Azok a szomorú fiatalok - All the Sad Young Men E-Book

F.Scott Fitzgerald

• Herausgeber: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Kategorie: Fremdsprachen
• Sprache: Englisch
• Veröffentlichungsjahr: 2016

Seitenzahl: 630

Beschreibung

Some of the caddies were poor as sin and lived in one-room houses with a neurasthenic cow in the front yard, but Dexter Green’s father owned the second best grocery-store in Black Bear–the best one was “The Hub,” patronized by the wealthy people from She

Leseprobe

F. SCOTT FITZGERALD

AZOK A SZOMORÚ FIATALOK

fapadoskonyv.hu

2014

Honlap: www.ipubs.hu

E-mail: [email protected]

Fordította: DR. ORTUTAY PÉTER

Borító: Rimanóczy Andrea

ISBN 978-963-377-585-1 (epub)

ISBN 978-963-377-586-8 (mobi)

© Dr. Ortutay Péter 2014

© Fapadoskonyv.hu Kiadó 2014

AZOK A SZOMORÚ FIATALOK

A gazdag fiú

I.

Vegyünk elő valakit, s rögtön rájövünk, hogy létrehoztunk egy típust; vegyünk elő egy típust, s rögtön rájövünk, hogy – nem hoztunk létre semmit. Ez azért van, mert mindannyian furcsa szerzetek vagyunk, furcsábbak, mint ahogy azt magunk előtt is hajlandók lennénk elismerni, és ha mégis elismerjük, akkor takargatni fogjuk, nehogy valaki más is rájöjjön, hogy milyenek is vagyunk valójában. Ha valakitől azt hallom, hogy ő csak „egy hétköznapi becsületes, nyíltszívű átlagember”, akkor rögtön és biztosan tudom, hogy van benne valami nehezen észrevehető, de talán ijesztő deviancia, amit ő minden áron titkolni akar – és az, hogy csak egy becsületes, nyíltszívű átlagembernek vallja magát, csak álca, mellyel leplezni igyekszik szégyellni való és rendellenes tulajdonságait.

Nincsenek a világon sem típusok, sem pedig egyforma emberek. Itt van például egy gazdag fiú, s ez a történet róla szól, s nem a testvéreiről vagy valamelyik rokonáról. Egész életemben a testvérei közt voltam, de csak ő a barátom. S aztán, ha a testvéreiről akarnék írni, akkor először is azt a sok sületlenséget kellene cáfolnom, amit a szegények állítanak a gazdagokról, és a gazdagok saját magukról – oly sok ostobaság hangzott már el eddig is róluk, hogyha gazdagokról szóló könyvet veszünk a kezünkbe, mindig feltámad bennünk egy ösztönös érzés, hogy biztos nem igaz, amit róluk írnak. Még az elfogulatlan és értelmes életrajzírók is úgy beszélnek a gazdagok világáról, mint valami mesés tündérországról.

Engedjék meg, hogy most a nagyon gazdagokról írjak. Ők egyáltalán nem olyanok, mint mi, mint te és én. Születésüktől fogva dúskálnak a javakban, és ez rájuk nyomja a bélyegét, gyengévé teszi őket ott, ahol mi erősek vagyunk, és cinikussá ott, ahol mi bizakodóak vagyunk, és mindent elhiszünk; úgy hogy az, aki nem gazdagnak született, mindezt nehezen érti. Azt hiszik, valahol mélyen a lelkükben, hogy jobbak, mint mi vagyunk, mert nekünk az élet árnyoldalait saját magunknak kell felfedezni. Még ha úgy hozza az élet, hogy kénytelenek a mi világunkba lépni, vagy még mélyebbre süllyedni, akkor is azt hiszik, hogy jobbak, mint mi. Ők más fából vannak faragva. Ezért egyetlen módja annak, hogy a fiatal Anson Huntert leírjam, az, ha úgy tekintem, mintha külföldi lenne, és foggal, körömmel ragaszkodom ahhoz, hogy ilyennek lássam. Mert ha az ő szemével néznék, akkor nem jutnék semmire – a történetem olyan lenne, mint egy rossz mozi.

II.

Anson volt a legidősebb a hat testvér közül, akik egy szép napon majd egy tizenötmillió dolláros vagyonon fognak osztozkodni, és azt a kort, amikor a gyerek már tudja használni az eszét (hét évesen?), a századelőn érte meg, amikor a bátrabb talpraesett kisasszonykák már villamos autókon suhantak végig az Ötödik Sugárúton. Akkoriban neki és öccsének beszereztek egy angol nevelőnőt, aki szép tisztán, pattogósan és nyelvtanilag minden tekintetben helyesen beszélt, úgy hogy a két fiú is megtanulta a nevelőnőtől, hogy ugyanolyan szépen és nyelvtanilag helyesen beszéljen – és a szavak és a mondatok sem folytak úgy össze a szájukban, mint a miénkben. Nem beszéltek úgy, mint az angol gyerekek, de elsajátították azt az akcentust, mely csak a New Yorkban élő divatos gazdagok körében dívik.

Nyáron a hat gyereket az észak connecticuti majorba költöztették a 71. utcai lakásból. A major nem volt különösebben elegáns hely – az apa a lehető legmesszebbre szerette volna kitolni azt az időt, amikor gyerekeinek az élet másik oldalával is meg kell majd ismerkedni. Bizonyos tekintetben kitűnt a New York-i társasági életet alkotó felsőbb tízezer tagjai közül, és fölötte állt annak a kornak is, mely az Aranykornak nevezett időszak sznob és általános elfogadott vulgáris módijához ragaszkodott, és igyekezett fiait is úgy nevelni, hogy tanuljanak meg az életre koncentrálni, sportoljanak, legyenek egészségesek és jól neveltek, és aztán minél sikeresebbek. Ő és a felesége, amennyire csak lehetett, igyekezett a fiúkon tartani a szemét mindaddig, amíg a két idősebbik fiú be nem fejezte iskoláit. Egy ilyen nagy házban azonban ezt nehéz megtenni – sokkal könnyebb egy sor kisebb vagy közepes méretű lakásban, mint amilyen például a miénk, ahol fiatalabb éveimet töltöttem – én sohasem voltam olyan messze anyámtól, hogy ne hallottam volna meg a hangját, ne érezzem jelenlétét, helyeslő vagy helytelenítő szavának súlyát.

Anson akkor érezte meg először felsőbbrendűségét, amikor felismerte azt a félig neheztelő tiszteletet, mely e connecticuti Mucsában körülvette. Játszótársainak a szülei mindig megkérdezték, hogy van a papa és a mama, és kisebb fajta izgalom fogta el őket, ha gyermekeiket meghívták Hunterékhez. Ezt ő természetesnek vette, és élete végéig táplált egy fajta türelmetlenséget, ha valamelyik társaságnak nem ő volt a központja – a pénzt, pozíciót, tekintélyt illetően. Utált az elsőbbségért harcolni – elvárta, hogy ezt társai önként megadják neki, s ha nem adták meg, visszahúzódott családja körébe. Neki a család is épp elég menedék volt, mert Keleten még dívott e tekintetben az a feudális világ, mely klánokat adott a társadalomnak. A sznob Nyugaton a pénz elválasztja az egyes családokat egymástól, s a leggazdagabbak a „kiválasztottak” lesznek.

Tizennyolc éves korában, amikor New Havenbe ment tanulni, már szép magas és erős testalkatú fiatalember volt, s arca majd kicsattant az egészségtől az iskolában folytatott helyes életmódnak köszönhetően. Sűrű sötétszőke haja nevetségesen nőtt a fején, és orra horgas volt egy kicsit – e két kisebb szépséghiba miatt nem volt igazán jóképű –, de volt benne valami kedves közvetlenség és magabiztos jókedv, s a felső tízezer bármelyik tagja, ha az utcán látta, rögtön tudta, hogy gazdag fiú, és a legjobb iskolába járt az államokban. Mindazonáltal felsőbbrendűsége miatt nem volt népszerű az egyetemen – függetlenségre vágyó természetét önzésnek hitték, és az a körülmény, hogy nem volt hajlandó kellő tisztelettel hasra esni a Yale hagyományai előtt, bántotta azokat, akik igen. Így jóval azelőtt, hogy diplomát szerzett volna, kezdte áthelyezni élete súlypontját New Yorkba.

New Yorkban úgy érezte magát, mint hal a vízben – volt saját háza „olyan személyzettel, amely ma már egyszerűen nincs” – ott volt a családja, melynek – mivel volt humora és képessége, hogy minden úgy menjen körülötte, mint a karikacsapás – hamarosan ő lett a központja. Aztán ott voltak még az egyetemi táncmulatságok az első bálozó lánykákkal, a sportklubok kifogástalan férfias világa, és az időnként vad mulatozások a tartózkodónak egyáltalán nem nevezhető szép kisasszonyokkal, akikről időnként New Havenben is beszélt a fáma, de gyakorlatilag mégsem voltak kaphatók. A jövőt illető vágyaiban nem volt semmi rendkívüli – még annak a dicséretre méltó szándéknak a lehetősége is fennállt, hogy egyszer még megnősül. Ám mégis különböztek a fiatalemberek többségének vágyaitól, méghozzá abban, hogy sohasem ködösített, és nem volt benne az, amit hol idealizmusnak, hol pedig illúziónak szokás nevezni. Anson fenntartások nélkül elfogadta a nagy pénz és a nagy szertelenségek, a válások és a kicsapongások, a sznobság és a privilégiumok világát. A legtöbb ember élete kompromisszumokkal ér véget – az ő élete viszont kompromisszumokkal kezdődött.

Legelőször 1917 nyarának végén találkoztam vele, amikor épp, hogy végzett a Yale-en, és akárcsak mindnyájunkban, benne is erősen lobogott a harci vágy, mely az akkor szervezett háborús hisztériának volt az eredménye. Így a tengerészrepülők kék és zöld uniformisában jelent meg Pensacolában, ahol a szálloda zenekara a Sajnálom, édes-t játszotta, s mi, fiatal tisztek, a lányokkal táncoltunk. Mindenki azonnal megkedvelte, bár leginkább csak a duhajokkal tartott, és pilótának sem volt a legjobb, de mégis mindenki, még az oktatók is, tisztelték. Gyakran előfordult, hogy sokáig beszélgetett velük magabiztos kedves modorában – s ezzel sikerült kimentenie magát, de még inkább valamelyik tiszttársát egy-egy súlyosabb fenyítéstől. Kedélyes volt és könnyelmű, szeretett múlatni, és ezért valamennyien elképedtünk, amikor se szó se beszéd beleszeretett egy konzervatív nézeteket valló, minden tekintetben rendes lányba.

A lányt úgy hívták, hogy Paula Legendre. Egy sötétbarna hajú, nagy szemű, komoly tekintetű déli szépség volt valahonnan Kaliforniából. Családjának volt egy téli rezidenciája a külvárosban, és a lány kimérten tartózkodó modora ellenére is roppant népszerű volt társasági körökben; sok olyan férfitípus létezik, akinek önzése nem tűri, ha egy nőnek humora is van. Anson egyik típushoz sem tartozott, s ezért nem tudta megérteni, miért vonzza annyira éles eszű és meglehetősen cinikus énjét a lány „őszintesége” – mert legjellemzőbb tulajdonságát csak így tudta nevezni. Summa summarum, egymásba szerettek – méghozzá úgy, hogy Anson fogadta el Paula feltételeit, és nem fordítva. Mert nem ment el többé társaival a De Soto bárba, hogy hajnalig vedeljen, és mindig, amikor együtt látták őket, hosszú, komoly beszélgetéseket folytattak egymással, s ez valószínűleg hetekig is eltartott. Jóval később Anson elmondta, hogy abban, amiről Paulával szoktak beszélgetni, nem volt semmi rendkívüli, mert mindketten csak éretlen, sőt értelmetlen frázisokat mondtak egymásnak – s az ezekben rejlő mély érzelmi töltet nem a szavakban rejlett, hanem abban, hogy mindent halálosan komolyan gondoltak. Tiszta hipnózis volt az egész. Egy-egy ilyen beszélgetés sokszor megszakadt, hogy helyet adjon annak az erőtlenül nőies humornak, mely nem volt más, mint egy kis enyhe tréfálkozással vegyített enyelgés. Ha egyedül maradtak, akkor ismét kezdődtek ezek az értelmesnek nem igen mondható beszélgetések, ünnepélyesen, csendesen, duruzsoló hangon, úgy hangszerelve, hogy meggyőzzék egymást: azonosan hullámhosszon vannak. Hamarosan haragudni kezdtek, ha valaki belekontárkodott párbeszédeikbe, és/vagy nem vette komolyan az élet árnyoldalait, illetve, ha a kor megszokott enyhe cinizmusával szólt olyasmiről, ami nekik viszont fontosnak tűnt. Csak akkor voltak igazán boldogok, ha mély értelmű komoly társalgást folytathattak egymással, mert az ilyesmi úgy hevítette őket, mint valami láng a közelben. De végül mégis beütött a krach, melyet aligha bántak – kapcsolatukban megjelent a szenvedély.

Érdekes módon Anson is éppúgy el tudott merülni egy-egy párbeszédben, mint Paula, és hatni is épp oly mélyen hatott rá minden, ám ugyanakkor tisztában volt azzal, hogy ami őt illeti, úgy ő nem igazán őszinte, miközben a lányból teljesen hiányzott minden ahhoz, hogy köntörfalazni tudjon. Mindig közvetlen és egyenes volt. Anson eleinte még meg is vetette valahogy ezt a naiv érzelmi egyszerűséget, de a növekvő szenvedéllyel a lány odaadása annyira elmélyült és kivirágzott, hogy már nem tudta többé ezt nem értékelni. Úgy érezte, hogy ha be tud lépni Paula meleg és biztonságos világába, akkor megtalálja a boldogságot. A párbeszédekkel töltött hosszú idő alatt alaposan megismerték és elfogadták egymást, és gátlásaikat is levetették. Anson például megtanított egy s mást Paulának, amit néhány szeleburdibb nőszemélytől tanult, s a lány azonnal és szent készséggel reagált. Egy esti táncmulatság után elhatározták, hogy összeházasodnak, s a fiú írt is egy hosszú levelet a lányról az anyjának. Másnap Paula közölte Ansonnal, hogy nem szegény: majd egy millió dollár saját pénze van.

III.

Ez olyan volt, mintha azt mondták volna egymásnak, hogy „egyikünknek sincs semmije, de nem baj: együtt leszünk szegények” – de hogy e helyett gazdagok lesznek, az sem volt baj. Kialakult köztük egy szoros bensőséges kapcsolat, mely egyféle kalandvágyhoz volt hasonló. Ám amikor Anson áprilisban szabadságra ment, s Paula és édesanyja elkísérték őt Keletre, a fiú családjának pozíciója New Yorkban és nagyvonalú életvitelük mély benyomást gyakorolt rá. Amikor először volt azokban a szobákban, ahol Anson még kisfiúként játszott, a lányt eltöltötte az a kellemes érzés, hogy biztonságban van és vigyázni fognak rá. A fényképek a falon: Anson kis fekete sapkában, amikor az első osztályba indul, Anson lovon ülve egy titokzatos és felejthetetlen nyáron első szerelmével, Anson esküvőn a násznaggyal a koszorús lányok körében; mindezek a képek féltékennyé tették Anson múltjának arra a részére, melyet nem osztott meg vele. Anson személyisége erőt és tekintélyt sugárzott azzal, hogy ilyen értékes kincsek tulajdonosa volt, és ennek nyomán a lányban önkéntelenül felmerült az a gondolat, hogy jó lenne azonnal férjhez menni és törvényes feleségeként térni vissza Pensacolába.

De arról szó sem volt, hogy most rögtön összeházasodjanak – még az eljegyzésüknek is titokban kellett maradnia a háború végéig. Amikor Paula rádöbbent arra, hogy Anson már csak két napig van szabadságon, növekvő elégedetlensége abban jutott kifejezésre, hogy rá akarta venni Ansont, hogy még távozása előtt akarja megkérni a kezét és vegye feleségül. Épp egy külvárosi étterembe készültek vacsorázni, amikor Paula elhatározta, hogy dűlőre viszi a dolgot.

Volt Paulának egy unokatestvére, aki velük együtt jött New Yorkba és velük is lakott a Ritzben. Egy komoly, megkeseredett lány volt az illető, aki szerette ugyan Paulát, de irigyelte tőle a gazdag vőlegényt. Miközben Paula öltözködött, az unokatestvér, aki nem volt hivatalos a vacsorára, a lakosztály társalgójában tartózkodott, amikor megjött Anson.

Ansonnak a barátaival volt találkája korábban, s egy óra hosszáig elég sok mindent összeivott velük. Ám még időben távozott a Klubból, s azonnal a Ritzbe vitette magát anyja sofőrjével. Anson, akit egyébként nem egykönnyen vett le lábáról az ital, a központi fűtéses meleg társalgóban azonban érezte, hogy hirtelen a fejébe száll. Tisztában volt ezzel, de nem érdekelte különösebben: nevetett azon, hogy becsípett.

Paula unokanővére huszonöt éve ellenére végtelenül naiv és tapasztalatlan teremtés volt, és először észre sem vette, hogy valami nincs rendben a fiúval. Nem ismerte Ansont, most látta először, és elképedt ugyan, amikor a fiú motyogott valamit az orra alatt, és majdnem lefordult a székről, de amíg Paula meg nem jelent, nem tudta, hogy az, amit az előbb a tisztítóból kikerült egyenruha szagának vélt, a whisky szaga. De Paula azonnal megértett mindent, és fogalma sem volt arról, hogy mit tegyen. Csak azt tudta, hogy Ansonnak nem szabad ilyen állapotban az anyja szeme elé kerülni; s Paula tekintetéből az unokanővér is mindent megértett.

Amikor Paula és Anson beült a limuzinba, mely a szálló bejáratánál várt rájuk, két fiatal férfit is találtak benne. Mindkettő mélyen aludt. Anson haverjai voltak, akikkel a Klubban ivott, s ők is a vacsorára voltak hivatalosak. Egészen megfeledkezett róluk. Útban Hempstead felé a két fiú felébredt, és danolászni kezdett. Némelyik dalocska igencsak frivol volt, s bár Paula igyekezett megbékélni azzal a ténnyel, hogy Ansonnak nem szoktak különösebben nyelvi gátlásai lenni, de most azért összeszorította a száját: szégyellte magát és utálkozott.

Ugyanakkor a szállóban maradt unokanővér zavartan és izgatottan, egy kissé morfondírozva, Mrs. Legendre hálószobájába ment, és ezt kérdezte: „Hát nem egy fura alak?”

– Kicsoda?

– Hogy kicsoda? Az a Mr. Hunter. Nekem nagyon furának tűnt.

Mrs. Legendre gyanakodva méregette.

– Miért fura?

– Hogy miért? Nekem az mondta, hogy francia. Nem tudtam, hogy francia.

– Butaság! Biztosan félreértetted – mosolygott Mrs. Legendre. – Csak viccelt.

Az unokanővér határozottan rázta a fejét.

– Nem, nem. Azt mondta, Franciaországban nevelkedett. Azt mondta nem tud angolul, és ezért nem tud beszélni velem. És nem is tudott!

Mrs. Legendre idegesen elfordította a fejét, de az unokanővér elgondolkodva még hozzátette:

– Biztosan azért, mert be volt rúgva – mondta, s kiment a szobából.

S ez csakugyan így történt. Anson, amikor érezte, hogy berekedt, és nehezen forog a nyelve, a szokásos ravasz trükkjéhez folyamodott, kijelentvén, hogy nem beszél angolul. Évekkel később is el- elmondogatta ezt a történetecskét a visszaemlékezés által kiváltott harsány kacaj kíséretében.

A következő egy órában Mrs. Legendre ötször is próbálta elérni Hempsteadet telefonon, s amikor végre sikerült, jó tíz percet kellett még várni, amíg Paula hangját meghallotta.

– Jo unokanővéred azt állítja, hogy Anson részeg volt.

– Ugyan, mama, dehogy…

– De igen. Jo unokanővéred azt mondja, hogy részeg volt. Azt mondta neki, hogy francia. És leesett a székről, és úgy viselkedett, mint aki alig állt a lábán. Nem akarom, hogy vele gyere haza.

– Mama, nincs semmi baj! Kérlek, ne izgulj…

– De igenis izgulok. Szerintem ez borzalom. Ígérd meg, hogy nem vele jössz haza.

– Majd vigyázok magamra, mama, és…

– Nem akarom, hogy vele gyere haza.

– Jól van, mama. Szia.

– De így legyen. Kérj meg valaki mást, hogy hozzon haza.

Paula lassan eltartotta fülétől a kagylót, és visszaakasztotta. Arca kipirult a tehetetlen haragtól. Anson fent aludt az egyik hálószobában, miközben az esti rendezvény lassan a végéhez közeledett.

Az egy órás autózás alatt Hempsteadbe Anson kijózanodott – érkezésekor csak épp hogy spicces volt kissé –, és Paula remélte, hogy az est mégsem lesz egészen elrontva. De a vacsora előtt elővigyázatlanul felhajtott két koktél betette az ajtót. Anson hangosan szónokolt, és vagy egy negyedóráig meglehetősen agresszíven támadta az egész társaságot úgy általában, de aztán csendesen lecsúszott székéről az asztal alá. Olyan volt az egész, mint egy régi filmvígjáték – csak a filmvígjátékoktól eltérően ez egyáltalán nem volt vicces. A jelenlévő fiatal hölgyek közül senki sem tett említést a történtekről – mindenki úgy vélte, jobb, ha hallgat. A bácsikája és még két másik úriember aztán feltámogatta Ansont a hálószobába. Paulát rögtön ezután hívta az anyja.

Egy órával később nyomorultul ébredt, és ködhályogos szemével nem ismerte fel azonnal az ajtónál álló Robert bácsit.

– Na, jobban vagy?

– Mi?

– Hogy érzed magad, cimbora?

– Pocsékul – mondta Anson.

– Beadok neked egy kis nyugtatót ásványvízzel. Megiszod, s alszol egyet. Az jót fog tenni.

Anson nagy nehezen letette lábát az ágyról, és felállt.

– Jól vagyok – mondta tompán.

– Ne szívd mellre.

– Aszem, egy pohárka brandy re-rendbe hozna.

– Na, azt már nem.

– De igen. Az most az egyetlen, ami… Nagy zűrt kavartam odalent?

– Mindenki tudja, hogy egy kicsit beittál – mondta a bácsi helytelenítően. – De semmi vész! Shuyler barátod még eljönni sem tudott. Úgy összeesett Linksnél, mint a colstok.

Bár Anson senkinek a véleményével sem törődött, csak a Pauláéval, mindazonáltal megpróbálta még az est végét valahogy megmenteni. Vett egy hideg zuhanyt, de mire lement a földszintre, már alig volt vendég. Amint Paula meglátta, azonnal szedelőzködni kezdett.

A limuzinban elkezdődött a régi komoly dialógus. Tudta, mondta Paula, hogy Anson időnként iszik, de ilyesmire nem számított – úgy látszik, mégsem illenek össze. Elképzeléseik az életről annyira különbözőek, és a többi, és a többi. Amikor befejezte, Anson válaszolt. Nagyon józanul beszélt. Erre Paula azt felelte, hogy még jól átgondolja. Ma este még nem tud dönteni, és nem is haragszik, csak rettenetesen bántja a dolog. Azt sem engedi meg, hogy felkísérje a szobájába, de mielőtt kiszállt volna az autóból, adott még Ansonnak egy boldogtalan puszit az arcára.

Másnap délután Mrs. Legendre és Anson közt hosszú eszmecsere zajlott, miközben Paula csendben ült és hallgatott. Egyetértettek abban, hogy Paulának egy bizonyos ideig alaposan át kell gondolnia, hogy mi és hogyan történt, és aztán, ha anya és lánya úgy találja, akkor lemennek Ansonnal Pensacolába. Ami Ansont illeti, úgy ő őszintén, és méltósággal bocsánatot kért – de ennyi volt az egész; bár minden ütőkártya a kezében volt, Mrs. Legendre-nek mégsem sikerült előnyét kihasználni. Anson nem ígért semmit, nem volt alázatos, csak mondott néhány elcsépelt frázist az életről, ami a végén az ő erkölcsi felsőbbrendűségét bizonyította. Amikor három héttel később visszamentek Délre, akkor sem Anson, aki elégedett volt a dolgok ilyetén állásával, sem pedig Paula, aki megkönnyebbült, hogy ismét összejöttek, nem sejtették, hogy a legfontosabb lelki mozzanata összetartozásuknak már egyszer s mindenkorra a múlté.

IV.

Anson uralta és vonzotta Paulát, de ugyanakkor aggasztotta is. Zavarta, hogy miközben mindig határozottan tudja, mi a jó és helyes, de él, hal az élvezetekért, kedves és figyelmes, de néha durván cinikus, s ezekkel a szélsőséges tulajdonságokkal a lány nemes lelke sehogy sem tudott megbékélni – most már úgy kezdte látni szerelmét, mint akiben két különböző személyiség él egymás mellett: egy angyal és egy ördög. Ha egyedül volt vele, vagy hivatalos fogadásokon, vagy közvetlen beosztottjai körében, akkor rendkívül büszke volt erős és vonzó egyéniségére, ragyogó, egyféle atyai gondoskodást is tanúsító eszére. Más társaságban viszont elfogta a nyugtalanság, amikor ez a korábbi, s egyébként mindent felülmúló ragyogó elme és egyéniség a másik arcát mutatta. Ez az arc durva volt és cinikus, mindent megvetett az élvezeteken kívül. Emiatt Paula időnként el is fordult tőle lelkileg, és még az is előfordult, hogy valamelyik régi udvarlójának a szárnyai alá menekült, de hiába – miután már négy hónapig tapasztalva Anson sodró életerejét, minden más férfi színtelennek és unalmasnak tűnt neki.

Júliusban külföldre rendelték, s az egymás iránti gyöngédségük és vágyakozásuk a tetőfokára hágott. Paula még azon is elgondolkodott, hogy az elutazás előtt az utolsó pillanatban nem lenne-e jó házasságot kötni – és csak azért döntött ellene, mert Anson leheletét állandóan koktélillat lengte körül. De amikor eljött a búcsú ideje, belebetegedett a bánatba. Az elválás után Paula végtelenül hosszú leveleket írogatott arról, hogy milyen kár, hogy oly sokáig vártak: elvesztegették szerelmük legértékesebb napjait. Augusztusban Anson repülőgépét lelőtték az Északi-tenger felett. Egy torpedóromboló talált rá, miután egy egész éjszakát töltött a hideg vízben. Tüdőgyulladást kapott, kórházba került; a fegyverszünet is ott érte. Meggyógyult és hazaküldték.

Aztán amikor már minden lehetőség megnyílt előttük, nem volt sem anyagi, sem semmilyen más akadály, akkor a két különböző karakter váratlan ütköződése emelt közéjük gátat. Kiszárította csókjaikat és könnyeiket, indulatossá tette szavaikat, s annyira megváltoztatta a két szív bensőséges párbeszédének értelmét, hogy már csak levélben tudtak egymással úgy érintkezni, mint régen, vagy akkor, ha nem voltak egyedül. Egy nap egy társasági rovat munkatársa két óra hosszat várakozott Hunteréknél, hogy valaki megerősítse az eljegyzésükről szóló híreket. Anson tagadta; mindazonáltal a reggeli újság főoldalon számolt be arról, hogy „állandóan együtt látják őket Southamptonban, Hot Springsben, és Tuxedo Parkban”. De a komoly párbeszédekből elhúzódó viták lettek, s az egész nagy szerelemnek majdnem vége lett. Anson felháborító módon többször is berúgott, s nem jelent meg a megbeszélt találkán, amire Paula azzal válaszolt, hogy jó viselkedést követelt tőle, mert különben… Kétségbeesése viszont hiábavaló volt Anson büszkeségével és konokságával szemben: az eljegyzést felbontották.

„Kedvesem”, írták egymásnak aztán, „Kedvesem, Édesem, Egyetlen szerelmem, amikor felébredek az éj közepén, és rádöbbenek, hogy ennek nem kellett volna így történnie, úgy érzem, hogy meg akarok halni. Nem tudok nélküled élni. Talán, ha most nyáron megint találkozunk, megbeszélhetjük a dolgot, és másként látunk majd mindent – annyira hevesek és szomorúak voltunk azon a napon, mert tudom, hogy nélküled az élet nem élet. Másokat említsz. Nem tudod, hogy számomra nincsenek mások, csak te, te és te…”

De amint Paula ide s oda utazgatott Keleten, időnként megemlítette vidám szórakozásait is, hogy felkeltse Anson kíváncsiságát. De Anson túl okos volt ahhoz, hogy kíváncsi legyen. Ha Paula egy férfi nevét említette levelében, akkor csak még erősebben érezte, hogy Paula az övé, s egy kis megvetést is érzett iránta – nem tudja, hogy ő mindig fölötte állt az ilyesmiknek? Ám azért remélte, hogy egyszer még mégis összeházasodnak.

Közben fejest ugrott a háború utáni New York forgatagába és élvezeteibe, bróker irodákat látogatott, tagja lett vagy egy fél tucat klubnak, éjfélig bálozott, s egyszerre három világban is forgolódott – a sajátjában, a fiatal Yale-i végzősökében, és a félvilági életnek abban a szegmentumában, melynek egyik vége a Broadway-jen található. Ám arról sem feledkezett meg, hogy naponta változatlanul nyolc órát a kemény és kitartó munkának szenteljen a Wall Streeten, ahol befolyásos családi kapcsolatainak, éles eszének és erős egészséges fizikumának köszönhetően azonnal előretört. Valóban jó feje volt, melyben bizonyos részek jól el voltak különítve; néha úgy jelent meg frissen az irodájában, hogy még egy órát sem aludt a tivornya után, de az ilyen esetek ritkán fordultak elő. 1920-ban a jövedelme, mely a fizetéséből és a jutalékokból állt, meghaladta a tizenkétezer dollárt.

Amint a Yale tradíciói egyre inkább elhalványultak, Anson mind népszerűbb lett társai körében, sokkal népszerűbb, mint az egyetemen. Volt egy szép nagy háza, és befolyása révén be tudta mutatnia a fiatalokat az előkelőbb körökben is. Mi több, ő már biztos révbe jutott, míg az említett fiatalok többsége még veszélyes vizeken evezett. Sokan kezdték a kegyeit keresni, ha szórakozni vagy előbbre jutni vágytak, ő pedig örült, ha segíthetett és elrendezhette dolgaikat.

Paula most már nem emlegetett férfiakat a leveleiben, de megjelent bennük a gyöngédségnek egy olyan jele, mely nem volt ott azelőtt. Csiripelték a verebek, hogy volt Paulának „egy komoly udvarlója” Bostonból, Lowell Thayer, gazdag és közismert személyiség, s bár biztos volt benne, hogy a lány még mindig őt szereti, de nyugtalanság fogta el arra a gondolatra, hogy egyszer csak végleg elveszíti. Öt hónap alatt Paula csak egy rövidke napig tartózkodott New Yorkban, s amint mind újabb és újabb híreket kapott felőle, annál inkább szerette volna már látni. Februárban szabadságot vett ki, és Floridába utazott.

Palm Beach fenséges méltósággal terült el az Atlanti óceán parttalan türkiz kékje és a csillogó, villogó zafírkék Lake Worth között, ahol lehorgonyozva állt és ringott a vízen a házi erődöknek is beillő jachtok sokasága. A Hullámtörő és a Királyi Pálma nevezetű szállók hatalmas épülettömbje két púpként tört magasra a világos homokos strand felett, és körülöttük helyezkedtek el, mint szőlőfürtök, a floridai báltermek, Bradley játékkaszinója, és vagy egy tucat női ruha- és kalapszalon olyan árakkal, melyek legalább háromszorosai voltak a New York-iaknak. A Hullámtörő rácsos teraszán vagy kétszáz nő lépett jobbra, majd balra, pörgött, forgott, és siklott a parkettán, bemutatva az akkoriban oly divatos tornagyakorlatok egyikét, melyet úgy ismert a világ, mint double-shuffle, azaz páros sasszé. Eközben kétszáz karcsú csuklón csilingelt kétezer karkötő a zene ütemére.

Sötétedés után a Zöldellő Völgy nevű klubban Paula, Lowell Thayer, Anson és egy véletlen negyedik vadonatúj kártyákkal keményen verték a blattot. Ansonnak úgy tűnt, hogy Paula kedves komoly arcocskája sápadt és fáradt – végül is négy vagy öt évvel ezelőtt kezdett társasági életet élni. Ők meg három éve ismerik egymást.

– Két kőr.

– Egy cigit? … Ó, elnézést. Passz.

– Én is passz.

– Vállalom. Hat kőr.

Vagy egy tucat bridzsasztal volt a szobában, ahol már vágni lehetett a füstöt. Anson szeme találkozott Paulájéval, és akkor sem vette le róla, amikor Thayer már őket figyelte gyanakodva…

„Washington téri virág – énekelték a fiatalok a sarokban levő asztaloknál.

Csak te kellesz, drágám, és nem a világ…”

– Mi az adu? – kérdezte Anson hanyagul.

A füst már olyan sűrű volt, mint a tejföl, és valaki kinyitotta az ajtót: a friss levegő úgy zúdult befelé, mint valami selymes anyag. Elegáns ficsúrok figyelő szemekkel az asztalok felett keresték Mr. Conan Doyle-t az előkelő angolok közt a hallban.

– Első ütésért adu nélküli játékban…

– Első ütésért…

– Első…

A lejátszás végén Paula hirtelen felállt, és halkan, de izgatottan mondott valamit Ansonnak. Anélkül, hogy egy pillantást is vetettek volna Lowell Thayerre, elhagyták a termet, lementek egy hosszú kőlépcsőn – s aztán egy perc múlva már kéz a kézben andalogtak a holdfényes tengerparton.

– Drágám, mindenem…

Egy fa árnyékában átölelték egymást, kétségbeesetten, szenvedélyesen… Aztán Paula elhúzódott kissé, hogy azt hallja tőle, amit hallani akart – érezte, ahogy formálódnak a szavak, amikor megint megcsókolták egymást… Ismét kibontakozott az öleléséből, hogy tisztán hallja, mit mond, de amikor Anson még szorosabban átölelte, rájött, hogy nem mondott semmit – csak annyit, hogy „drágám, édesem!”, azon a mély, szomorú suttogó baritonján, amitől mindig elsírta magát. Alázatosan, engedelmesen átadta magát a fiú érzelmeinek, potyogtak a könnyek a szeméből, miközben a szíve kétségbeesetten kiabált: „Kérj meg – ó, Anson, drágám, kérj meg!”

– Paula, ó, Paula! Életem, boldogságom!

A szavak úgy vágtak a szívébe, mint valami durva kezek, s Anson, érezvén, hogy Paula testét elfogja a remegés, tudta, hogy az ömlengésekből elég. De mondani nem tudott semmit, és miért is kellene; csak azért, hogy odakötözze sorsát, vagy mindkettőjükét, valamilyen értelmetlen élettani talányhoz. Csakugyan, miért is kellene, amikor így karjaiban tarthatja őt, addig, amíg csak akarja, még egy évig – vagy talán örökre? Ő mindkettőjük sorsát a szívén viseli, a Pauláét jobban, mint a sajátját. Egy pillanatig, amikor Paula hirtelen azt mondta, hogy most már vissza kell menni a szállodába, Anson hezitált, s először gondolta azt, hogy „most vagy soha”, de aztán, hogy „nem, inkább várjunk – ő úgy is az enyém…”

Egyáltalán nem gondolt arra, hogy Paulát is megviselhette ez a három évig tartó idegfeszültség, és hogy ezen az estén döntötte el, hogy végleg leszámol érzelmeivel.

Másnap visszament New Yorkba, miközben egész lényét eltöltötte egy érthetetlen elégedetlenség. Késő áprilisban, minden előzetes figyelmeztetés nélkül táviratot kapott Bar Harborból, melyben Paula közölte, hogy férjhez megy Lowell Thayerhez. Az esküvőre haladéktalanul sor kerül, írta Paula, Bostonban. Az, amiről Anson azt hitte, sohasem történhet meg, végül is megtörtént.

Aznap kora reggel Anson megivott egy fél üveg whiskyt, aztán az irodájába ment, és megállás nélkül dolgozott – félt leállni, mert nem tudta mi lesz, ha megteszi. Este szokásához híven kiment a városba, de senkinek sem szólt a táviratról; mindenkihez kedves volt, vidám, és figyelmes. De volt valami, ami ellen nem tudott semmit sem tenni – három napig, bárhol és bármikor, hirtelen tenyerébe temette arcát, és zokogni kezdett, mint egy kisgyerek.

V.

1922-ben Anson egyik fiatalabb cégtársával külföldre ment, hogy megvizsgáljon bizonyos londoni befektetéseket, és ez után az utazás után, szólt a megállapodás, a cég társtulajdonosa lesz. Huszonhét éves korára kissé testesebb lett, de nem volt kövér, a modora alapján viszont mindenki idősebbnek mondta volna. Mindenki kedvelte, öreg és fiatal, mindenki bízott benne, s az anyák szíve is megnyugodhatott, ha valamelyik lányuk az ő gondjaira lett bízva, mert az volt a szokása, hogy ha elment valamelyik házba, azonnal az idősebb és a konzervatívabb nézetű családtagok társaságát kereste. „Ön és én – látszott mondani – komoly emberek vagyunk, és jól tudjuk, mi illik, és mi nem.”

Ösztönszerűen meglátott, de elnézően kezelt minden férfiúi és női gyengeséget, s mint egy pap, csak az illendőséggel törődött. Jellemző módon minden vasárnap délelőtt egy divatos vasárnapi iskolában is tanított – még akkor is, ha csak egy hideg zuhanyra meg egy fekete öltönyre volt szüksége ahhoz, hogy ne látszódjék meg rajta, hogy az előző este jól kirúgott a hámból.

Apja halála után gyakorlatilag ő lett a családfő, s tulajdonképpen a kisebb testvéreinek a sorsát is ő intézte. Bizonyos bonyodalmak miatt az apja vagyoni helyzetével kapcsolatos ügyeket Robert bácsi kezelte, aki szeretett lovakra fogadni, jó természettel volt megáldva, de ahhoz a keményen iszogató fajtához tartozott, melynek fő tartózkodási helye a lóversenypálya.

Robert bácsi és felesége, Edna, korábban jó barátai voltak Ansonnak, s az előbbi igencsak csalódásának adott hangot, amikor unokaöccsének a felsőbbrendűsége kizárta a lóversenyt az életéből. Beajánlotta egy városi klubba is, ahová a legnehezebb volt bejutni az egész Amerikában – csak olyanok lehettek a tagjai, akiknek a családja „segített felépíteni New Yorkot” (más szóval már 1880 előtt is gazdagok voltak) – s amikor Anson beválasztása után elhanyagolta ezt a klubot a Yale Klub miatt, Robert bácsi jól megmosta a fejét. De amikor ezen kívül Anson nem volt hajlandó belépni Robert Hunter saját konzervatív, kissé elhanyagolt közvetítő irodájába, egészen elhidegültek egymástól. A bácsi, mint egy elemi iskolai tanár, aki már mindent megtanított, amit tudott, kisétált Anson életéből.

Ansonnak nagyon sok barátja volt az életben – s alig akadt olyan, akinek ne tett volna valamilyen szívességet, mint ahogy olyan se nagyon akadt, akit ne hozott volna zavarba durva viselkedésével és beszédével, vagy azzal a rossz szokásával, hogy akkor rúgott be, amikor és ahol akart. Bosszantotta, ha valaki más tette ugyanezt – de saját hibáival szemben elnéző volt, s mindig tréfával ütötte el a dolgot. Fura dolgok is megestek vele, s ezeket hangosan hahotázva mesélte.

Azon a tavaszon New Yorkban dolgoztam, és gyakran ebédeltem vele a Yale Klubban, ahová az én egyetememnek a diákjai is eljártak, amíg a sajátunk fel nem épült. Olvastam az újságban arról, hogy Paula férjhez ment, s egy délután, amikor felőle érdeklődtem, valami arra késztette, hogy elmondja az egész történetet. Ez után gyakran meghívott otthonába, vagy megkért, hogy vacsorázzak vele, s úgy bánt velem, mintha valami különleges kapcsolat létezett volna közöttünk, mintha bizalmával együtt megosztotta volna velem a lelkét s szívét marcangoló emlékeinek egy részét is.

Rá kellett jönnöm, hogy a lányokkal szemben nemcsak úgy tudott viselkedni, mint egy gardedám. Ez attól függött, milyen volt a lány – ha voltak nagyobb engedékenységre utaló jelek, akkor jobb, ha ő maga is vigyáz magára, még vele is.

– Az élet arra tanított – magyarázgatta időnként –, hogy cinikus legyek.

Az élet neki Paula volt. Néha, különösen, ha egy kicsit többet ivott a kelleténél, másképpen jártak a kerekei, és ilyenkor úgy vélte, hogy a lány kegyetlenül átverte.

Ez a „cinizmus”, vagy inkább az, hogy úgy vélte, hogy a könnyűvérű nőcskékre fölösleges az időt pazarolni, hozta létre és alakította a Dolly Kargerrel való viszonyát is. Nem ez volt az egyetlen afférja azokban az években, de ez volt az, mely mélyebben érintette, és a leginkább kihatott az élettel szembeni magatartására is.

Dolly egy híres hírhedt újságírónak volt a lánya, akinek – mármint az újságírónak – sikerült a felső tízezerbe benősülnie. Maga Dolly a nemes kisasszonyok iskoláiban nőtt fel, gyakran megfordult a Plaza Szálló elegáns estélyein és sok más divatos összejövetelen. És csak a Hunterékhez hasonló régi gazdag családok valamelyike tehette volna fel neki jogosan a kérdést, hogy „hová tartozik”, mert fényképe gyakran szerepelt a lapokban, és több irigylésre méltó figyelemben részesült, mint sok olyan lány, aki kétségtelenül „tartozott” valahová. Sötétbarna szép fényes haja volt, kárminpíros ajka, és friss rózsaszínű arcbőre, melyet első bálozó korában világosszürke púderrel próbált sápadttá tenni, mert akkor az volt a divat: a viktoriánus szürke. Jól szabott sötét kosztümöt szokott hordani, két kezét mindig a zsebében tartotta, miközben arcán tréfás komolysággal kissé előredőlt. Nagyon jól táncolt; táncolni, no meg udvaroltatni szeretett a legjobban a világon. Tíz éves kora óta állandóan szerelmes volt, és általában olyan fiúkba, akik nem viszonozták érzelmeit. Azokat pedig, akik viszonozták – és ilyenek is rengetegen voltak –, már az első randevú után otthagyta, de akikkel nem tudott azonnal zöldágra vergődni, azoknak mindig hagyott a szívében egy kis helyet. Mert ki tudja? Hátha még nem mondták ki a végső szót! Ez a manőver néha bejött, de legtöbbször nem.

Ennek az elérhetetlen dolgok után vágyakozó cigánylánynak sose jutott eszébe, hogy van valami hasonlóság azok közt a fiúk közt, akik nem szerették – mindegyikükben élt az a keresetlen ösztön, melynek révén azonnal felfigyeltek gyengéire, nem érzelmi gyengéire, hanem azokra, melyekkel irányítani lehet. Anson ezt már legelső találkozásukkor észrevette, alig egy hónappal az után, hogy Paula férjhez ment. Akkoriban sokat ivott, s megjátszotta, hogy kezd szerelmes lenni a lányba. Rögtön ez után ejtette és elfelejtette – és ezzel azonnal ő lett a lány vágyainak a mindene.

Mint ahogy sok lány akkoriban, Dolly is féktelenül és határtalanul szabados volt. Annak a háború után kezdődött mozgalomnak, melyet nem is a legfiatalabb nemzedék indított a konvenciók elutasítására és a divatjamúlt szokások diszkreditálására, ez a viselkedési forma csak az egyik oldala volt – Dolly idősebb és még szabadosabb is volt ezen a téren, mint fiatalabb kortársai, és Ansonban azt a két szélsőséges elemet látta meg nagyon jól, melyet mindig egy érzelmileg gyámoltalan nő szokott keresni. Ez pedig a szeszélyeknek való gátlástalan engedékenység azzal a konok erővel együtt, melyre támaszkodni is tudott. Anson jellemében sikerült Dollynak megtalálnia a féktelen élvezetekre vágyó szibaritát és a kőkemény sziklát, s e kettő tökéletesen megfelelt élveteg természetének.

Tudta, hogy nem lesz könnyű dolga, de hogy miért, azt nem – gondolta ugyan, hogy Anson és szülei jobb partira vágynak, de arra is rájött, hogy van egy előnye vele szemben, mégpedig az, hogy a fiú nem veti meg az italt.

Először csak nagyobb ifjúsági bálokon találkozgattak, de ahogy nőtt bennük a szenvedély, mind gyakrabban jöttek össze. A többi anyához hasonlóan Mrs. Karger úgy vélte, hogy Ansonban tökéletesen meg lehet bízni, és elengedte vele a lányát távoli külvárosi klubokba és múlatókba is, anélkül, hogy különösebben kérdezősködött volna arról, hogy mit is csinálnak ott, vagy magyarázatot várt volna, ha későn jöttek meg valahonnan. Eleinte az ilyen magyarázatok még igazak is lehettek volna, de később Dolly már nem akarta a fiút csak az ujja köré csavarni, mert elárasztották az érzelmei. A taxik és az autók hátsó ülésein kapott és adott csókok már nem elégítették ki őket. S akkor furcsa dolog történt.

Egy időre kiléptek a saját világukból, és beléptek egy másikba, ahol Anson alkoholizmusa és Dolly szabadossága nem volt annyira szem előtt és beszédtéma. Ez a világ meglehetősen tarka egy világ volt, és több különböző összetevő eleme volt – Ansonnak néhány öreg cimborája az egyetemről és e cimborák feleségei, két vagy három fiatal bróker és részvényárus, egy maroknyi független fiatalember friss diplomával és állástalanul, de volt pénzük és kedvük a kicsapongáshoz. Ez a világ nem volt sem nagy, sem tág, de olyan szabadságot biztosított Ansonnak és Dollynak, mely másutt nem létezett. Mi több, ez a világ kettőjük körül forgott és megengedte Dollynak a finom leereszkedés örömét is. Olyan öröm volt ez, melyet Anson, akinek egész élete gyermekkori önbizalmától kezdve nem volt más, mint leereszkedés, nem tudott Dollyval megosztani.

Anson nem volt szerelmes a lányba, és a hosszú lázas téli románc alatt ezt gyakran meg is mondta neki. Tavasszal már nagyon fáradt volt – új életet akart kezdeni valahogy másképp – s mi több, belátta, hogy vagy szakítania kell a lánnyal most, vagy pedig határozottan felelnie kell majd azért, hogy elcsábította. Dolly családjának jóindulata meggyorsította elhatározását – egy este, amikor Mr. Krager diszkréten bekopogott a könyvtár ajtaján, hogy bejelentse, hagyott egy üveg jó öreg brandyt az ebédlőben, Anson úgy érezte, kelepcébe került. Úgy hogy még aznap este írt Dollynak egy levelet, melyben elmondta, hogy szabadságra megy, és tekintettel az összes körülményekre jobb, ha többet nem találkoznak.

Június volt. Anson családja lezárta városi rezidenciáját, és külvárosi házába költözött, úgy hogy ideiglenesen a Yale Klubban húzta meg magát. Hallottam, hogy alakulnak a dolgai Dollyval, mert jól megfűszerezve humorral mindent elmondott; megvetette az állhatatlan nőket, és nem adott nekik helyet abban a társadalmi szisztémában, melyben hitt – s amikor aznap este elmondta, hogy határozottan szakít vele, örültem. Időnként hol itt, hol ott láttam Dollyt, és amikor láttam, mindig elfogott a sajnálat kilátástalan harca, valamint a szégyen miatt azért, hogy oly sokat tudok róla, amikor pedig nem lenne rá jogom. Olyan „aranyos szép kislány” típus volt a Dolly, de egy bizonyos fokú született pimaszsággal is meg volt áldva, mely engem sem hagyott hidegen. A pazarlás istene előtti hódolata nem lett volna annyira nyilvánvaló, ha nem csinálja olyan lelkesen – előbb, utóbb önmagát is biztosam elpazarolja – de azért örültem, hogy az áldozat nem a szemem láttára fog megtörténni.

Anson másnap délelőtt akarta otthagyni búcsúlevelét Dollyéknál. Az övék az egyike volt azoknak az Ötödik Sugárút környéki házaknak, melyet nem zártak le nyárára, s Anson tudta, hogy a szülők lányuk dezinformációi következtében külföldre mennek, hogy Dolly azt tegye, amit akar. Amint kilépett a Yale Klub ajtaján a Madison Avenue-ra, meglátta a postást bemenni, s ő követte. Az első levél borítékján, melyet meglátott, Dolly keze írását ismerte fel.

Tudta, mi lesz benne – egy hosszú unalmas monológ, tele az elcsépelt szemrehányásokkal, felmelegített emlékekkel, a „kíváncsi vagyok, hogy vajon…” Miközben ő, Anson, csak arra a sok felejthetetlen percre és órára emlékszik, melyet Paula Legendre adott neki oly régen, hogy az már egy másik évezred volt, s amit Dollytól sohasem kapott és fog megkapni. Átlapozott néhány számlát, majd ismét a levélért nyúlt. Kinyitotta. Meglepetésére egy rövid, egészen hivatalos hangú levélke volt benne, melyben Dolly azt írta, hogy a hétvégén nem tud lemenni vele külvárosi házába, mert váratlanul megjött Perry Hull Chicagóból. Még azt is megírta, hogy ezt Anson saját magának köszönheti: „Ha tudnám, hogy te úgy szeretsz, ahogy én téged, akkor bármikor, bárhová elmennék veled, de Perry olyan rendes és édes, és annyira szeretné, ha hozzámennék…”

Anson megvetően elhúzta a száját – volt már tapasztalata az ilyen csalikkal. Mi több, jól sejtette, hogy Dolly mennyit törhette a fejét, hogy valamit kitaláljon az ő bosszantására, s talán még a hű Perryt sem restellte meghívni, és kiszámította, mikor is érkezhet – és még ezen a levélkén is biztos sokat morfondírozott, hogy mi is legyen benne, amire ő ráharap, féltékennyé teszi, de nem taszítja el végleg magától. Mint minden kompromisszumban, úgy ebben sem volt sem erő, sem élet, csak egy fajta félénk kétségbeesés.

De aztán mégis csak dühös lett. Leült a hallban, és még egyszer elolvasta a levélkét. Aztán odament a telefonhoz, felhívta Dollyt, és tiszta, katonás hangon elmondta, hogy megkapta levelét, és mint ahogy korábban megbeszélték, ötkor nála lesz. Nem várta meg, míg Dolly bizonytalan hangon befejezi, hogy „talán lesz egy órácskám számodra”, visszaakasztotta a kagylót a helyére, és az irodájába indult. Útközben összetépte saját levelét, és az úttestre dobta.

Nem volt féltékeny – a lány nem jelentett neki semmit – és ez a patetikus trükk csak azért volt jó, hogy a dac és az önzés kijöjjön belőle. Egy olyan teremtménytől, aki annyira alatta áll szellemileg, ez arcátlanság, és ő ezt nem tűrheti. Ha ez a lány tudni akarja, hogy kihez tartozik, akkor megtudja.

Negyed hatkor már ott volt Dollynál. A lány öltözködött, miközben még egyszer elmondta a „csak egy órácskám van számodra, Anson” tirádát, amit már telefonáláskor elkezdett. Anson türelmesen hallgatta egy darabig.

– Tedd fel a kalapod, Dolly – mondta aztán határozottan. – Sétálni megyünk.

Kimentek a Madison Avenue-ra, aztán az Ötödik Sugárútig mentek, miközben Anson inge átizzadt pocakos testén a nagy melegben. Nem beszélt sokat, de megszidta Dollyt, kerülte a kedveskedést, és alig mentek még néhány háztömbnyit, amikor Dolly már megint a régi volt. Bocsánatot kért a levélért, bizonygatta, mindent jóvátesz, semmi szüksége sincs Perryre, ígérte, hogy jó kislány lesz. Mindent megígért. Dolly úgy hitte, Anson azért jött, mert kezdi megszeretni.

– Melegem van – mondta Anson, amikor a 71. utcához értek. – A meleg öltöny van rajtam. Ha hazaugrok, és átöltözöm, megvársz a földszinten? Csak egy perc az egész.

Dolly boldog volt. Az, hogy Anson bevallotta, hogy melege van, minden bizalmas apróság, amit mondott vagy tett, érdekelte, és izgatta. Amikor a vasrácsos ajtóhoz értek, és Anson elővette a kulcsot, Dollyt határtalan öröm fogta el.

A földszinten sötét volt, s amikor Anson felment a lifttel, Dolly megemelte az egyik ablak függönyét és a mattüveg díszítései felett kinézett a szemközti házakra. Hallotta, hogy a lift megáll, és azzal a szándékkal, hogy megtréfálja Ansont, lehívta a liftet. S aztán, szinte tudat alatt cselekedve, elindult felfelé az emeletre, ahol szerinte Anson szobája lehetett.

– Anson – szólt, s elnevette magát.

– Pillanat – válaszolt a fiú a hálószobából. Aztán valamivel később: – Most már bejöhetsz.

Már át volt öltözve, s épp a mellényét gombolta.

– Ez a szobám – mondta egyszerűen. – Hogy tetszik?

Észrevette Paula fényképét a falon. Nem tudta levenni róla a szemét, úgy nézte, mint ahogy annak idején Paula azokat a lánykákat, akik Anson ideáljai voltak gyermekkorában. Dolly tudott valamit Pauláról, bár nem sokat – és néha a rá való emlékezéssel gyötörte magát.

Hirtelen odament Ansonhoz, feléje nyújtotta két karját. Megölelték egymást. A külső udvarra nyíló ablak mögött már sötétedett, bár még látni lehetett a napot a szemközti házak tetején. Egy fél óra, és a szoba teljesen sötét lesz. A váratlan lehetőség mindkettőjüket elfogta, és lélegzetüket visszafojtva még jobban egymáshoz simultak. Meg kellett történnie, elkerülhetetlenül. S aztán mindketten felemelték a fejüket – szemük Paula fényképére esett, mely egyenesen őket bámulta mereven a falról.

Aztán Anson leengedte ölelő két karját Dollyról, az íróasztalához ült, és megpróbálta egy kulcscsomóval kinyitni az egyik fiókot.

– Iszol valamit? – kérdezte rekedten.

– Nem, Anson, nem kérek.

Anson öntött magának egy fél pohárral a whiskyből, szóda és jég nélkül felhajtotta, s aztán kinyitotta az ajtót a hallba.

– Akkor menjünk – mondta.

Dolly hezitált.

– Nem azt mondtad, drágám, hogy ma lemegyünk hozzátok? Hajlandó vagyok veled menni. Érted?

– Igen – felelte élesen.

Dolly kocsijával mentek Long Islandre, sokkal közelebb egymáshoz érzelmileg, mint valaha. Tudták, hogy mi fog történni. Hisz már nem lesz ott Paula arca, hogy emlékeztesse őket arra, hogy valami azért hiányzik érzéseikből, és ha már egyedül lesznek ott a sejtelmes, forró Long Island-i éjszakában, akkor már az sem lesz érdekes, ha hiányzik.

A Port Washington-i kúria, ahol a hét végét tervezték eltölteni, Anson egyik unokanővéréé volt, aki egy montanai rézbáróhoz ment férjhez. A hosszú út a portásfülkénél kezdődött, és magas telepített nyárfák közt kanyargott egészen a hatalmas rózsaszínű spanyol típusú palotához. Anson már sokszor volt vendége.

Vacsora után a Linx Clubban táncoltak éjfélig. Éjfél után Anson megbizonyosodott arról, hogy unokanővére és társasága legalább hajnali kettőig marad – s arra hivatkozva, hogy Dolly fáradt, azt mondta, hazaviszi, de ő még visszajön táncolni. Remegve az izgalomtól, beültek egy kölcsönautóba, és Port Washingtonba hajtottak. Amint a portásfülkéhez értek, Anson megállította a kocsit, és megkérdezte az éjjeli őrtől.

– Mikor tartsz szemlét, Carl?

– Máris, uram.

– Itt leszel, ha jön valaki?

– Természetesen, uram.

– Jó, akkor figyelj: ha jön egy autó, mindegy, hogy kié, és befordul itt a kapun, akkor azonnal hívsz telefonon.

Nyomott Carl kezébe egy ötdollárost.

– Világos?

– Igen, Mr. Anson.

Mint régi motoros, az őr még csak nem is kacsintott, és nem is mosolygott. Ám Dolly azért elfordította az arcát.

Ansonnak volt kulcsa. Bent a házban mindkettőjüknek töltött – Dolly nem nyúlt az italhoz – aztán megbizonyosodott arról, hogy a telefon a helyén van, és jól hallható mindkét szobából az első emeleten.

Öt perc múlva kopogott Dolly szobájának ajtaján.

– Te vagy, drágám?

Anson belépett a szobába, becsukta az ajtót maga mögött. Dolly az ágyban volt, izgatottan két könyökére támaszkodva a párnán. Anson melléje ült, és átölelte.

– Drágám, egyetlenem!

Anson nem válaszolt.

– Anson, drágám, édesem… Szeretlek! Mondd, hogy szeretsz. Most mondd – miért nem mondod? Mondd, még akkor is, ha nem igaz!

Nem figyelt rá. Úgy látta, úgy érezte, hogy a lány feje felett ebben a szobában is ott lóg a falon Paula fényképe, és őt nézi.

Felállt, és odament a falhoz. A keret csillogott kissé a sápadt holdfényben – de benne egy elmosódott arcot látott csak, egy ismeretlen arcát. Torkából majdnem feltört a zokogás; megfordult, és utálkozva nézte a kis meztelen testet az ágyban.

– Ez az egész egy nagy marhaság – mondta tompán. – Nem tudom, hogy mi járt a fejemben. Nem szeretlek, Dolly, és te is jobban teszed, ha megvárod, míg megszeret valaki. Egy csöppet sem szeretlek, érted?

Hirtelen elhallgatott, és kisietett a szobából. Reszketett a keze, miközben töltött magának. Aztán váratlanul nyílt az ajtó, és bejött az unokanővér.

– Ó, Anson, úgy hallom, Dolly nincs jól – kezdte együtt érzően. – Úgy hallom, nincs jól a…

– Semmiség – szakította félbe hangosan, hogy Dolly is hallja a szobából. – Semmiség. Csak elfáradt kissé. Aludni ment.

Sokáig ez után az eset után Anson kezdte azt hinni, hogy mégis csak van Isten, aki időnként megvédi a férfiembert a meggondolatlanságoktól. De Dolly Karger, aki egész éjjel nem hunyta le a szemét és csak a plafont bámulta, soha többé nem hitt semmiben.

VI.

Amikor a rá következő nyáron Dolly férjhez ment, Anson üzleti úton volt Londonban. Akárcsak a Pauláé, ez a házasság is váratlan volt, de másképpen érintette. Először mókásnak találta, és nevetni is akart, ha rágondolt. Ám később lehangolta – kezdte öregnek érezni magát.

Volt a két házasságban valami hasonlóság is, pedig Paula és Dolly két különböző nemzedékhez tartozott. Úgy érezte magát, mint aki negyven valahány éves, s egyszer csak megtudja, hogy régi szerelmének a lánya férjhez ment. Dollynak is küldött táviratot, de most Paulától eltérően őszintén gratulált – mert azt sosem hitte, hogy Paula boldog lesz.

Amikor visszatért New Yorkba, a cég egyik legnagyobb társtulajdonosa lett, és mivel több és nagyobb feladatokat kellett ellátnia, nem maradt sok ideje a mulatozásra. Az, hogy egy életbiztosítási társaság nem volt hajlandó vele szerződést kötni, olyan megrázkódtatást jelentett számára, hogy egy egész évig nem nyúlt a pohárhoz, és azt állította, hogy így sokkal jobban érzi magát fizikailag, bár én azt hiszem, hiányozhatott neki az a vidám asztali társaság, melynek körében Benvenuto Cellini szellemében azokról a kalandokról mesélhetett, melyek korai húszon évesen oly nagy szerepet játszottak életében. De a Yale Klub megmaradt törzshelyének. Ott tekintélynek számított, fontos személyiség volt, és kortársai, akik immár hét éve, hogy befejezték az egyetemet, az ő társaságában kevésbé éreztek olyan hajlandóságot, hogy józanabb vizekre evezzenek.

Minden nap talált alkalmat és lelki erőt ahhoz, hogy segítséget nyújtson azoknak, akik kérték. Amit korábban büszkeségből és felsőbbrendűségének tudatában tett, most szokásává, sőt szenvedélyévé vált. És mindig akadt valami, amit meg kellett oldani – hol az egyik öcsikéje került pácba New Havenben, hol pedig az egyik barátja veszett össze a feleségével, vagy állást kellett találni valakinek, egy másiknak meg a tőkéjét kellett valahol jól elhelyezni. De leginkább fiatal házastársak problémáinak az elrendezésében volt igazán profi. A fiatal házasok egyszerűen imádták, és lakásuk majd hogy nem szentély volt számára – ismerte szerelmük történetét, ellátta őket jó tanácsokkal arra vonatkozóan, hogy hol vegyenek ki lakást és milyet, és emlékezett minden csemetéjüknek a nevére. A fiatal asszonykákkal szemben körültekintően járt el: sosem élt vissza azzal a bizalommal, melyet férjeik – annak ellenére, hogy jól ismerték soha nem rejtegetett nőügyeit és egyéb kalandjait – beléje helyeztek.

Mások helyett is örült a szerencsés házasságoknak, és majdnem épp úgy sajnálta, ha valakinél rosszul sült el a dolog. Nem múlt el úgy év, hogy ne lett volna a tanúja egy-két olyan kudarccal végződő házasságnak, melyet talán épp, hogy ő segített összehozni. Amikor Paula elvált, és rögtön ez után hozzáment egy másik férfihez ugyancsak Bostonból, akkor egész nap róla beszélt. Soha senkit sem fog többé úgy szeretni, mondta, mint Paulát, de állítgatta, hogy most már teljesen közömbös iránta.

– Sohasem fogok megnősülni – mondogatta. – Túl sok házasságot láttam, és tudom, hogy a boldog házasság olyan ritka, mint a fehér holló. Azon kívül öreg is vagyok már.

Mindazonáltal hitt a házasság intézményében. Mint minden férfi, aki boldog és sikeres házasság gyümölcse, szenvedélyesen hitt benne – és soha semmi sem tudta megváltoztatni ezt a hitet, cinizmusa úgy olvadt el ilyenkor, mint a hó tavasszal. De mégis úgy gondolta, hogy öreg. Huszonnyolc éves korában kezdte méltósággal elfogadni azt a gondolatot, hogy romantikus szerelem nélkül fog megházasodni; határozott szándékkal kiszemelt magának egy New York-i lányt a saját osztályából, aki csinos is meg okos is volt, minden tekintetben hozzáillő – és hozzáfogott, hogy beleszeressen. Mindazt, amit korábban őszintén vallott Paulának, a többi lánynak meg megfelelőképpen tálalva mondta, most már csak mosolyogva, vagy rábeszélően bizonygatva tudta elmondani, hogy meggyőzően hasson.

– Negyven éves koromban – mondta barátainak – elég érett leszek ahhoz, hogy megnősüljek, s akkor, mint mindenki más, én is elveszek egy kóristalányt.

Mindazonáltal Anson mindent megtett, hogy sikerüljön rátalálni az igazira. Anyja nős embernek szerette volna látni, és most már ennek igazán nem volt semmi akadálya – biztos helye volt a tőzsdén, és majdnem huszonötezret keresett évente. Ötletnek sem volt rossz: amikor már a barátai – idejének nagyobb részét korábban azokkal töltötte, akikkel ő és Dolly annak idején jóban voltak – esténként visszahúzódtak otthonaikba, már nem élvezte ugyanúgy a szabadságát. Időnként még az is megfordult a fejében, hogy kár, hogy nem vette el Dollyt. Még Paula sem szerette őt annyira, és most magányosan élve kezdte megtanulni, milyen nehéz ebben az életben igazán szerető szívre találni.

S épp akkoriban, amikor ez a hangulat egyre inkább eluralkodott rajta, aggasztó hírek kezdtek a füléhez jutni. Edna nénikéje, aki még negyven éves sem volt, nyílt viszonyt kezdett egy bizonyos Cary Sloane nevű fiatalemberrel, aki ivott, mint a kefekötő, és nagy szoknyapecér hírében állt. Már mindenki tudott az esetről Robert bácsin kívül, aki immár tizenöt éve szónokolt a klubokban, és a feleségéért tűzbe merte volna tenni a kezét.

Anson többször is hallotta ugyanazt a történetet, és mind jobban kezdett bosszankodni miatta. A nagybátyja iránti régi érzéseiből valami visszajött, több volt ez az érzés, mint amit a személyes és rokoni viszony táplált, visszatérés volt inkább a régi családi szolidaritáshoz, melyre a büszkesége épült. Ösztönszerűen kitapintotta az affér lényeges pontját, mely abban rejlett, hogy nagybátyját ne érje sérelem. Eddig még sohasem avatkozott bele senkinek sem az ügyeibe kéretlenül, de mivel jól ismerte Edna nénikéjének természetét, úgy gondolta, jobban el tudja intézni a dolgot, mint egy járásbíró vagy a nagybátyja.

Robert bácsi épp Hot Springsben tartózkodott. Anson részletesen kinyomozta az egész botrány hátterét, hogy kizárja a hiba lehetőségét, és aztán szólt Ednának, és megkérte, hogy ebédeljen vele másnap a Plazában. Volt valami a hangjában, amitől Edna megijedt, mert nem igazán akart vele találkozni. De Anson ragaszkodott a meghíváshoz, és annyi különböző időpontot ajánlott, hogy Edna már nem mondhatott nemet.

Edna, egy szürke szemű szőke szépség orosz cobolyprém-bundában, a megadott időben pontosan érkezett a Plaza halljába. Csinos volt és elegáns, bár már nem volt fiatal, és ez látszott is rajta. Vékony kezének ujjain öt nagy aranygyűrű csillogott gyémánttal és drágakővel. Ansonnak megfordult a fejében, hogy Edna a múló szépségét keretező ragyogást és a cobolyprém-bundát az ő apja, és nem a nagybátyja eszének köszönheti.

Bár Edna érezte, hogy Anson haragszik rá valamiért, de nyílt őszintesége mégis meglepte.

– Edna, nagyon meglep a viselkedésed az utóbbi időben – mondta keményen és nyíltan. – Először el sem akartam hinni.

– Mit? – kérdezte felháborodottan.

– Nem kell megjátszanod magad előttem, Edna. Cary Sloane-ról beszélek. Nem lenne szabad így bánnod Robert bácsival, a többiről nem is beszélve…

– Figyelj csak, Anson – kezdte volna mérgesen, de az unokaöcs ellentmondást nem tűrő hangja félbeszakította:

– Mármint a gyerekeidről. Velük sem bánhatsz ilyen felelőtlenül. Tizennyolc éve vagytok házasok, és elég nagy kislány vagy már ahhoz, hogy tudd, mit szabad és mit nem.

– Nem beszélhetsz így velem! Nem…

– De igen. Robert bácsi mindig a legjobb barátom volt.

Rettenetesen fel volt indulva. Nagyon is szívén viselte a nagybátyja és három kis unokatestvérének a sorsát.

Edna felállt. Hozzá sem nyúlt a ráksaláta szendvicshez.

– Nem vagyok hajlandó meghallgatni ezt a sok ostobaságot!

– Rendben van. Ha te nem, akkor elmegyek Robert bácsihoz, és elmondom neki az egészet. Előbb-utóbb úgyis tudni fogja. Aztán szólok az öreg Moses Sloane-nak.

Edna kétségbeesetten ült vissza.

– Ne beszélj ilyen hangosan – mondta, és szemét elöntötték a könnyek. – Fogalmad sincs, milyen hangos vagy. Választhattál volna egy kevésbé ismert helyet is, ahol nincs ennyi ember, hogy ezzel a hazugsággal vádolj.

Anson nem szólt semmit.

– Tudom, sosem szerettél – folytatta. – Lám, most is bevettél egy ostoba pletykát, hogy megfossz az első és egyetlen olyan embertől, akinek társaságágában jól érzem magam. Mit tettem, hogy ennyire gyűlölsz?

Anson továbbra sem szólt semmit. Várt. Tudta, hogy Edna nemsokára a lovagiasságára fog hivatkozni, aztán a megértésére, s végül kivételesen nagy élettapasztalatára – s amikor ezekből kifogy, akkor majd őszintén mindent elmond, és jöhet a végső csata. Hallgatásával, érzéketlenségével, azzal, hogy mindig a kipróbált fegyvert használta, mely az ő igazában rejlett, halálra ijesztette, kétségbe kergette Ednát már jóval azelőtt, hogy végeztek volna ebédjükkel. Két órakor a nő elővette kistükrét és zsebkendőjét, letörölte könnyeit és bepúderozta szarkalábait és ráncait. Kérte, hogy ötkor legyen ott nála egy utolsó beszélgetésre.

Amikor megérkezett, Edna egy nyári kretonnal letakart heverőn feküdt, és az ebédnél ejtett könnyek mintha még mindig a szemében csillogtak volna. De aztán észrevette a hideg kandallónál Cary Sloane sötét fenyegető alakját.

– Maga mit forgat itt a fejében? – támadt rá rögtön Sloane. – Úgy hallom, meghívta Ednát ebédre, és valami ostoba pletyka alapján botránnyal fenyegette.

Anson kihúzta magát.

– Sok minden arra utal, hogy ez nemcsak pletyka.

– Úgy hallom, ez egészet ki akarja tálalni Robert Hunter és… az én apám előtt.

– Úgy van – bólintott Anson. – Vagy abbahagyják, vagy kitálalok.

– De az ördögbe is, mi köze van magának ehhez, Hunter?

– Fékezze magát, Cary – mondta Edna idegesen. – Csak arról van szó, hogy belássa, mennyire ostoba dolog…

– Először is annyi, hogy maga és Edna beszennyezik az én tisztességes nevemet, Cary – szólt közbe Anson. – Csak ennyi, ha tudni akarja.

– Edna nem tartozik a családjához.

– Már hogyne tartozna! – Anson kezdett mérgelődni. – Ezt a házat és azt a sok gyűrűt a kezén mind az én apám elméjének köszönheti. A nagybátyámnak, amikor Ednát elvette, egy fityingje sem volt.

Mindnyájan egyszerre néztek a gyűrűkre, mintha azok játszanák a legfontosabb szerepet ebben a helyzetben.

– Azt hiszem, nemcsak ez a néhány gyűrű van a világon – mondta Sloane.

– Ó, ne, hagyjátok már abba. Mindez oly ostobán hangzik – kiáltott Edna. – Anson, meghallgatsz végre? Tudom, hogy kezdődött ez a pletyka. Volt egy szobalányom, akit kirúgtam, és az rögtön Csilicsevékhez rohant – ezek az oroszok meg mindenfélét kérdeznek a cselédektől, s aztán kiforgatják. – Öklével az asztalra csapott. – Ez akkor volt, amikor Robert egy egész télre kölcsön adta nekik a limuzint, s mi egész télen lent voltunk délen…

– Na, látja! – kapta el a szálat Sloane azonnal. – Ez a szobalány elszólta magát, s olyasmit mondott, ami nem volt igaz. Tudta, hogy Edna és én barátok vagyunk, s ezt elmondta Csilicsevéknek. Ők meg ott Oroszországban azt hiszik, hogyha egy férfi meg egy nő…

Sloane leragadt ennél a témánál, sőt tovább is ment: a kaukázusi népek társadalmi szokásainak az elemzésébe is belevágott.

– Amennyiben ez a helyzet – felelte Anson szárazon –, akkor az lesz a legjobb, ha mindezt Robert bácsinak is a tudomására hozzák. Hogy ne érje váratlanul, ha ezek az igaztalan híresztelések a fülébe jutnak.

Ugyanazt a módszert követve, melyet Ednánál is alkalmazott a múltkori ebédnél, hagyta, hogy a párocska kibeszélje magát. Tudta, hogy sárosak, és hogy a magyarázatról hamarosan áttérnek az önigazolásra, és ezzel jobban bemártják saját magukat, mint ahogy azt ő tehetné. Hét óra után már nem bírták tovább, elszánták magukat az utolsó kétségbeesett lépésre: elmondták az igazat. Hogy Robert Hunter mennyire elhanyagolja Ednát, és hogy emiatt mennyire üressé vált az élete, és aztán az egyszerű flörtből hogy lett halálos szenvedély – és mint minden igaz történetnek, ennek is csak egy baja volt. Az, hogy nem volt benne semmi új, s a két kimerült kétségbeesett lélek önként és magatehetetlenül letette a fegyvert Anson vasakarata előtt. Az a fenyegetés, hogy Anson elmegy Sloane apjához, végleg megpecsételte sorsukat. Mert az apuka, aki felhagyott ugyan az üzlettel, de korábban gyapotfelvásárlással foglalkozott Alabamában, rettenetesen konzervatív nézeteket vallott, és azzal tartotta kordában a fiát, hogy alig adott neki valamit a megélhetéshez, és ráadásul azzal is megfenyegette, hogyha még egyszer elkövet valami turpisságot, akkor egyszer s mindenkorra még azt a kis zsebpénzt is megvonja tőle, amit eddig adott.

Egy kis francia étterembe mentek vacsorázni, és a beszélgetés folytatódott – egyszer Sloane még erőszakkal is fenyegetőzött, de aztán egy kicsit később mindketten arra kérték, hogy adjon még nekik egy kis időt. De Anson nem engedett a huszonegyből. Látta, hogy Edna már gyakorlatilag feladta, és nem volt szabad megengedni, hogy a szenvedély felújításával lelke új erőre kapjon.

Éjfél után kettőkor egy kisebb éjszakai bárban az 53. utcán Edna idegei hirtelen felmondták a szolgálatot, elsírta magát és haza akart menni. Sloane egész este vedelt, aztán elérzékenyült, és még sírt is egy kicsit, miközben arcát a tenyerébe temette. Anson azon nyomban közölte feltételeit. Sloane-nak negyvennyolc órán belül el kell hagynia a várost, és egy fél évig nem szabad visszajönnie. Az affér visszatérése után sem folytatódhat, de egy év elteltével Edna, ha neki úgy tetszik, bejelentheti Robert Hunternek, hogy válni akar, és aztán mindent törvényesen lerendeznek.

Várt. Edna és Sloane megnyúlt arcát nézte, de aztán folytatta.

– Persze, van még egy másik megoldás is – mondta lassan. – Ha Edna hajlandó elhagyni gyerekeit, és el akar szökni otthonról, akkor természetesen semmit sem tudok tenni ellene.

– Haza akarok menni – sikította Edna. – Nem elég neked, amit ma velünk tettél?

Kint sötét volt, csak a Hatodik Sugárútról világított feléjük némi halvány fény. Ebben a fényben azok ketten, akik szeretők voltak, most még egyszer utoljára egymás tragikus arcába néztek, tudván, hogy nincs elég erejük és fiatalságuk ahhoz, hogy együtt maradjanak. Sloane hirtelen meggyorsította lépteit, és eltűnt az utca végén, Anson pedig megpaskolta egy szunyókáló taxisofőr karját.

Hajnali négy körül járt az idő, s az Ötödik Sugárút csúnya aszfaltján folyt a víz a mosás után, és két éjszakai pillangó árnya is feltűnt a Szent Tamás Templom sötét homlokzata előtt. Aztán elsuhant mellettük a Central Park magas sövénye is, ahol oly sokat játszott gyermekkorában, majd jöttek az egymást keresztező utcák növekvő számaikkal, melyek az utcák neveit is jelezték egyben. Ez az ő városa, gondolta, ahol a neve már öt nemzedék óta fennen ragyog. Nincs az a változás, mely megingathatná helyét és pozícióját ebben a városban, mert maga a változás volt az a lényeges kapocs, mellyel ő és az ő nevét viselők azonosítják magukat New York szellemével. Rugalmas elme és vasakarat – mert ha ez nincs, akkor fenyegetéseivel nem ért volna el semmit a világon – lemosta a szégyenfoltot nagybátyja nevéről, egész családja nevéről, de még erről a remegő szerencsétlen nőszemélyről is, aki itt ül mellette az autóban.

Cary Sloane holttestét másnap délelőtt találták meg a Queensboro Bridge egyik lábának talapzatán. Izgatottságában és a sötétben nyilván azt hitte, hogy amit maga alatt lát, az víz, de egy szempillantás múlva már úgyis mindegy volt, hogy mi – hacsak nem azt tervezte a szerencsétlen, hogy gondol még egy utolsót Ednára és a nevét kiáltja, amint mind erőtlenebbül küzd a hullámokkal a folyóban.

VII.

Anson sohasem hibáztatta magát a történtekért – végül is ő semminek sem volt az oka. De az igazak együtt szenvednek az igaztalanokkal, és hamarosan kiderült, hogy egyik legrégibb és legértékesebb barátsága már a múlté. Sosem tudta meg, hogy ennek a történetnek milyen torz, ferde változatát adta elő Edna nagybátyjának, de a lényeg az, hogy persona non grata lett a házában.

Közvetlenül karácsony előtt Mrs. Hunter jobb létre szenderült, és a felelős családfő Anson lett. Egy vénkisasszony nagynéni, aki évek óta velük lakott, vezette a háztartást, és igyekezett a fiatalabb lányok erkölcsére is vigyázni, de nem valami sok sikerrel. Anson többi testvére kevésbé volt önálló, mint ő, és nem volt különösebben sok jó, avagy rossz tulajdonsága sem. Mrs. Hunter elhunyta miatt az egyik lány csak egy évvel később kezdhetett társaságba járni, míg egy másiknak az esküvője esett kútba. Mindezeken a dolgokon kívül még egy jelentős anyagi veszteség is érte a családot, mert anyja halálával Hunterék csendes és drága felsőbbségének vége lett.

Először is, a vagyon két örökösödési adó miatt jelentősen kisebb lett, és hamarosan hat örökös közt kellett megosztani, s ezért már nem igazán számított nagynak. Anson észrevette, hogy a húgai hajlamosak meglehetősen tisztelettudóan nyilatkozni az olyan családokról, akik húsz évvel ezelőtt még csak „nem is léteztek.” Az a körülmény, hogy ő a legidősebb a családban, nem igen érdekelte őket – néha csak rendhagyó és utálatos módon sznobok voltak, de semmi egyéb. Másodszor, ez volt az utolsó nyár, amit a connecticuti majorban akartak eltölteni; túl hangos volt az általános családi tiltakozás ellene: „Ki akar itt ebben a dögunalmas Mucsában bezárva lenni az év legvidámabb hónapjaiban?” Vonakodva bár, de engedett – ősszel a házat eladják, és a következő nyáron bérelnek majd egy kisebbet Westchesterben. Ez egy lépést jelentett lefelé attól a gazdag egyszerűségtől, amit apja mindig oly nagyra tartott; s bár rokonszenvezett a felháborodással, de ugyanakkor bosszantatta is; anyja életében legalább havonta kétszer – még a legvidámabb nyári hónapokban is – ellátogatott oda.

Ámde ő maga is része volt ennek a változásnak, és húszon évesen erős életösztöne megmentette attól, hogy egy meddő és léhűtő osztály értelmetlen szertartásai előtt hajbókoljon. Nem látta egészen világosan mindezt – úgy érezte, hogy minden társadalomban van valamilyen elfogadott norma, követendő példa. De ilyesmi nem létezett, és New Yorkban legkevésbé. Azon kevesek, akiknek még volt elég pénzük, és minden erővel igyekeztek a kiválasztottak közé kerülni, az áhított célt elérve hamarosan rájöttek arra, hogy társadalomként ez a réteg nem működőképes – vagy, ami még ettől is rosszabb, a bohém világ, melytől ezzel a lépéssel menekülni próbáltak, ott volt velük egy asztalnál.

Huszonkilenc évesen Ansonnak a legnagyobb gondot az ő saját egyre növekvő egyedülléte okozta. Most már biztos volt benne, hogy sohasem fog megnősülni. Azon esküvők száma, ahol vőfélyként, vagy a vőlegény tanújaként szerepelt, minden elképzelést felülmúlt – volt egy fiókja otthon, mely telis tele volt az egyik vagy másik esküvőn hivatalból viselt nyakkendőivel, különböző kacatokkal, melyek légyottokra, az egy évnél is rövidebb kapcsolatokra, vagy éppenséggel olyan házastársakra emlékeztették, akik egyszer s mindenkorra eltűntek az életéből. Nyakkendőtűk, arany tollak, kézelőgombok, egy hadseregnyi vőlegény legkülönbözőbb ajándékai fordultak meg a dobozaiban, és aztán elvesztek – így minden szertartással mind kevésbé és kevésbé tudta saját magát a vőlegény helyébe képzelni. Az elismerés mögött, melyet mindezen esküvők iránt tanúsított, kétségbeesett reménytelenség húzódott.

Amint a harminc felé közeledett, mind jobban lehangolta az a támadás, melyet egy-egy házasság, különösen az utóbbi időben, jelentett baráti kapcsolatai ellen. Egész embercsoportoknál jelentkezett egy nyugtalanító trend: eltűntek, felszívódtak. Egyetemi társai – és a legtöbb idejét és érzelemét épp rájuk pazarolta – elkezdték valamiért kerülni. A legtöbb családi ügyekkel volt nyakig elfoglalva, kettő meghalt, egy másik külföldre ment, egy harmadik pedig forgatókönyveket írt Hollywoodban jó és rossz filmekhez, melyeket Anson mindig lelkiismeretesen megnézett.

A legtöbb azonban igencsak bonyolult családi életet élt, mely élet rendszerint valamelyik csendes külvárosi klub körül összpontosult, ahová állandó bérlettel lehetett leutazni, és az ilyen barátoktól való eltávolodás bántotta Ansont a legjobban. Pedig házas életük elején mindenkinek szüksége volt rá; elfogadták tanácsait pénzügyekben, ha nem volt elég a jövedelmük, vagy a gyerekvállalás kérdéseiben, ha csak két szoba-konyhás lakásuk volt mindössze, mert e barátok szemében ő képviselte a nagyvilágot. De mára már minden pénzügyi probléma elmúlt, mint a nátha, s a gyermek, akinek érkezését oly rettegve várták, a család elidegeníthetetlen részévé vált. Persze mindig kedvesen és örömmel fogadták a jó öreg Ansont, de látogatása előtt kiöltöztek, és megpróbálták elkápráztatni, vagy legalább is egyértelműen kimutatni, hogy lám, mily sokra vitték, és ha volt is problémájuk az életben, akkor azt megtartották maguknak. Nem volt szükség rá többé.

Néhány héttel harmincadik születésnapja előtt megnősült utolsó, egyik legrégibb és legjobb barátja is. Anson volt a násznagy, mint általában, átadta, mint általában, az ezüst teás készletből álló ajándékát az ifjú párnak, és mint általában, ő kísérte le őket a kikötőbe is a hajóhoz, melyen a nászútra indultak. Meleg volt, szinte kánikula, májusban, egy pénteki nap délutánján. S amint visszafelé bandukolt a kikötőből, rádöbbent, hogy hamarosan itt a szombat, és ő hétfő reggelig teljesen szabad.

– Hová menjek? – kérdezte magától.

Természetesen a Yale Klubba, ahol lesz bridzs vacsoráig, aztán négy vagy öt pohár erős valami valakinek a szobájában, és egy kellemes spicces este. Sajnálta, hogy ezt ma nem oszthatja meg a vőlegénnyel – annyi mindent bele tudtak zsúfolni ők ketten az ilyen estékbe. Tudták, hogyan kell felszedni lányokat és aztán megszabadulni tőlük, és hogy mennyi figyelmet érdemel ez vagy az a lány rafinált hedonizmusukból. Már régen és nagyon jól összeszoktak – bizonyos lányokat bizonyos helyekre kellett elvinni, és bizonyos összeget szórakoztatásukra elkölteni; inni is kellett, persze vigyázva és nem túl sokat, és reggel egy bizonyos időben fel kellett állni az asztaltól és ki kellett jelenteni, hogy most már mindenki menjen haza. Kerülni kellett az egyetemistákat, a potyalesőket, a férjhez menni akarókat, a verekedést, az érzelmi kitöréseket és egyéb ostobaságokat. Ezt így kellett csinálni. Minden más már kicsapongás és fölösleges pénzpazarlás volt.

Másnap reggel semmit sem kellett sajnálni – nem kellett fogadkozni, és ha sok volt az elfogyasztott alkoholmennyiség, és a szíved kalimpálni kezdett egy kicsit, akkor senkinek sem kellett mondani semmit, csak néhány napot ki kellett bírni ital nélkül, és meg kellett várni, amíg az idegkimerültség és az unalom nem űz hasonló társaság karjaiba.

A Yale Klub bárja néptelen volt. Három nagyon fiatal egyetemista lány ránézett, de csak futólag. Nem voltak rá kíváncsiak.

– Helló, Oscar – szólt oda a csaposnak. – Mr. Cahill járt itt ma délután?

– Mr. Cahill New Havenbe ment, uram.

– Ó… igazán?

– A futballmeccsre ment, uram. Most majdnem mindenki ott van, aki számít.