Szerelem az éjszakában – Love in the night E-Book

F.Scott Fitzgerald

• Herausgeber: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Kategorie: Fremdsprachen
• Sprache: Englisch
• Veröffentlichungsjahr: 2016

Seitenzahl: 592

Beschreibung

The words thrilled Val. They had come into his mind sometime during the fresh gold April afternoon and he kept repeating them to himself over and over:n“Love in the night; love in the night.”nHe tried them in three languages–Russian, French an

Leseprobe

F. SCOTT FITZGERALD

SZERELEM AZ ÉJSZAKÁBAN LOVE IN THE NIGHT

fapadoskonyv.hu

2014

Honlap: www.ipubs.hu

E-mail: [email protected]

Fordította: DR. ORTUTAY PÉTER

Borító: Rimanóczy Andrea

ISBN 978-963-377-582-0 (epub)

ISBN 978-963-377-583-7 (mobi)

© Dr. Ortutay Péter 2014

© Fapadoskonyv.hu Kiadó 2014

SZERELEM AZ ÉJSZAKÁBAN

Kocka, bokszer és gitár

I.

New Jersey egy részét, mint tudjuk, víz borítja, a többit meg éber szemmel figyeli a hatóság. De itt-ott szép nagy vidéki kertek is láthatók a régi kúriák körül, melyeknek nagy és árnyas tornáca és piros hintaja is van a gyepen. És talán a legtágasabb és legárnyasabb tornácon még egy függőágy is ott maradt a függőágyas időkből, mely ágy most szelíden ringatózik a gyenge viktoriánus szélben.

Ha látogatók érkeznek egy ilyen múlt századbeli feltűnő tereptárgyhoz, leállítják az autót, bámészkodnak egy darabig, és aztán valami olyasmit dörmögnek, hogy: „Hál istennek, mindez már a múlté”, vagy azt mondják: „Természetesen ebben a házban csak folyosók vannak tele patkányokkal és egy fürdőszobával, de azért van patinája…”

Egy látogató sem marad itt sokáig. Tovább hajt, hogy mielőbb élvezhesse Erzsébet kori villájának, vagy nagyvárosi modern lakásának, vagy az angliai román építészet legújabb remekének örömeit, mely utóbbi olyan, mint egy zsírosbödön, vagy mielőbb otthon legyen középkori olasz galambdúcában – mert ez, ugye, a huszadik század, és a viktoriánus házak felett Mrs. Humphry Ward regényeihez hasonlóan már rég eljárt az idő. A turista nem látja ugyan a függőágyat az útról, de nem ritka, hogy a függőágyban néha egy lány is ott van. Mint például ma délután. A lány aludt éppen, és így nyilván nem volt tisztában azzal, hogy esztétikai szempontból micsoda borzalmak veszik körül, köztük Diána istennő hülyén vigyorgó márványszobra is például a napsütötte gyepen.

Volt valami képtelenül sárga ebben az egész képben – például az erős napfény, mely természetesen mindig sárga. Továbbá, ezeknek a bizonyos függőágyaknak a jellemző színe az elmúlt korokban úgyszintén a sárga volt, mint ahogy ennek is. A lány szalmaszőke sárga haja meg úgy terült szét az ágyon, mintha személyes egyetértését szerette volna kifejezni ezekkel az árnyalatokkal.

Úgy aludt, ahogy fiatal lányok szoktak. Illedelmesen: szája csukva, két keze meg hátul összetéve a feje alatt. Keble a függőágy libbenésével egy ütemre emelkedett és süllyedt. Amanthis volt a lány neve, mely név épp oly ódivatú volt, mint a ház, melyben lakott. Ám sajnálattal kell közölnöm, hogy a viktoriánus időkkel való kapcsolatainak itt hirtelen vége is van.

Na, már most, ha minderről filmet kellene készítenem (mint ahogy remélem, hogy még lesz rá alkalmam), akkor ezt a részt premier plánban fényképezném. Megközelíteném a lány arcát a kamerával, és a sárga pihéket is megmutatnám a tarkója alatt a nyakán, ahol már nincs haj, de már láthatók arcának és karjának meleg színei, mert úgy szeretnék gondolni rá, mint aki épp úgy alszik ott abban a függőágyban, ahogy mi magunk is szoktunk, amikor még egészen fiatalok voltunk. Aztán pénzt adnék egy Israel Glucose nevű bértollnoknak, hogy írjon néhány hülye sort az előtt, hogy változik a szín, mely messze ettől a helytől az országúton van. Hogy pontosan hol, az most nem fontos.

Egy robogó automobilban vagyunk, melyet egy déli úriember vezet, és ott ül mellette az inasa. Mondjuk, New Yorkba igyekszik, de valamelyest megnehezíti az utazást az a körülmény, hogy a gépkocsi váza és alja nem igazán passzol egymáshoz. Ezért karbantartás végett többször is meg kell állniuk, és csak utána folytathatják az utat, de az autó ez után is úgy ráz, hogy alig lehet ülve maradni benne, mert nincs összhang a motor működése és a felső rész zötyögése közt. Ráadásul hiányzik mindkét hátsó ajtó, de ez még nem akadályozza a haladást annak ellenére sem, hogy szemmel láthatóan abban a korban állíthatták elő az autót, amikor minden egyes gépkocsi újdonságnak számított. A karosszériát nyolc állam sara borította, és elől egy már nem működő kilométeróra volt, hátul pedig egy ócska jelzőzászló a TARLETON, Ga. felirattal. Valamikor a távoli múltban valaki sárgára akarta festeni a tetőt, de valami miatt ezt a munkát csak félig sikerült elvégeznie.

Ahogy a déli úriember és inasa épp az előtt a ház előtt haladt, ahol Amanthis a fentebb említett módon gyönyörű testtartásban aludta álmát a függőágyban, történt valami – a karosszéria leesett a tengelyről. Egyetlen mentségem arra, hogy ezt ily hirtelen jelentem be, mindössze az, hogy a dolog valóban hirtelen történt. Amikor a zaj elült, és a por elszállt, akkor az úr és szolgája felállt és vizsgálgatni kezdte a két fél autót.

– Hogy a ménkű üssön bele – mondta az úr utálkozva. – Nézd, hogy kettévált ez a nyavalya.

– Úgy bizony, ketté – egyezett bele haladéktalanul az inas.

– Hugó – mondta az úr –, kell egy kalapács meg jó pár szegecs, hogy összetákoljuk ezt az izét valahogy…

Ránéztek az előttük álló viktoriánus házra. Az enyhén szabálytalanul művelt földek minden oldalról az enyhén szabálytalanul lakatlan látóhatár felé terpeszkedtek el szélesen. Nem volt más választásuk, ezért az afroamerikai Hugó kinyitotta a kaput gazdája előtt, követte a kavicsos ösvényen, aztán a megrögzött utazók egyetlen fásult pillantásával megnézték a piros hintát és Diána márványszobrát, mely kiguvadt merev szemekkel bámulta a betolakodókat.

Amanthis abban a minutában ült fel hirtelen függőágyában, amikor a két utazó a tornáchoz ért.

Az úr meglehetősen fiatal volt, talán huszonnégy éves, és úgy hívták, hogy James, de inkább Jim Powell. Feszes és poros konfekciós öltöny volt rajta, melytől még azt is el lehetett volna várni, hogy bármely pillanatban leszakad róla, ha a felháborítóan nevetséges hat sor gomb nem fogja össze testén. Ezen felül voltak még gombok a kabátujján is, és Amanthis nem tudott ellenállni annak, hogy ne vessen egy pillantást a nadrágszárakra, mert hátha vannak még azon is gombok. Voltak, de azoknak más volt a formája: harangocskákra hasonlítottak. Kigombolt mellénye miatt csodálatos nyakkendőjét erősen lobogtatta a szél.

Jim Powell szertartásosan meghajolt, miközben leporolta térdét a szalmakalapjával. Ezzel egy időben fakókék szemét lehunyva mosolyra húzta a száját, mely így látszani engedte egyenes, hófehér fogsorát.

– Jaó estéjt – mondta erős déli akcentusán. – Tuggya,a zótóm ott lenn a maguk kapujánál lerobbant. Gondoltam, ha meg nem bántom, akkor megkérem egy szívességre. Nincs véletlenül a házban egy kalapács meg néhány szegecs? Most az kéne.

Amanthis elnevette magát. Jókedvű nevetése eltartott néhány percig. Jim Powell udvariasan és megértően vele együtt nevetett. Inasa azonban, aki még most sem volt más, mint egy nagyra nőtt kamasz, nem tartott velük: komoly és illedelmes maradt.

– Engedje meg, hogy bemutatkozzam – mondta a látogató. – Jim Powell vagyok a Georgia állambeli Tarletonból. Ez a fekete gyerek itt mellettem pedig a Hugó fiú.

– A fia? – a lány elképedve nézett hol az egyikre, hol a másikra.

– Nem a fiam, hanem az inasom. Azt hiszem, itt így mondják – szólt a látogató. – Ott lent délen a néger inast mi csak fiúnak hívjuk.

– Igen, asz’nyom – dünnyögte Hugó. – Inas vagyok.

– Hová indultak azzal a kocsival? – kérdezte Amanthis.

– Északra. Egész nyáron ott leszünk.

– Hol, ha szabad kérdeznem?

A látogató hanyag mozdulatot tett a kezével, mintha csak azt mondaná, hogy talán az Andirondack hegységnél, az Ezer Szigeten, vagy Newportban, de aztán kijelentette:

– New Yorkba megyünk.

– Járt már ott?

– Még nem. De Atlantában már sokszor voltam. Most is sok városban voltunk, elég sokban!

Füttyentett, hogy ezzel is jelezze, milyen sok látnivaló volt útközben.

– Tudja mit? – mondta Amanthis kedvesen. – Egyenek előbb valamit. Mondja meg a fiúnak… az inasnak, hogy menjen a konyhába, és szóljon a szakácsnőnek, készítsen néhány szendvicset és limonádét. Szereti a limonádét? Vagy esetleg valami mást?

Mr. Powell intett Hugónak, hogy menjen, ahová a hölgy mondta. Aztán óvatosan leült egy hintaszékbe, és forgatni kezdte szalmakalapját a kezében.

– Nagyon kedves – mondta a lánynak. – De ha valami erősebbet akarnék, mint a limonádé, akkor elővenném azt az igazán jó georgiai whiskyt a kocsimból. Azért hoztam magammal, mert nem hiszem, hogy ízleni fog az, amit arrafelé adnak.

– Tudja – mondta a lány –, az én nevem is Powell. Amanthis Powell.

– Ez igaz? – nevetett Jim boldogan. – Talán még rokonok is vagyunk valamelyik ágon. Én nagyon jó családból származom – folytatta. – Szegény, de jó családból. Egy kis pénzem is van, mert a nagynéném megtakarított magának valamicskét, hogy tudja fizetni a szanatóriumot, ha öreg és beteg lesz, de elhalálozott, és a pénz most rám maradt. – Elhallgatott, feltehetően elhunyt nagynénje iránti tiszteletből. Ám aztán folytatta, egykedvűen, de élénken. – Az alaptőkéhez nem nyúlok, de úgy gondoltam, hogy a kamatból ellátogathatok északra a nyáron.

Ekkor Hugó ismét feltűnt a veranda lépcsőin, és hallatta magát.

– A fehér naccsága ott a konyhában azt kérdi, nem akarok-e én is harapni valamit. Mit mondjak?

– Mondd azt, hogy igen, assz’nyom, ha egyszer ilyen kedvesnek tetszik lenni – mondta neki a gazdája. S amikor Hugó távozott, őszintén megvallotta Amanthisnak: – Ennek a szegény fiúnak semmi sütnivalója sincs. Csak akkor hajlandó megtenni valamit, ha megengedem neki. Egyébként az én nevelésem – tette még hozzá nem minden büszkeség nélkül.

Amikor a szendvicsek megérkeztek, Jim Powell felállt. Nem szokta meg, hogy fehér lány szolgálja ki, és nyilván azt várta, hogy bemutassák.

– Maga férjnél van? –kérdezte, miután a lány elment.

– Nem – mondta Amanthis, s aztán a tizennyolc évesek magabiztosságával hozzátette: – Vénlány vagyok.

A férfi udvariasan nevetett.

– Biztos azt akarja mondani, hogy társasági dáma.

A lány a fejét rázta. Jim Powell zavart lelkesedéssel figyelte búzamezőszínű szőkeségét.

– Ugyan! Úgy nézek ki, mint egy társasági dáma? Itt, vidéken, az Isten háta mögött? – kérdezte vidáman. – Nem, uram, bennem csak a vidék hűséges lányát látja. Arcomon jól láthatóak a ráncok, különösen délben, napfényben. Udvarlóim meg fiatal borbélysegédek a szomszéd faluból, akiknek kabátujján még ott az utolsó kuncsaftnak a szőre.

– Az apjának nem lenne szabad megengednie, hogy falusi borbélysegédekkel járjon – mondta a látogató helytelenítően. Aztán töprengve: – Társasági dámának kellene lennie New Yorkban.

– Dehogyis – rázta szomorúan a fejét Amanthis. – Ahhoz túl szép vagyok. Egy New York-i társasági dámának hosszú orra, előre álló foga van, és úgy öltözködik, mint egy színésznő három évvel ezelőtt.

Jim dobolni kezdett a lábával a veranda padlóján, és ez átragadt Amanthisra: észrevette, hogy ő is ugyanezt teszi.

– Hagyja abba! – parancsolta. – Ragályos.

Jim a lábára nézett.

– Ne haragudjon – kérte alázatosan. – Csak néha rám jön.

Ezt a mély értelmű társalgást Hugó megjelenése szakította félbe, aki kalapácsot és szegecseket hozott a markában.

Jim Powell önkéntelenül felállt, és az órájára nézett.

– Sajnos, mennünk kell – mondta és sűrűn ráncolta a homlokát. – Mondja csak, nem szeretne társasági dáma lenni New Yorkban, és eljárni bálokba meg mindenféle helyekre, amiről mindenki olvasni szokott az újságban, és ahol pénzt lehet gyűjteni a rászorulóknak?

A lány nem felelt. Kíváncsian nézte.

– Maguk itt nem ismernek társasági embereket? – kérdezte a fiú.

– Ebben a házban csak egy férfiember van, az apám – és ő, tudja, bíró.

– Ő meg biztosan nem olyan társasági ember. Vagy igen? – kérdezte a fiú.

Amanthis nagy nehezen kikászálódott a függőágyból, s elindult a fiúval az országút felé.

– Szóval, nyitva tartom a szemem, és majd szólok, ha lesz valami – mondta állhatatosan. – Egy olyan csinos lánynak, mint maga, a társaságban a helye.

– Mit akar New Yorkban csinálni?

Már majdnem ott voltak a kapunál, és Jim autójának elszomorító két felére mutatott.

– Taxis akarok lenni. Ezzel az autóval, ni. Még egészen jó, csak néha szétesik.

– Ezzel akar közlekedni New Yorkban?

Jim rácsodálkozott. Csinos ez a lány, és okosnak is tűnik, de semmi humora. Minden ugratásnak bedől.

– Miért is ne, asszonyom – mondta méltóságteljesen.

Amanthis nézte, amint azok ketten a karosszériát ráhelyezik az alvázra, és szegecsekkel jól odaerősítik. Aztán amint Jim Powell a volánhoz ül, az inasa meg mellé.

– Nagyon szépen köszönöm a szívélyes vendéglátást. Tolmácsolja tiszteletteljes üdvözletemet édesapjának.

– Tolmácsolni fogom – mondta a lány. – Jöjjön máskor is, ha erre jár, és nem bánja, hogy egy-két borbélysegéd ül a szalonban.

Ez utóbbi megjegyzésre csak intett a kezével.

– A maga társaságában lenni mindig öröm lesz számomra. – Úgy lökte egyesbe a váltót, mintha utolsó szavainak a vakmerőségét akarta volna enyhíteni. – Maga a legcsinosabb lány, akit itt északon láttam – messze a legcsinosabb.

S aztán egy nagyot fújva, zörögve és pöfögve Mr. Powell a déli Georgiából saját kocsijával és saját inasával, saját ambícióival és az általa csapott személyes porfelhővel folytatta útját északnak, ahol a nyarat akarta eltölteni.

II.

A lány úgy hitte, sohasem látja többé. Feküdt a függőágyban, karcsú volt és gyönyörű, balszemét résnyire nyitotta, hogy lássa a júniust közeledni, majd ismét lehunyta, hogy elégedetten álmodhasson tovább.

De egy nap, amikor nyár közepén a szőlőindák már a gyepen álló hinta megkopott széleire kúsztak, Mr. Jim Powell a georgiai Tarletonból, erőtől duzzadva ismét megjelent előtte. A tágas tornácon ültek, mint azelőtt.

– Nagy terveim vannak – mesélte a lánynak.

– Taxizott, mint mondta?

– Igen, asszonyom, de nem ment jól az üzlet. Mindig ott álltam a szállók és a színházak előtt, de soha senki sem akart beülni hozzám.

– Senki?

– Egyszer, igen, egy este egy részeg társaság késznek mutatkozott, és ordítozva helyet foglalt az autómba, de szétesett, ahogy indulni akartam. Aztán egy másik estén, esett az eső, és sehol sem volt taxi az enyémen kívül, és beült hozzám egy úriasszony, és azt mondta, messzire megy. De még mielőtt odaértünk volna, szólt, hogy álljak meg, s ő kiszállt. Nem tudom miért, de nagyon dühös volt, s elindult gyalog abban az esőben. Hogy mennyi sok az olyan rémes ember ott New Yorkban, aki szereti fennhordani az orrát!

– Így hát most hazamegy? – kérdezte Amanthis együtt érzően.

– Nem, asszonyom, nem megyek. Van egy ötletem – jelentette ki határozottan. Majd szemöldökét összehúzva kérdezte: – Járt mostanában erre az a borbélysegéd? Tudja, akinek a kabátujján még rajta van a kuncsaft szőre?

– Nem. Mostanában… mostanában másfelé szokott járni.

– Jó. Akkor először is itt hagyom ezt az autót magánál, ha megengedi. Nem olyan színű, mint a taxik New Yorkban. Legyen az a fizetség, hogy annyit használja, amennyit csak akarja. Ha van kalapácsa és elég szegecse, addig nem lesz vele baj, csak…

– Vigyázok rá – szakította félbe Amanthis. – De mi lesz magával? Elmegy New Yorkból?

– Igen. Southamptonba megyek. Mostanában az a legelegánsabb fürdőző – fürdőhely errefelé. Ezért most oda megyek.

A lány csodálkozva hallgatta.

– S mit akar ott csinálni?

– Mondja – hajolt feléje bizalmasan –, sohasem gondolt még arra, hogy csakugyan igazi társasági dáma legyen New Yorkban?

– De igen. Sokat gondoltam rá.

– Jó. Csak ezt akartam tudni – mondta titokzatosan. – Akkor csak legyen itt ezen a tornácon néhány hétig – és álmodjon szépeket. És ha errefelé jár egy borbélysegéd szőrös kabátujjal, akkor csak annyit mondjon neki, hogy álmos, és nem tudja fogadni.

– S aztán?

– Aztán hallani fog felőlem. De mondja meg bíró apukájának, hogy annyit ülésezhet, amennyit csak akar, de maga bálozni fog egy kicsit – folytatta határozottan. – Társaságba fog járni, mert azt akarja. S én garantálom, hogy egy hónap alatt olyan társasága lesz, asszonyom, hogy még olyat nem pipált.

Ettől többet nem volt hajlandó elárulni. De viselkedéséből gyanítani lehetett, hogy olyan és annyi szórakozást fog neki biztosítani, amilyet csak akar, miközben majd ezt kérdezgeti állandóan: „Jól érzi magát, asszonyom? Vagy még többet kíván, asszonyom?”

– Nos – felelte Amanthis lustán és elgondolkodva –, kevés olyan dolog van a világon, amiért feláldoznám azt a luxust, hogy végig aludjam a júliust és az augusztust – de ha ír nekem egy levélkét, akkor – akkor rohanok majd Southamptonba.

Jim csettintett ujjával örömében.

– Olyan társasága lesz, asszonyom – biztosította a lányt erre a kijelentésére –, hogy olyat még nem pipált.

III.

Három nappal később egy fiatalember szalmakalapban, mely egy angolszász viskó zsúptetejéből lehetett kivágva, megnyomta a lenyűgözően hatalmas Madison Harlan ház kapucsengőjét Southamptonban. Megkérdezte a komornyiktól, lakik-e itt olyan személy, akinek kora tizenhat és húsz között van. Azt a tájékoztatást kapta, hogy Genevieve Harlan kisasszonyra és Ronald Harlan úrra illik az ilyen leírás. Erre átnyújtott a komornyiknak egy igencsak figyelemre méltó névjegykártyát, és elragadó georgiai akcentusán azt a kérését fejezte ki, hogy ajánlják a fent nevezett két személy figyelmébe.

Ennek a kérésnek az lett az eredménye, hogy a szalmakalapos fiatalember majd egy óra hosszat tárgyalt Mr. Ronald Harlannal (aki a Hilkiss Schoolnak volt a diákja) és Miss Genevieve Harlannal (aki nem volt épp ismeretlen személy a southamptoni táncestélyeken). Amikor távozott, magával vitt egy rövidke ajánlólevelet Miss Harlan kézírásával, amit a különleges névjegykártyával együtt a következő nagy háznál prezentált. Ez a Clifton Garneaus ház volt, ahol mintegy varázsütésre ugyanolyan társaság fogadta.

Jim ezzel a módszerrel tett látogatást több ismert családnál, és Georgia legalsó déli csücskének lakosaként fittyet hányt a fullasztó hőségre: épp oly friss és erőtől duzzadó maradt az utolsó háznál is, mint amilyen az elsőnél volt, míg mások, akik híjával voltak ennek a képességnek, majdhogynem összeestek a melegtől. Azon a napon tíz családnál járt. Ha valaki szemmel tartja, amint ezekhez a családokhoz ment, minden bizonnyal egy különleges tehetséggel megáldott könyvterjesztőnek vélte volna, aki egy keresett irodalmi ritkaságot ajánlgat vevőinek.

Volt valami a család tizenéves tagjai iránti váratlan érdeklődésében, mely kifogott még a legkeményebb szívű komornyikok éles eszén is. Amint távozott ezekből a házakból, a figyelmes szemlélő azt láthatta, hogy elbűvölt szemek kísérik az ajtóig, és izgatott hangok suttognak valamit leendő találkozásokról.

Másnap tizenkét családot látogatott meg. Southampton városa hatalmassá nőtt az utóbbi időkben – egy hétig is járhatott volna házról házra úgy, hogy sohasem találkozik ugyanazzal a komornyikkal még egyszer, de őt valamiért csak a fényűző csodálatos házak és azok lakói érdekelték.

A harmadik napon olyasmit tett, amit már sokan meg akartak tenni előtte, de valamiért nem tették – kibérelt egy tornatermet. Feltehetően a hatalmas házakban lakó tizenhat-húsz év közötti fiatalok tanácsolták neki, hogy ezt tegye. A terem, amit kibérelt, valamikor Mr. Snorkey Úriemberek Számára Fenntartott Privát Tornaterme volt. Egy szerelőműhely felett volt található Southampton déli csücskében, és virágzásának legszebb napjaiban, sajnálattal kell közölnöm, olyan hely volt, ahol az úriemberek Mr. Snorkey irányításával letornázhatták az előző éjszaka tivornyáinak következményeit. Most nem volt gazdája – Mr. Snorkey otthagyta, elment és talán meg is halt.

IV.

Most ugorjunk három hetet, mely idő alatt látni fogjuk, hogyan vált valóra az a projekt, mely a tornaterem bérlésével és a két tucat legelőkelőbb southamptoni család meglátogatásával függött össze.

A szóban forgó e három hét után az a júliusi nap lesz, melyen Mr. James Powell táviratot küldött Amanthis Powell kisasszonynak. Azt írta, hogy ha még mindig ácsingózik a legelőkelőbb társaság vigasságaira, akkor minél előbb üljön vonatra és jöjjön Southamptonba. Ő majd elébe megy a pályaudvarra.

Jim most már olyan ember volt, aki idejének minden percét be kellett, hogy ossza, ezért amikor Amanthis nem érkezett meg az ígért időben, nyugtalankodni kezdett. Úgy vélte, egy későbbi vonattal fog jönni, s ezért épp indulni készült az állomásról, amikor mégis összefutott vele. A lány az utcáról lépett elibe.

– Jé! Hogyan…

– Az a helyzet – mondta Amanthis –, hogy korábban jöttem, a reggeli vonattal, de nem akartam magát zavarni, s ezért megszálltam egy kis motelben az Ocean Roadon.

Jimnek az járt a fejében, hogy a lány most egészen más, mint a tornácos függőágyban heverésző Amanthis. Kék ruha volt rajta, egy vörösbegy-tojás színű, a fején meg egy hetyke kis tollas kalap – egyáltalán nem úgy volt öltözve, mint azok a tizenhat és húsz év közötti fiatal lányok, akik az utóbbi időben minden figyelmét lekötötték. Igen, jó lesz, meg fog felelni, gondolta, amint beültek a taxiba.

– Szerintem, ideje, hogy beszámoljon nekem a tervéről.

– Tudja, ezekről az itteni társaságbeli lányokról van szó – mondta minden különösebb elfogódottság nélkül. – Már mindegyiket megismertem.

– Igen?

– Per pillanat Hugóval vannak. Emlékszik rá? Az inasom.

– Hugóval? – kérdezte Amanthis elképedve. – Miért pont vele?

– Tudja, nyitottam… nyitottam egy iskolát, vagy ilyesmit. Azt hiszem, annak mondaná. Iskolának.

– Nyitott egy iskolát?

– Igen, olyasmit. De nevezhetjük akár akadémiának is. Én vagyok az igazgatója. Én találtam ki.

Elővett táskájából egy névjegykártyát, s úgy rázta meg, mint egy lázmérőt.

– Nézze.

Kezébe vette a névjegykártyát. Nagy betűkkel ez állt rajta:

JAMES POWELL; J. M.

KOCKA, BOKSZER ÉS GITÁR

Amanthis nem hitt a szemének.

– Kocka, bokszer és gitár – olvasta hangosan. El volt kápráztatva.

– Igen, asszonyom.

– Ez mit jelent? Micsoda – ezt árulja nekik?

– Nem, asszonyom. Ezt tanítom.

– Kocka, Bokszer és Gitár? És mit jelent a J. M.?

– Jazz Mestert.

– Jó. De az mi? Mit csinál egy Jazz Mester?

– Tudja, az a nagy helyzet… várjon, elmondom. Egyszer késő este egy fiatal férfival beszélgettem, aki már ivott egy keveset. Talán többet is a kelleténél. Az utasom volt. Elvitt valahová egy társasági hölgyet, de elvesztette.

– Elvesztette?

– Igen, asszonyom. Azt hiszem, elfelejtette, hová vitte. S akkor elkezdtem gondolkodni. Arra gondoltam, hogy ezek a lányok – ezek a társasági hölgyek – manapság igencsak veszélyesen élnek, és az én iskolám megoldást ajánl az ilyen és ehhez hasonló esetekre, megtanít védekezni a veszélyes helyzetekben.

– Megtanítja őket a bokszert használni?

– Igen, asszonyom, ha szükséges. Nézze, előfordul, hogy az ember elmegy valahová egy lánnyal, bemegy vele egy olyan helyre, ahová egy lánynak nem lenne szabad. S aztán a kísérő egy kicsit többet iszik, mint kellene, elalszik, és a lányhoz odamegy egy másik férfi, s azt mondja neki, „Helló, édes, iszol velem valamit?”, vagy valami mást, amit ezek a szoknyapecérek szoktak mondani errefelé. Ilyenkor mit tehet az a lány? Nem tud sikítani, mivel egy lady manapság már nem szokott sikoltozni, nem az a fajta. Egyszerűen csak megmarkolja a bokszert a zsebében, bakfislány-méret, beviszi a fickónak azt, amit én Társasági Horognak szoktam nevezni, és puff! A nőcsábász elterül, és csak akkor fogja nyitogatni a szemét, ha már ébresztgetik.

– Értem. És mire… mire kell a gitár? – suttogta a már csodálatba ejtett Amanthis. – Azzal is fejbe lehet ütni valakit?

– Nem, asszonyom – kiáltott Jim elborzadva. – Dehogyis! Az én kurzusaimon én nem arra tanítom a hölgyeket, hogy gitárral üssenek fejbe valakit. Játszani tanítom őket. Hogy még fejbe ütni, ugyan! Hallani kellene, hogy tudnak játszani. Adok nekik egy-két órát, és máris azt fogja hinni, hogy ez a lány vagy fiú nem is fehér, és épp most jött fel délről.

– Na és a kocka?

– A kocka? A kocka nekem a legjobb barátom, az édes testvérem úgy mond. Nagyapám volt a kockakirály lent délen. Megtanítom őket, hogyan kell dobni, hogy ne veszítsenek. Mert én nemcsak a személyükre, hanem a zsebükre is vigyázom.

– És… és vannak tanítványai?

– A város minden rendes gazdag családjának a csemetéje, a fia és lánya, hozzám jár, asszonyom. És még nem is mondtam el mindent. Sok minden mást is tanítok. Megtanítom őket például arra is, hogyan kell a gyümölcs-zselét és a Mississippi Napfelkelte puncsot elkészíteni. És van a tanítványaim közt egy lány, aki azt akarta megtudni, hogyan kell az ujjával csettinteni. Úgy értem, valóban csettinteni, ahogy mi szoktunk. Elmondta, hogy kis gyerek korától szeretett volna, de nem tudott. Adtam neki két órát, és lám, most már olyan ügyes, és annyit csettintget, hogy a papa el akar költözni otthonról.

– Mikor tartja az órákat? – kérdezte Amanthis döbbenten és elképedve.

– Hetente háromszor. Most is odamegyünk.

– És hogy kerülök én a képbe?

– Maga is a tanítványom lesz. Úgy intéztem a dolgot, hogy mindenki azt higgye, maga a felső tízezerhez tartozik New Jerseyben. Nem mondtam, hogy a papája csak bíró – azt mondtam, ő szabadalmazta a kockacukrot.

Amanthis alig kapott levegőt.

– Úgy hogy magának csak úgy kell tenni – folytatta –, mintha sohasem lett volna dolga borbélysegédekkel.

Most a város déli részében voltak, és Amanthis egy sor autót látott parkolni egy emeletes ház előtt. Mindegyik automobil lapos, hosszú és drága volt, és úgy ragyogott a napfényben, mint az ezüst. Ezeket kimondottan csak azért állítja elő sok ezer autógyár Amerikában, hogy megoldja a milliomos apukáknak a fiacskáik tizennyolcadik születésnapi megajándékozásával összefüggő gyötrő problémáit.

Aztán Amanthis egy szűk lépcsőfeljárón feljutott az emeletre. Itt egy teremnek az ajtaján, mely teremből zene és nevetés hallatszott, a következő szavak voltak olvashatók:

JAMES POWELL; J. M.

Kocka, Bokszer és Gitár

Nyitva:

Hétfő – Szerda – Péntek

3-tól 5-ig, délután.

– Tessék erre jönni – mondta az Igazgató, és kinyitott Amanthis előtt egy ajtót.

A lány egy hosszú világos teremben találta magát, melyben vele körülbelül egyidős fiatalok voltak. A látvány először egyfajta élénk teadélutánra emlékeztette, de egy szempillantás múlva azonnal észrevehette, itt és amott, a helyzet sajátosságait.

A tanítványok kisebb csoportokban ültek, térdeltek vagy álltak, de mindegyikükön látszott, hogy mohó érdeklődést tanúsít az iránt, amit csinál.

Hat fiatal hölgy felől, akik egy azonnal nem felismerhető valami körül táncoltak, forgolódtak, zavaros és dühös felkiáltások voltak hallhatók – panaszos, kérő, könyörgő, buzdító, esdeklő, lamentáló felkiáltások, melyek sajátos jelleget kölcsönöztek az ezt követő rejtélyes pufogások sokkalta halkabb hangjának.

Közvetlenül e csoport mellett volt egy másik négyfős csoport fiúkból, köztük egy néger kamasszal, aki nem volt más, mint Mr. Powell egykori inasa. A fiúk látszólag olyan teljesen összefüggéstelen frázisokat kiabáltak Hugónak, melyekben az érzelmek széles skáláját lehetett felfedezni. Időnként hangjuk erősen megemelkedett, máskor viszont halkan és szelíden szólt, amiben nyilván valamilyen finom célzás rejlett. Mindegyik elhangzott frázis után Hugó vagy helyeslően, vagy pedig helytelenítően szólt az előforduló hibákat korrigálva.

– Ezek ott mit csinálnak? – kérdezte Amanthis suttogva és kíváncsian.

– Nyelvleckét vesznek Hugótól. A helyes déli kiejtésre tanítja őket. Itt nagyon sok olyan fiatalember él, aki szeretné jól megismerni a déli akcentust. Úgyhogy indítottunk nekik egy ilyen kurzust – a georgiai, floridai, alabamai, keleti partvidéki, vagy a jó öreg virginiai kiejtés elsajátítására. Némelyikük még a néger módival is megpróbálkozik csupán csak azért, hogy úgy énekelhessen, mint egy dixie.

Végigjárták a csoportokat. Némelyik lány fém bokszerrel a kezén dühösen püfölt egy homokzsákot, melyen ott virított az odafestett „nőcsábász” vigyori pofája. Egy vegyes csoport bendzsó gitárt pengetett a kezében. Néhány pár mezítláb ropta a táncot a sarokban a Rastus Muldoon Savannah Band zenéjére, mely egy fonográflemezről szólt; olyanok is voltak, akik gyors memphisi oldallépésekkel kiegészítve méltóságteljesen járták a lassú chicagóit.

– Vannak az iskolának szabályai? – kérdezte Amanthis.

Jim elgondolkodott.

– Igen, van jó néhány – mondta végezetül. – Tizenhat éves korukig nem dohányozhatnak, nem szabad csalni a kockában, és nem hozhatnak be szeszes italt a terembe.

– Értem.

– Most pedig, Miss Powell, megkérném, ha nincs ellene kifogása, hogy csatlakozzék Genevieve Harlan kisasszonyhoz, amott annál a homokzsáknál a sarokban. Hugó – szólt oda inasának –, új tanítványunk van. Adj neki egy pár Powell Defenzív Bokszert, bakfislány méretűt.

Sajnálattal kell közölnöm, hogy sohasem láttam Jim Powell híres nevezetes Jazz Iskoláját működés közben, és sohasem vettem részt a becses személye által irányított túrákon a Kocka, a Bokszer és a Gitár misztériumaiba. Ezért csak olyan részletekről tudok beszámolni, melyeket egyik csodálója közölt velem. A későbbiekben lefolytatott eszmecserék során soha senki sem tagadta az akadémia óriási sikerét, és nem volt olyan tanítvány, aki megbánta volna, hogy megkapta tőle a Jazz Mestere kitüntető címet.

A szülők ártatlanul úgy hitték, hogy ez az iskola egyfajta zene- és táncakadémia, de igazi tantervét Santa Barbarától Biddeford Poolig az a földalatti sajtóiroda ismertette a fiatalokkal, mely az ún. fiatal generációt köti össze egymással. Egy southamptoni meghívás kitüntetés számba ment – pedig Southampton épp oly szürke és unalmas a fiatalok szemében, mint Newport.

Az akadémiának hamarosan egy kisebb, de jól összeválogatott dzsessz-zenekara is lett.

– Hogy őszinte legyek – vallotta meg egyszer Jim Amanthisnak –, mindig Rastus Muldoon zenekarát szerettem volna látni az akadémián Savannah-ból. Életem egyik legnagyobb álma, hogy egy ilyen bandának dirigáljak.

Az akadémia jól jövedelmezett. Jim nem kért borsos tandíjat, és az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy tanítványai sem voltak túlzottan bőkezűek, de a motelből mégis a Casino Hotelbe költözött, ahol kivett egy lakosztályt, és Hugó az ágyba vitte neki a reggelit.

Amanthis könnyebben beépült a southamptoni aranyifjúság soraiba, mint ahogy azt Jim gondolta. Egy héten belül már mindenki ismerte az iskolában, és Genevieve Harlan kisasszony annyira megkedvelte, hogy meghívta a Harlanéknál rendezett gólyabálba, ahol nyilván mindenkivel olyan kedves tapintattal viselkedett, hogy ez után az ilyen vigasságokon mindig szívesen látott vendég volt Southamptonban.

Jim ritkábban látta, mint ahogy szerette volna. Nem mintha Amanthis másképp viselkedett volna, mint korábban – gyakran sétált vele délelőttökként, mindig kész volt meghallgatni terveit –, de amint helyet kapott az előkelőek világában, az estéit, úgy látszik, maradéktalanul kisajátították maguknak. Jim nem egyszer úgy érkezett Amanthis moteljébe, hogy a lány nehezen szedte a levegőt, mintha csak egész úton hazáig futott volna, feltehetően valamilyen ünnepségről, ahová ő, az Igazgató, sohasem volt meghívva.

V.

Úgyhogy, amikor a nyár már a vége felé közeledett, Jim nagyon hiányolt valamit ahhoz, hogy vállalkozásának diadala teljes legyen. Az Amanthisszal szemben tanúsított minden vendégszeretet ellenére, Southampton előkelő világának kapui nem nyíltak meg előtte. Tanítványai mindig udvariasak voltak vele, sőt még a csodálatukat is kivívta háromtól ötig, de aztán ott hagyták, és áttették életüket egy másik dimenzióba.

Úgy élt, mint egy jól fizetett hivatásos golfoktató, aki barátkozhat ugyan tanítványaival, sőt parancsolhat is nekik a gyepen, de amint lemegy a nap, minden kiváltsága megszűnik. Benézhet a klub ablakán, de senkit sem kérhet fel táncolni. Ugyanez volt a helyzet Jimmel: neki sem adatott meg, hogy lássa, miként válnak valóra tanai a gyakorlatban. Hallhatta ugyan, mit mondanak másnap az emberek, de ez volt minden.

De amíg egy hivatásos edző, mivel angol, emelt fővel viseli alsóbbrendűségét, és nem érzi magát kisebbnek tanítványaitól, Jim Powell, aki „ámbár szegény, de jó családból származott”, több éjszakán át feküdt álmatlanul szállodai ágyában a zenét hallgatva, mely Katzbyék házából vagy a Beach Clubból áradt be ablakán, és nyugtalanul forgolódva azon törte a fejét, hogy vajon miért van ez így. Első sikereinek napjaiban varratott magának egy drága öltönyt, és azt gondolta, hogy hamarosan lesz alkalma viselni is – de az öltöny még mindig úgy volt becsomagolva a dobozban, ahogy a szabótól megjött.

Talán, gondolta, valóban létezik valamilyen határvonal közte és a többiek közt. Ez aggasztotta. Ezt elsősorban az egyik fiú tanítványa, Martin Van Vleck, a kukakirály fia miatt gondolta így. Van Vleck huszonegy éves volt, egy gazdag magániskola végzőse, aki még reménykedett abban, hogy egyszer még felveszik valahogy a Yale-re. Jim többször is hallotta, hogy olyan megjegyzést tett, amit nyilvánosan nem neki szánt, de hallhatta. Egyszer sokgombos öltönyéről, máskor pedig hegyes orrú cipőjéről nyilatkozott gúnyosan. Jim elengedte ezeket a megjegyzéseket a füle mellett.

Tudta, hogy Van Vleck főként azért látogatja az iskolát, hogy felkeltse a kis Martha Katzby figyelmét, aki mindössze tizenhat éves, és túl fiatal volt ahhoz, hogy egy huszonegy éves fiú udvaroljon neki. Különösen nem egy Van Vleckhez hasonló, akit lelkileg annyira meggyötörték a tanulás terén ért balsikerei, hogy most egy tizenhat éves lányka szűzies ártatlanságával akarta magát kárpótolni.

Egy késő szeptemberi napon történt, két nappal a Harlanéknál rendezendő bál előtt, mely az aranyifjúság utolsó és legnagyobb mulatsága lett volna a szezonban. Jim, mint mindig, most sem kapott meghívást, pedig remélte. A két ifjú Harlan, Ronald és Genevieve, első tanítványai közé tartozott Southamptonba való érkezése után – és Genevieve volt az a lány, aki oly nagyon megkedvelte Amanthist. A részvétel ezen a bálon – minden idők legnagyszerűbb bálján – feltette volna a koronát a múló nyár sikereire, és értelmet adott volna munkájának. Osztálya, mely a délutáni foglalkozásokra készült, hangosan tárgyalta a következő napi dáridót, és annyit sem törődött Jimmel, mint egy komornyikkal. Hugó, aki mellette álldogált, váratlanul vihogni kezdett, és megjegyezte:

– Látja azt a Van Vleck embert? Kiütötte magát. Ma már biztos benyesett egyet abból a jófajtából.

Jim odanézett, Van Vleckre bámult, aki a kis Martha Katzby karját fogta, és halkan mondott is neki valamit. Látta, hogy a kislány megpróbál szabadulni tőle.

Szájába vette a sípot, és belefújt.

– Akkor hát rajta – kiáltotta. – Vágjunk bele! Első csoport, magasabbra a dobverőket, indulj! Második csoport, fújd azt a dudát, a Riverfront Shuffle-t járjuk. Ígérj cukrot nekik! Mezítlábasak, egy, két, há… egyszerre! Zenészek, mi ez? A Florida Drag-Out ne úgy szóljon, mint egy gyászinduló!

Szokatlan él volt a hangjában, és a gyakorlatok tréfásan protestáló morgással kezdődtek.

A Van Vleck iránt érzett lappangó neheztelésével Jim az egyik csoporttól a másikhoz ment, amikor Hugó hirtelen megveregette a karját. Körülnézett. Két résztvevő kivált a zenészek csoportjából – Van Vleck, ő volt az egyik, flaskájából kínálta az itókát a tizenöt éves Roland Harlannak.

Jim feléjük indult. Van Vleck pimaszul visszanézett.

– Oké – mondta Jim, és reszketett haragjában. – Ismeri a szabályt? Kifelé!

A zene leállt, és hirtelen mindenki arrafelé csoszogott, ahol a balhét lehetett sejteni. Valaki vihogott. Mindenki várta, mi lesz. Annak ellenére, hogy valamennyien szerették Jimet, a rokonszenv megoszlott – Van Vleck mégiscsak egy volt közülük.

– Kifelé! – ismételte Jim halkabban.

– Maga hozzám beszél? – kérdezte Van Vleck szemtelenül.

– Igen.

– Akkor jobban teszi, ha uramnak szólít.

– Senkit sem fogok uramnak szólítani, aki whiskyt ad egy gyereknek. Kifelé!

– Nézze! – mondta Van Vleck dühösen. – Ez már sok. Kétéves kora óta ismerem Ronaldot. Kérdezze meg őt, akarja-e, hogy belekotyogjon aződolgába.

Ronald Harlan méltóságában megsértve rögtön néhány évvel idősebbnek látszott, és gőgösen viszonozta Jim tekintetét.

– Törődjön csak a maga dolgával – mondta kihívóan, bár látszott rajta, hogy átérzi bűnét.

– Hallja? – kérdezte Van Vleck mérgesen. – Úristen! Nem tudja belátni, hogy maga csak egy szolga? A kis Ronald éppúgy nem fog soha magával parolázni, mint ahogy azzal az emberrel sem, aki a piát szállítja neki.

– Takarodjon! – kiáltotta Jim magából kikelve. Van Vleck nem mozdult. Akkor Jim hirtelen hozzálépett, elkapta csuklóját, hátracsavarta kezét, és felrántotta a karját, úgy hogy a fiú egész testével előre dőlt. Jim lehajolt, és szabad kezével felszedte a whiskys üveget a padlóról. Intett Hugónak, hogy nyissa ki az ajtót. – Maga most szépen elmegy! – mondta, és magatehetetlen foglyát kivezette a teremből, aztán a szó szoros értelmében ledobta a lépcsőn, ahol az a fejével hol a falnak, hol pedig a korlátnak ütközve gurult lefelé. A whiskys üveget Jim utána dobta.

Aztán visszament az iskolába, becsukta az ajtót, és háttal neki dőlt.

– Nálunk történetesen az a szabály, hogy senki sem iszik az akadémián. – Itt elhallgatott, egyik tanítványáról a másikra nézett, és az arcokon együttérzést, félelemmel vegyes tiszteletet, helytelenítést, különböző érzéseket látott. Senki sem szólt. Jim elkapta Amanthis tekintetét, és szemében bátorítást vélt felfedezni, ezért nehezen bár, de kimondta:

– Mindenki tudja, hogy ki kellett dobnom. – Aztán színlelt közömbösséggel hangjában jelentéktelen esetnek tűntetve fel az ügyet így folytatta: – Akkor hát folytassuk! Zenét!

De valahogy most már senkinek sem volt kedve a foglalkozásokhoz. A folyamatosságot nagyon megzavarta az eset. Valaki pengetett egyet-kettőt a gitárján, néhány lány elkezdte püfölni a homokzsákra festett vigyori pofát, de Ronald Harlan és két másik fiú vette a kalapját és csendben távozott.

Jim és Hugó csoportról csoportra járt mindaddig, amíg a megszokott rend úgy, ahogy helyre állt, de a korábbi lelkesedésnek már nyoma sem volt, és Jim, akit megrázott és elbátortalanított az eset, úgy gondolta, hogy ma már nincs értelme folytatni. De most nem merte abbahagyni. Ha ilyen hangulatban engedi hazamenni tanítványait, lehet, hogy soha többé nem látja őket. Minden a hangulaton múlik. Helyre kell állítani, gondolta lázasan – most, azonnal!

De bármennyire is igyekezett, senki sem reagált rá úgy, ahogy szerette volna. Ő maga sem volt boldog – nem tudott lelket verni a társaságba. Tanítványai kedvetlenül, s Jimnek úgy tűnt, kissé megvetően nézik erőfeszítéseit.

De aztán, mintegy varázsütésre, mindennek vége lett, amikor nagy robajjal nyílt az ajtó, és két feldúlt középkorú dáma rohant a terembe. Korábban idegen nem merészelt az akadémia területére lépni, de Van Vleck most egyenesen a főhadiszállásra ment. A két feldúlt matróna Mrs. Clifton Garneau és Mrs. Poindexter Katzby, a két legelőkelőbb dáma és jelenleg a két legdühösebb fúria volt Southamptonban. A lányukat keresték, mint ahogy sok más asszony is állandóan ezt tette az elmúlt napokban.

A dolgot a két dühös asszony rövid három perc alatt le is rendezte.

– Magától pedig azt kérdem – kiáltott Mrs. Clifton Garneau sztentori hangon –, hogy merészelt mulatót és ópiumbarlangot nyitni gyerekeknek! Maga egy végtelenül piszkos, utolsó szemét alak! Érzem a morfiumszagot a levegőben! Ne mondja, hogy nem, én tudom, milyen a morfiumszag!

– És ezen kívül – bömbölte Mrs. Poindexter Katzby –, maga színes bőrűeket dolgoztat! Néger lányokat rejteget! Megyek is a rendőrségre!

Nem lévén megelégedve csupán csak azzal, hogy kiterelgették saját lányaikat a teremből, ragaszkodtak ahhoz is, hogy barátaik és ismerőseik lányai is távozzanak. Jim nem kicsit volt meghatódva, amikor néhányan közülük odamentek hozzá és melegen megszorították a kezét. Köztük a kis Mary Katzby is ezt tette, még mielőtt mamája vadul kiragadta volna a gonosztevő karmai közül. De aztán mindnyájan elmentek, gőgösen, sajnálkozva vagy szégyenlős bocsánatkéréssel az arcukon.

– A viszontlátásra – mondta Jim szomorúan. – Holnap küldöm a pénzt, ami még visszajár.

De végül is a fiatalok nem búslakodtak amiatt, hogy menniük kellett. Kint az utcán az induló autók zaja, a motorok diadalmas brummogása a meleg szeptemberi levegőben örömmel és ujjongással teli hang volt számukra – az ifjúság és az édes remények hangja, mely oly magasan szállt, mint a nap. Le a tengerhez, megmártózni a habokban, és felejteni – el kell őt felejteni, mint ahogy azt is, milyen kellemetlen volt nekik az, hogy úgy megalázták.

VI.

Mindenki elment – egyedül maradt Hugóval a teremben. Leült, s arcát két kezébe temette.

– Hugó – mondta rekedten. – Nincs ránk itt szükség.

– Ne törődj velük – szólalt meg egy hang mellette.

Jim felemelte a fejét, ás Amanthist látta állni maga mellett.

– Jobban tennéd, ha velük mennél – mondta Jim. – Jobb, ha nem látnak velem.

– Miért?

– Mert tagja vagy a társaságnak, engem viszont azok az emberek lenéznek. Rájöttem, hogy te hozzájuk tartozol. Jobban teszed, ha elmész innen, mert egyébként nem fog senki sem meghívni.

– Amúgy sem fognak meghívni, Jim – mondta a lány szelíden. – A holnapi estélyre sem hívtak.

Jim felháborodva nézett fel ültéből.

– Nem hívták?

Amanthis a fejét rázta.

– De én majd kényszerítem őket – mondta vadul. – Megmondom nekik, hogy ezt nem tehetik. Én, én…

A lány közelebb lépett hozzá. A szeme ragyogott.

– Ne törődj velük, Jim – vigasztalta. – Cseppet se törődj. Nem érdekelnek. Egy saját estélyt rendezünk holnap. Csak ketten leszünk – te meg én.

– Én jó családból származom – mondta Jim, és kihúzta derekát.– Igaz, hogy szegény, de jó családból.

Amanthis szelíden a fiú vállára tette a kezét.

– Megértelek. És hadd mondjam meg neked, hogy a kisujjad többet ér, mint azok együttvéve.

Jim felállt, az ablakhoz ment, és gyászos képpel nézett ki a kora estére.

– Azt hiszem, jobban tettem volna, ha hagylak aludni abban a függőágyban – mondta.

Amanthis felnevetett.

– Roppant örülök, hogy nem tetted.

Megfordult, még egyszer végignézett egykori birodalmán, elkomorult, s szívét elárasztotta a keserűség.

– Sepregess ki, Hugó, és zárj be – mondta, és hangja remegett. – Elmúlt a nyár, és ideje hazamennünk.

Az ősz korán érkezett. Jim Powell másnap reggel arra ébredt, hogy hideg van, és az a jelenség, hogy már szeptemberben látni lehet leheletét a hideg levegőben, meglepte, megzavarta és elgondolkoztatta, hisz tegnap még olyan meleg volt, mint nyáron. De aztán egész lényét ismét birtokba vette a boldogtalanság, amint visszaemlékezett a megaláztatásra, mely lemosta a nyárról a fényt, a vidám csillogást. Nem maradt más hátra, mint visszamenni oda, ahol ismerték, és ahol eleve lehetetlen volt olyasmit mondani egy fehér embernek, mint amit itt vágtak a fejéhez.

Reggeli után azonban szokásos jó kedvének egy része visszatért. A Dél gyermeke volt, és bánkódni nem volt szokása, idegen volt tőle ez az érzés. Alig tudott arra visszaemlékezni, hogy megbántották volna, és ha igen, az is a távoli múlt nagy ürességébe merült.

De amikor megszokásból elsétált kihalt intézményébe, mely máris olyan volt, mint Mr. Snorkey egykori tornaklubja, a szomorúság ismét a szívébe lopózott. Hugó is ott volt, mint a kétségbeesés eleven szobra, mélyen gondolatainak gyászos sötétjébe merülve és urának széttört reményei között vergődve.

Általában néhány szó Jimtől elegendő volt ahhoz, hogy Hugót elfogja a lelkesedés, de ma ez lehetetlennek tűnt. Mert két hónapig Hugó már olyan magas csúcsokon járt, hogy arról korábban még álmodni sem merészelt volna. Szenvedélyesen megszerette ezt a munkát; már órákkal a nyitás előtt ott volt a teremben, és aztán még sokáig bóklászott az után is ott, hogy Jim Powell tanítványai elmentek.

A nap lassan cammogott egy nem éppen ígéretesnek tűnő este elé. Amanthis nem volt sehol, és Jim, mint egy árva gyerek szomorkodott, mert azt hitte, hogy biztos meggondolta magát, és már nem akar vele vacsorázni. Talán mégis csak jobb, ha nem látják őket együtt. De hisz amúgy sem láthatja őket senki, gondolta keserűen – mivel mindenki ott lesz Harlanéknál azon a nagy esti murin.

Amikor a lenyugvó nap elviselhetetlen árnyakat kezdett rajzolni az iskolateremben, még egyszer lezárta, levette a JAMES POWELL; J. M., KOCKA, BOKSZER ÉS GITÁR feliratú táblát az ajtóról, és visszament a szállóba. Átnézte összes számláit, és azt látta, hogy tartozik még egy havi bérrel a teremért, ki kell fizetnie néhány betört ablakot és egy-két olyan berendezést, melyet alig használt. Jim sohasem szerette a fogához verni a garast, és így tudta, hogy anyagilag ezen a nyáron sem lépett előre semmit.

Amint végzett számláinak átnézésével, elővette új öltönyét a dobozból, és végig simítva kezével a hajtókák és a bélés szaténselymét alaposan szemügyre vette. Legalább mégis csak van egy jó öltönye, és lehet, hogy Tarletonban még akad valaki, aki meghívja egy estélyre, és felveheti.

– Szamárság! – mondta magában kajánkodva. – Egyébként sem volt jó ötlet ez az akadémia. Otthon azok a fiúk, akik állandóan az autószerelő-műhely körül lebzselnek, biztos komolytalannak találták volna, és nem vágnak bele ilyen marhaságba.

Jókedvűen a Mihaszna Jeane-t fütyörészve Jim felvette első öltönyét, és elsétált a belvárosba.

– Orchideát – mondta a virágárusnak. Nem minden büszkeség nélkül szemlélte szerzeményét. Tudta, hogy egyetlen lány sem fog szebbet viselni a Harlanék táncestélyén, mint ezek az egzotikusan gyönyörű virágszirmok, melyek bágyadtan hajoltak a zöld páfrány fölé.

A taxiban, melyet előre kinézett magának, hogy minél jobban hasonlítson egy személyautóra, Amanthis moteljéhez hajtatott. A lány rózsaszín estélyiben jelent meg, melybe az orchideák úgy beleolvadtak, mint a színek a naplementébe.

– Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha a Casino Hotelbe megyünk – ajánlotta Jim. – Hacsak nem tudsz valami mást.

Az asztalnál, mely a sötét tengerre néző ablaknál állt, szomorú, de elégedett is volt egyben. Az ablakok nem voltak nyitva, mert kint hűvösre fordult az idő, de a zenekar a Kalulát és a Déltengeri holdat játszotta, és így egy ideig úgy érezte, miközben eltelt a vele szemben ülő lány ifjú szépségével, hogy a körülötte zajló élet egyik romantikus résztvevője lett. A lány nem akart táncolni, s ennek örült – arra a másik sokkal fényesebb és ragyogóbb bálra emlékeztette volna, melyre nem voltak hivatalosak.

Vacsora után taxiba ültek, és majd egy óra hosszat a homokos part mentén kocsikáztak, miközben mélyen elmerültek a most csillagfényes tenger szépségében a parton rendszertelenül álló fák között.

– Szeretnék mindent megköszönni – mondta Amanthis –, amit értem tettél, Jim.

– Nincs mit. Mi, Powellek, ugyanis tartsunk össze.

– És most mihez kezdesz?

– Holnap visszaindulok Tarletonba.

– Sajnálom – mondta a lány halkan. – Az autóddal akarsz menni?

– Muszáj. Le kell vinnem a kocsit délre, mert itt nem kapok érte annyit, amennyit ér. Remélem, nem lopta el senki a pajtátokból.

Amanthisnak sikerült elrejteni mosolyát.

– Biztos, hogy nem.

– Sajnálom, ami… ami veled történt – folytatta aztán fojtott hangon –, és… és én is nagyon el akartam menni legalább az egyik báljukra. Tegnap nem kellett volna velem maradnod. Talán ezért nem hívott meg senki.

– Jim, tudod mit? – kérdezte hirtelen. – Van egy javaslatom. Menjünk oda, lopózzunk a kertbe, és hallgassunk egy kis jó öreg zenét.

– És ha kijön valaki? – próbált Jim ellent mondani.

– Senki sem fog kijönni, hideg van. S azon kívül, mást nem tehetnek veled, mint amit már megtettek.

A lány megadta a sofőrnek a címet, és néhány perccel később kiszálltak a taxiból a gyönyörű György korabeli Harlan-háznál, melynek ablakaiból csak úgy áradt az ott lévők felhőtlen vigassága a gyep fényfoltos részei felé. Mindenütt nevettek, a divatos klarinétok és trombiták panaszosan sírtak és jajgattak, s időnként a táncos lábak lassú, titokzatos csoszogását a parkettán is jól lehetett hallani.

– Menjünk közelebb – suttogta Amanthis mámorosan. – Látni is akarok.

A nagyobb fáktól takarva közelebb lopóztak a házhoz. Jim félve követte – hirtelen megállt és megragadta a lány karját.

– Ott van valaki! – suttogta izgatottan. – Tudod, ki az?

– Talán egy éjjeli őr – mondta Amanthis, és ijedten körülnézett.

– Rastus Muldoon zenekara játszik Savannah-ból! Egyszer már hallottam őket, és tudom, hogy ők azok. Ez Rastus Muldoon és zenekara! Nem tévedek!

Még közelebb mentek, és így már láthatták az első sopfokat, a férfiak lenyalt frizuráját, a hosszú hajú lányokat, és végül a bubifrizurákat is fekete szalaggal átkötve. A szűnni nem akaró nevetés mögött most már a csevegés hangja is hallható lett. Megjelent két alak a tornácon, gyorsan nyeltek valamit egy lapos üvegből, és visszamentek a terembe. A zene elbűvölte Jim Powellt. Tágra nyílt és fénylett a szeme, mégis úgy lépegetett, mintha semmit se látna. Egy bokor mögé húzódva hallgatták a zenét. A szám véget ért. Hideg szellő jött a tenger felől, és Jim úgy érezte, fázik. S aztán vágyakozó suttogással így szólt:

– Mindig arról ábrándoztam, hogy annak a zenekarnak fogok dirigálni. Legalább egyszer az életben. – De aztán hangja közönyössé vált. – Gyerünk, menjünk innen. Azt hiszem, nem ide tartozunk.

A lány felé nyújtotta a kezét, de az ahelyett, hogy megfogta volna, hirtelen kilépett a sötét bokrok mögül a fénybe.

– Gyere, Jim – mondta váratlanul. – Menjünk be.

– Micsoda…?

Amanthis elkapta Jim karját, és – bár Jimnek szinte a földbe gyökerezett a lába ijedtében a lány bátorsága láttán – húzta maga után a főbejárat felé.

– Vigyázz! – lihegte ijedten. – Valaki kijön a házból és meglát.

– Nem, Jim – mondta a lány határozottan. – Senki sem fog kijönni abból a házból – de két ember bemegy.

– Miért? – kérdezte vadul a kapulámpák teljes fényében. – Miért?

– Miért? – kérdezte vissza a lány csúfolódva. – Mert ezt a bált történetesen az én tiszteletemre rendezték.

Jim egy ideig azt hitte, hogy a lány megőrült.

– Gyere, menjünk haza, még mielőtt meglátnak – könyörgött.

Egyszer csak nyílt a nagyajtó, és egy úriember jött ki a tornácra. Jim rémülten ismerte fel Madison Harlan urat. Mozdult, hogy elrohanjon. De a férfi lesietett a tornác lépcsőin, és mindkét karját kitárta Amanthis felé.

– Na, végre! – kiáltotta. – Hol az ördögben voltatok ti ketten, Amanthis húgom…? – Megcsókolta, s aztán szívélyesen Jimhez fordult. – S ami pedig önt illeti, Mr. Powell, meg kell ígérnie, hogy azért, mert elkésett, büntetésből legalább egyszer vezényelni fog annak a zenekarnak.

VII.

New Jerseyben meleg volt mindenütt azokon a helyeken kívül, melyek víz alatt voltak, de ez is csak a halaknak volt rossz. Minden turista, aki hosszú zöld mérföldeket utazott idáig, leállította autóját az ódivatú régi vidéki kúria előtt, megnézte a piros hintát a gyepen és a tágas árnyas tornácot, sóhajtott, és tovább hajtott – nagyot kanyarodva, hogy kikerüljön egy ébenfa-fekete inast az úton. Az inas kalapácsot és szegecseket használt, hogy működésbe tudjon hozni egy vízözön előtti tragacsot, melynek hátulján ott büszkélkedett a TARLETON, Ga. felirat.

Egy lány, a haja olyan szőke, mint a búzamezők, arcbőre egészséges és kicsattanó, egy nyugágyban lustálkodott a tornácon, s úgy tűnt, bármelyik pillanatban kész elaludni. Mellette egy úriember ült egy rendkívül finom jól szabott drága öltönyben. Egy nappal ezelőtt érkeztek a divatos Southampton üdülővárosból.

– Amikor először jelentél meg errefelé – magyarázta a lány –, akkor úgy hittem, sohasem foglak újra látni, ezért kitaláltam egy mesét a borbélysegédekről meg ilyesmikről. Tulajdonképpen elég sokat jártam mindenfelé – hol bokszerrel, hol a nélkül. Úgy volt, hogy az idén ősszel kilépek a nagyvilágba.

– Azt hiszem, még sok mindent kell megtudnom – mondta Jim.

– És tudod – folytatta Amanthis, miközben aggódva nézett a fiúra –, épp meghívtak Southamptonba, hogy látogassam meg az unokatestvéreimet – s amikor azt mondtad, oda készülsz, kíváncsi lettem, mit fogsz ott csinálni. Mindig Harlanéknál aludtam, de béreltem egy szobát is a motelben, nehogy ezt megtudd. Azért nem akkor érkeztem, amikor vártál, mert már jóval korábban oda kellett utaznom, hogy figyelmeztessek néhány embert, hogy mondják azt, hogy nem ismernek.

Jim felállt, megértően bólintott.

– Azt hiszem, nekem és Hugónak ideje indulnunk. Éjfélre Baltimore-ban kell lennünk.

– Az nagyon messze van.

– Ma már délen szeretném tölteni az éjszakát – mondta egyszerűen.

Együtt mentek le az ösvényen a hülyén vigyorgó Diána szobor mellett a gyepen.

– Tudod – mondta Amanthis kedvesen –, itt sem kell gazdagabbnak lenned ahhoz, hogy úgy tudj itt élni, akárcsak – akárcsak lent délen Georgiában. – Majd hirtelen így folytatta. – Nem jössz le a jövő nyáron is egy akadémiát nyitni?

– Nem, asszonyom, azt nem teszem. Mr. Harlan azt mondta, hogy folytathatom ugyanazt, amit eddig, de azt mondtam neki, hogy nem.

– Nem kerestél eleget? Mármint pénzt?

– Nem, asszonyom – felelte. – De van elég pénzem ahhoz, hogy hazamenjek. Nem kellett az alaptőkéhez hozzányúlnom. Volt idő, amikor dőlt a pénz, de elég nagy lábon éltem, és fizetnem kellett a bért, új felszerelést kellett vennem, és fizetést kellett adnom a zenészeknek. Azonkívül azt a pénzt is vissza kellett adnom a tanítványaimnak, amit előre befizettek az órákért.

– Nem kellett volna! – kiáltott Amanthis felháborodva.

– Ők sem akarták, de én azt mondtam, hogy visszaadom. Úgy helyes.

Nem tartotta szükségesnek megemlíteni, hogy Mr. Harlan megpróbálta egy csekkel is megajándékozni.

Akkor értek az automobilhoz, amikor Hugó már az utolsó szegeccsel bíbelődött. Jim kinyitott egy zsebet az ajtón, és kivett belőle egy címke nélküli üveget valamilyen sárgásfehér folyadékkal.

– Akartam valamilyen ajándékot adni magának – mondta sután. – De elfogyott a pénzem még az előtt, hogy ezt megtehettem volna, ezért úgy gondoltam, hogy küldök majd valamit Georgiából. Ezt csak úgy adom, emlékül. Nem akarom, hogy maga fogyassza el az egészet, de lehet, hogy az után, hogy már ott lesz a társasági életben, esetleg meg akarja mutatni azoknak a fiatal uraknak, hogy milyen is az igazi whisky.

A lány elvette az üveget.

– Köszönöm, Jim.

– Nincs mit. – Hugóhoz fordult. – Azt hiszem, indulhatunk. Add vissza a hölgynek a kalapácsot.

– Ó, tartsd meg a kalapácsot – mondta Amanthis könnyes szemmel. – Ó, ígérd meg, hogy visszajössz.

– Majd egyszer, talán.

Egy darabig a lány szalmaszőke haját, álomtól és könnyektől fátyolos kék szemét nézte. Aztán beült az autóba, és ahogy lába a kuplunghoz ért, egész személye megváltozott.

– Most el kell búcsúznom, asszonyom – jelentette ki mély benyomást keltő méltósággal. – Délre megyünk, hogy ott töltsük a telet.

Kört írt le szalmakalapjával, ami azt jelentette, hogy Palm Beach, St. Augustine, Miami. Inasa megforgatta az indítókart, s amikor a motor beindult, beült gazdája mellé, és része lett annak az erős remegésnek, amelybe az automobil a motor beindulásával került.

– Délre megyünk, hogy ott töltsük a telet – ismételte Jim, s aztán még kedvesen hozzátette: – Maga a legcsinosabb lány, akit eddig láttam. És most menjen, feküdjön vissza abba a függőágyba, és aludjon – mé-hé-lyen aa-luud-joon.

Ez úgy hangzott, mint egy bölcsődal. Majd egy csodálatosan méltóságteljes főhajtással, melynek nagyszerűsége felért az egész Északkal, elköszönt.

Aztán az autó elindult az országúton; egy egészen felháborítóan nevetséges porfelhő követte. Még mielőtt az első kanyarhoz értek volna, Amanthis azt látta, hogy az autó megáll, mindketten kiszállnak belőle, és a kocsi felső részét az aljához igazítják egy lökéssel. Úgy ültek be a kocsiba, hogy nem néztek vissza. Aztán jött a kanyar, és ők eltűntek szem elől. Csak egy halvány barna fátylat hagytak maguk után, mutatván, hogy távoztak.

1923

A verekedős{1}

Az utolsó fogoly férfi volt – bár az igazsághoz tartozik, hogy férfiassága nem igazán volt nyilvánvaló; talán a „személy” megnevezés jobban illett volna rá, mint a férfi, de minden más tekintetben férfi voltához nem férhetett kétség, így a bírósági nyilvántartóban is férfiként szerepelt. Alacsony, kissé mindenbe beletörődő, kissé megfáradt amerikai állampolgár volt az illető, aki talán harmincöt évet élt már ezen a földön. Úgy tűnt, a teste is véletlenül került öltönyébe az után, hogy a szabó egy nehéz forró vasalóval kivasalta. Arca egyszerűen csak egy arc volt a sok közül. Olyan volt, mint a tömeg arca, átlagos, és olyan fülekkel, melyek egészen a koponyához tapadtak hegyükkel hátrafelé, mert tulajdonosa talán még a város zajától is félt. A férfi két megfáradt szeme is azt mutatta, hogy elődei is már vagy ötezer éve a hátrányos helyzetűek osztályának voltak a tagjai.

A két nagydarab kékruhás kelta őr kíséretében egy rég kihalt faj képviselőjének, egy nagyon elfáradt és töpörödött manónak tűnt, akit azért fogtak el, mert védett virágot szedett a Central Parkban.

– Neve?

– Stuart.

– Milyen Stuart?

– Charles David Stuart.

Az írnok nem tett hozzá semmit, amint beírta a kisebb kihágások és szabálysértések könyvébe.

– Hány éves?

– Harmincöt.

– Foglalkozása?

– Pénztáros.

Az írnok tétovázott és a bíróra nézett. A bíró ásított.

– Mi a vád? – kérdezte.

– A vád – az írnok a kezében lévő jegyzetbe nézett – az a vád, hogy arcul ütött egy nőt.

– Bűnösnek vallja magát?

– Igen.

A további részletektől egyelőre eltekintünk. Charles David Stuart, aki teljesen ártatlan és félénk nyuszikának tűnt, tettlegesség és testi sértés vádjával állt a bíróság előtt.

A bizonyítékok ismertetése után a bíró nagy meglepetésére kiderült, hogy a hölgy, akit a vádlott megütött, nem a felesége.

Ellenkezőleg, az áldozat vadidegennek bizonyult, a vádlott sohasem látta azelőtt. A tettlegességnek két oka volt. Az első, hogy a hölgy beszélgetett a színházi előadás alatt; a másik, hogy állandóan nyomogatta a térdével annak a széknek a hátát, melyen a vádlott ült. Miután ez eltartott egy ideig, a férfi hátrafordult, és szó nélkül arcul ütötte.

– Hívja a sértettet – mondta a bíró, és kihúzta magát a székben. – Halljuk, mit mond.

A tárgyalóterem, mely szokatlanul néptelen és közömbös volt ebben a nyári melegben, hirtelen felriadt. Néhányan hátulról előrébb jöttek, a bíró asztalához közelebb lévő padokba ültek, és egy fiatal újságíró az írnok fölé hajolva egy boríték hátlapjára felírta a vádlott nevét.

A sértett felállt. Ötven éven aluli nő lehetett, határozott, meglehetősen basáskodó arckifejezéssel sárgásfehér haja alatt. Fekete ruhája méltóságteljes, és biztosan szemüveget is viselt; a fiatal újságíró, aki hitt a megfigyelések erejében, valóban így írta le őt gondolatban, mielőtt rájött volna, hogy semmi ilyesmi nincs a nő vékony kampós orrán.

A nő elmondta, hogy ő Mrs. George D. Robinson és a Riverside Drive 1219-ben lakik. Mindig szerette a színházat, és előfordult, hogy egy-egy matinéra is elment. Tegnap két hölgy is vele ment, az egyik az unokatestvére, aki nála lakott, a másik meg Miss Ingles – mind a két hölgy itt van a bíróságon.

A nő a történteket így mesélte el:

Amint a függöny felment az első felvonás előtt, egy nő, aki mögötte ült, megkérte, hogy vegye le a kalapját. Mivel épp azon volt, hogy ezt megtegye, ezért a kérés egy kicsit felbosszantotta, és ezt szóvá is tette Miss Inglesnek és unokahúgának. Ekkor vette észre először az előtte ülő vádlottat, mert az hátrafordult, és gyors, nagyon szemtelen pillantást vetett rá. Aztán egészen megfeledkezett létezéséről, mindaddig, amíg valamit mondani talált Miss Inglesnek. Mert ekkor a férfi felállt, megfordult, és arcul ütötte.

– Erősen? – kérdezte ennél a pontnál a bíró.

– Erősen? Még kérdi? – mondta Mrs. Robinson felháborodva. – Igen, állítom, hogy igen, jó erősen. Egész éjjel hideg és forró borogatással kellett kezelnem az orromat.

–… egész éjjel, igen.

Ez az állítás a tanúk padjáról jött, ahol két idősebb hölgy hajolt előre készségesen és bólogatott helyeslően.

– A felvonás után már felkapcsolták a villanyt?

– Nem, de mindenki körülöttünk látta az incidenst, és néhányan azonnal lefogták a támadót.

A sértett így adta elő az esetet. Két társa hasonlóképpen tanúskodott, és a tárgyalóteremben jelenlevők mindegyikének az volt a véleménye az incidensről, hogy a megengedhetetlen és megbocsáthatatlan brutalitás egyik legszemléltetőbb példája.

Az egyetlen dolog, ami sehogy sem illet a képbe, magának a vádlottnak a fiziognómiája volt. Kisebb bűncselekmények elkövetőjének könnyen el lehetett volna őt képzelni – a zsebtolvajoknak például kimondottan és hírhedten szelíd és jó modoruk van –, de az ilyen brutális tettlegességre egy zsúfolt színházban ez az ember fizikálisan képtelennek tűnt. Nem olyan volt a hangja, nem olyan volt a ruhája, és a bajusza sem volt olyan, hogy ilyesmit el lehetett volna róla képzelni.

– Charles David Stuart – mondta a bíró –, hallotta a vádat?

– Igen.

– Bűnösnek vallja magát?

– Igen.

– Akar még valamit mondani az utolsó szó jogán?

– Nem – ingatta a fejét a vádlott reménytelenül. Két kis keze remegett.

– Egyetlen szót sem ennek a brutális tettlegességnek az enyhítésére?

A vádlott habozni látszott.

– Gyerünk – mondta a bíró. – Beszéljen, ember – ez az utolsó esélye.

– Ez azután történt – mondta Stuart nehezen ejtve a szavakat –, hogy ez a nő a gyomráról kezdett beszélni a vízvezeték-szerelőnek.

A tárgyalóteremben mozgolódás támadt. A bíró előredőlt.

– Miről?

– Először csak annak a két hölgynek ott – mutatott rá az unokatestvérre és Miss Inglesre – beszélt a gyomráról. – Ez még elment valahogy. De amikor már a vízvezeték-szerelőnek is említette a gyomrát, az már egészen más volt.

– Azt hogy érti, hogy egészen más?

Charles Stuart kétségbeesve körbe nézett.

– Nem tudom elmondani – mondta, és a bajusza remegett kissé. – De amikor azt említette, hogy a vízvezeték-szerelőnek is beszélt a gyomráról, már kénytelen voltam odafigyelni.

A teremben kuncogtak. Mrs. Robinson és a kíséretében lévő hölgyek a padon szemmel láthatóan elszörnyedtek. Az őr előrébb lépett, hogy a bíró esetleges intésére a manhattani föld alatti börtön legmélyére vesse ezt a megátalkodott bűnözőt.

Ám legnagyobb meglepetésére a bíró csak kényelmesebben elterpeszkedett a székében.

– Mondja el nekünk, Stuart – mondta a bíró nem minden szívélyesség nélkül. – Kezdje elölről.

Ez a kérés egy megrázkódtatással is felért a vádlott számára, s egy-két pillanatig úgy tűnt, hogy szívesebben fogadta volna a bírói végzést. Idegesen körülnézett a teremben, és úgy helyezte el két kezét a vádlottak padjának szélére, mint egy foxterrier a mancsát, melyet nemrég tanítottak meg szépen leülni, s aztán remegő hangon beszélni kezdett.

– Éjszakai pénztáros vagyok, tekintetes bíróság, T. Cushmael éttermében a Harmadik sugárúton. Nem vagyok nős – félénken elmosolyodott, mintha feltételezné, hogy ezt úgy is tudják –, ezért szerdán és szombaton elmegyek egy-egy matinéra. Így gyorsabban telik az idő estéig. Van ott egy drogéria, lehet, tudják, hol, ahol egy dollár hatvanöt centért már lehet jegyet venni az előadásokra, és én általában ott szoktam a jegyet megvenni. Mert a színház pénztárában jegyet venni sokba kerül. – Hosszú, csendes sóhajt hallatott, és magyarázkodva felnézett. – Négy vagy öt dollárt is elkérnek egy belépőért…

A bíró, intett, hogy érti.

– Én úgy vagyok vele – folytatta Charles Stuart –, hogy ha csak egy dollár hatvanöt centet is fizetek, akkor is szeretem látni, hogy megtérül a pénzem. Vagy két héttel ezelőtt elmentem egy izgalmas detektívtörténetet megnézni a színházban, melyben, tudják, van egy bűntény, de senki sem tudja, ki követte el. Ebben mindig az az érdekes, hogy rá kell jönni, ki tette. És akkor is ott ült a hátam mögött egy hölgy, aki már látta a darabot, és elárulta a férfinak, akivel jött, hogy ki volt a tettes. Jesszusom… – arca kétségbeesést tükrözött, és a fejét fogta. – Azt hittem, megpukkadok. Otthon a szobámban olyan mérges voltam, hogy a szomszédok bejöttek, és mondták, hogy hagyjam abba a mászkálást. Egy dollár hatvanöt centet kidobtam az ablakon.

Aztán jött ez a szerda, és az a darab, amelyet már régen szerettem volna látni, de mindig, amikor bementem a drogériába, hogy megkérdezzem, van-e jegyük, sosem volt. – Nem tudta, hogy s miként folytassa. Hezitált. – Úgyhogy kedden már nem akartam kockáztatni, ezért elmentem a pénztárba, és vettem jegyet. Két dollár hetvenöt centbe került – mondta felháborodva. – Két dollár hetvenöt cent. Nem szeretek pénzt kidobni. De látni akartam a darabot.

Mrs. Robinson az első sorban felpattant.

– Nem értem, mi köze van ennek a történetnek az egészhez – tört ki belőle élesen. – Mi közöm van…

A bíró erősen az asztalra ütött a kalapácsával.

– Üljön le, kérem – mondta. – Ez itt most bírósági tárgyalás, nem pedig matiné.

Mrs. Robinson leült, összehúzta magát és horkantott, mint aki azt mondaná, hogy ezt majd nem hagyja annyiban. A bíró elővette óráját.

– Folytassa – mondta Stuartnak. – Mondjon el mindent részletesen.

– Én voltam az első a nézőtéren – mondta Stuart zavartan. – Rajtam kívül nem volt ott senki, csak a takarítóember. Aztán lassan megjött a közönség is, leült mindenki a helyére, kialudt a fény, és megkezdődött az előadás. Kényelmesen elhelyezkedtem, és már előre élveztem, hogy mi fog történni, amikor egyszer csak heves méltatlankodásra kellett felfigyelni pont a hátam mögött. Valaki arra kérte ezt a hölgyet – s itt Mrs. Robinsonra mutatott –, hogy vegye le a kalapját, amit egyébként is meg kellett volna tennie, de a hölgy megharagudott érte. Állandóan azt hajtogatta a két hölgynek, akik vele jöttek, hogy már nem először van színházban, és magától is jól tudja, mikor kell levenni a kalapját és mikor nem. Ez sokáig eltartott, öt percig is, s aztán ennek a hölgynek mindig eszébe jutott valami, amit hangosan szóvá kellett tennie. Úgyhogy végül hátrafordultam, hogy megnézzem, ki lehet az a hölgy, aki ennyire nem törődik másokkal. Amint visszafordultam, rögtön rám kezdett megjegyzéseket tenni. Azt mondta, szemtelen vagyok, és cö-cö-cö, cuppogott hozzá a nyelvével, és aztán a másik két hölgy, akik vele voltak, szintén cuppogni kezdtek olyan hangosan, hogy az ember még a saját gondolatait sem hallotta, nemhogy azt, ami a színpadon folyt. Biztos mindenki azt hitte, hogy valami nagyon rosszat tettem.