyarú sors várna. Eddig világos? Én meg tálcán kínálom neki a menekülést jelentő megoldást, azzal, hogy felajánlom neki: elveszem feleségül. Erre ő mit válaszol?… Nos, nem is az a lényeg, hogy ő mit mond, hanem az, hogy maga próbálja meg rábeszélni a dologra. Ismeri a dörgést?

Dick bólintott.

– Hol van az ifjabbik Fogg? – kérdezte váratlanul Oxstead Laddóhoz fordulva.

– Fogalmam sincs Mr. Oxstead – válaszolta Laddo, aki furcsán idegesnek tűnt, valahányszor a másik megszólította.

Dicknek nem kellett túlzottan megerőltetnie a fantáziáját ahhoz, hogy rájöjjön, miszerint Laddo minden sötét kapcsolata közül Oxsteadtől tartott legjobban.

– Csak az imént érkeztem a…

– Keresd meg!– csattant fel a férfi, és Laddo már inalt is kifelé.

– Na idefigyeljen fiatalember – folytatta Oxstead Laddo távozása után. – Hajlandó vagyok nyíltan beszélni magával, mivel hallottam már egyet-mást az egyenes jelleméről. Előbb találkoztam a magafajtájával, mint maga hallott rólam. A módszere ismeretlen ugyan előttem, de nem is érdekel különösebben. Maradjunk annyiban, hogy nem bánja meg, ha ráveszi a lányt arra, amit akarok. Attól egy percig sem tartok, hogy lebuktat, mivel az az életébe kerülne.

A nagyobb hatás kedvéért egészen közel hajolt Dickhez. – Itt én vagyok a főnök – jelentette ki körbeintve kezével a csúf szobán. – Én futtattam Mr. Foxot is, míg el nem szemtelenedett, akkor aztán elintéztem őkelmét.

Kárörömmel vigyorgott a bölcselkedésén.

– Maga jóképű kölyök, idefigyeljen, most bepillanthat a kulisszák mögé…

Itt tartott, amikor Laddo visszatért.

– Nos? – dünnyögte Oxstead.

– Az ifjabbik Fogg már kint van – dadogta a reszkető Laddo.

– Kint?

– Igen, uram. Már fel is csípett egy fickót a Waterloo pályaudvaron. – válaszolta Laddo titokzatos bólogatás közepette.

– Egy katonát?

– Igen, uram.

Oxstead a homlokát ráncolta.

– Ugye tudod, mi történt, amikor Fogg legutóbb felcsípett egy katonát? – kérdezte.

– Tudom, ezzel viszont minden rendben van – vágta rá Laddo. – Épp az imént tért vissza Indiából és tele van dohánnyal… az ifjabbik Fogg a kocsmában akadt rá… egy csomó áruval.

Dick ugyan mit sem értett ebből a beszélgetésből, ám minden oka megvolt arra, hogy a későbbiek során visszaemlékezzen rá. Fogalma sem volt Oxstead tökéletes szervezetéről, sem arról, hogy őket terheli a felelősség a borzalmas Borough bűntett elkövetéséért, mely a rendőri ügyek egyik legsötétebb esetének számított. Álmában sem gondolt arra, hogy egy mindenre elszánt, hivatásos bűnözőkből álló, törvényellenes bandával áll szemben, melynek tagjai minden különösebb teátrális eskü nélkül kötődnek egymáshoz, és csak közös érdekeik fűzi össze őket. Ezek az érdekek azonban oly erősek voltak, hogy csak az akasztófa kötele tudta őket elszakítani. Utolsó filléreiket kuporgató részeges munkások, hátralékos bérükkel partra szálló vidám tengerészek, a zsoldjukat felvett katonák és vastag pénztárcás újgazdagok kerültek a hálójukba.

A modern Babilon elhagyatottjai szkeptikusan szemlélhették ezt a kitűnően szervezett bűnszövetkezetet, a rendőrség éberen figyelő tekintetét azonban nem sikerült elkerülniük.

Oxstead elgondolkodva az alsóajkába harapott, aztán hirtelen intett Laddónak. – Mehetsz – mondta. Majd Dickhez fordulva folytatta. – Maga meg jöjjön velem. – Egy pillanatra megállt, elfújta a gyertyát, aztán elindult, mutatva az utat.

Előbb felfelé haladtak néhány lépcsőfokot. Dick figyelmét nem kerülte el, hogy a lépcsőt és a folyosót is vastag szőnyeg borította, ami teljesen elnyelte a lépteik zaját.

Egy forduló után újabb ajtóhoz értek, mely egy utcára néző szobába vezetett. Oxstead benyitott.

A gázlámpafénnyel megvilágított helyiség valamivel lakájosabban volt bebútorozva, mint az, amit az imént elhagytak.

– Az apja egyik jó barátja van itt – szólalt meg Oxstead, mire a lányos alak, aki eddig az alanti utca sötétségébe bámult, kissé feléjük fordult.

– Nem érdekel… – kezdte a lány, de nyomban elakadt a hangja amint észrevette a másik jövevény figyelmeztető pillantását.

Dicknek egyetlen gyors pillantással mindent sikerült megértetnie vele, amit csak akart. A lány elfordította a fejét, nehogy Oxstead kiolvashassa a szemében felvillant újjáéledő reményt.

– Szóval ez az édesapja egyik barátja… de ismeri a bátyját is – folytatta Oxstead, miközben a lábát lóbálva letelepedett az asztal szélére. – Azért jött, hogy meggyőzze magát, legyen okos kislány.

A lány nem siette el a választ.

– Mire számít tulajdonképpen? – kérdezte, miközben méla undorral lepöckölte a hamut a szivarjáról. – Dolgozni akar? Robotra, rabszolgamunkára vágyik?… Korán reggel kelni, begyújtani, reggelit készíteni, aztán rohanás bevásárolni az ebédhez. Ezt szeretné? Szép kilátások egy tiszt lányának.

– De biztosítja a becsületes élethez szükséges keresetet. – válaszolta a lány lankadatlan nyugalommal.

Oxstead megvonta a vállát.

– Pedig sokkal jobban is járhatna ennél. Csak feleségül kellene jönnie hozzám – mondta kirukkolva a lényeggel.

– Akkor már inkább a halált választom.

Oxstead a mellette álló fiatalemberhez fordult.

– Nos, hallotta ezt? – kérdezte elkeseredettséget színlelve. – Felkínálok neki mindent, amit csak pénzért kapni lehet… remek otthont, egy pompás lakást a Maida Valen…

– És csodálja, hogy visszautasítom, ugye?! – csattant fel a lány leplezetlen gyűlölettel. – Hogy merészel nekem házassági ajánlatot tenni?! Ha nem tudnék róla, hogy nős, akkor is sértőnek tartanám az ajánlatát.

Oxstead felkacagott.

– Mit aggódik a házasságom miatt? – kérdezte atyáskodó modorban. – Nem kell arról tudni senkinek sem. Különben is, csak azért hozakodtam elő ezzel a házasság dologgal, mert így mégis jobban hangzik…

Oxstead nem tudta befejezni a mondatot, mert váratlanul feltárult az ajtó, egy férfi jelent meg a küszöbön, majd láthatóan tétovázva belépett a szobába.

– Főnök… – kezdte habozva, mire Oxstead magából kikelve fordult feléje.

– Mi az ördögöt akarsz? Hogy merészelsz ide belépni…

Az ajtóban álló férfi hátrahőkölt. Arca verejtéktől fénylett, lerítt róla a fáradtság és a páni félelem teljesen eltorzította a vonásait.

– Nézze! – hebegte, miközben remegő kézzel előrenyújtott egy rövid, masszív dorongot.

Oxstead odahajolt.

– Véres! – dadogta a jövevényre meredve.

– Nem volt más választásom – nyüszítette a férfi.– Sehogy sem tudtam lerázni. Birkózni kezdett velem és egész csomó katona gyűlt már körénk, így kénytelen voltam leütni.

– S aztán mi történt? – lihegte Oxstead.

– A nyomomba eredtek – válaszolta a kimerült férfi. – Legalább tucatnyi katona… Nézzen ide!

Lekapta a sapkáját és megmutatta a fején tátongó sebeket. – A derékszíjuk csatjával kezdtek csépelni…

Oxstead kinyújtotta hatalmas kezét és torkon ragadta a férfit.

– Hát idevezetted őket, Fogg! – vicsorogta, miközben vadul rázta tehetetlen foglyát. – Jól vigyázz, mert ha csakugyan a nyakunkra hoztad őket, akkor összetöröm az átkozott pofádat, te kutya! – Azzal egy hirtelen mozdulattal eltaszította magától Foggot.

– Gyerünk gyorsan, lefelé! – parancsolta. – Szólj mindenkinek, hogy tűnjenek el, amilyen gyorsan csak lehetséges.

A lányhoz fordulva tovább osztogatta utasításait. – Maga pedig vegye fel a kalapját. Épp elég időt vesztegettem már az átkozott erkölcsi aggályaira. Velem jön és kész!

A lány felegyenesedett, apró kezeit ökölbe szorította és szembe fordult vele. – Itt maradok. – jelentette ki határozottan.

– Velem jön. – ismételte Oxstead és durván megragadta a karját. A következő pillanatban azonban erős kezek kapták el a gallérjánál fogva és visszarántották.

– A hölgy velem tart – hallotta Dick kissé kifulladt hangját.

– Micsoda?!

Dick látva Oxstead szemében a fellángoló fenyegető fényt gyorsan felkapott egy széket.

– Maradjon ott, ahol van! – kiáltotta rekedten – Különben kiloccsantom az agyvelejét.

Oxstead előretolta az állkapcsát és kitört belőle a vadállat. – Te! Mit képzelsz te törpe…

Ebben a pillanatban hangos, jól kivehető énekszó csendült fel az utcán, úgy tűnt, mintha közvetlenül a ház előtt dalolnának. Döbbenten álltak mindhárman az énekszót figyelve.

„Itt jönnek a Rochesterek, Mind szép szál vidám gyerekek; Pokolra kergettük a búrt, Hiába istenítette Mahdit. Ama nevezetes napon, Mikor felmásztunk a Chitralon, Vezéreink és a Gurkák, A portól alig látták lábunk nyomát. Mi vidám veterán Rochesterek Rohammal vettük be a hegyeket!”

Oly erős, nyers erő csendült ki a harsogó kórusból, amitől még Oxstead is elsápadt.

– A katonák – suttogta. – Tényleg Fogg után jöttek… egészen idáig követték.

Hirtelen mozdulattal előrelendült.

– Maradjon, ahol van! – kiáltott rá Dick és mivel a figyelmeztetés nem használt, lesújtott a székkel.

Oxstead lebukva próbálta elkerülni, így a fejének szánt ütés a vállát érte. Hátratántorodott, majd megfordult és az ajtóhoz rohant.

– Fogg! – üvöltötte – Laddo… Grein… Sam! – És Dick már hallotta is a lábdobogást, amint rohantak felfelé a szőnyeggel borított lépcsőn. Oxtead pedig megperdült és rájuk támadt. Dick belevágta a széket az ablaküvegbe.

– Hé, Rochesterek! – kiáltotta. – Erre, erre Rochesterek! – Harsány csataüvöltés volt a válasz, majd dübörgő reccsenéssel betörték az ajtót.

A következő pillanatban már a földön fetrengett Oxsteaddal birkózva. Bár minden figyelmét lefoglalta, hogy elkerülje az arcára mért ütéseket, mégis észrevette, hogy a helyiség megtelt verekedőkkel s a katonák száma egyre szaporodik. Aztán megjelent Laddo és Fogg is. Az utóbbi nyomban odaugrott hozzájuk és torkon ragadta Dicket… aztán Fogg kegyetlen szeme furcsán elhomályosodott… hátulról támadtak rá… visszahőkölt majd hanyatt esett.

Oxstead kihasználta az alkalmat, kiszabadította magát, elkerült egy övcsatot, ami a füle mellett süvített el. Félig elvakulva az útjában álló katona felé sújtott és lerohant a lépcsőn, hármasával ugrálva a lépcsőfokokon… A lány még várhat… kirohant az utcára. De alig lépett ki az ajtón, két férfi ragadta meg a karjait.

– Eresszetek már el, bolondok! – üvöltötte. – Semmi közöm sincs a katona kirablásához… Nem látjátok, hogy gentleman vagyok?

– Hát persze, hogy az vagy Jimmy – vágta rá az egyik férfi angyali türelemmel. – De sajnos a foglalkozásunk tiltja, hogy komolyan vegyük a védekezésedet.

Oxstead egyszerre azt érezte, hogy valami hideg, kemény dolog csattant a csuklójára. – Mi a fenét akar ez jelenteni? – csattant fel haragosan.

– Ha helyesen saccolom, akkor körülbelül hét évet – válaszolta az egyik detektív udvariasan.

VI. FEJEZET

Miközben Mr. Oxstead acélbilinccsel a csuklóján hol könyörgött a fogva tartóinak, hol pedig átkozta őket, a fenti szobában Dick minden magyarázókészségét latba vetette, hogy feltárja a helyzetét egy csapat izgatott katonának. A Barna Hölgy ezalatt sápadt arccal, mozdulatlanul támaszkodott a falnak. Ajkait szorosan összezárta és a tekintetét a világ minden kincséért le nem vette volna a fiú arcáról. Nem sokkal később Dick kivezette a lányt a szitáló esőbe. Hallgatásba burkolózva, kéz a kézben sétáltak egymás mellett.

Dick úgy érezte magát, mint valami alvajáró, bár a pontos okra mind a mai napig nem tudja a magyarázatot. Csupán arra emlékszik, hogy kétségbeesve keresett valami menedékhelyet a Barna Hölgy számára, és egész idő alatt két vidám, egyenruhás fickó ballagott mellettük élénken beszélgetve.

Egyikük kőkemény arcú fiatalember volt, de szürkéskék szeme ellenére élesen elütött Laddótól. Társa alacsonyabb és testesebb volt nála, lehetetlen, hegyesre pödört bajusszal.

– Shorty – szólalt meg a magasabbik –, ezt meg hol az ördögben tanultad?

– Mit? – kérdezte Shorty elégedetten.

– A bordára mért horogütést… fenemód hatásos volt. – Dickhez fordulva megkérdezte: – Te is úgy találtad? – Dick azonban pillanatnyilag távol állt attól, hogy az élet gyarló eseményeire figyeljen. Ha bármi fel tudta kelteni a figyelmét, az csak az az aprócska, meleg, kedves kezecske volt, amit egész idő alatt kitartóan szorongatott.

– Shorty, fantasztikusan értesz az ökölvíváshoz – folytatta az áradozást a magasabbik.

A zömök termetű katona kidüllesztett mellkassal, pödörintett egyet a bajszán.

– Szóra sem érdemes – válaszolta szerényen.

– Puff! – lelkendezett tovább a nagydarab katona – és már csuklott is össze az az ólombunkós fickó. Puff, és már padlót is fogott a másik. – Közben, a társaság kiért a Waterloo Roadra. Megálltak a sarkon. – Te még újonc vagy, ugye? – kérdezte hirtelen, mire Dick heves bűntudatot érzett.

– Nem vagyok katona – vallotta be, mire a colos férfi rosszallóan csóválta meg a fejét, Shorty pedig majd kővé dermedt jogos felháborodásában.

– Mi az ördögöt képzelsz te? – fakadt ki hevesen. – Azt hiszed, csak úgy rákiabálhatsz a Rochesterekre? Gyerünk, Long térítsük észre ezt a kölyköt!

– Egy pillanat – nyugtatgatta a magasabbik katona csendes nevetéssel. – Úgy csinálsz, mintha elölről akarnád kezdeni a verekedést.

– Szó sincs róla – tiltakozott Shorty, majd nyomatékul szörnyű átkozódásba kezdett.

– Amennyiben nem vagy katona – mondta Long, akit érdekes módon csakugyan Longnak, azaz Colosnak hívtak –, akkor bizony tévedésnek estünk áldozatul. Azt hittük ugyanis, hogy valami tisztiszolga vagy, a góréd holmijával.

– Újabban már a civilek is megjátsszák, hogy katonák – dünnyögte Shorty vészjóslóan.

Ekkor végre Dicknek is visszatért a hangja.

– Sajnálom, pillanatnyilag még valóban nem vagyok katona. Holnapra azonban pótolni fogom ezt a mulasztást. Sorozásra jelentkezem, s amennyiben megfelelek…

– Micsoda fura alakok szállingóznak manapság a hadseregbe – kommentálta a véleményét Shorty keseregve. – Bár miért ne jöhetnél? Jó leszel ágyútölteléknek.

– Shorty ingerültebb a kelleténél – magyarázta Long bocsánatkérően, és oly könyörgően nézett a lányra, mintha tőle várná, hogy találjon valami mentséget tapintatlan társa viselkedésére.

– Tán nem vagyok joggal ingerült?! – pattogott Shorty. – Hiszen megpróbálta elhitetni velünk, hogy a Rochesterek közül való. Különben nem törtem volna be az ajtót…

– Az ajtót az ifjú Harvey törte be – javította ki a másik, tovább csillapítva.

– De azt a lépcsőn álló fickót én vágtam nyakon.

– Tévedsz, mert azt meg én tettem – vágta rá a colos Long.

– Jó, akkor tán mégsem én voltam, aki berohant abba a szobába, és amikor észrevette, hogy az a pasas fojtogatja ezt a fickót, fejbe vágta a derékszíjával?

– Nos, az biztos, hogy valaki megtette – nyugtatta a barátját. – És tanúsíthatom, hogy te voltál az, Shorty.

A zömök emberke azonban makacsul rázta a fejét.

– A közbelépésem eredményeként az a pasas felhagyott a verekedéssel – érvelt kitartóan. – Ennél többet még egy bokszbajnoktól sem várhat el senki.

Shorty megfordult és körülnézett. Az úton egy másik katona közeledett feléjük és láthatóan remekül érezte magát. Akármilyen bánatot, kiábrándulást, reménytelenséget tartogatott mások számára a világ, ő láthatóan fittyet hányt az egészre, és elégedett volt a sorsával. Sőt mi több, nem habozott ezt a tényt harsányan a világ tudomására hozni egy fülsértően hamis, de annál trágárabb, filozofikus dal keretében.

„Mire volt jó kilógni a sorból Csak azt érted el, hogy lapátra tettek az állásodból Ha nincs melód, a szajré is a másé…”

– Lám, lám, Bill Blake a szokásos formáját mutatja – jelentette ki a magasabbik férfi elismerően. – Úgy látszik nincs katonai rendész a környéken, mert már rég elkapták volna velünk együtt.

Shorty hirtelen felélénkült. Dickhez fordult és feléje nyújtotta széles tenyerét.

– Hát, nyugodalmas jó éjszakát – hadarta kissé sietősen. – Minden jó, ha a vége jó… Viszlát!

– Ne rohanj annyira, Shorty – kérte a másik. – Várjuk meg a jó öreg Bill Blake-t.

– Ugyan mit törődsz Bill Blake-kel – vágta rá Shorty. – Ki nem állhatom az ilyen fickókat, akik…

Azért, akarva nem akarva mégiscsak bevárta a nótás kedvű bajtársát. Bill Blake kis híján eltámolygott mellettük, de végül csak észrevette az alacsony katonát és látható erőfeszítés árán, sikerült vigyázzállásba merevednie.

– Shorty! – kiáltotta diadalittasan. Shorty zavarában köhögni kezdett.