Eltékozolt évtized – The lost decade E-Book

F.Scott Fitzgerald

• Herausgeber: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Kategorie: Fremdsprachen
• Sprache: Englisch
• Veröffentlichungsjahr: 2016

Seitenzahl: 727

Beschreibung

All sorts of people came into the offices of the news-weekly and OrrisonBrown had all sorts of relations with them. Outside of office hourshe was “one of the editors”–during work time he was simplya curly-haired man who a year before had edited the Dar

Leseprobe

F. SCOTT FITZGERALD

ELTÉKOZOLT ÉVTIZED – THE LOST DECADE

fapadoskonyv.hu

2014

Honlap: www.ipubs.hu

E-mail: [email protected]

Fordította: DR. ORTUTAY PÉTER

Borító: Rimanóczy Andrea

ISBN 978-963-377-579-0 (epub)

ISBN 978-963-377-580-6 (mobi)

© Dr. Ortutay Péter 2014

© Fapadoskonyv.hu Kiadó 2014

ELTÉKOZOLT ÉVTIZED

KALÓZ A SZIGETEN

I.

Ez a valószínűtlen történet egy tengeren kezdődik, mely szép, mint egy álom, a kék legkülönbözőbb színeiben játszik, mint a kék női selyemharisnya. A tenger felett az ég is kék, mint a kisbaba szeme. Az égbolt nyugati része felől a nap aranyos kis fényes érméket szór a vízre – és ha valaki feszült figyelemmel mereszti szemét, azt látja, hogy ezek a kis érmék az egyik kis hullámhegyről a másikra pattannak, és fél mérfölddel távolabb egyesülnek egy széles aranygallérral, hogy aztán káprázatos napnyugta legyen belőlük. És valahol a floridai partok és az aranygallér közti táv felénél egy fehér, vadonatúj, elegáns és kecses gőzös jacht horgonyoz és ring a tenger hullámain. Fehéren kéklő tatján meg azt látjuk, hogy egy ponyvatető alatt, fonott kanapén félig ülve, félig fekve egy fiatal sárga hajú lány heverészik és olvas. Történetesen épp Az angyalok lázadását Anatole France-tól.

A lány körülbelül tizenkilenc éves, karcsú és kecses, szája csókra csábítóan érzéki és romlott, élénkszürke szeme okos és kíváncsi. Harisnya nélküli lába, melyen kék szatén papucs fityeg és inkább dísz, mint lábbeli, a mellette levő kanapé támláján nyugszik. Olvasás közben időnként a kezében levő fél citromnak nyelvéhez való finom érintésével lakomázik. A citrom másik fele, már teljesen kifacsarva, a fedélzeten hever a lábánál, s egyik oldaláról a másikra fordul az alig észlelhető hullámzás nyomán.

A másik fél citrom is majdnem teljesen bél nélküli lett, és az aranygallér nyugaton meglepően szélesre nőtt, amikor a jachtot körül lengő álmos csöndet nehéz lábak dobogása törte meg, és egy idősebb férfi jelenik meg a fedélzeten. A férfinak jól fésült ősz haja és fehér flanel öltönye van. Várt kissé, hogy szeme megszokja a napfényt, s aztán – amint észrevette a lányt a ponyvatető alatt – hosszú és egyenletes morgást hallatott, ami nem igen hangzott úgy, mintha tetszene neki, amit lát. És ha ezzel a morgással azt akarta elérni, hogy valami foganatja is legyen, akkor mélységesen csalódnia kellett. A lány nyugodtan kétszer is lapozott, majd egyszer vissza, a citromot gépiesen nyalható távolságra helyezte nyelvétől, aztán udvariasan, de félreérthetetlenül nagyot ásított.

– Ardita! – mondta az ősz hajú férfi szigorúan.

Ardita motyogott valamit, alig hallhatóan, amit nem lehetett sehogy sem érteni.

– Ardita! – ismételte a férfi. – Ardita!

Ardita lustán a szájához emelte a citromot, s aztán öt szóval válaszolt, még mielőtt belenyalt volna.

– Jaj, ne beszélj már annyit.

– Ardita!

– Mi van?

– Meghallgatsz, vagy pedig szóljak a szolgának, hogy kötözzön meg, amíg hozzád beszélek?

A citrom lassan és gúnyosan távolodott a lány szájától.

– Inkább add írásba.

– Leszel szíves legalább két percre becsukni azt a hülye könyvet és félredobni azt a hülye citromot?

– Te pedig nem hagynál nyugton legalább egy másodpercig?

– Ardita, épp most kaptam egy telefonhívást a partról…

– A jachton telefon is van?

A lány először mutatott valami enyhe érdeklődést.

– Igen, van, és…

– Ezzel azt akarod mondani, hogy megengedték neked, hogy kábellel kösd össze a hajót és partot?

Miért ne? De épp most…

– És a többi hajó nem akad el benne?

– Nem. A kábel a tengerfenéken húzódik. Öt perccel…

– Ez igen! Nem kapok levegőt! Hogy mik vannak! Azt mondod, a tudomány már ezt is tudja, meg minden. Ez igen!

– Meghallgatsz végre?

– Mondjad!

– Nos, szóval… Hát igen – a férfi kissé zavarban van, nagyokat nyel, nem tudja, hogy folytassa. – Szóval, közlöm veled, nagyságos kisasszony, Moreland ezredes csak azért hívott, hogy emlékeztessen, mindenképpen legyek ott a vacsorán, méghozzá veled. Toby fia direkt azért utazott ide New York-ból, hogy megismerjen, s magával hozta több barátját is. Utoljára kérdem, hogy…

– Nem – mondta Ardita kurtán. – Nem megyek sehová. Csak azért vállalkoztam erre a hülye tengeri kirándulásra, hogy Palm Beachen sütkérezzek, és te ezt nagyon jól tudtad, úgyhogy semmi kedvem sincs megismerkedni hülye vén ezredesekkel és hülye Toby fiaikkal vagy más hülye fiatalemberekkel, és eszem ágába sincs hülye poros városkákba látogatni ebben az államban. Úgyhogy Palm Beach, vagy befogod a szád és eltűnsz előlem.

– Rendben van. Ez az utolsó csepp a pohárban. Annyira elvette a józan eszedet az a férfi, akiről mindenki tudja, hogy egy nagy lump, de olyan, akinek apád még azt sem engedte volna meg, hogy a szájára vegye a neved, szóval annyira elvette az eszed, hogy inkább vagy egy félvilági nő, mint olyan, aki – feltehetőleg – tisztességes nevelésben részesült? Mostantól fogva…

– Tudom – szakította félbe a szózuhatagot Ardita gúnyosan. – Mostantól fogva te a magad útját járod, én meg az enyémet. Nem először mondod. Hogy őszinte legyek, ezt szeretném én is a legjobban.

– Mostantól fogva – jelentette ki a férfi bombasztikusan – nem vagy az unokahúgom… Én…

– Ó, Istenem! – Ardita kiáltása úgy hangzott, mint egy agonizáló kárhozott léleké, aki megbocsátásért esedezik. – Mikor nem fogsz már az idegeimre menni? Mikor tűnsz már el a szemem elől? Nem akarsz beugrani a vízbe és megfulladni? Azt akarod, hogy hozzád vágjam ezt a könyvet?

– Ha ezt megteszed…

Puff! Az angyalok lázadása átszelte a levegőt, épphogy hajszálnyira célt tévesztett, és a fedélzeten puffant.

– Az ősz hajú férfi ösztönösen hátra lépett, és aztán kettőt óvatosan előre. Ardita felugrott, és kihívóan nézett az öregre. Szürke szeme szikrákat szórt.

– Ne gyere közelebb!

– Hogy merészelsz! – kiáltotta a férfi.

– Mert nekem úgy tetszik!

– Elviselhetetlen vagy! Úgy viselkedsz, mint…

– Tőled tanultam! Minden gyerek úgy viselkedik, ahogy a családja! Azért lettem ilyen, mert így neveltél!

A nagybácsi dörmögött valamit az orra alatt, hátat fordított és távozott. Aztán hangosan megparancsolta a szolgának, hogy tálaljon. Majd később ismét odament a ponyvatetőhöz, és szólt az unokahúgának, aki már úgy ült a heverőn, mint azelőtt, és minden figyelmét ismét a citromnak szentelte.

– Kimegyek a partra – mondta a férfi lassan. – Este kilenckor jövök vissza. Aztán visszahajózunk New Yorkba és átadlak a nénikédnek, hogy kedvedre folytathasd természetes vagy inkább természetellenes életmódodat.

Nem folytatta, hanem a lányra nézett. S akkor hirtelen valamitől, ami minden bizonnyal a lány szépségének gyerekességében rejtőzhetett, haragja úgy kipukkadt, mint egy autógumi, s ettől tehetetlenséget, bizonytalanságot érzett, és átlátta a helyzet egész komolytalanságát.

– Ardita – mondta, és harag már nem volt a hangjában. – Nem vagyok bolond, ismerem az életet, ismerem az embereket. És hidd el, gyermekem, egy embernél a szokássá vált lumpolás nem múlik el magától, hanem csak akkor, ha már az illető belefáradt. De akkor ez az ember már nem a régi, hanem csak hüvelye régi önmagának. Roncs.

A lányra nézett, mintha egyetértést várt volna, de mivel a válasznak halvány jele sem mutatkozott, folytatta.

– Lehet, hogy az a férfi most szeret téged, lehetséges. De már sok nőt szeretett eddig, és még sokat fog szeretni. Alig egy hónappal ezelőtt, igen, pontosan egy hónapja, kislányom, az a férfi csúnya botrányba keveredett azzal a vörös hajú nővel, azzal a Mimi Merrillel. Megígérte neki, hogy neki adja azt a gyémánt karkötőt, melyet állítólag az ő anyja kapott az orosz cártól. De hiszen te is tudod, olvasol újságot.

– Izgalmas botrány aggódó nagybácsi által elmesélve – ásított egy nagyot Ardita. – Le kéne filmezni. A gonosz lump szűz kislányt akar. A gonosz lump sötét múltjától a szűz kislány elcsábul. Palm Beach a megbeszélt találkahely. Az aggódó nagybácsi meghiúsítja a tervet.

– Legalább azt mondd meg, mi a nyavalyának akarsz épp hozzá menni?

– Gőzöm sincs – mondta Ardita kurtán. – Talán mert ő az egyetlen, jó vagy rossz, mindegy, akinek van képzelőereje és bátorsága kiállni meggyőződése mellett. Vagy talán mert már elegem van azokból a fiatal üresfejűekből, akiknek más gondjuk sincs, mint hogy mindenhová kövessenek ebben az országban. Ami pedig azt a híres orosz karkötőt illeti, úgy légy egészen nyugodt. Palm Beachen megkapom tőle, ha leszel kedves és elviszel oda.

– Na és mi a helyzet azzal a bizonyos – hogy is mondjam – vörös hajú nőcskével?

– Már féléve dobta – mondta a lány mérgesen. – Csak nem hiszed, hogy nem vagyok annyira büszke, hogy az ilyesmit lerendezzem? Még most sem tudod, hogy minden hülye pasival azt csinálok, amit akarok?

Gőgösen, mint a Győztes Franciaország, magasra emelte állát, de azzal, hogy a citromot egy nyalásra a szájához emelte, rontott ezen a pozitúrán.

– Ez az orosz karkötő fogott meg annyira?

– Nem. Csak próbálom neked úgy elmagyarázni a helyzetet, hogy még te is megértsd azzal a nagy eszeddel. És azt akarom, hogy tűnj már el előlem – mondta, s megint bosszús lett. – Jól tudod, hogy nem szoktam változtatni elhatározásaimon. De te már három napja állandóan rágod a fülemet, és már kezdek megőrülni tőled. Nem megyek veled a partra! Nem és nem! Hallod? Nem megyek sehová!

– Jól van – mondta a férfi –, de jegyezd meg, hogy Palm Beachre sem mész. Én még életemben nem találkoztam ilyen önző, romlott, elviselhetetlen, lehetetlen…

Puff! Most a fél citrom repült és célba talált. A férfi nyakán landolt. Ugyanakkor egy kiáltás is elhangzott lentről.

– Kész az ebéd, Mr. Farnam.

A férfi annyira dühös lett, hogy nem talált szavakat, s inkább lefutott a lépcsőn. De előbb vetett még egy dühös és megvető pillantást unokahúgára.

II.

Délután ötkor az idő legurult a napról és hangtalanul a tengerbe pottyant. Az aranygallér szikrázó szigetté változott; és az enyhe szellő, mely a ponyvatető szélét borzolgatta és az egyik fityegő kék papucsot ringatta, hirtelen dallal lett tele. A férfihangok kifogástalan harmóniában összeálló kórusának a tenger kéklő vizét hasító evezők tökéletesen ritmikus csobbanása volt a kísérő zenéje.

Répa és paszuly, A szél erősen fúj! Erősen fúj, Kedves barátom. Fújj, szél, fújj Fújj, szél, fújj, Fújj, szél, fújj, Fogd a fújtatóm.

Ardita csodálkozva ráncolta szemöldökét. Mozdulatlanul ült és figyelmesen hallgatta a második strófa kezdő sorait is.

Hagyma és paszuly, Marshall és MacGoulle, Goldberg és Greeen, És Castello. Fújj csak szél, fújj, Fújj csak szél, fújj, Ha van fújtatód!

Felkiáltott, ledobta a könyvet a fedélzetre, a könyv a fedélzetpadlóra esve szétnyílt, a lány pedig kíváncsian a korláthoz ment. Alig ötven jardra a hajótól egy nagy csónakot látott, benne hét személyt, hat evezett, egy pedig a csónak orrában állt és dirigált a kezében tartott karmesteri pálcával.

Kagyló és csiga, Micsoda csoda, Ha a szél erre fúj, Ha a szél…

A karmester észrevette a korlátnál Arditát, akit teljesen lenyűgözött a furcsa dal és szöveg. Gyors mozdulatot tett pálcájával, és a kórus azonnal elhallgatott. A lány azt is látta, hogy ő volt az egyetlen fehér a csónakban. A többi evezős néger volt.

– Hahó Narcissus! – kiáltott a fiú udvariasan.

– Micsoda dalárda – nevetett a lány. – Csak nem a helybéli diliház kórusa?

A csónak most már a jacht oldala mellett ringott, és egy nagydarab fekete legény csokornyakkendővel megfordult és elkapta a kötéllétrát. Ezután a karmester elhagyta helyét a csónak orrában, és még mielőtt Ardita rájött volna arra, mit is szándékszik tenni, gyorsan felmászott a létrán, és erősen lihegve már ott is állt előtte a fedélzeten.

– A nőket és a gyerekeket nem bántjuk! – mondta vidáman. – A síró csecsemőket azonnal a vízbe vetjük, a férfiakat láncra verjük!

Az elképedt Ardita ruhájának zsebébe dugta kezét és szótlanul bámult a fiúra. Fiatal volt, kissé gúnyosan vigyorgott, és napbarnított élénk arcán a szeme olyan kék volt, mint egy babáé. Nedves haja koromfekete és göndör volt, mintha egy görög szobor haját festették volna sötétre. Karcsú, de erős testalkatú volt, elegáns és izmos, mint egy futballcsapat középpályása. Kecses mozdulatai is olyanok voltak.

– Egészen elment az esze! – mondta a lány meghökkenve.

Hidegen néztek egymásra.

– Megadják magukat?

– Mi az, szellemeskedési rohama van? – kérdezte Ardita. – Vagy csak hülye és most készül az idióták rendjébe belépni?

– Azt kérdeztem, hogy megadják magukat?

– Én azt hittem, hogy ebben az országban szesztilalom van – mondta Ardita megvetően. – Milyen körömlakkot ívott? Azonnal takarodjon a hajóról!

– Mit tetszik mondani? – a fiatalember hangja hitetlenkedésről árulkodott.

– Azonnal takarodjon a hajóról! Jól hallotta!

A fiú egy pillantást vetett a lányra, mintha csak azon gondolkodna, amit épp szerencséje volt hallani.

– Nem – mondta gúnyosan és lassan. – Én nem megyek el sehová. Maga menjen, ha akar.

A korláthoz ment, röviden kiadott egy parancsot, és az evezős csapat azonnal felmászott a kötéllétrán a fedélzetre, és felsorakozott előtte, egy szénfekete fürtös hajú legény a sor egyik végén, és egy miniatűr mulatt, alig valamivel volt magasabb négy lábnál, a másikon. Egyformán voltak öltözve, valamilyen kék uniformisba, melynek dísze por és sár volt, és sok helyen elrongyolódott. Mindegyik fickó vállán volt egy fehér átalvető, mely elég súlyosnak látszott, hónuk alatt meg egy nagy fekete tok, melyben bizonyára valamilyen hangszer lehetett.

– Sorakozz! Vigyázz! – adta ki a parancsot a fiatalember, és ő maga is katonásan összecsapta bokáját. – Jobbra nézz! Babuci, egy lépést előre!

A legkisebb legény gyorsan előre lépett, tisztelgett.

– Igen, uram!

– Kinevezlek parancsnoknak. Menjetek, fogjátok le a legénységet, kötözzetek meg mindenkit, a fedélzeti mérnökön kívül. Hozzátok őket ide hozzám. …Ja, és tegyétek le a zsákokat oda a korláthoz.

– Igen, uram!

A kislegény ismét tisztelgett, maga mellé intette a többi ötöt, suttogva tanácskoztak, s aztán libasorban levonultak a fedélzetről.

– Most pedig – mondta vidáman a fiatal férfi Arditának, aki ennek az utolsó jelenetnek néma tanúja volt –, ha a felvilágosult szűz becsületszavát adja – ami szerény véleményem szerint egyébként mit sem ér egy ilyen világban –, hogy azt a kis lepcses száját negyvennyolc óráig csukva tarja, és nem kotyogja el, amit most tapasztalt, akkor elviheti a csónakunkat és kievezhet a partra.

– Ellenkező esetben?

– Ellenkező esetben tesz egy kis tengeri kirándulást velünk ezen a hajón.

Egy nagyot sóhajtva, ami biztosan annak volt a jele, hogy végül minden ilyen szerencsésen alakult, a fiatalember az Ardita által nem is olyan rég üresen hagyott kanapéra rogyott, és élvezettel nyújtózkodott. Száját elégedett mosolyra húzta, amikor jól körüljártatta szemét a drága csíkos ponyvatetőn, a jacht fényesre sikált réz tartozékain, és a fedélzet egyéb luxus berendezésein. Észrevette a könyvet és a kifacsart két fél citromot is.

– Hm – mondta mély értelműen. – A kákán is mindig csomót kereső Jackson barátom azt állította, hogy a citromlé serkenti az agyműködést. Kis kegyed mit mond? Érezte jótékony hatását?

Ardita megvetően ignorálta a kérdést.

– Ezt csak azért kérdem – mondta a fiatal férfi –, mert az elkövetkező öt percen belül határozottan döntenie kell: megy vagy marad.

Felemelte a könyvet, és kíváncsian belelapozott.

– Nicsak, Az angyalok lázadása. Nem is hangzik rosszul. Franciául van? – újult érdeklődéssel bámult a lányra. – Maga francia?

– Nem.

– Hogy hívják?

– Farnam.

– Farnam kicsoda?

– Ardita Farnam.

– Akkor hát, kedves Ardita, semmi értelme, hogy ott álldogáljon és a szája szélét rágja. Hagyja abba az ilyen ideges rossz szokásokat, amíg fiatal. Miért nem jön ide inkább és csücsül le ide mellém?

Ardita elővett nadrágja zsebéből egy metszett nefritkővel díszített cigarettatárcát, kivett belőle egy cigarettát, rágyújtott, miközben megpróbált halálosan nyugodtnak látszani, bár az ujjai remegtek kissé. Aztán kecses, riszálós járásával elindult oda, ahol a férfi ült, és lehuppant melléje a másik kanapéra. Teli szájjal fújta a füstöt a ponyvatető felé.

– Maga engem nem tud megijeszteni – mondta magabiztosan. – És ha azt hiszi, hogy sokáig tarthat itt a hajón, vagy elküld, akkor nagyon téved. A bácsikám fél hétkor már riasztani fogja rádión az egész hadiflottát.

– Hm – volt megint a mély értelmű válasz.

A lány a fiúra nézett, s világosan úgy látta, hogy kissé azért aggódik, mert a szája széle enyhén megrebbent.

– Nekem ugyan nyolc – mondta a lány és vállat vont. – A jacht nem az enyém. És ha teszek néhány órás tengeri sétát, azt sem bánom. Még azt a könyvet is kölcsönadom, hogy legyen mit olvasnia az őrhajón, melyen a fegyenctelepre viszik.

A fiú gúnyosan nevetett.

– Ó, ha csak ilyeneket tud tanácsolni, akkor fölöslegesen fárad. Ez csak egy kicsike része annak a tervnek, amit már jóval azelőtt kidolgoztam, hogy tudomásom lett volna ennek a jachtnak a létezéséről. Ha nem ezt látjuk meg először, akkor bizonyosan a következőt szálljuk meg, mely itt horgonyoz. Bőven van itt belőlük a partoknál.

– Kicsoda maga? – kérdezte Ardita hirtelen. – És mit akar?

– Úgy döntött, hogy nem megy ki a partra?

– Eszem ágában sincs.

– Bennünket úgy ismernek – mondta a fiú –, mind a hetünket persze, mint Curtis Carlyle és Hat Fekete Társa. Korábban a Téli Kert és az Éjszakai Vidám Fiúk volt a nevünk.

– Szóval zenészek?

– Mostanáig azok voltunk. De most azoknak a fehér átalvetőknek köszönhetően már csak a törvény üldözöttjei vagyunk, és ha a fejünkre kitűzött jutalom nem éri el a húszezer dollárt, akkor megeszem a kalapom.

– És mi van azokban a zsákokban? – kíváncsiskodott Ardita.

– Egyelőre – mondta a fiú – nevezzük, mondjuk, homoknak. Egyszerűen csak floridai homoknak.

III.

Tíz perccel azután, hogy Curtis Carlyle és a halálra ijedt fedélzeti mérnök elbeszélgetett egymással, a Narcissus teljes gőzzel haladt előre dél felé a lágy trópusi alkonyatban. A Babuci névre hallgató kis mulatt, aki szemmel láthatóan Carlyle teljes bizalmát élvezte, vette át a teljes parancsnokságot a jacht fedélzetén. Mr. Farnam inasának és a hajó szakácsának (a fedélzeti mérnökön kívül csak ez a két személy tanúsított ellenállást az egész legénység közül) most elég idejük volt ahhoz, hogy átgondolják a helyzetet, mert jól oda voltak szíjazva saját ágyukhoz lent a kabinban. Trombone Mose, a legnagyobb néger, épp azzal foglalatoskodott, hogy egy nagy kanna festék és ecset segítségével eltüntesse a hajó orráról a Narcissus nevet, és a hajót a Hula Hula névre keresztelje. A többiek a tatfedélzeten gyűltek össze és önfeledten kockáztak.

Carlyle, miután elrendelte, hogy a vacsora hét harminckor legyen a fedélzeten, újra csatlakozott Arditához, aki a kanapén ülve félig lehunyta szemét és gondolkodott.

Ardita, miután jól megnézte magának a fiút, úgy döntött, hogy romantikus alkat. Nagyon magabiztosnak tűnt ugyan, de ez az önbizalom nélkülözte a szilárd talajt: minden döntése mögött bizonytalanság vibrált, ami semmiképpen sem volt összhangban arrogáns modorával.

„Nem olyan, mint én – gondolta. – Valahogy egészen más.”

Mivel hogy Ardita egy végtelenül önző teremtés volt, sokat foglalkozott saját személyével; sosem törődött azzal, hogy ő önző vagy sem, és ezért mindig természetesen viselkedett, úgyhogy egoizmusa mindig része volt megkérdőjelezhetetlen vonzerejének. Ámbár már tizenkilenc éves múlt, de gyerek maradt, egy örökké vidám koraérett gyerek, akinek – mivel fiatal és szép, tehát megérdemli, gondolta – minden nő és férfi, akit csak ismert, nem volt más, mint tárgy, melyet jó vagy rossz kedélyének apálya vagy dagálya sodort eléje. Volt dolga más egoistákkal is persze, s így gyakorlatból tudta, hogy a magabiztos emberek távolról sem olyan unalmasak, mint a bizonytalanok. De mind ezidáig még nem találkozott olyan emberrel, akit ne tudott volna legyűrni és a lába elé kényszeríteni.

És bár felismerte, hogy a mellette levő kanapén minden kétséget kizáróan szintén egy egoista ül, semmi sem kongatta meg tudatában azt a vészharangot, mely mindig jelezni szokta, hogy most minden erejét latba kell vetni és le kell győzni ezt az embert; ellenkezőleg, ösztöne azt súgta, hogy a férfi valahogy nagyon sebezhető és teljesen védtelen. Amikor Ardita hadat üzent a konvencióknak – és az utóbbi időben ez volt kedvenc időtöltése –, akkor ezt azért tette, mert minden áron önmaga kívánt lenni. Viszont most úgy érezte, hogy jelen esetben a férfi, vele ellentétben, épp saját magával akar dacolni. Sokkal jobban érdekelte őt a férfi, mint az a helyzet, amelybe került, és amely csak annyiban érintette őt, mint amennyiben egy olyan lehetőség érinthet egy tízéves gyermeket, hogy megnézhet egy matinét. Neki sohasem volt kétsége afelől, hogy meg tudja védeni magát vagy sem, akár a legnehezebb helyzetben is.

Sötétedett. Egy sápadt hold ködös szemekkel mosolygott a tengerre, a part mindinkább a távolba tűnt, és a szél a sötét fellegeket a láthatáron úgy kergette, mint falevelet, aztán a jacht hirtelen belemerült a fátyolos holdfénybe, mely csillogóan széles utat rajzolt a gyors haladás nyomában. Időnként felvillant egy-egy gyufa lángja, amikor egyikük rágyújtott, de – a hajómotor ritmikus dobogásának tompa puffanásain és a hajótest körül hullámzó víz csobogásán kívül – a jachton olyan csend honolt, mint egy álomhajón, mely épp a csillagok felé tart az égen. Körülöttük az éjszakai tenger illatozott, és árasztott végtelen nyugalmat.

Végül is Carlyle törte meg a csendet.

– Milyen szerencsés lány is maga – sóhajtott. – Mindig gazdag akartam lenni, hogy megvegyem ezt a szépséget, amit most magam körül látok.

Ardita ásított.

– Én pedig szívesebben lennék a maga helyében – vallotta be őszintén.

– Persze, egy napig. Miért ne? Mint egy felvilágosult, emancipált fiatal lány rettenetesen elszánt, mindenre képes.

– Ha megkérhetném, ne gúnyolódjon.

– Elnézést kérek.

– Ami pedig az elszántságot illeti – folytatta a lány –, hát ez az egyetlen jó tulajdonságom. Nem félek sem Istentől, sem embertől.

– Hm, én igen.

– Ahhoz, hogy féljünk – mondta Ardita –, az embernek nagynak és erősnek, vagy pedig gyávának kell lennie. Én egyik sem vagyok. – Hallgatott egy ideig, és amikor megszólalt, hangjában türelmetlenség feszült. – De én magáról szeretnék beszélni. Mondja, mi az ördögöt csinált, és… hogy jött össze?

– Miért kérdi? – kérdezte Carlyle cinikusan. – Csak nem akar rólam filmet készíteni?

– Gyerünk, ne beszéljen mellé – sürgette a lány. – Hazudjon valamit, a hold és az éjszaka épp arra való. Rukkoljon elő egy szép mesével!

Jött egy néger, meggyújtotta a soros kapcsolású kis lámpák füzérét a ponyvatető alatt, és vacsorához terített a nádasztalon. S amíg ették a hideg csirkesültet, a salátát és articsókát, a málnalekvárt a hajó gazdag tartalékából, Carlyle beszélni kezdett, először akadozva, de aztán növekvő elszántsággal, amikor látta, hogy a lányt érdekli, amit mond. Ardita alig nyúlt az ételhez miközben a férfi napbarnított szép, gunyoros és kisebb tehetetlenségről árulkodó fiatal arcát nézte.

Szegény gyerekként indult egy kisvárosban Tennesseeben, mesélte, annyira szegény, hogy a családja volt az egyetlen fehér család az egész utcában. Ő sosem látott fehér gyereket maga körül, viszont az utcán mindig vagy egy tucat kis fekete kölyök futkosott utána kiskutya módjára, akik mind csodálták élénk fantáziáját, és élvezték azt a sok csínyt, melyet ő mint bandavezér, fundált ki nekik, hogy aztán kihúzhassa őket a csávából. És, úgy látszik, ezek a gyermekkori benyomások terelték furcsa mederbe nem mindennapi zenei tehetségét is.

Élt még ott egy színes bőrű asszony is, Belle Pope Calhoun volt a neve, fehér gyerekek zsúrjain szokott zongorázni; kedves fehér gyerekek zsúrjain, akik elhúzták az orrukat Curtis Carlyle láttán. De a kis toprongyos „szegény fehér gyerek” mindig ott ült a kitűzött időben a zongora mellett és megpróbálta kísérni a színes bőrű asszony zongorajátékát egy fuvolán, mely minden kisfiúnál akad, ha zümmögni akar. És még tizenhárom éves sem volt, de máris friss izgató ragtime-ot játszott ütött-kopott hegedűjén a Nashville környéki kis kávéházakban. Nyolc évvel később már az egész ország majd megőrült a ragtime-ért, és ő hat színes bőrű fiúval turnéra indult. A hat közül öttel együtt nőtt fel. A hatodik a kis mulatt volt, Babuci Divine, aki azelőtt a New York-i kikötőben dolgozott, előtte meg egy ültetvényen, a Bermudákon, míg egy huszonkét centiméteres kést nem döfött a gazda hátába. Carlyle fel sem fogta, hogy milyen nagy malaca van, amikor máris a Broadwayn találta magát. Nem győzte a szerződéseket aláírogatni, és annyi pénze volt, amennyiről még csak nem is álmodott.

Akkoriban történt, hogy egész gondolatvilágában válság állt be, egy eléggé furcsa, elkeserítő válság. Rádöbbent, hogy ifjú éveit teljesen elfuserálja, ha egy banda niggerrel a színpadon majomkodik. Előadásaik a maguk nemében egészen jók voltak – három harsona, három szaxofon, és Carlyle fuvolája – plusz különlegesen jó ritmusérzéke, mely a többi száz hasonló zenekartól megkülönböztette őket; de aztán egészen váratlanul megutálta a fellépéseket, s minden nap jobban és jobban rettegett tőlük.

Jól kerestek – mindegyik szerződés még többet hozott a konyhára – de amikor azzal a kéréssel fordult a hangversenyszervezőkhöz, hogy egyedül koncertezzen, méghozzá zongorán, hat társa nélkül, kinevették és azt mondták, elment az esze, ezzel „mint művész, öngyilkosságot követ el.” Mindenki ezt mondta.

Többször játszottak magánszemélyek megrendelésére is bálokon, háromezer dollárért estélyenként, s úgy látszik ekkor kristályosodott ki ehhez a megélhetési formához való egész utálata. Olyan házakban és klubokban játszott, ahová nappal semmi szín alatt sem léphetett volna be. Ráadásul állandóan a színpadi bohóc szerepét kellett játszania, egyfajta felmagasztosult kóristagyerek szerepét. Már a színház, a púder és és a rúzs szagától, a művész szobákban folyó üres fecsegésektől, és a páholyokban ülők vállveregető tapsaitól is rosszul lett. Már nem tudott szívvel játszani. Megőrült attól a gondolattól, hogy csak olyanok élvezik a muzsikáját, akik nem tudnak hová lenni a sok luxustól. Természetesen ő is olyan körülmények között szeretett volna élni, mint a gazdagok, és haladt is előre sikeresen ebbe az irányba, de csak, mint egy gyerek, aki olyan lassan nyalja a fagylaltját, hogy nem érzi az ízét.

Sok pénzt akart, és sok szabadidőt, hogy olvashasson és játszhasson, és hogy olyan férfiak és nők vegyék körül, mint soha azelőtt. Olyanok, akik ha egyáltalán vennék a fáradtságot, hogy rá gondoljanak, akkor csak egy szerencsétlen nyomorult flótásnak tartanák; röviden, mindazt akarta, amit kezdett már úgy általánosítani, és utálni, mint arisztokráciát, s amit nyilván pénzért is meg lehet vásárolni, csak nem olyan pénzért, amit ő keresett munkájával. Huszonöt éves volt akkor, nem volt sem családja, sem diplomája, és kilátása sem arra, hogy sikeres legyen az üzleti életben. Vadul tőzsdézni kezdett, és három héten belül az utolsó centig mindent elvesztett, amit addig keresett.

Aztán jött a háború. Plattsburgba küldték, de a szakma oda is elkísérte. Egy dandártábornok berendelte a főhadiszállásra, és kijelentette, jobban szolgálhatja a hazát, mint karmester – s így a főhadiszállás zenekarának karmestereként a hírességeket szórakoztatva a frontvonal mögött élte át az egész háborút. Ebben csak az volt a rossz, hogy amikor a katonák véresen és sántítva tértek vissza a harcokból a lövészárkokba, ő is egy ilyen katona szeretett volna lenni. Az emberek verejtéke és vére, a sár, amit csizmájukon és ruhájukon hoztak, számára az arisztokrácia egyik szimbólumának tűnt, s őt még ez is elkerülte.

– Mindenben ezek a privát bálok a hibásak. Amikor hazajöttem a háborúból, az egész kezdődött elölről. Meghívást kaptunk a Floridai Szállodák Szindikátusától. Aztán már csak idő kérdése volt minden.

Itt elhallgatott, és Ardita várakozóan ránézett. De a fiú csak a fejét rázta.

– Nem – mondta. – Nem akarok erről beszélni. Nagyon is élvezem ezt, és attól tartok, ez az élvezet el lesz rontva, ha megosztom valakivel. Magamnak akarom megtartani azt a néhány visszafojtott másodpercet, amikor ott álltam mindenki előtt és tudomásukra hoztam, hogy több vagyok, mint egy ostoba zenebohóc.

A jacht elején hirtelen énekelni kezdett az egyik néger. Aztán a többiek is csendesen csatlakoztak hozzá, és az egész fedélzetet elárasztotta a vissza-visszatérő melódia, mely szívbemarkoló összhangban kúszott felfelé a holdhoz. Ardita megbűvölve hallgatta.

Mami, Mami, Mami mondja, az éghez indulj el. Papi, Papi, Papi mondja, azt felejtsed el. De mami mondja, gyerünk fiam, gyerünk, Igen, mami, gyerünk, gyerünk.

Carlyle sóhajtott, elhallgatott, és az égre nézett, a fényes csillagokra, melyek úgy ragyogtak a meleg égboltozaton, mint apró kis villanylámpák. A négerek dala panaszos zümmögéssé változott, és úgy tűnt, mintha a ragyogás és a nagy csend percről percre csak növekedne, és már úgy megnőtt, hogy már azt is hallani lehet, ahogy a hableányok öltözködnek, ahogy ezüstösen csillogó nedves hosszú hajukat fésülik a Hold fényénél és egymással suttogva fecsegnek az elsüllyedt gyönyörű hajókról, melyek most az ő otthonuk itt az opálfényű zöld sugárutakon lent a tenger fenekén.

– Látja – mondta csendesen Carlyle. – Ezt a szépséget akarom a magaménak tudni. A szépség legyen csodálatos, lenyűgöző – úgy kell fellobbannia az ember lelkében, mint egy álom, mint egy gyönyörű lány szemének sugara.

Feléje fordult, de Ardita hallgatott.

– Érti, ugye, Anita – azaz bocsánat, Ardita, amit mondok?

De a lány most sem válaszolt. Már régen elaludt.

IV.

Másnap délben ragyogó fényárban egy eleinte alig észrevehető folt a hajó haladásának irányában fokozatosan egy zöldesszürke sziget körvonalaivá kezdett változni. A sziget északi oldalát szemmel láthatóan egy hatalmas gránit szirt képezte, mely sűrű bozóton és füves terepen keresztül haladva lejtett dél felé, hogy aztán lustán a hullámtörésig érő homokos talajú tengerparthoz érjen. Amikor Ardita kedvenc helyén üldögélve Az angyalok lázadásának utolsó oldalát is elolvasta, hangosan becsapta a könyvet, felnézett és meglátta a szigetet. Halkan felkiáltott örömteli meglepetésében, és odaszólt Carlyle-nek, aki rosszkedvűen állt a korlátnál.

– Ez az a hely? Ide akart eljutni?

Carlyle idegesen vállat vont.

– Megijesztett. – Aztán hangosan odakiáltott az ügyeletes kapitánynak. – Hé, Babuci, ez az a sziget?

A kis mulatt kidugta fejét a kormányos fülkéből.

– Igen, uram. Pontosan!

Carlyle Arditához lépett.

– Nem rossz, mi?

– Nem bizony – értett vele egyet Ardita. – De szerintem nem elég nagy ahhoz, hogy itt elbújjon.

– Még mindig azokban a táviratokban reménykedik, amelyeket a bácsikája küldözget szerte szét a tengerparton.

– Nem – vallotta be Ardita őszintén. – Magának szorítok. Nem akarom, hogy elkapják.

Carlyle felnevetett.

– Maga a mi Szerencse Asszonyunk. Azt hiszem, itt kell tartanunk, mint egy talizmánt. Egyelőre legalábbis.

– Aligha fog tudni rábeszélni, hogy ússzak vissza a szárazföldre – mondta a lány hűvösen. – Ha pedig sikerül, akkor mást nem tehetek majd, mint hogy filléres regényeket kezdjek el írni életének végtelenül szomorú eseményeiről, melyeket volt szíves megosztani velem.

A fiú elpirult és meg is sértődött kissé.

– Nagyon sajnálom, hogy annyira untattam.

– Ó, egyáltalán nem untatott – egészen addig, míg azt nem kezdte el hangoztatni, hogy milyen borzalmas, ha az ember nem tud azokkal a nőkkel táncolni, akiknek a talpalávalót húzza.

Carlyle dühös lett.

– Pokolian éles kis nyelvecskéje van, kisasszony! Tudja?

– Ne haragudjon – mondta a lány, és nevetett. – Nem szoktam meg, hogy a férfiak életcéljuk elmondásával szórakoztassanak. S különösen nem, ha olyannyira plátói az életmódjuk, mint a magáé.

– Nem haragszom. De azért mondja már el, hogy mivel szokták szórakoztatni magát a férfiak.

– Csak rólam beszélnek – mondta a lány és ásított. – Elmondják, hogy én vagyok a megtestesült ifjúság és szépség.

– És maga mit mond?

– Semmit. Csendben egyetértek.

– És minden férfi elmondja, hogy szerelmes magába?

Ardita bólintott.

– És miért ne? Hisz egész életünk egyetlen szó körül forog: „szeretlek.” Ez a szó egyre csak közelebb kerül, és ha már kimondtuk, akkor meg távolabb.

Carlyle nevetett, és leült a lány mellé.

– Ez nagyon igaz. Nem rossz. Maga találta ki?

– Igen. Ám lehet, hogy csak olvastam valahol. Nem mindegy? Úgysem jelent semmit. De jó mondás.

– Ez az a fajta megjegyzés – mondta a fiú komolyan –, mely tipikusan a maga osztálybelieké.

– Jaj, ne – szakította félbe türelmetlenül a lány. – Ne kezdjen már megint az arisztokráciáról papolni. Nem bízom azokban az emberekben, akik már kora reggel filozofálnak. Fölösleges, mint a reggeli pezsgőzés. Nem szabad. Kora reggel még aludni kell vagy úszni, és semmivel sem törődni.

Tíz perccel később kerültek egy nagyot, hogy északról közelíthessék meg a partot.

– Valami nem stimmel – jegyezte meg Ardita gondterhelten. – Csak nem akar közvetlenül a szirt mellett horgonyt vetni?

Most egyenesen a szirt felé tartottak, mely jóval magasabbnak tűnt száz lábnál, és hogy pontosan mi a cél, Ardita csak akkor látta, amikor már kevesebb, mint ötven jard választotta el őket a szikláktól. Aztán tapsolni kezdett örömében. A szirten volt egy nagy nyílás, melyet egy furcsán lelógó sziklalap teljesen elrejtett a szemek elől, és a jacht ezen a nyíláson keresztül nagyon lassan haladva jutott ki egy kristálytiszta vizű csatornára a magas szürke sziklafalak között. Aztán horgonyt vetettek egy csillogó miniatűr zöld-arany világban: egy kis napsütötte öbölben, melyben a víz olyan sima volt, mint a tükör, és partján kicsike pálmafák nőttek. Minden olyan volt, mint amikor a gyerekek a homokozóban játszva képzelt tavat építenek benne, és ágakat dugdosnak köréje fáknak.

– Az angyalát! Nem is rossz! – lelkendezett Carlyle izgatottan. – Ez a kis bitang úgy ismeri az Atlanti-óceánnak ezt a részét, mint a tenyerét.

Lelkesedése ragályosnak bizonyult, mert Ardita is ujjongott.

– Ettől jobb búvóhely nincs is a világon!

– Köszönöm neked, Istenem! Egy ilyen szigetről még álmodni sem mertem.

Leengedték a csónakot a ragyogó víztükörre és kieveztek a partra.

– Menjünk, nézzük meg, mit találunk – mondta Carlyle, miután kikötötték a csónakot a nedves homokos parton.

A pálmafák sorát mindenütt több mérföldnyi széles lapos homokos tér övezte. Elindultak dél felé, és más trópusi növényzet karimáit érintve szürke gyöngyszemhez hasonló szűz tengerparthoz értek, ahol Ardita lerúgta lábáról barna tornacipőit – a harisnyáról, úgy látszik, végleg lemondott –, és a sekély vízbe gázolva folytatta útját a parton. Aztán lassan visszasétáltak a jachthoz, ahol a fáradhatatlan Babuci már ebéddel várta őket. A szirt tetejére őrt állított, hogy minden irányba megfigyelhesse a tengert, bár biztos volt benne, hogy senki sem ismerheti a bejáratot ebbe az öbölbe – még sosem látott olyan térképet, melyen a sziget fel lett volna tüntetve.

– Mi a neve? – kérdezte Ardita. – Mármint a szigetnek.

– Nincs semmilyen neve – kuncogott Babuci. – Csak Sziget, más semmi.

Estefelé a szirt legmagasabb pontján üldögélve, hátukat a hatalmas sziklának vetve Carlyle vázolta további tervének eddig még homályos körvonalait. Biztos volt benne, hogy most már a nyomukban vannak. Úgy vélte, hogy az az összeg, melyet zsákmányoltak – hogy hol és mikor, még most sem volt hajlandó a lánynak elmondani –, körülbelül egymillió dollárra tehető. Úgy tervezte, hogy elüldögél ezen a szigeten még néhány hétig, s aztán a forgalmasabb útvonalakat elkerülve, és a Horn-fokot megkerülve eljut a perui Calaóba. A szénellátás és az élelmezés részleteit teljes egészében Babucira bízta, aki, úgy látszik, már minden minőségben hajózott ezeken a tengereken kávékereskedő hajók hajósinasától kezdve egészen első kapitány-helyettesig egy brazil kalózhajón, melynek kapitányát azóta már régen felakasztották.

– Ha fehér ember lenne, már régen király lett volna valamelyik latin-amerikai országban – mondta Carlyle a leghatározottabban. – Ha az eszét nézzük, akkor Booker T. Washington gyenge kezdő hozzá képest. Minden emberi faj és nép ravaszsága fellelhető benne, melynek vére az ereiben csordogál. S ezeknek a száma legalább egy fél tucat, és görbüljek meg, ha nem igaz! Azért szeret, mert én vagyok az egyetlen, aki jobb ragtime-ot játszik, mint ő. Nagyon sokat üldögéltünk együtt a New York-i kikötők kövén, ő egy fagottal én meg egy oboával, és ezeréves afrikai melódiákat játszottunk, míg a patkányok elő nem jöttek odúikból és körül nem ültek bennünket, sírva és vonítva, mint a kutyák a fonográf előtt.

Ardita hangosan elnevette magát.

– Ez már mese!

Carlyle is elmosolyodott.

– Esküszöm, hogy…

– Jó. És mihez fog kezdeni ott Callaoban? – szakította félbe a lány.

– Hajóra szállok, és Indiába megyek. Ott meg maharadzsa leszek. Komolyan. Arra gondolok, hogy meghúzom magam valahol Afganisztánban, vásárolok egy birtokot, és ott híres leszek. Aztán, úgy öt-hat év múlva feltűnök Angliában furcsa kiejtéssel és rejtélyes múlttal. De az első lépés India. Tudta, hogy állítólag a világ összes aranya lassan visszakerül Indiába. Ez annyira érdekes. És azt akarom, hogy legyen sok szabadidőm olvasni – rengeteget olvasni.

– És aztán?

– És aztán? – mondta gőgösen – Aztán jöhet az arisztokrácia. Nem bánom, nevessen ki, ha akar, de azt legalább el kell ismernie, hogy én tudom, mit akarok, míg magára ez minden bizonnyal egyáltalán nem jellemző.

– Ellenkezőleg – rázta a fejét Ardita, miközben nadrágja zsebébe nyúlt, hogy előhalássza a cigarettatárcát. – Még mielőtt megismertük volna egymást, épp egy hatalmas cirkusz közepén voltam: minden barátom és rokonom mélységesen fel volt háborodva, mert én igenis tudtam, hogy mit akarok.

– És mit akart?

– Egy férfit.

Carlyle összerezzent.

– Csak nem azt akarja mondani, hogy volt egy férjjelölt a láthatáron?

– De igen, bizonyos értelemben. Az volt a szándékom, hogy másnap megszököm – ó de régen is volt mindez – és találkozom vele Palm Beachen. De maga meghiúsította ezt a szándékomat a hajó elfoglalásával. Az a férfi most is vár rám egy karpereccel, amely valamikor Katalin orosz cárnőé volt. De nehogy most megint az arisztokráciáról kezdjen fecsegni – tette hozzá gyorsan. – Őt azért kedveltem, mert van esze és bátorsága kiállni elvei mellett.

– De a családja ellenzi, igaz?

– Ugyan, a család! – mondta a lány. – Csak egy ostoba bácsikám és egy még ostobább nénikém van. Úgy látszik, valamiféle botrányba keveredett egy Mimi nevezetű vörös hajú nőszeméllyel vagy valakivel – rettenetesen felfújták, mondta, és ez így igaz, mert a férfiak nekem sosem hazudnak – meg egyébként is, nem érdekel, mi volt azelőtt; csak a jövő számít. Én így érzem. Ha egy férfi szerelmes belém, akkor már semmi más nem fogja érdekelni. Megmondtam neki, hogy ejtse azt a Mimit, mint a forró krumplit, s ő meg is tette.

– Egész féltékennyé tett – mondta Carlyle, és homlokát ráncolta. De aztán elnevette magát. – Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha Callaoig velünk jön. Aztán adok magának elég pénzt, hogy visszamehessen az Államokba. Így arra is elég időt kap, hogy átgondolja, mi is a nagy helyzet azzal az úriemberrel.

– Ne beszéljen így velem! – pattogott Ardita. – Senkitől sem tűröm el, hogy atyáskodjon felettem! Világos?

A férfi nevetésre akarta fogni a dolgot, de nem tette. A lány dühös válasza először meglepte, s aztán tetőtől talpig körüllengte, ami teljesen le is hűtötte jókedvét.

– Sajnálom – mondta bizonytalanul. – Nem akartam megbántani.

– Csak ne mentegetőzzön! Utálom, amikor a férfiak ilyen férfias, nyugodt hangnemben bocsánatot kérnek. Csak fogja be a száját, és kész!

Csend lett, olyan csend, melyet Carlyle elég kínosnak érzett, de amely Arditát egyáltalán nem zavarta, mert cigarettáját élvezettel szívta tovább, elégedetten üldögélt, és a fényes tengert bámulta. Egy kis idő múlva a szirt széléhez kúszott, lefeküdt és fejét lelógatva nézett lefelé. Carlyle meg őt nézte, és arra gondolt, hogy nincs az a testhelyzet, amely ne állna jól ennek a nőnek.

– Jöjjön csak! – kiáltotta. – Látja, a sziklafalnak kiugró részei vannak. Mind széles perem, de nem egyformán magas.

Carlyle csatlakozott hozzá, és most már ketten néztek lefelé a szédítő mélységbe.

– Ma még úszunk itt egyet! – mondta a lány izgatottan. – Holdfényben.

– Nem lenne jobb inkább a túloldalon, a homokos tengerparton?

– Semmi esetre sem. Szeretek a vízbe ugrani. Használhatja a bácsikám fürdőnadrágját, de úgy fog állni magán, mint egy zsák, mert egy kissé testes ember a bácsikám. Nekem meg van egy olyan egyrészesem, melytől a hőség ellenére is minden bennszülöttet kirázott a hideg az Atlanti-óceán partján Biddeford Pooltól egészen St. Augustine-ig.

– Biztos azt hitték, hableány.

– Lehet. Szeretek úszni. Ráadásul csúnya sem vagyok. Tavaly nyáron egy szobrász fent Rye-ban azt mondta, hogy a két lábam legalább ötszáz dollárt ér külön-külön. Egy költő még verset is írt róla: olyan szép a lábikrád, hogy a szívem vágyik rád.

Mivel erre nem volt mit mondani, Carlyle hallgatott, de azért megengedett magának egy halk nevetést, belülről.

V.

Amikor kék és ezüstös árnyaival lassan rájuk köszöntött az éj, s a tenger vizén reszketni kezdett a hold, átszelték a szorost a sziklákhoz, kikötötték a csónakot az egyikhez, és ketten együtt megmászták a szirtet. Az első kiugró rész tíz láb magasan volt, és csak annyira széles, mint egy természetes ugródeszka. Leültek az ezüstös holdfényben, és az állandó enyhe hullámzást figyelték. A tenger majdnem tükörsima volt, mert épp beállt az apály.

– Boldog? – kérdezte a fiú váratlanul.

A lány bólintott.

– A tengernél mindig boldognak érzem magam – mondta. – Tudja, valahogy egész nap arra gondoltam, hogy mi ketten valamiben hasonlóak vagyunk. Mindketten lázadozunk – csak ennek különböző okai vannak. Két évvel ezelőtt, amikor tizennyolc éves voltam, maga meg…

– Huszonöt.

– Nos, igen. És akkoriban nem volt bennünk semmi rendkívüli. A siker csak úgy jött magától. Én az első bálomra készültem, és mindenki el volt ragadtatva tőlem. Maga pedig egy menő muzsikus volt, aki nemrég szerelt le a hadseregből…

– Igazi gentleman egy kongresszusi határozat szerint – tette hozzá Carlyle gúnyosan.

– Akárhogy is, mindketten jól beilleszkedtünk a társadalomba. És ha nem is mindig teljesen problémamentesen, de nem voltak különösebben nagy akadályok előttünk. De ott mélyen belül volt valami bennünk, ami azt mondta, hogy ez nem elég a boldogsághoz. Fogalmam sem volt, hogy mit akarok. Fáradhatatlanul flörtöltem a férfiakkal, az egyikkel a másik után, hónapról hónapra, de csak mindinkább bosszankodtam és elégedetlenkedtem. Gyakran előfordult, hogy csak ültem magamban, a számat harapdáltam, és azt hittem, megbolondulok, mert úgy éreztem, az élet elmúlik, és értelmetlenül. Mindent meg akartam kapni, mindent és azonnal. Mert hát én szép vagyok, megérdemlem. Vagy nem tart szépnek?

– De igen – mondta Carlyle elgondolkodva.

Ardita hirtelen felpattant.

– Akkor várjon egy percet. Ki akarom próbálni ezt a félelmetesen gyönyörű tengert.

Odasétált a szirt kiugró részének széléhez, határozottan dobbantott és ugrott. Az ugrás tökéletes volt: két gyönyörű szaltó előre, és aztán a teste úgy csobbant a vízbe, mint egy bugylibicska éles pengéje.

Egy perc múlva a lány hangja már szállt is felfelé.

– Tudja, arról van szó, előfordult, hogy néha egész nap és majdnem egész éjjel olvastam, és kezdtem megutálni az emberi társadalmat…

– Jöjjön ki – szakította félbe a szóáradatot a fiú. – Mi az ördögöt csinál ott lent?

– Csak gyakorolom egy kicsit a hátúszást. Egy perc, és ott leszek. De előbb hadd mondjam el… Az egyetlen dolog, amit nagyon élveztem, az volt, hogy idegbajt tudok hozni az emberekre. Lehetetlenül lenge öltözékben jelentem meg a bálokon, és lehetőleg a legismertebb New York-i gazemberek társaságában, és imádtam, ha elképesztően óriási botrányt kavartam.

A lány szavait a víz csobbanása kísérte, s aztán hallotta, hogy amint mászik fölfelé a szirten, kezdi gyorsabban szedni a levegőt.

– Gyerünk, maga is! – mondta a lány.

Carlyle engedelmesen felállt és ugrott. Amikor kibújt a víz alól, nedvesen és csatakosan felmászott előző helyére, és rémülten fedezte fel, hogy a lány már nem volt ott, de néhány idegesítően hosszú másodperc után halk nevetést hallott egy másik párkányról, mely tíz lábbal volt magasabbra. Ott csatlakozott hozzá, s egy ideig csendesen üldögéltek vizes térdüket átfogva, és a mászástól kissé lihegve.

– A család persze nagyon kiakadt – mondta váratlanul a lány. – Azt akarták, hogy menjek férjhez. S aztán, amikor már egészen úgy éreztem, hogy nem érdemes élni, vagy alig, találtam valamit. – Lelkesen az ég felé nézett. – Megtaláltam!

Carlyle várta a folytatást, és a lány gyorsan beszélni kezdett.

– A bátorság, tudja, a bátorság! Ez elvi kérdés, amihez érdemes ragaszkodni. Úgy döntöttem, hogy felépítem magamban ezt a hitet. Megértettem, hogyha volt is valami ideálom az előző életben, ami vonzott a tudat alatt, hát az a bátorság volt. Vagy annak a látszata. Elkezdtem különválasztani a bátorságot minden mástól az életben. Mindenfajta bátorságot – a péppé zúzott, vérző, tízszer kiütött ökölvívó bátorságát, aki mégis csak feláll a padlóról, hogy még többet kapjon… vagy győzzön. Gyakran rávettem udvarlóimat, hogy vigyenek el ilyen bokszmeccsekre, engem, a deklasszált arisztokrata ladyt, aki mindenféle pletykafészek huhogók és susogók hálójában vergődik, s ezért úgy néz rájuk, mintha csak sár lenne a lába alatt, s nem törődik azzal, mit mondanak. Csak azt teszem mindig, ami nekem tetszik, és nem érdekel mások véleménye. Egyszerűen csak úgy él vagy hal, ahogy neki tetszik. Van magánál cigi?

A fiú kivett egyet, és aztán csendben tüzet is adott.

– Mindazonáltal – folytatta Ardita – a férfiak továbbra is körülzsongtak – öregek és fiatalok, akik fizikailag és szellemileg a fejlődés sokkal alacsonyabb fokán álltak, mint én, de mind szenvedélyesen engem akart birtokolni, és azt a fennkölten büszke tradíciót, amit magam köré építettem. Ért engem?

– Félig-meddig. De magát sohasem verték péppé, és nem is kért bocsánatot.

– Nem, soha! – mondta. De aztán ismét felugrott, a párkány szélére ment, ott állt néhány másodpercig, mint a megfeszített Krisztus, háttérben a ködösen kéklő sötét éggel; aztán leírt egy sötét parabolát a légben és húsz lábbal lejjebb két ezüst fodor között csobbanás nélkül eltűnt a mélyben.

Hangja ismét felcsendült alulról.

– És a bátorság számomra az, hogy átgázolunk az élet ostoba szürke előítéletein – ami nem azt jelenti, hogy átgázolunk embereken és körülményeken, hanem az élet sivárságán is. Vagyis ragaszkodnunk kell mindahhoz, ami az életben múlandó, de értékes.

És már jött is felfelé a szirten, és amint az utolsó szavakat is kiejtette, nedves szőke haja simán hátra simult, és vele került egy vonalba ott, ahol a sziklán ült.

– Igen, ez mind nagyon szép – próbált ellent mondani Carlyle. – De az, amit maga bátorságnak nevez, végül is nem más, mint büszkeség: az előkelő emberek születésére való büszkeség. Hisz magát úgy nevelték, hogy csak azért harcoljon, mert erős, gazdag, szép és fiatal, és megteheti. De az én egyszerű, szürke életemben mi szükség van ilyen bátorságra?

A lány ott ült a sziklaszirt szélén, átölte nedves térdét, és elgondolkodva bámulta a fehér holdat; míg ő, mint egy groteszk félisten, a szirt szélén állt.

– Nehogy azt higgye, hogy egy Pollyanna akarok lenni – folytatta a lány. – De azt hiszem, maga még nem értett meg engem. Az én bátorságom a hit – a hit az én végtelen rugalmasságomban –, hogy a remény, az öröm visszatér, és a közönségesség szintén. És amíg így érzek, addig össze kell szorítanom a fogamat és magasan kell hordani az orromat, a szememet meg nyitva kell tartanom – és nem kell bugyután mosolyognom. Ó, akár hiszi, akár nem, már megjártam a poklot, és a nők pokla százszorta rosszabb, mint a férfiaké.

– De tegyük fel – mondta Carlyle –, hogy mielőtt az öröm és a remény, meg minden más visszatér, a rendező lehúzza a függönyt maga előtt. Egyszer s mindenkorra.

Ardita felállt, a sziklafal felé indult, s egy kissé nehezen a következő kiugró szirthez ment, tíz vagy tizenöt lábnyira feljebb.

– És akkor? – kiáltott még vissza. – Akkor is én győztem.

A fiú lépett néhányat előre, hogy még láthassa.

– Onnan már ne ugorjon! – mondta neki gyorsan. – Kitörheti a nyakát.

A lány nevetett.

– Én aztán nem!

Széttárta két karját, s úgy állt ott, mint egy hattyú, tökéletes női testéből büszkeség áradt, mely valami meleg ragyogással töltötte el Carlyle szívét.

– Kitárt karokkal zuhanunk lefelé a légben – kiáltotta –, egyenes testtartással, lábfejünk kinyújtva, mint a delfinek farka, és azt hisszük, sosem érünk majd le a szikrázó ezüstös mélybe, míg egyszer csak minden zubogni kezd körülöttünk, és a hullám körülölel, csókol, simogat.

S már ott is volt a légben, és Carlyle akaratlanul visszatartotta lélegzetét. El sem merte képzelni, hogy a lány le mer ugrani ebből a magasságból, majdnem negyven lábról. Örökkévalóságnak tűnt, amíg azt a gyors csobbanást hallotta, mely jelezte, hogy a lány ismét a felszínen van.

Megkönnyebbülten sóhajtott, amikor lentről meghallotta a hangját. S akkor már tudta, hogy szereti.

VI.

Az idő, mivelhogy lévén semmi dolga, pergett, mint a homokóra. Három napig is eltartott. Amikor egy órával hajnal után a nap besütött Ardita kabinjának ablakán, ő vidáman ébredt, felvette fürdőruháját és felment a fedélzetre. A négerek, amint meglátták, minden sürgős teendőjüket félretéve, összegyűltek a fedélzeten, nevetgéltek, fütyörésztek, megjegyzéseket tettek, és majd kiesett a szemük, úgy bámulták, ahogy ő, mint valami fürge kis tengeri halacska, úszkált le és fel a tiszta víz felett vagy alatt. Aztán este, amikor lehűlt a levegő, úszott még egyet – vagy csak téblábolt és dohányzott Carlyle-lal a szirten; esetleg csak feküdtek a hátukon a déli part homokján, beszélgettek és nézték, amit a nap színpompásan, fényesen és tragikusan lehanyatlik a trópusi est végtelen csendjében.

A hosszú napfényes órák aztán kiverték Ardita fejéből azt a gondolatot, hogy ez az egész epizód csak a rakoncátlan ostoba véletlen műve, romantikus oázis a realitások sivárságában. Rettenetesen kezdett félni attól az időtől, amikor ő, Carlyle, majd elindul délnek; rettegett minden olyan lehetséges veszélytől, mely előfordulhat útjában; gondolatai egyszerre zavarosakká váltak, és minden esetleges döntés valahogy gyűlöletessé vált. Ha imáknak helye lett volna lelkének pogány rituáléiban, akkor csak arra kérte volna Istent, hogy egy ideig minden maradjon úgy, ahogy van. Észre sem vette, de megszokta, hogy elfogadja Carlyle naiv gondolatvilágának közhelyes áradatát, kisfiús filozófiáját, monomániás vénáját, mely úgy tűnt, természetének alapja és minden tettét színesebbé tette.

De ez az elbeszélés nem két szigetlakó története, vagy egy szerelemé, melyet főként az elszigeteltség szül. Mindössze két olyan személyiségnek a bemutatása akar lenni, akiket az élet csak véletlenül hozott össze a pálmafák alatt és a Golf-áramlat mellett egy idillikus környezetben. A többségnek elég, ha létezik, szaporodik és harcolhat e kettőért, de a domináns eszme, az a tudatalatti törekvés, hogy valaki saját sorsának a kovácsa legyen, csak a nagyon kevés szerencséseknek vagy szerencsétleneknek adatik meg. Nekem Arditával kapcsolatban az a legérdekesebb, hogy volt bátorsága szembenézni saját szépségével és fiatalságával.

– Vigyél magaddal – mondta egyszer a lány. Este volt, s ők meg lustán üldögéltek a fűben az árnyas pálmafák sorai alatt. A négerek magukkal hozták hangszereiket a partra, és a hátborzongató ragtime hangjai lágyan betöltötték az est meleg leheletét. – Tíz év múlva úgy szeretnék megjelenni a világban, mit egy mesésen gazdag indiai hercegnő a legfelsőbb kasztból – tette még hozzá.

Carlyle gyors pillantást vetett rá.

– Jól tudod, hogy ennek semmi akadálya.

Ardita elnevette magát.

– Mi ez? Leánykérés? Csodálatos! Ardita Farnam egy kalóz menyasszonya lett. Egy lányt a felső tízezerből elrabolt egy muzsikus, aki bankot rabolt.

– Nem bank volt.

– Akkor hát mi? Miért nem mondod?

– Nem szeretném lerombolni az illúzióidat.

– Kedvesem, veled kapcsolatban nincsenek illúzióim.

– Én a veled kapcsolatos illúziókat értem.

A lány meglepődve nézett a fiúra.

– A velem kapcsolatos illúziók? Mi közöm lehet ahhoz, amit valami bankrablóként vagy akárkiként elkövettél?

– Talán még kiderül.

Kinyújtotta a karját és megsimogatta a fiú kezét.

– Kedves Curtis Carlyle úr – mondta kedvesen –, csak nem lett szerelmes belém?

– Számít ez neked?

– Igen, mert azt hiszem, én… szeretlek.

Carlyle megpróbált gúnyosan nézni.

– Ezt azért mondod, hogy a januárban begyűjtött skalpjaid száma féltucat legyen – jegyezte meg szárazon. – Tegyük fel, veszem a lapot, és azt mondom, gyere velem Indiába.

– Menjek?

Carlyle vállat vont.

– Callaoban is összeházasodhatunk.

– És aztán mi lesz? Ezt nem sértésnek szántam, hanem komolyan mondom. Mi lesz velem, ha azok, akik meg akarják kapni azt a húszezer dolláros jutalmat, amit a fejedre tűztek, csakugyan elkapnak?

– Azt hittem, nem félsz semmitől?

– Nem félek. De nem akarom eldobni az életemet csak azért, hogy ezt bizonyítsam is egy férfinak.

– Mennyire szebb és jobb lenne, ha szegény lennél. Egy egyszerű szegény kislány, aki egy árnyas sövény alatt álmodozik egy déli tehén-országban.

– Szebb lenne? Miért?

– Szerettem volna látni, ahogy elcsodálkozol valamin – ahogy elkerekedik a szemed, amint bizonyos tárgyakat nézel. Ha szükséged lenne rájuk! Nem érted?

– Hogyne érteném. Mint valami kislány, aki egy ékszerbolt kirakatát nézi?

– Igen. S akinek épp egy platina karórára van szüksége két szélén gyémántokkal. De te úgy döntetnél, hogy az túl drága, és megelégednél egy fehér aranyból készült órával potom száz dollárért, de én azt mondanám: „Túl drága? Ugyan már!” És szépen bemennénk a boltba, és a platinaóra perceken belül a csuklódon fénylene.

– Ez annyira kedvesen és vulgárisan hangzik – és viccesen, nem? – dorombolt Ardita.

– Ugye? Csak képzeld el, hogy körbe utazzuk a világot, két kézzel szórjuk a pénzt, s imádnak bennünket a portások és a pincérek. Ó áldottak az egyszerű gazdagok, mert övék a földek országa!

– Én valóban ezt szeretném.

– Szeretlek, Ardita – minta a fiú halkan.

A lány arca hirtelen elvesztette gyermekes vonásait és furcsán komoly lett.

– Szeretek veled lenni – mondta. – Jobban, mint bármelyik más férfival, akit ismerek..És szeretem a szemedet, a hajadat, és tetszik, ahogy átugrasz a hajó korlátján, amikor partot érünk. Az a nagy helyzet, Curtis Carlyle, szeretek mindent, amit csinálsz, mert olyan természetes vagy. Azt hiszem, erős az akaratod, s ezt, tudod, nagyra értékelem. Néha, amikor itt vagy a közelemben, kísértést érzek, hogy csak úgy megcsókoljalak, és megmondjam neked, hogy egy idealista kisfiú vagy, akinek a feje teles-tele van tömve egy csomó buta elképzeléssel az osztálykülönbségeket illetően. És talán, ha nem volnék ilyen fiatal, és jobban unnám az életet, veled mennék. De ha a reális helyzetet nézem, akkor azt hiszem, mégis csak jobban teszem, ha hazamegyek és férjhez megyek ahhoz a másikhoz.

Az ezüstös vizű öböl túloldalán a négerek ősi táncaikat lejtették a holdfényben, tekeregtek, vonaglottak, mint megannyi akrobata, akinek, miután hosszú ideig tétlenségre volt ítélve, most újból be kell gyakorolnia számát már csak a fölös belső energiák miatt is. Libasorban meneteltek, koncentrikusan körözve, hol feldobták a fejüket a magasba, hol pedig leengedték, vagy úgy lógtak a hangszereiken, mint valami faunok a fuvolán. A harsona és a szaxofon pedig sírt, kacagott, zokogott, hol lázasan és diadalmasan, hol pedig keservesen sírva, mint egy törzsi sirató valahol Kongó szívében.

– Táncoljunk! – kiáltott Ardita. – Képtelen vagyok ülni, amikor ilyen tökéletes dzsesszt hallok.

A fiú megfogta a lány kezét, és egy kemény homokos talajú széles térséghez vezette, melyet a hold tündökletes ragyogása árasztott el. A két fiatal úgy lebegett a ragyogó párás fényben, mint két, szél sodorta pille, és amint a fantasztikus szimfónia, mely sírt és ujjongott, remegett és kétségbe esett, Ardita valóságérzetének utolsó szikrája is kihúnyt. Hagyta, hogy a trópusi virágok bódító nyári illata és a végtelen csillagos ég a feje felett teljesen hatalmába kerítse, s úgy érezte, hogy ha most kinyitja szemét, azt fogja látni, hogy egy szellemmel táncol a saját képzelete által teremtett világban.

– Igen, ez tánc – suttogta a fülébe a fiú.

– Úgy érzem, mindjárt megőrülök – de ez olyan jó!

– Elvarázsoltak bennünket. Számtalan kannibáltörzs szelleme néz bennünket felülről, annak a szirtnek a tetejéről.

– És fogadok, hogy a kannibálasszonyok pedig azt mondják, túl közel vagyunk egymáshoz tánc közben, és illetlenség részemről, hogy nincs rajtam orrkarika.

Csendesen nevetgéltek. De a nevetés azonnal abbamaradt, amikor hallották, hogy az öböl túl oldalán a harsonák a taktus közepén leállnak, a szaxofonok pedig ijedten nyögnek egyet, és elhallgatnak.

– Mi történt? – kiáltott Carlyle.

Választ nem kaptak, de egy-két perc múlva észrevették, hogy egy sötét árnyalak futva kerüli meg a holdfényben fürdő tópartot. Amint közelebb ért, felismerték Babucit. Szokatlanul izgatott volt. Egészen közel ment hozzájuk, és gyorsan hadarni kezdte a rossz hírt.

– Fél mérföldre tőlünk hajót láttunk, uram. Mose, aki most őrködik, azt mondja, mintha lehorgonyzott volna.

– Hajót? Miféle hajót? – kérdezte Carlyle nyugtalanul.

Ardita Carlyle hangjából kiérezte a félelmet, és szíve hirtelen hevesen dobogni kezdett, amikor látta, hogy a hír hallatán a fiú mennyire megrémül.

– Azt mondja, nem tudja, uram.

– Küldtek csónakot a partra?

– Nem, uram.

– Menjünk fel oda – mondta Carlyle.

Szótlanul elindultak fölfelé, Carlyle még mindig úgy fogta Ardita kezét, mint amikor befejezték a táncot. A lány érezte, hogy időnként idegesen megszorítja, mint aki nem is tud róla, hogy ezt teszi, s bár ez fájt, nem tett kísérletet arra, hogy elvegye kezét a kezéből. Úgy tűnt, hogy jó egy órát tartott, míg feljutottak a tetőre, hogy aztán óvatosan átkússzanak a lentről is jól látható platón a szírt széléhez. Rövid vizsgálódás után Carlyle akaratlanul is halkan felkiáltott. Kint a tengeren egy őrnaszádot látott hat hüvelyes ágyukkal a hajó orrában és tatján.

– Tudják! – mondta, és nagyot sóhajtott. – Tudják! Rájöttek valahogy, merre mentünk, és utánunk jöttek. A nyomunkban vannak.

– Biztos vagy benne, hogy tudnak a csatornáról? Lehet, hogy csak azért horgonyoztak le, hogy nappal is lássák a szigetet. Onnan, ahol most állnak, nem láthatják a csatornanyílást a szirten.

– De távcsővel igen. Reménytelen – mondta Carlyle, s aztán az órájára nézett. – Most két óra. Napfelkeltéig biztos nem tesznek semmit. Persze, még halványan reménykedhetünk abban, hogy egy másik hajóra várnak, vagy a szénszállítóra.

– Azt hiszem, nyugodtan itt maradhatunk az éjszaka.

Elmúlt néhány óra, s ők továbbra is ott lapultak egymás mellett, szótlanul, állukat kezükre hajtva, mint egy alvó kisgyerek. Mögöttük guggoltak a négerek, türelmesen, lemondóan, csendesen, hangos horkolással jelezve néha, hogy még a veszély jelenléte sem tudja elnyomni legyőzhetetlen afrikai vágyukat az alvásra.

Öt óra előtt néhány perccel Babuci odament Carlyle-hoz. A Narcissus fedélzetén, mondta, van vagy fél tucat puska. És vajon Carlyle úgy döntött, hogy nem tanúsítanak ellenállást? Jó kis csetepatét lehetne csinálni, mondta, ha kidolgoznak egy tervet.

Carlyle nevetett és a fejét rázta.

– Ez nem egy szedett-vedett banda, Babuci. Ez egy őrnaszád. Ez olyan lenne, mintha valaki nyíllal és parittyával akarna gépfegyverekkel szembe szállni. És ha esetleg úgy gondolod, hogy elásod valahol azokat a zsákokat, és később majd megpróbálod kiásni és elvinni őket, hát akkor gyerünk, csináld. De nem fog menni – ők az egész szigetet felszántják neked, ha kell, az egyik végétől a másikig. Nem nyerhetünk csatát, Babuci. Nem nyerhetünk.

Babuci csendben fejet hajtott, és elvonult. Carlyle hangja érzelemtől fojtott és fátyolos volt, amikor megszólalt.

– A legjobb barátom – mondta. – Örömmel meghalna értem, ha hagynám.

– Akkor feladod?

– Nincs más választásom. Persze, mindig van kiút – egy biztos kiút –, de az még várhat. Semmiképp sem szeretném elmulasztani a bírósági tárgyalásomat – érdekes próbája lesz kétes dicsőségemnek. „Miss Farnam tanúsítja, hogy a kalóz mindig úriemberként viselkedett vele szemben.”

– Ne! – mondta a lány. – Borzasztóan sajnálom.

Amikor a színek eltűntek az égről, és a fakókéket ólmosszürke váltotta fel, a hajó fedélzetén mozgolódást lehetett észlelni, és korlátnál fehér tengerész egyenruhában egy csoport tiszt gyűlt össze. Mindegyikük kezében volt egy távcső, mellyel figyelmesen vizsgálták a szigetet.

– Mindennek vége – mondta Carlyle komoran.

– Az istenit! – suttogta Ardita, s érezte, hogy könnyes lesz a szeme.

– Menjünk vissza a jachtra – mondta Carlyle. – Inkább ott fogjanak el, mintsem hogy itt vadásszanak rám, mint egy oposszumra.

Miután elhagyták a platót, leereszkedtek a dombon, az öbölnél csónakba szálltak, és a négerek csendesen visszaeveztek velük a jachthoz. Aztán sápadtan és fáradtan leültek a kanapékra és vártak.

Fél órával később a szürke hajnali derengésben az őrnaszád orra feltűnt a csatornában, de aztán leállt, valószínűleg attól félve, hogy az öbölben túl sekély a víz. De látván, hogy a jacht békésen ringatózik a vízen, a férfi és a lány nyugodtan heverészik a kanapén, a négerek meg kíváncsian ugyan, de közömbösen sétálgatnak fel s alá a fedélzeten, az őrnaszádon nyilván úgy döntöttek, hogy nem kell ellenállástól tartani. Így mind a két oldalon lassan leengedtek két csónakot, az egyikben egy tiszt és hat tengerész ült, a másikban pedig négy evezős és két ősz hajú férfi a jachtversenyzők fehér sportruhájában a csónak orránál. Ardita és Carlyle felállt, és szinte ösztönösen átölelték egymást. Aztán egészen váratlanul Carlyle a zsebébe nyúlt és elővett egy kerek, fényes tárgyat és átnyújtotta a lánynak.

– Mi ez? – kérdezte a lány csodálkozva.

– Nem vagyok egészen biztos benne, de ha hinni lehet a belső részbe vésett orosz betűknek, akkor úgy gondolom, hogy ez a magának ígért karkötő.

– Hogy… hogy kerül ez ide, nem értem?

– Azon zsákok egyikéből. Az a helyzet, hogy Curtis Carlyle és Hat Fekete Társa pont előadásuk közepén a Palm Beach Hotel teázójában hirtelen géppuskára cserélték hangszereiket és kizsebelték a vendégeket. Ezt a karkötőt egy csinos, túlsminkelt vörös hajú hölgy csuklójáról csatoltam le én személyesen.

Ardita összevonta szemöldökét, de aztán elmosolyodott.

Szóval ez csináltátok! Nem mondom, nem kis bátorságra vall.

Carlyle meghajolt.

– Az amerikai átlagpolgár egyik jellemző tulajdonsága – mondta.

Aztán az erős hajnali fény ferdén a fedélzethez ért, és szétszórta a reszkető árnyakat a szürke sarkoknál. A reggeli harmat aranyló köddé változott, súlytalan enyhe köddé, mint az álom, s úgy ölelte körül a két fiatalt, hogy már csak az elmúlt éj szelíd emlékének tűntek, végtelenül múlandó és már megfakult emlékének. Egy percig a tenger és az ég visszafojtotta lélegzetét, mert a hajnal nagy rózsaszínű tenyerét az élet épp nyiladozó kis szájára tapasztotta, de aztán az öböl felől hallani lehetett az evezős hajó panaszos nyögését és az evezők suhogását.

Majd szemben a napfénnyel, mely keleten az egészen alacsonyan felkelő izzó kemencéből áradt, a két karcsú alak hirtelen eggyé vált, és a fiú megcsókolta a lány romlott kis fiatal száját.

– Úgy érzem, megdicsőültem – dörmögte egy másodperc múlva.

A lány rámosolygott.

– Boldog vagy, ugye?

A lány sóhaja jelentette az áldást – a mámorító bizonyosságot, hogy még sohasem érezte magát ennyire fiatalnak és szépnek. Még egy darabig az élet ragyogó volt, s az idő egy jelenés, erejük meg végtelen – de aztán puffanás és csikorgás hallatszott, amint az evezős hajó a jacht mellé húzódott és vele súrlódott.

A két ősz hajú férfi, a tiszt és két tengerész revolverrel a kezében jött fel a létrán. Mr. Farnam két karját összefonva nézett unokahúgára.

– Hát így! – mondta, és lassan lehajtotta a fejét.

A lány sóhajtott, elhúzódott Carlyle-tól, és már egészen más, üres tekintettel a fedélzetre lépett csapatra nézett. Nagybátyja azonnal észrevette, hogy ajkával arra a megvető biggyesztésre készül, melyet már jól ismert.

– Hát így! – mondta még egyszer haragosan. – Szóval te így képzeled a romantikus szerelmet. Megszökni mindenki elől egy tengeri kalózzal.

Ardita érzéketlenül nézett nagybátyjára.

– Hogy te milyen ostoba vénember vagy! – mondta csendesen.

– Ez minden, amit mondani tudsz az esetről?

– Nem – mondta elgondolkodva. – Mást is tudok. Azt a neked is ismerős frázist, mellyel közös eszmecseréinket szoktam befejezni az elmúlt néhány évben: fogd be a szád!

Megvető pillantással sújtotta a két öregembert, a tisztet és a két matrózt, hátat fordított nekik és büszke fejtartással lesétált kabinjába.

Ámbár ha várt volna még egy kis ideig, olyasmit hallhatott volna bácsikájától, amit még soha hasonló esetekben. Az öreg hangosan, szívből elnevette magát, és a nevetéshez a másik öreg úr is csatlakozott.

Ez utóbbi fürgén Carlyle felé fordult, aki – bármennyire is furcsa – ezt az egész jelenetet rejtett vidámsággal szemlélte.

– Nos, Toby – mondta az öregúr derűsen. – Te gyógyíthatatlan örök romantikusom, ábrándokat kergető nagy bolondom, csakugyan megtaláltad azt a lányt, akit kerestél?

Carlyle mosolya igent jelentett.

– Természetesen – mondta. – Biztosan tudtam már annak alapján is, amit viharos kalandjairól hallottam. Ezért is mondtam tegnap Babucinak, hogy lője fel a rakétát.

– Örülök, hogy megtetted – mondta Moreland ezredes komolyan. – Féltünk, hogy nem leszünk elég közel, ha valami problémád adódik azzal a hat ismeretlen négerrel. S reméltük, hogy valami ilyesféle kompromittáló helyzetben találunk benneteket – mondta, és sóhajtott. – Hiába, no, a bolond a bolondot messziről megismeri.

– Apád és én egy szemernyit sem aludtunk az elmúlt éjjel, remélve a legjobbakat – vagy talán a legrosszabbakat. Csak a jó Isten tudja, mi tetszett meg neked abban a lányban annyira, édes fiam. Én már egészen kikészültem tőle. Odaadtad neki azt az orosz karkötőt, melyet a magándetektívem vásárolt vissza Mimi kisasszonytól?

Carlyle bólintott.

– Csitt! – mondta. – Most jön felfelé.

Ardita, ahogy megjelent a fedélzeten, először önkéntelenül is egy gyors pillantást vetett Carlyle csuklóira. Arcán zavar tükröződött: nem értette, miért nincs rajtuk bilincs. Hátul a hajón a négerek énekelni kezdtek, és a hajnali hűvös vízfelület derűsen visszhangozta mély baritonjukat.

– Ardita – mondta Carlyle nyugtalanul.

A lány elindult feléje.

– Ardita – mondta Carlyle ismét, lélegzetét is visszafojtva. – El kell mondanom az… igazat. Az egész história nem igaz. A nevem nem Carlyle, hanem Moreland. Toby Moreland. Az egész terv Florida ködös partjainál született… floridai levegőből szőttem.

A lány rámeredt, vad csodálkozás, hitetlenség, düh váltotta egymást gyors hullámokban az arcán. A három férfi visszafojtotta lélegzetét. Idősb Moreland tett egy lépést feléje; Mr. Farnam a páni félelemtől nyitott szájjal várta a dühkitörést, amelytől az egész terv dugába dől.

De ez nem következett be. Ardita arca egyszer csak felragyogott, elnevette magát, gyorsan odament az ifjabb Morelandhoz, és amikor ránézett, szürke szemében nyoma sem volt a haragnak.

– Esküszöl – mondta csendesen –, hogy az egész csak a te agyszüleményed volt?

– Esküszöm – mondta az ifjabb Moreland lelkesen.

A lány lehunyta szemét és szelíden megcsókolta a fiút.

– Micsoda képzelőerő! – mondta halkan és majdnem irigykedve. – Azt akarom, hogy egész életedben olyan édes hazugságokat mondjál nekem, amilyeneket csak te tudsz kitalálni.

Hallani lehetett, ahogy a négerek csendesen beszélgetnek, és hangjuk összefolyik a légben azzal a dallal, melyet már ismert.

Rohan az idő, Nagy tolvaj ő, Mert a falevél Megsárgul mind.

– És mi volt a zsákokban? – kérdezte a lány halkan.

– Floridai homok – mondta a fiú. – Kétszer azért igazat mondtam. Ez volt az egyik.

– Azt hiszem, tudom, hogy mi volt a másik – mondta a lány, és lábujjhegyre állt, hogy megcsókolja a fejet, melyre az újságok szerint nem is olyan rég még jutalmat tűztek ki.